2020. május 22.

Mindjárt felébredek. Legyen mondjuk kedd reggel. Ma tanítok, szóval kimegyek a suliba, megtartom az óráimat, aztán irány haza anyukámhoz ebédelni. Ahogy mindig. Rakott zöldbab lesz, azt hiszem. Nem a kedvencem, de elvagyok vele, ő meg szereti, és könnyen megvan, szóval jó lesz. Szokás szerint meséli majd, ami eszébe jut, elmondja, kivel találkozott a piacon, ki hívta a Hetey, ki hívta a Kamper családból, én meg hallgatom, mert az iskola ricsaja után egy darabig nincs kedvem beszélni.

A bökkenő, hogy ébren vagyok. Ez nem egy hülye álom, amiból csak úgy fel lehet ébredni. Soha többet nem megyek haza úgy, hogy rakott zöldbab vagy töltött paprika vagy brassói vagy spenót vagy akármi vár anyukámnál, soha többet nem meséli el, kivel találkozott a piacon, ki hívta a családból. Soha többet nem kér meg, hogy porszívózzam fel a lépcsőt, mert ott már nem szívesen egyensúlyoz egyedül. Soha többet nem segít paprikát ültetni az udvaron. Soha többet nem szól, hogy kiírt valamit a számítógépe, nézzek már rá.

Sok időt töltök mostanában a lakásában, rendezkedem, takarítok, fontolgatom, mit, hogyan, merre, számba veszem a szüleim múltját, tervezem a saját jövőmet ugyanott, most már nélkülük.  És az a lakás üres, nagyon üres. Folyton azon kapom magam, hogy bekapcsolom a tévét. Arra sem járok, rá sem nézek, nem érdekel, csak a másik szobában molyolás, takarítás, dolgozás közben van valami buta illúzióm, hogy nem egyedül vagyok, hogy kint ül a nappaliban, hiszen mi másért mesélne egy ember a tévében éppen Indiáról. Vagy az oktatás helyzetéről. Vagy a húslevesről.

Pedig tíz napja már, hogy megszólalt a telefon. Kedd este volt, ismeretlen számról hívtak, és még fel sem vettem, már pontosan tudtam, mit fogok hallani. Azóta egyetlen olyan pillanatom sincs, hogy ne lenne ott valahol a mélyben a tudat, hogy már nem élnek a szüleim. Felnőttem.

Azt mondom, kedd, de ha igazán a lelkem mélyére nézek, tudom, hogy már hétfő reggel nem mertem remélni. Ahogy ott ültem mellette a mentőautóban, aztán a kórházban, mielőtt elnyelte volna a sürgősségi osztály szörnyetege, már visszavonhatatlanul tudtam, hogy búcsúznom kell. Ötvenévnyi igazi, boldog, végtelen szeretettel teli gyerekkor utolsó emléke egy kéz, ami a levegőt markolva keresi az enyémet, de hiába nyúlok érte, nem találja többé.

Hessegessük ezt el, nem így fogok emlékezni rá. Van egy kedvenc képem, valamikor a hatvanas években, még a születésem előtt az ország legmagasabb pontján, a Kékes-tetőn ülnek apámmal, mosolyognak, fiatalok. Nem tudom, mikor készült, de talán már gondolnak rám. Úgy döntöttem, ilyennek fogom látni őket mindig. Nem lesz nehéz, ilyenek voltak igazából. Erősek, mosolygósak élettel teliek.

Kicsit szimbolikus is nekem ez a kép. Akkor is odafent voltak együtt, még nélkülem. Most megint odafent vannak, együtt, már nélkülem. Olyan Csillagok háborújásan képzelem valahogy. Lebegő alakokként, meleg mosollyal néznek engem, ahogy védőernyőjüket vesztve bukdácsolok tovább, nézik a fiamat, ahogy megy előre a diploma felé.

Apukám hat éve halt meg, 76 évesen és hét hónaposan. A mai napig számtalan dologról az jut ösztönösen eszembe, hogy megyek, elmesélem neki. Anyukám 76 évet és kilenc hónapot élt. Amíg világ a világ, szólni akarok majd neki, hogy felhívott valaki a családból; hogy holnap nagy vihar jön; hogy a hétvégén ültessük ki a paradicsomokat. Meg akarom majd kérdezni tőle, milyen fűszert szokott rakni a vadasba, meddig süti a túrófánkot, melyik falu jön Rábapaty után, amikor Cenkre megyünk, hogy is hívták dédnagyapám öccsét.

