Voltam ma ellenőrizni néhány gyakorlaton lévő diákot,hogy ott vannak-e, ahol kell, nem éppen mosogattatnak vagy bébiszittingoltatnak-e velük a mezőgazdaságoskodás helyett, meg ilyenek. Különben ott voltak, csinálták a dolgukat, volt, amelyik fejőgépet mosott ki éppen, volt, amelyik vasvillával trágyát lapátolt. Aranyosak voltak, mert mind örültek nekem, én viszont igyekeztem nem maradni sokáig, mert - és most férfiasan őszinte leszek - ezeken a helyeken kibaszott büdös van. És kibaszott sok trágya. És kibaszott sok légy.
Viszont kaptam utbaígazást egy atomsüket, de vicces kedvű szomszédtól, követtem egy főnök BMW-jét a telephelyre piros lámpán meg minden szaron keresztül (vagy le akart rázni, vagy azt tesztelte, mennyire tökös gyerek a lányok tanárbácsija - inkább utóbbi, mert amikor megérkeztünk, vigyorgott rám), és láttam egy öt perce született borjút, ami azért érdekes volt.
Na szóval tulajdonképpen. Csak azt akartam mondani, hogy az összes létező nagyszülőm mezőgazdaságból élt - anyai nagyapám az a klasszikus dzsentri votl, aki a falu kegyelmes uraként a zárt kapun ugratott át a lóval, ha hazaérkezett, miután elkártyázta a fél birtokot, apai nagszüleim meg a lehető legcsóróbb parasztoknak számítottak -, de ez a cucc a jelek szerint genetikusan nem öröklődik, én már menthetetlenül városi gyerek vagyok.
Ha nekem kéne bárhol a mezőgazdaságban dolgoznom, emberek, mind éhen halnánk.
Délelőtt elindultunk a fiammal útlevelet intézni, mert hát el kéne már menni pár napra a tengerhez. Bevettük magunkat az okmányirodába, ahol is a félvállról pattogós információs néni erős portásmentalitásról téve tanúbizonyságot, vonakodott megosztani velünk a lényeges információkat, de végül nagy nehezen hajlandó volt elárulni, hogy nem jó úgy, ha a gyerek anyja csak később jön be aláírni, egyszerre kell menni, meg hogy születési anyakönyvi kivonat is kell (aszittem, ha már van előző útlevél, arra nem lesz szükség, de mégis van), meg hogy majd 12000 forintot kell befizetnem, ha sürgősségi.
Hát jó. Mivel a kiccsávó születési anyakönyvi kivonata itt most nem részletezendő bénázások miatt nem volt kéznél, besétáltunk a szomszédba a pógármesteri hivatalban, bekopogtunk az illetékes másik nénihez, és kértünk másolatot. A néni mosolyogva közölte, hogy nem fontos ám, egyszerűen feltelefonálnak az okmányirodából, és kész. Azért kiállított egy másolatot, de az rendesen 2000 forint, és semmi szükség rá, úgyhogy a következő ingyenes, de a célnak megfelelő technikát alkalmazta:
fogott egy posztitot, kiírta rá a nagykönyvből az adatokat, aztán lepecsételte. Úgyhogy kis sárga fecnin vittük a hiteles és a célnak tökéletesen megfelelő születésianyakönyvikivonat-másolatot.
Hihetetlen volt a különbség a mogorva seggfej okmányirodás meg a segítőkész anyakönyves nő között. Díjaznám, ha utóbbit klónoznánk a közhivatalokba, az előbbit meg elküldenénk valami kőbányába, ahová való.
Főleg, hogy az a 12 000 forint a végén 3000 volt, és kiderült, hogy az anyja is nyugodtan ráért volna bemenni később aláírni.
