Török gyerek megvágta, magyar gyerek felfalja

Olyan már volt, hogy az előétellel jóllaktunk, na de hogy az üdvözlő falatkákkal? Hát jelentem, ennek is eljött az ideje. Szokásos Lucullus bt-s vacsoránkon most nem egy flancos vagy barátságos vagy valamilyen étterembe vettük be magunkat, hanem a VIK Vendéglátóipar Iskola tanéttermébe mentünk török ételeket kóstolni. Ami viszont nem változott, az az autentikusságra való törekvés, aminek a jegyében teljesen valódi török szakácsok vették be magukat említett iskola konyhájába három ifjú hölgy személyében, akiket a török felmenőkkel is rendelkező Varga Detre hozott össze nekünk. Szívesen megemlíteném a lányok nevét is, mert megérdemelnék, de az a helyzet, hogy egy hallás után valami oknál fogva nem sikerült megjegyeznem (ki érti?).

Sándorral persze 20 perc késéssel szoktunk megérkezni, most azonban én technikai okokból a kezdés előtt egy órával ott voltam, úgyhogy amikor a többiek a cipőjüket húzták otthon, én már kaptam két töltött szőlőlevelet (yaprak sarmasi) üdvözlés gyanánt, meg elüldögéltem békében a felnévtáblázott helyemen, és courtesy of valami szomszéd étterem wifije, elütöttem az időt a társaság érkeztéig.

És akkor most el kéne kezdenem a fogások felsorolását, és nem is fogok kihagyni semmit, de csak mert van puskám. Jubileumi tizedik (ha jól számolom) Lucullusos vacsorám ugyanis méltó volt személyes jubileumomhoz, és borzasztó gazdagnak bizonyult. Szóval az idejekorán elfogyasztott töltött szőlőlevelek után jöttek a valódi üdvözlő falatkák. A kicsinyítőképző ugyan nem tudom, mire utalt a menüben, mert a frissen sült, meleg, kelt ramadáni kenyérből bőven jutott mindenkinek, és még sütöttek is utólag. Négyféle cuccot kentünk rá, amiket alant felsorolnék:

• joghurtos, fűszeres répapüré (havuclu haydari)
• padlizsánkrém (patlican salatasi) - (nyomokban sem hasonlított a nálunk ismert tesójára
  
• hummusz (hummus al tahini)
• diós szezámpüré (tarator)

Ja nem, ötöt, de az ötödiknek nem tudom a nevét, mivel nem szerepelt a menüben. Mindenesetre egy paradicsomos, paprikás, fűszeres, gránátalmaszirupos szósz volt az illető, amit tudok bizonyítani, mert a lopott csészéből kilöttyenve összekente a farmerdzsekimet hazafelé menet. Talán a répapüré volt a legfinomabb, de a fene tudja, mert mind nagyon ízlett, és nem tudtam visszatartani magam, úgyhogy jó pár darab ramadáni kenyér végezte a gyomromban.

Esküszöm, teljesen jól voltam lakva, mire a végére értem, és bizony ekkor tudatosult bennünk, hogy oké, megvoltak az üdvözlő falatkák, most jön a vacsora mint olyan.

Jött. Előbb a leves (kirmizi mercimek sorbasi), ízletes, gazdag vörös folyadék vöröslencséből, krumpliból, répából, olajjal. Be bírtam volna belőle lapátolni pár tányérral, de tekintettel voltam a későbbiekre, úgyhogy egy közepes adaggal megelégedtem. Ezt sem úgy kell elképzelni, mint a magyar lencselevest, hiszen az összetevők homogén masszává alakultak, és persze a fűszerezés sem hasonlított a mienkre. Mint mindennek, Detre ennek is borzasztó lelkesen adta elő a receptjét, de sajna nem jegyeztem meg. Sándor sokat jegyzetelt, talán ha ő is megírja majd, megosztja a nagyérdeművel a dolgot.