Néha kicsit unalmas volt ezeregyedszerre is meghallgatni ugyanazt a családi történetet, de most kérlek, meséld el még ezerkettedszerre is. Vagy kérj meg, hogy főzzek neked egy csésze teát. Hívj fel, hogy hozzak olajat a Lidlből. Legalább mondd meg, hol vannak a tartalék porzsákok a porszívóba. Mindegy. Olyan rossz ez a csend.

Egy teljes élet

Szerencsés ember vagyok. Amikor érettségiztem, még mind a négy nagyszülőm élt plusz egy dédnagymama, és mindannyian részesei voltak az életemnek. Aztán nem sokkal később meghaltak apukám szülei, dédnagymamám, és 2003-ban meghalt anyukám anyukája is. Maradt anyukám apukája, Bandi papa.

Aztán vasárnap reggel, istentiszteletre menet a kilencvenkét és fél éves, előző nap még makkegészséges nagypapám rosszul lett az utcán, és bár mentőorvossá lett gimnáziumi osztálytársamnak még sikerült újraélesztenie, a kórházban végleg leállt a szíve.

Elvesztettem a világ legcsodálatosabb nagypapáját, a család mindenesét, a kaposvári könyvtár legidősebb olvasóját.

Bandi papa élete eleve érdekesen kezdődött, ugyanis az édesapja az a klasszikus pénzszóró, nagyvilági dzsentri volt, akinek a kaput sem kellett kinyitni, ha hazaért, egyszerűen átugratott a lovával a nyírgelsei családi birtok kerítésén, az édesanyja – az én dédnagymamám – pedig házvezetőnőként dolgozott nála. Szóval mit szépítsük, Bandi papa 1918. december 10-én törvénytelen gyerekként kezdte földi pályafutását. Ő volt az akkor 45 éves dédnagyapám első gyereke, de az öreg innentől nem vacakolt; a Papának született még két édesöccse, aztán dédnagyanyám korai halála után két féltestvére.

1919 áprilisában dédnagyapám mégis feleségül vette a házvezetőnőjét, azaz dédnagymamámat, és ezzel együtt a nevére meg a vallására vette nagypapámat, aki így lett pár hónaposan Duli Andrásból Hetey András, és görög katolikusból református.

Dédnagymamám később szült még két fiút, aztán egy akácfa tüskéje megszúrta az ujját, és mivel a tetanuszoltás akkoriban még nem volt mindennapos, Bandi papa 12 éves korában anya nélkül maradt.

Amint tudott, elment a dédnagymamám nélkül szétesésnek induló házból, hentesinasnak állt Debrecenben, aztán jött a háború meg nagymamám. A nősüléssel együtt keveredett a család Kaposvárra is, ahol aztán 1943-ban megszületett anyukám, utána meg lassacskán vége lett a háborúnak is, és a boldognak induló békeidők már a saját vegyesboltjában találták Bandi papát. Könnyű kitalálni, utána államosítás, a bolt ugrott, Bandi papa pedig az állam alkalmazásában, a Meszövben dolgozott tovább. Időközben megszületett anyukám húga, aztán anyukám öccse, és később én magam is. A Meszövös munkahelyre már én is emlékszem, kedves gyerekkori emlék, ahogy május elsején együtt vonultunk, és az egész sörvirsliben végződött – mínusz sör, mert hát akkor én abba még nem nőttem bele.

Aztán nyugdíj, utazgatás, meg ami a Papának nagyon fontos volt: egy csöpp gyerekkor. Jó néhány hektár, kárpótlással visszakapott családi erdő Nyírgelsén, ahová mindig annyira szívesen ment vissza. Utoljára alig két hónapja nézte meg a saját akácfáit anyukámmal.

Nem állom meg, hogy közbe ne szúrjak itt egy afféle anekdotát. A legutóbbi nyírgelsei látogatás alkalmával egy debreceni szállodában szálltak meg anyukámmal, ahol a bejelentkezés másnapján anyukámat félrevonták, majd szóltak neki, hogy “a kedves férje rossz születési dátumot adott meg nyilván, ide 1918 van írva”.