Volt szerencsém délután a Sky Newson meg a BBC Newson látni, ahogy megválasztották "speaker"-nek, azaz a brit parlamenti alsóház elnökének John Bercow konzervatív képviselőt. Nyilván eszem ágában nincs beleártani magam a brit belpolitikába, de figyeljük meg az alábbi videót kábé 1:00-tól:
Bercow nem részeg vagy hülye. Azért vonszolják ketten a szék felé, mert a hagyomány szerint az új speakernek vonakodnia kell, és a képviselőtrásak feladata, hogy a helyére rángassák. Nem tudom, az első speakernek tartott Sir Peter de la Mare-től ered-e a hagyomány - kapaszkodjatok meg - 1376-ból, vagy későbbről, de Bercow a 157. a sorban, úgyhogy nyilván nem tegnap kezdték ezt az apróságot sem.
A felsőházban az uralkodói jóváhagyás meg külön zseniális volt a beöltözött főrendekkel, a királynő (Elizabeth the Second, by the Grace of God, of Great Britain, Ireland and the British Dominions beyond the Seas Queen, Defender of the Faith) évszázados tirádáktól hemzsegő levelével.
Az embernek persze rögtön az a benyomása, hogy bezzeg az angolok... Viszont a történetnek van egy ismerős része is. A 156. speakernek, Michael Martinnak a képviselők költségelszámolásával kapcsolats botrányok miatt kellett lemondania.
Nigéria után eljött az ideje, hogy visszataláljunk jó öreg kontinensünkre, és megint ismerősebb ízekkel próbálkozzunk. Pénteken andalúz vacsorára mentünk a jelenleg újranyitás előtt álló Artesano spanyol étterembe. Andalúziáról persze az embernek a paella meg a gaspacho jutna az eszébe, de most nem ilyesmi került az utunkba, hanem a belga vacsorához hasonlóan a fine dining irányába indultunk, és kifinomult technikával készített kifonomult ételeket ettünk. Csak keveset. Mivel Sándor barátommal még Kaposváron ebédeltünk, aztán túl voltunk a MÁV Intercity névre hallgató háromórás szaunaszolgáltatásán, meglehetősen farkaséhesen állítottunk be. Ez, mint később kiderült, hiba volt.
A menüsor tök jól hangzott különben, az összes fogást határozottan várta az ember a neve alapján - egyszerűen izgalmas volt az egész. Ezügyben abszolút nem is kellett csalódnunk, csak hát némelyik ízből annyi se jutott a tányérra, hogy kóstolónak elég lett volna.
A "köszöntő tapasok" - kvázi az előétel - felsorolása négy elemet tartalmazott, miszerint: ropogós sült garnélarák mentával és sáfrányos majonézzel, karamellizált kecskesajt sült paprikával és köménnyel, szferifikált olívabogyó kakukkfűvel és naranccsal illatosítva, sonka chupa-chup. Nem mondhatom, hogy nem volt nagyon finom mindegyik, mert mindegyik nagyon finom volt. Főleg a kecskesajt sült paprikával, az egészen levett a lábáról mindenkit. A képen Sándor azt fontolgatja, mivel is kezdje.
A legérdekesebbnek viszont minden kétséget kizáróan a szferifikált olívabogyó bizonyult. A szferifikációs eljárás ismertetésétől egy bioételrajongó biztosan sikoltva szaladt volna a következő organikus mintagazdaságig, de esküszöm, még én is felhúztam a szemöldököm olyan szavak hallatán, mint nátriumalginát meg kálciumklorid. Akárhogy is, a szferifikálás lényege ezúttal az volt, hogy hosszadalmas és aprólékos eljárás keretében egy olajbogyóból előállítottak egy olajbogyót. Aminek olajbogyóíze volt. Kétségkívül jelentősen megváltozott az állaga (azt mondták, szét kellett volna robbannia az ember nyelvén, és ezt többeknél állítólag így is történt, de én nem éreztem ilyesmit), de szerintem azon túl, hogy tényleg érdekes volt, nem érte meg a strapát.