Szép komótosan meg is érkeztünk, na hova? Az előételekhez. Ebből is akadt vagy három. Az egyik az általam már jól ismert töltött szőlőlevél, a második pedig töltött paprika, aminek sajna nem tudom a török nevét, mert szintén nem szerepelt a menüben. A szőlőlevél is jó volt, de a paprika meg még jobb. Utóbbiban fűszeres rizs volt, hús egy szál se, és ha az ember leöntötte az üdvözlőfalatkákból maradt gránátalmás szósszal, egészen frenetikus kombinációt kapott (bár lehet, hogy Szulejmánt el lehetett volna vele kergetni Szigetvár alól, akkora pofont adtunk az autentikusságnak, nem tudom).

Az előételek között külön kategóriát képviselt a pizzaszerű török húsos lepény (lahmacun), amihez Detre szerint órákig kellett válogatni a petrezselymet a vásárcsarnokban, mert a török lányok nagyon nem elégedtek meg akármivel. Ezt frissen kisütve, csíkokra vágva hordozták körbe, úgyhogy amint az újabb részletek érkeztek, több adagban ettünk volna belőle, ha nem akartunk volna még némi helyet hagyni a főételnek is a gyomrunkban. Tartok tőle, hogy hagytunk is belőle, pedig rossz érzés volt, higgyétek el.

Ennyit még sosem fogalmaztam a főételek előtt esküszöm, de csak elérkeztünk ide is. Előbb egy tálon befutott a török húsgombóc (köfte) zöldséges bulgurpiláffal (sebzeli bulgur pilavi). Utóbbit simán rizsnek nézte az ember, de belekóstolva egyértelmű lett, hogy tényleg nem az. Külön tálban kaptunk még török csirkepaprikást is, ami persze megint zseniális volt, és az ember tényleg sajnálta, hogy már inkább csak csipegetett belőle a korábbiak során megtelt hasával.

Az mondjuk kész szerencse volt, hogy profi felszolgálók nem lévén jelen (a két felbérelt pincér csak az italokról gondoskodott, meg leszedni segített), nyugis tempóban kerültek az asztalra az ételek, mert csak így lehetett győzni. Gyorsan megjegyzem, hogy a felszolgálásbéli profizmus amúgy sem hiányzott egy cseppet sem, Detre és a török lányok kedvessége és lelkesedése bőven pótolt mindent, ami bökkenőnek számíthatott volna esetleg máshol. Szakácsászati profizmusban meg garantáltan nem volt hiány.

Így leírva sem rövid a dolog, de esküszöm, a végén még volt desszert is. Olyannyira, hogy a grízes-mézes helvából megettem másfelet, mert érdemes volt rá, és a rewani nevű grízes-csokoládés is elfogyott.

Asszem, mennyiségre többet ettünk, mint legutóbb a bajor oktoberfestes vacsorán, mégsem teltünk meg annyira. Egyrészt azért a csülök meg a kolbász jelentősen töményebb, mint a török ételek voltak, másrészt azért a sok kisebb fogással jobban tudtunk játszani, és persze tényleg sokkal nyugisabb tempóban ettünk.

Na, azt akartam itten pár szóban elmondani, hogy jó volt.

(Disclaimer: annyira ügyes voltam, hogy otthon hagytam a fényképezőgépemet, úgyhogy a diavetítás Sándor barátom fotóiból készült.)

Szuri

Úgy vagyok ezzel az influenza dologgal, hogy nem lenne értelme különösebben fosni tőle. Az emberek szeretnek parázni valamitől, legyen az koleszterinszint, globális felmelegedés vagy H1N1. Oké, alapja persze van ezeknek a dolgoknak, de ettől még elenyészően kicsi a valószínűsége, hogy sertésinfluenzában fogok megpurcanni. Egyrészt ahogy elnézem, jelen állás szerint semmivel sem durvább a halandósági ráta, mint a sima influenzánál. Az utóbbi időben lényegesen többen haltak meg például a világon maláriában, meg sokkal többen fulladtak vízbe, mint ahány emberrel jó öreg H1N1 barátunk végzett. Jó, a lepra négyszáztízzel kevesebb hullát termelt.