A kutya meg nem mondta volna az én kilencvenkét és fél éves nagypapámról, hogy egy nappal is több mondjuk hetvenötnél. Nem bírtam ki, és elárultam tavasszal is a boltban, amikor segítettem laptopot venni, merthogy skype-on akart beszélni az Angliában cseperedő dédunokájával, meg persze a folyamatosan zajló tőzsdeügyleteihez még inkább szüksége volt az internetre. Segítettem neki persze sokat, de beletanult pillanatok alatt, nem volt gond.

Aztán meg magányosnak sem igen lehetett nevezni: a család mindig összetartó volt szerencsére, a hat dédunoka is sűrűn látogatta és a többiek sem maradtak el. Ez persze hagyján, Bandi papa az utóbbi években lelkesen járt a reformátusok közé istentiszteletre, rendezvényekre, kirándulásokra. Nagypapám annyira aktív volt az utolsó pillanatig, hogy bizony nem lesz egyszerű kibogozni minden ügyletét, pedig most, hogy körülnéztünk a szekrényeiben, meg kellett állapítanunk, hogy valami elképesztően pedáns rendet tartott a papírjai között.

Viszont senkinek nem kötött az orrára semmit. Ígérte anyukámnak, a testvéreinek, nekem, hogy leülünk, és elmondja, mi hogy áll az erdővel, a részvényekkel, a mindennel, de aztán sosem került rá sor. Azt hiszem, a Papa szentül hitte, hogy egyrészt úgyis jobban tudja mindannyiunknál (amúgy simán lehet, hogy tényleg jobban tudta), másrészt egy pillanatig sem gondolt rá, hogy közeledhet a vég.

Pedig az utóbbi hónapokban érezhetően gyengébb lett. Fáradtabb talán. Életében először érte utol a náthánál komolyabb betegség: veseköve lett. Nem nagy ügy, szétlézerezték, vártuk, hogy kijöjjön, de valamiért úgy érzem, a Papa fülébe befészkelte magát a bogár: ő sem sérthetetlen.

És most bebizonyosodott, hogy tényleg nem volt az. Talán mindenki így van vele, ha hasonló veszteség éri, de a legjobban akkor kámpicsorodom el, ha az apróságok jutnak eszembe. Ahogy jön fel a pincéből egy palack saját borával a kezében, ahogy az udvaron söpröget, ahogy pontosan időzítve magát a déli harangszóhoz megjelenik a feje búbja a lépcső tetején anyukáméknál. Ezek az apróságok azok, amiktől milliomodszorra is kicsordul a könnyem, és bizony egy darabig még ki is fog.

De bármennyire is fáj, könnyű a szívem. Kilencvenkét és fél évesen, alapvetően egészségesen, egy az utolsó pillanatig teljes élet úgy ért véget, hogy Bandi papa a családja és a barátai között félúton rosszul lett, aztán csendben elaludt, mielőtt talán végiggondolhatta volna, mi történik. Ennél emberségesebb, nyugalmasabb halál nem is igen van. Tudom, hogy nagypapám ilyet kívánt magának. Mondta.

Isten veled, Papa.

Konyec, bár voltaképp nem

Nos, úgy döntöttem, tök fölösleges két helyre másolni a bejegyzéseket, szóval ezt a felületet mostantól hanyagolom. Ami itt van régről, biztosan itt marad egészen addig, amíg időmilliomos nem leszek, és az új helyen az összes oda átvitt régi poszt linkjeit meg képeit át nem variálom úgy, hogy ne ide mutassanak, vagy amíg meg nem szűnik az internet. Utóbbira van nagyobb esély.

Aki netántán úgy gondolja, megtalál az sfblogson az összes régi bejegyzéssel meg az újakkal együtt.