Akárhogy is, az előételek ha tényleg falatnyiak is voltak, rettenetesen ízlettek, úgyhogy jöhetett a tőkehal brandada ropogós szénkekszen, meleg póréhabbal. És a tőkehal is egészen kitűnő volt, de tényleg, kár, hogy szinte csak sejteni lehetett a jelenlétét a szénkekszen, aminek az adta az érdekességét, hogy tinthahal tintájával festették feketére. Többek nem találták túl vonzónak a póréhab állagát, de ők nem próbálkoztak még a kecskefejjel, igazából az égatta egy világon semmi baj nem volt vele.
Ennyi előétel után kezdtünk már éhesek lenni, és vártuk, hogy jöjjön az első komoly fogás, azaz az aranykeszeg derék sóban, zöldbab tagliatellével, folyékony ibértöltetű raviolival és gomba emulzióval. A hal meg a zöldbab könnyen azonosítható a képen is, a fehér habos valami pedig nyilván a ravioli. Meg azt is kiderítettem, hogy a világosabb színű izé a tányéron a gombaemulzió. És igen, már megint egészen fantasztikus ízeket éreztünk, csak már megint legszívesebben szóltam volna, hogy a kóstoló ízlett, most már jöhet maga a fogás.
De nem jött, helyette inkább megint a kémia vált főszereplővé. Mojito sherryt kaptunk ugyanis borecettel. Nem ám csak úgy. Folyékony nitrogénnel fagylalttá fagyasztva. A pincérek körülállták a kondért, beleöntötték az anyagot, és az egész úgy nézett ki, mint a boszorkányok jelenete ama bizonyos skót darabból. Észbontóan jól nézett ki, és a végeredmény elfogyasztása is élményszámba ment. Itt speciel totál megérte az alkímia.
Most már a desszert előtt csak a legfőbb főfogás volt hátra, azaz a malacpecsenye lassú tűzön sütve kaviárral és karfiollal. A malacnak állítólag szintén valami hosszas kémiaszakkörön kellett volna átesni, amit most viszont kihagytak, és rövidítettek az eljáráson, ami azért így is különleges volt. És persze a végeredmény semmiféle kívánnivalót nem hagyott maga után, csak egy kicsit az piszkálta a csőrömet, hogy anyukám malacának mindeféle speciális alkímia nélkül is éppen ilyen íze van. Szóval remek volt az a malac, no, de nem emlékezetes, amit valahogy az ember adott körülmények közöttt elvárt volna. A hús alá került karfiolos andalúziai majonéz totál bejött különben - szeretem a karfiolt -, a kaviárról nem sokat tudnék mondani öt szem alapján, ha pedig valaki a karfiolt keresi, hát a képen bejelöltem egy nyíllal, hogy észrevegye. Elárulom még róla, hogy miután megtaláltam, és bekaptam, eléggé el nem ítélhető módon karfiolíze volt.
Ezek után már csak a desszert volt hátra, amit úgy hívtak, hogy édes sonkás francia pirítós Salmorejo fagylalttal, Arbequina zamattal és vaníliával. Ebből annyit értek, hogy a "francia pirítós" az magyarul bundáskenyér, annak is az édes változata. (Bár az Artesano tulaját is igen megleptem vele, amikor elárultam, hogy a bundáskenyeret már nagyanyám is éppen ilyen édesen csinálta otthon - a jelek szerint ez elég egyedülálló szokás lehet mifelénk, mert szinte mindenkinek újdonság, hogy van ilyen.) Azon egyebekből, amik a bundáskenyéren voltak, halvány lila gőzöm nincs, mi micsoda, de valami isteni volt az egész cucc, és már sokadjára sajnáltam, hogy mire elkezdtem volna enni, nem maradt belőle egy morzsa sem.