Ráadásul a sima influenzát sem kaptam el ezer éve szerencsére. Erősen elgondolkodtam tehát, hogy oltassam-e be magam, valahogy a fenyegetést nem bírom komolyan venni, de tényleg. Az összeesküvés-elméletekre mindazonáltal kevéssé vagyok fogékony, és amikor elkezd terjedni a nagy össznépi marhaság, hogy ez meg az a baj, és így meg úgy csinálnak ki bennünket, én leginkább a fejem fogom, úgyhogy az ilyen meg olyan oltásellenes dumák nem bírnak meghatni. De aztán megláttam valahol ezt a videót (nem visz rá a lélek, hogy beágyazzam), meg olvastam a gyönyörű bőr alá ültetett csipes agymenéseket, amikhez most juszt se keresek linket.

És akkor azt mondtam, hogy ó, bassza meg, én a józan észre hallgatok, és beoltatom magam. Legföljebb még tutibb lesz, hogy nem kapom el a cuccot, és nem fertőzök meg vele senkit, és biztos senki nem fog összekeverni az elborult agyú idiótákkal.

A szakácsművészet ifjú mestere

Kajának kaja, de nem Lucullus. Gyermekem valamilyen obskúrus tévéműsorból kinézett magának egy elég idétlen receptet, és a minap nekiállt főzni. Mongyuk nem először, már együtt is csináltunk kaját, a nagyanyja instrukciói alapján meg már sütött sütit is tök egyedül.

Most is inkább csak sertepertéltem körülötte, de egészen keveset segítettem. Répát vágott, zellert vágott, narancsot facsart, fűszerezett, lisztben forgatott, sütött.

Aztán a zőccség nem ízlett neki (nem voltam meglepve), de a húst tisztességgel betermelte.

Gordon Ramsay nézhetett így ki tízéves korában (már ha ő is az apja régi, szakadt pulcsijában próbálkozott).

Mr. Creosote goes to Octoberfest

Októberben persze mi más is lehetne soron gasztronómiailag, mint egy kis Lucullus Bt-s mini Oktoberfest. Szóval bajor vacsorára igyekeztünk a Chili bárba. (Persze egy marhaságnak tűnhet, hogy mit keres a Chili bárban a bajor konyha, és ha a linken megvizsgáljuk az étlapot, nyomát se találjuk, de most szereztek egy rakat csapolt búzasört, és belevágtak a dologba, és hadd siessek a dolgok elébe, jól tették.)

Persze menetrend szerint elkéstünk Sándor barátommal, de szintén menetrend szerint nem maradtunk le semmiről, mert a felvezető beszéd is csak azután kezdődött, hogy a kiírt időpont után majd félórával beestünk. Biztos annyira lényegesek vagyunk, hogy nélkülünk már enni se bírnak a többiek.

Az ital ugye általában nem szokott a vacsora szerves része lenni, azt mindenki úgy rendeli magának. Ezúttal azonban mégiscsak Oktoberfestet ültünk, tehát azzal indultunk, hogy mindenki elé letettek egy pohár csapolt Edelweiss szűretlen búzasört. De nemúgyvana! Egyharmad liternyi sörrel nem játszunk, és olyan ritkán téved az ember olyan helyre, ahol literes korsó is akad, úgyhogy nem kispályáztam, egyből egy marmonkannával hozattam magam elé.

(Ide tartozik minapi Monty Python-jelenetünk a pincércsajjal egy kaposvári étteremben:
Mi: "Literes korsótok van?"
Pincércsaj (lelkes mosollyal): "Igen, van."
Mi: "Jó, akkor kérünk két literes korsóval."
Pcs: "Literes korsó az nincs.")