Raviolit csakis medvehagymahabbal, malacbőrt csakis ananásszal

Lajossal, a szakáccsal vacsoráztunk már együtt Philippe-nél (a belgánál), amikor is szájtátva  hallgattuk, hogyan diktál le két óra alatt fejből és élvezettel egy nem nagyon egyszerű nyúlreceptet. Akkor is érződött minden szavából, mennyire szereti, amit csinál, és valahogy abban is biztos voltam, hogy érti a szakmáját. Nos, péntek este gyakorlati tapasztalatokat is szerezhettem ez ügyben, ugyanis a Lucullus Bt. 99. vacsorájának menüjét Lajos állította össze és készítette el.

Amúgy nem szívesen állítok fel sorrendet a vacsorák között, meg nem is feltétlen hasonlíthatók össze egymással, de nekem a tegnapi fúziós menü Philippe és Wang mellett ott volt az első háromban. A molekulárisokat simán verte például.

A hangulathoz jelentős mértékben hozzájárult a Lucullus új főhadiszállása, a Hidden Kitchen névre hallgató lakásétterem, ahol ezúttal csak tizenketten jöttünk össze, viszont így nyugodtan nyüzsöghettünk főzés közben a konyhában, és kérdezgethettük Lajost, aki lelkesen magyarázta, mit csinál éppen.

Mindjárt el fogom mondani persze, miket ettünk, meg lesz diavetítés is sok képből, de étvágycsinálónak a legjobb talán, ha meghallgatjuk magát Lajost:

Hát ezek után persze mit mondhatnék én? Akárhogy is, azért próbálkozom.

Hideg előételként (igazából azért meleg volt) a blackening powder névre hallgató lousiniai cajun fűszerkeverékbe forgatott japán tonhallal kezdtünk, ami két napja még állítólag élt (mongyuk ha Fukushima környékén, akkor lehet, ráfaragtunk), ehhez pedig wasabis majonézba forgatott ruccolát és fűszerekbe pácolt gyömbért kaptunk.

Ugye szabály, hogy mindig az előétel a legjobb, most viszont nem tudok dönteni. Ez az előétel most is totál zseniálisra sikeredett, aztán viszont csak nem akart semmi kevésbé zseniális lenni. Azt mondanám, az összes fogás egyformán óriási volt.

Második előételnek jött a kecskesajtos ravioli paprikás-cukkínis dresszinggel meg medvehagymahabbal. Ha valaki nem nézte volna végig a videót, a medvehagyma volt a magyar elem a fúzióban, nagyon jól is sikerült az a hab a raviolik meg az apróra vágott zöldségek mellé, és külön élvezet volt belapátolni azután, hogy az orrunk előtt verődött habosra pillanatokkal korábban.

A két főétel közül elsőnek jött a bőrös malackaraj, amin muskotályméztől lett egészen izgalmasan ropogós a bőr, és amit a mellé felszoglált paradicsomos/ananász illatú mentás/garam masalás chutney meg a Guinness sabayon meg a háromféle hagymából (ezeket már nem tudnám felsorolni, de olyan is volt közte, amiről sose hallottam) készült hagymapüré dobott fel még inkább. A Guinness sabayonnak mongyuk nem volt annyira erőteljes Guinness-íze, de az se baj nyilván.

Az ezután következő borjúbélszín meg olyan minőségű hús volt, ami önmagában is megérte volna az estét (Lajos az árát is említette, itthonra nem veszek sajnos), főleg, hogy tökéletes mértékben maradt rózsaszín a közepe. A fenyőmagpesztó és a vörösvajmártás meg dobott rajta még egy csomót nyilván, nem is beszélve, a kétoldalán sült hagymatortáról (a hagyma alatt levelestésztával).

Amikor némi beszélgetős, sokat röhögős emésztés után megjelent előttünk a desszert, első blikkre az volt a benyomásunk, hogy az alul túrós, felül karamellás, törökmézzel, ananásszal és violaesszenciával vegyített csodaszép izé a tányér közepén tömény lesz kissé. Nem volt az. Erre szokta anyukám azt mondani, hogy röpült. Könnyű volt, lágy, habos, éppen a megfelelő mértékben édes, tökéletes. És igen, teljesen valódi virágszirmokat is ettünk hozzá.

Itt persze vége is volt a menüsornak, és amúgy voltaképp jól laktunk, de azt mondtuk, férne még belénk, én pedig rafináltan kifigyeltem, hogy maradt még abból a malacból pár szelet, amit Lajos nem akart kiküldeni a pincérrel (az lakásétterembe is jár), mondván nem sikerült tökéletesen ropogósra a bőre, márpedig ő a tökéletességre törekszik. Azért szerencsére annyi lazaság belefért neki, hogy desszert után kihozza még nekünk a maradékot. De nem ám csak úgy simán.

Egyszer csak beállított egy tállal, amin a malackatonák törökmézzel és sajttortával kiegészítve álltak halomban. Persze ezt az extrafogást csak a pillanat hozta, mégis összeállt kerek egésszé, és kis híján ölre mentünk a falatokon (igazából nem ám, a társaság ezúttal is kiváló volt).

Aztán meg ha ez nem lett volna elég, jött még egy adag, kanálon tálalt ropogós malacbőr ananásszal. Ez már persze inkább poén volt, de nagyon bejött, a malacbőrhöz feltétlen igényelni fogom az ananászt a jövőben is.

Ja, és még a túrómousse-ból is maradt egy utolsó adag, amit kikanalazhattunk.

Jóllakva álltunk tovább hárman (Lajos, Lajos meg én) sörözni egyet, közben pedig Lajos azt is elmesélte, melyik fogást melyik séftől leste el, és mit tett hozzá ő maga. És jó volt látni valakit, aki ennyire szereti azt, amit csinál, és ennyire bele tudja vinni az egyéniségét. Le a kalappal. Ha ő főz, és nem rogy a fejemre az ég, én mindig megyek majd.

A nőtlen király, a háromlábú szék és a ledér asszony

Mivel lassan másfél hónapja posztoltam utoljára, gondoltam, már kitalálok valamit, hogy könnyen és fájdalommentesen életben tarthassam a blogot. Úgyhogy gyártok egy-egy rövid posztot az elém kerülő érdekes mondatokból, amik vagy fordítási problémát jelentenek, vagy csak mittomén.

Íme a mai eresztés:

An unmarried king is like a chair with three legs, your Majesty. Apt to fall.

Kérdés: mit csinál egy király, amikor véget ér a hatalma? Elbukik? Oké. De elbukhat egy háromlábú szék? Szerintem nem igazán.

De mongyuk egy királyt (jó, kis metonímiával) meg lehet dönteni. Meg még kicsodát? Na hát Sándor barátunk aktív súgásával ez lett belőle:

Egy nőtlen király olyan, mint egy ledér asszony, felség. Könnyű megdönteni.

A kritikákat megelőzendő előrebocsátom, hogy simán lehet, hogy átnézésnél kezdem elölről, mert én sem vagyok feltétlen teljesen boldog vele.

Mindenesetre egyelőre így fordítottam a chair with three legs-t ledér asszony-nak.

A Bit of an ifjúkori álom

1995-ben (kábé) ismertem meg Bárczi Benőt Hugh Laurie-t. Egy ismerősöm, név szerint Stephen Fry mutatta be nekem. Akkor még nem sejtettem, hogy az imperilaisták fizetett ügynöke.

Valószínűleg az angoltudásom is sokat köszönhet ennek a két embernek, ha nem is feltétlen közvetlenül, de annyi biztos, hogy másokkal együtt ők is extra motivációt szolgáltattak, hogy ne ragadjak meg a nyelvtudásnak az akkor meglévő főiskolai diplomámhoz kellő nem feltétlen ördögi szintjén.

A lényeg mindenesetre, hogy az A Bit of Fry & Laurie kábé a legviccessebb dolog volt, amit addig láttam a tévében, és erősen gondolkodom, hogy nem tartotta-e meg a helyét azóta is, mert simán lehet, hogy igen. Ültem, röhögtem, és néha arra gondoltam, hogy nem lesz könnyű dolga annak, aki ezt egy szép napon magyarra fogja fordítani. Akkor asszem, még csak kacérkodtam a gondolattal, hogy fordító leszek, de ha valaki azt mondja, hogy én leszek az, biztos a seggem verem a flaszterba.

Na jó, most is a seggem verem a flaszterba. Ugyanis én fordítom az A Bit of  Fry & Laurie nyolc epizódját. A 3. és a 4. szezon már évekkel ezelőtt lement a Comedy Centralon, valami rejtélyes oknál fogva aztán az első kettő csak most lett aktuális. Közben persze én már dolgoztam nekik, meg igyekeztem ajánlgatni magamat, és meg is lett nekem ígérve a cucc, de aztán kiderült, hogy a korábbi fordítónak is meg lett ígérve - és mivel neki a főnök ígérte meg, ő nyert. Legalábbis ideiglenesen, mert aztán egyszer csak jött a mail, hogy sürgősséggel át kéne venni a melót az első szezon ötödik részétől.

Külön királyság, hogy szerintem az egészből bőven a második szezon a legjobb, úgyhogy kedvenc jeleneteimnek eshettem neki. Valami rejtélyes oknál fogva például 15 éve benne van a fülemben az a mondat, hogy "the lush, velvety texture of a Tideymans carpet". Erre leírhattam, hogy "egy Tideyman szőnyeg, buja, bársonyos textúrája".

Aztán meg megalkothattam a kamu szerszámnevek magyar verzióját kúpos trunyótól meg farokbillentős rúdkarmantyústól.

Persze kábé iderakosgathatnám mind a nyolc epizódot az elejétől a végéig, és őszintén nem is tudnám megmondani, melyik jelenet a kedvencem. Mindegy is. Olyan ez, mint egy valóra vált ifjúkori álom vagy mi. Nem, nem olyan. Az.

Nekem van a legjobb munkám a világon. Tony of Plymouth biztos egyetért.

Túrjátok fel utána a Comedy Central műsorát. Nem ám miattam, hanem a világ legviccesebb félórái miatt. Egyébként meg tök jó, hogy lefordíthattam, de alapvetően mindenkinek azt ajánlanám, hogy inkább tanuljon meg faszán angolul. Az A Bit of Fry & Laurie miatt érdemes.

Amikor apa hülye kissé

Hollywoodi filmekben szokott lenni olyan, hogy hülye apuka elfelejt elmenni a gyerekért az iskolába. Hát ezt én ma eljátszottam egy az egyben.

Csütörtökön az anyja szokta elhozni Lócit a suliból, most viszont valami dolga volt, és tegnap megkért, hogy szóljak apámnak, mert ő nem tud elmenni érte (ilyenkor apám az ügyeletes elmenőember, mert nekem alapból órám van). Hát én meg simán elfelejtettem szólni.

Apámnak 12.40-re kelett volna odaérni Lóciért, de hát persze fogalma sem volt róla, hogy ott kéne lennie. Nekem egészen pontosan 12.40-kor jutott eszembe, hgoy gebasz van. A szalagavatós fényképezkedés miatt amúgy se tartottam órát, úgyhogy nem apámat hívtam már, hanem bevágódtam a kocsiba, és áthágva minden létező sebességkorlátozást, fittyet hányva pimf előzni tilos táblákra, útnak eredtem. Úgy negyedóra késéssel értem a sulihoz, csakhgoy Lócit sehol nem találtam.

Nem mondanám, hogy ideges voltam, mert azért nagyfiú ő már, és reggel egyedül is jár suliba amúgy, de hát csak meg volt beszélve, hogy ott lesz érte valaki, és nem volt.

Amikor utolértem kocsival, már jött ki a házuk kapuján, miután felment a lakásba, és nyugtázta, hogy nincs otthon az anyja, ezért továbbindult a nagyszülőkhöz.  A legkisebb mértekben sem volt fölzaklatva. Beült a kocsiba, közölte, hogy "hát úgy sejtem, anya persze elfelejtett szólni a papának, hogy jöjjön el értem", és vigyorgott, mint a tejbetök.

A tanulság leginkább, hogy 1, hülye vagy, Gergő, de nem nagy baj, 2, nem kell félteni Lócit, feltalálja magát, tényleg nagyfiú már (a képen például mosogat); 3, tán kéne már neki venni egy mobiltelefont, ha már nagyjából az összes osztálytársának úgyis van évek óta.

Amúgy nagyon édes, hogy az anyjára próbálta kenni az egészet, de persze felvilágosítottam, hogy én voltam a hunyó, nem anya, majd leszállítottam a nagyszülőkhöz, és mentem vissza a fényképezkedők körül legyeskedni. (Mellesleg egyre jobban csípem az osztályomat, majd egyszer mesélek róluk.)