Remek ízek egész sora - a fehér és vörös offtopik katalán borokkal kiegészülve - csigázta fel és hagyta úgy hát a gyomornedveinket. Az ízlelőbimbóink tehát szemernyit sem maradtak kielégítetlenek, de a gyomrunk nagyon is. Mit szépítsem, az andalúz előétel után Sándorral fogtuk magunkat, és elmentünk vacsorázni. Evvan.
Töritanár: Melyik volt az az ország, amelyik... (nem figyeltem, az a helyzet, valami második véhás cucc volt)? Diák: Ööö. Tt: Tudod, sok ott a tulipán. D: Ööö. Tt: Meg a szélmalom. D: Ööö. Tt: Meg a fapapucs. D: Ööö. Én az asztal túlvégéről: Meg a Heineken. D: Ja, Hollandia.
Az vajon miért van, hogy az általános iskolák előszeretettel szivatják ronggyá a diákjaikat meg a diákjaik szüleit évzáró ürügyén? A régi suliban sosem úsztuk meg másfél óránál kevesebbel, és most valahogy abban reménykedtünk, hogy nem kell ennyit gyűrődnünk.
Hát dehogynem kellett. Bementünk ötre, volt bizonyítványosztás meg búcsúszkodás az alsós tanítónéniktől, aztán ki az udvarra, és hatkor kezdődött a horror. A nyolcadikosok búcsúbeszéde. Búcsúzkodás a nyolcadikosoktól. A nyolcadikosok előadják a búcsúdalt a Megasztárból (komoly!). Búcsúbeszédet mond az igazgató. Búcsúbeszédet mond az igazgatóhelyettes. Az ötödikesek angol keringőt táncolnak. A szülői munkaközösség elnöke elbúcsúzttja a nyugdíjba vonuló igazgatót. Megint az igazgatóhelyettes, aki úgy fejezi be: "a tanévet bezárom". Amikor viszont mindenki elindulna valamerre, megint a mikrofon elé pattan Gizi néni, és közli, hogy kiosztja a jutalomkönyveket. Ezernyi diáknak egyenként felsorolva, hogy "szorgalmáért, jó tanulmányi eredményéért, közösségi munkájáért". (Volt olyan alsós osztály, amelyiknek majd a fele jutalmat kapott.) És ha még ez sem lett volna elég, még az elsősök csacsacsát táncoltak.
Hát itt is vastag másfél óra volt, fél nyolcra lett vége. Még annyi volt a szerencse, hogy kissé beborult közben, és nem a nap közbeni 30 fokban kellett kinnt állni a gyerekeknek a betonpályán a tűző napon, mert úgy biztosan nem kerültünk volna el egy-két ájulást. Ki volt borulva így is gyerek meg szülő rendesen, a hangulat kezdett már forradalmi lenni.
Szóval értem én, hogy egy csomó mindent ebből muszáj volt megcsinálni, meg tényleg el kell búcsúztatni a nyugdíjba menő igazgatót, meg fontos kiemelni a sikeres diákokat név szerint, de ebből szarságból a felét bőven le lehetett volna csípni.
És akkor mi még mázlisták voltunk, mert ez előtt az egész előtt letudtuk a bizonyítványosztást és a borzongás után az osztályban már csak a tornatanárnő ötperces búcsúzkodását kellett végighallgatni. Az összes többi társaság még bevonult a terembe, hogy átvegye a papírost. Az, hogy valaki vidékre szeretett volna esetleg még hazamenni busszal... Ugyanmár, le van szarva, a csacsacsa fontosabb.
Akárhogy is, Lóci legalább a bizonyítványosztós részére szívesen ment a dolognak, de olyannyira, hogy saját jószántából elsőként rohant oda a tanítónikhez a virággal. Ami önmagában marha sokat elmond arról, mennyire más volt a viszonya velük, mint három évig a náci ridegmarhatenyésztővel. Csilla néni szerette (őt is, mint mindenki mást), és ő is szerette Csilla nénit. Ennél sokkal több nem kell.