Miközben elégedetten végeztem a liter sör fogyasztásával együtt járó kemény csuklógyakorlatokat, befutott az előétel is: Obatzer, azaz camambert-es bajor körözött barna kenyérrel. Ugye alaptétel, hogy mindig az előétel a legfinomabb, és persze ez szerintem most sem dőlt meg - bár ezúttal holtversenyt hirdetek gyakorlatilag az összes fogás között, merugyanis igencsak egyenletes volt a színvonal. Próbáltak persze figyelmeztetni bennünket, hogy óvatosan, mert az előző napi vacsorázók a főfogás felét otthagyták, de mivel az összes kaja ezzel az intelemmel kezdődik (az M étteremben ugye még a szakács is feljött lehordani bennünket), mi sátáni kacajjal betömtük az előételt az utolsó falatig. Én még Kláriénak a felét is felzabáltam, annyira jó volt.

Az előételt leves követte, mégpedig Bayerische Scwammerlsuppe, azaz bajor rókagombaleves. Sándor szerint ez volt a legjobb gombaleves, amit valaha evett, és nálam is csak azért nem, mert anyám különösen jó gombalevesben, de én is amondó volnék, hogy ez ott volt anyám műalkotásaival egy szinten. Jami, mondhatni. (Érdekes amúgy, hogy nemrég még nem voltam egy nagy gombafan, de az utóbbi egy-két évben egyre jobban szeretem, és pont a rókagomba az egyik, ha nem a kedvenc.)

Mitnemongyak, már nem voltunk különösebben éhesek, amikor megérkezett a bajor gizi tál, ami azért már vizuálisan sem volt semmi. Két bitang nagy adag sült csülök, négy szál (virslinyi) nürnbergi kolbász, fehérboros párolt káposzta, bajor perec. Mindehhez kaptunk barátságos, édes bajor mustárt is. Persze Bajorország itt van egy köpésnyire tőlünk, és mindannyian ettünk már ilyesmit, úgyhogy az ízek ezúttal nem számítottak igazán különlegesnek, de ez a kutyát nem érdekelte: minden úgy volt isteni, ahogy volt. Jó, kivéve a párolt káposztát, de ott is én vagyok a hibás, mert a káposztát igazából csak nyersen szeretem, káposztasaláta formájában. Szóval mire betoltuk az egészet, már kezdett erősen megtelni a poci, de a társaságban akadtak olyan eszetlenek, akik meghagytak a maguk adagjából, és ezt nem tűrhettük, úgyhogy Sándor benyomott még egy csülköt, én meg még jó pár fincsi kolbászt. Ebben az volt a legjobb, hogy kértünk hozzá még perecet, és frisset sütöttek nekünk - ne olyannak képzeljük el, mint a mi roppanós perecünk, ennek egészen lágy, omlós tésztája volt, és forrón egészen felséges íze. Kár, hogy nem fért több belém.

Időközben elfogyott a liter sör, második körben pedig előrelátóan csak egy félliteres korsóval kértem - nem az alkoholmennyiség lett volna sok, csak annyi folyadékot már nem volt hová burítani. Főleg, hogy a korsóval együtt befutott az "Apfelstrudel mit Vanillensosse" is. Valszeg alapfokú német nyelvvizsga sem kell hozzá, hogy megfejtsük: itten almásrétesről van szó vanilíaszósszal. Sok almásrétesről, mert nem lévén képesek tovább strapálni bendőjüket, többen is ránk hagyományozták a desszertet. Szóval még ebből is megettem kettőt - isteni volt, komolyan, megint csak anyám réteséhez tudom hasonlítani, pedig ő fekete öves rétessütő mester (legalább nyolc dan).

Na, akkor kezdtem érezni azt a feszítő érzést odabent, ami azért annyira nem esik jól - de igazából a kaja egyetlen falatjáról sem mondtam volna le szívesen utólag, hogy elkerüljem, annyira jó volt az egész. Ha valakinek nem lenne ismerős a címbe foglalt Mr. Creosote neve, hát íme ő, amint híven szemlélteti állapotomat a Chili bárban elköltött bajor vacsora után:

A fizetés és a búcsúzkodás a szokásos társaságtól - Gábortól, Janitól, Kláritól meg a férjétől - komoly nehézséget okozott, aztán Sándorral úgy döntöttünk, a hazaút egy részét jobb lesz gyalog megtenni, és a metróról leszállva átballagtunk az Árpád-hídon, ekképp megszabadulva az este felszedett kalóriák egy kétszáznegyvenheted részétől.

A következő vacsora elvileg török lesz, de az már kevesebb, mint egy hónap, és nem biztos, hogy addigra éhes leszek megint.

Bazmeg

Meséltem ugye nemrég A penge magáról, miután leadtam jól. El is ment a szerkesztőnek, és megállapodtunk, hogy bármi kérdése, ötlete, akármije van, megosztja velem izibe.

Megosztotta. Különben tök okés és barátságos párbeszédet folytattunk, és teljesen jól kijöttünk egymással. De. Az első dolga volt, hogy kiszedte a káromkodásaimat. Ugyanis az eredetiben itt-ott előugrik egy egészen remek érzékkel elhelyezett fucking meg ilyesmi, és hát nem gondoltam, hogy ezeken magyarul finomítani kéne, úgyhogy nem spóroltam a bazmegekkel meg volt a picsába is, meg ez-az, ami kell. Hát nem maradt belőlük semmi.

Azt mondta a szerk, azért, mert angolul sokkal természetesebb egy fuck meg egy shit, mint magyarul egy bazmeg meg egy szar, és az angolul tulajdonképpen nem is annyira trágárság. Aha. De akkor, kérdem én, mégis mit mond egy angol, ha káromkodni akar?

Meg hogy ejnye, egy varázsló szájába hogy lehet olyat adni, hogy bassza meg. De miért nem? Az egész Bayaz-dolognak éppen az a lényege, hogy marhára nem az a sztereotip varázsló, mint ahogy a többi karakter sem az a kimondottan sztereotip ifjú titán, meg háborús hős meg széplány.

Oké, aláírom, hogy van egy-két szituáció, ahol egyszerűen hülyén hangzik jelzőként mondjuk a kurva vagy a kibaszott, és jobban illik oda egy sima átkozott vagy ilyesmi, de a stratégiai pontokon, ahol a szereplők személyiségéhez tesz hozzá az a bazmeg, bazmeg, onnan szerintem egyszerűen nincs jogunk kiszedni sem prüdériából, sem valamiféle stilisztikai izékre hivatkozva.

Meglátjuk.

Tapasok háborúja 2: Az Artesano visszavág

Ugye, éhen maradtunk mi már egyszer az Artesano (marha idegesítő weboldal, percekig tartott, mire rájöttem, mi merre) nevű spanyol étteremben, midőn a molekuláris gasztronómia egyébként elsőrangú, de igen szűken mért finomságait fogyasztottuk.

Most azért mentünk el ugyanoda, hogy a rusztikus andalúz ételeket is megkóstoljuk. A helyszín tehát ugyanaz volt - még az "r" betűt is visszaragasztották, amit legutóbb jól levertem a galériáról -, viszont a két kaját nyilvánvalóan nem lehet összehasonlítani egymással.

Most tényleg kissé falusias hangulatú dolgokat ettünk, az a sejtésem, ilyesmit süthet otthon Sanchez nagyi az unokájának, Miguelnek.

Miután Sándorral rendeltünk egy üveggel a marha drága (haha, a legolcsóbb bor az Artesanóban), de kitűnő bikavérből (Torres Sangre de Toro), ismerősök meg egy csomó ismeretlen társaságában nekiláttunk az első tálnak. Merthogy az előzetessel ellentétben gaspacho végül nem volt - de lehet, hogy el is voltam nélküle, a kenyér folyadékban típusú dolgok nekem ritkán jönnek be.

Ez a bizonyos első tál amolyan előételszerűség volt, rajta tonhalas táskával, uruguayi chorizzo kolbásszal és egy rózsaszínes, fűszeres szósszal megkent kenyérrel. Azt mondjuk díjaztam volna, ha a kenyér nem valami hétköznapi izé, hanem virít róla, hogy helyben készült. A kolbász kellemesen fokhagymás volt, olyan nagyon nem különbözött azoktól, amiket az ember itthon szokott a grillre dobni vagy ilyesmi, de igen finomnak találtuk, nem is maradt belőle egy falat se, pedig raktak a tálakra bőségesen. A helyzet az, hogy már ezután többet ettünk, mint legutóbb összesen.

És akkor jött a második tál, aminek amúgy szintén előétel hangulata volt. Az nem baj ám, hiszen tudjuk, hogy mindig az előétel a legjobb. Nos, ez a második tál Empanadas húsos táskát, Tortilla de Espanola lepényt és spanyol malacsültet tartalmazott, nem is szólva az Albondigas húsgolyókról. A táskában darált hús volt, a tortillában nem is vagyok biztos, hogy az volt-e, de szeretem az ilyesmit, úgyhogy jól esett, a malacsült malacsült volt, méghozzá rozmaringgal fűszerezve (és Sándor szerint borsikafűvel, de ebben én nem vagyok biztos). Ez utóbbival sikerült annyira spórolni, hogy nekem kábé egy fél villányival jutott belőle, de jócskán kárpótoltak az Albondigas gombócokkal, amiket pikáns, paradicsomos szósszal öntöztünk le.

Ezzel jól el is jutottunk a főételig, ami persze egy andalúz vacsorán nemigen lehetett más, mint a paella. Annak is a valenciai verziója, polippal, kagylóval, tonhallal, csirkével. Sáfránnyal persze. Sajnos egy tányér után már jóllaktam teljesen, így csak utólag bántam meg, hogy nem ettem még egy adagot az íze kedvéért. Ha egyszer arra járok, mindenesetre szívesen próbálom majd ki a környéken létező összes többi variációt is.

A desszertek közül a vörösborban sült körtéről azt hittem, nem fog ízleni, mert nem szoktam szeretni az ilyesmit, de végül teljesen bejött. Remekül harmonizált egymással a gyümölcs meg a bor íze, és a körte éppen annyira maradt kemény, amennyire azt kell.

A másik édesség a flan volt, ami nekem eddig kimaradt, de most annyira ízlett, hogy izibe' kerestem is egy receptet hozzá. És ki másét találtam, mint Kláriét (ezt nem úgy hívják, de ugyanaz) Sándor posztjának kommentjében. Tulajdonképpen egyszerű, pudingszerű valami, de az ízek összhatása igen különlegessé tette. Úgyis itt az őszi szünet, desszertet meg még életemben nem csináltam, hát szerintem megpróbálkozom vele egy óvatlan pillanatban. Persze el fogom baltázni, de hát üsse kő.

Szóval ha rangsorolnom kell - mert mongyuk az életem múlik rajta - a két Artesanós kaját, hát a fene tudja. Az elsőnél különlegesebb ételeket ettünk, különlegesebb ízeket éreztünk, ez kétségtelen. A második lényegesen kevesebb meglepetést tartogatott, de sokkal életszerűbb volt, és az ember mégiscsak azt érezte, hogy jó ételeket vacsorázik, nem pedig azt, hogy műkedvel. Ha az egyik ételsort még egyszer végigehetném, azt hiszem én mégis a molekuláris gasztronómiát választanám - persze kizárólag, ha utána elmehetek vacsorázni. Például valenciai pallát.

Még megvannak

És a tanulságról se feledkezzünk meg: