Bazmeg

Meséltem ugye nemrég A penge magáról, miután leadtam jól. El is ment a szerkesztőnek, és megállapodtunk, hogy bármi kérdése, ötlete, akármije van, megosztja velem izibe.

Megosztotta. Különben tök okés és barátságos párbeszédet folytattunk, és teljesen jól kijöttünk egymással. De. Az első dolga volt, hogy kiszedte a káromkodásaimat. Ugyanis az eredetiben itt-ott előugrik egy egészen remek érzékkel elhelyezett fucking meg ilyesmi, és hát nem gondoltam, hogy ezeken magyarul finomítani kéne, úgyhogy nem spóroltam a bazmegekkel meg volt a picsába is, meg ez-az, ami kell. Hát nem maradt belőlük semmi.

Azt mondta a szerk, azért, mert angolul sokkal természetesebb egy fuck meg egy shit, mint magyarul egy bazmeg meg egy szar, és az angolul tulajdonképpen nem is annyira trágárság. Aha. De akkor, kérdem én, mégis mit mond egy angol, ha káromkodni akar?

Meg hogy ejnye, egy varázsló szájába hogy lehet olyat adni, hogy bassza meg. De miért nem? Az egész Bayaz-dolognak éppen az a lényege, hogy marhára nem az a sztereotip varázsló, mint ahogy a többi karakter sem az a kimondottan sztereotip ifjú titán, meg háborús hős meg széplány.

Oké, aláírom, hogy van egy-két szituáció, ahol egyszerűen hülyén hangzik jelzőként mondjuk a kurva vagy a kibaszott, és jobban illik oda egy sima átkozott vagy ilyesmi, de a stratégiai pontokon, ahol a szereplők személyiségéhez tesz hozzá az a bazmeg, bazmeg, onnan szerintem egyszerűen nincs jogunk kiszedni sem prüdériából, sem valamiféle stilisztikai izékre hivatkozva.

Meglátjuk.

Tapasok háborúja 2: Az Artesano visszavág

Ugye, éhen maradtunk mi már egyszer az Artesano (marha idegesítő weboldal, percekig tartott, mire rájöttem, mi merre) nevű spanyol étteremben, midőn a molekuláris gasztronómia egyébként elsőrangú, de igen szűken mért finomságait fogyasztottuk.

Most azért mentünk el ugyanoda, hogy a rusztikus andalúz ételeket is megkóstoljuk. A helyszín tehát ugyanaz volt - még az "r" betűt is visszaragasztották, amit legutóbb jól levertem a galériáról -, viszont a két kaját nyilvánvalóan nem lehet összehasonlítani egymással.

Most tényleg kissé falusias hangulatú dolgokat ettünk, az a sejtésem, ilyesmit süthet otthon Sanchez nagyi az unokájának, Miguelnek.

Miután Sándorral rendeltünk egy üveggel a marha drága (haha, a legolcsóbb bor az Artesanóban), de kitűnő bikavérből (Torres Sangre de Toro), ismerősök meg egy csomó ismeretlen társaságában nekiláttunk az első tálnak. Merthogy az előzetessel ellentétben gaspacho végül nem volt - de lehet, hogy el is voltam nélküle, a kenyér folyadékban típusú dolgok nekem ritkán jönnek be.

Ez a bizonyos első tál amolyan előételszerűség volt, rajta tonhalas táskával, uruguayi chorizzo kolbásszal és egy rózsaszínes, fűszeres szósszal megkent kenyérrel. Azt mondjuk díjaztam volna, ha a kenyér nem valami hétköznapi izé, hanem virít róla, hogy helyben készült. A kolbász kellemesen fokhagymás volt, olyan nagyon nem különbözött azoktól, amiket az ember itthon szokott a grillre dobni vagy ilyesmi, de igen finomnak találtuk, nem is maradt belőle egy falat se, pedig raktak a tálakra bőségesen. A helyzet az, hogy már ezután többet ettünk, mint legutóbb összesen.

És akkor jött a második tál, aminek amúgy szintén előétel hangulata volt. Az nem baj ám, hiszen tudjuk, hogy mindig az előétel a legjobb. Nos, ez a második tál Empanadas húsos táskát, Tortilla de Espanola lepényt és spanyol malacsültet tartalmazott, nem is szólva az Albondigas húsgolyókról. A táskában darált hús volt, a tortillában nem is vagyok biztos, hogy az volt-e, de szeretem az ilyesmit, úgyhogy jól esett, a malacsült malacsült volt, méghozzá rozmaringgal fűszerezve (és Sándor szerint borsikafűvel, de ebben én nem vagyok biztos). Ez utóbbival sikerült annyira spórolni, hogy nekem kábé egy fél villányival jutott belőle, de jócskán kárpótoltak az Albondigas gombócokkal, amiket pikáns, paradicsomos szósszal öntöztünk le.

Ezzel jól el is jutottunk a főételig, ami persze egy andalúz vacsorán nemigen lehetett más, mint a paella. Annak is a valenciai verziója, polippal, kagylóval, tonhallal, csirkével. Sáfránnyal persze. Sajnos egy tányér után már jóllaktam teljesen, így csak utólag bántam meg, hogy nem ettem még egy adagot az íze kedvéért. Ha egyszer arra járok, mindenesetre szívesen próbálom majd ki a környéken létező összes többi variációt is.

A desszertek közül a vörösborban sült körtéről azt hittem, nem fog ízleni, mert nem szoktam szeretni az ilyesmit, de végül teljesen bejött. Remekül harmonizált egymással a gyümölcs meg a bor íze, és a körte éppen annyira maradt kemény, amennyire azt kell.

A másik édesség a flan volt, ami nekem eddig kimaradt, de most annyira ízlett, hogy izibe' kerestem is egy receptet hozzá. És ki másét találtam, mint Kláriét (ezt nem úgy hívják, de ugyanaz) Sándor posztjának kommentjében. Tulajdonképpen egyszerű, pudingszerű valami, de az ízek összhatása igen különlegessé tette. Úgyis itt az őszi szünet, desszertet meg még életemben nem csináltam, hát szerintem megpróbálkozom vele egy óvatlan pillanatban. Persze el fogom baltázni, de hát üsse kő.

Szóval ha rangsorolnom kell - mert mongyuk az életem múlik rajta - a két Artesanós kaját, hát a fene tudja. Az elsőnél különlegesebb ételeket ettünk, különlegesebb ízeket éreztünk, ez kétségtelen. A második lényegesen kevesebb meglepetést tartogatott, de sokkal életszerűbb volt, és az ember mégiscsak azt érezte, hogy jó ételeket vacsorázik, nem pedig azt, hogy műkedvel. Ha az egyik ételsort még egyszer végigehetném, azt hiszem én mégis a molekuláris gasztronómiát választanám - persze kizárólag, ha utána elmehetek vacsorázni. Például valenciai pallát.

Még megvannak

És a tanulságról se feledkezzünk meg:

Fonákok és bohócok

A könyv leadása utáni nagy pihengetésben meg persze megint jól elmentem a Tennis Classicsra. A tavalyinál lájtosabb volt a program, így a mostani két nap az a teljes versenyt jelentette. Akkor nyolcan jöttek a dolgok komoly részére, most csak négyen.

Az igazság az, hogy hiába volt most is jó a dolog, nyomába nem ért a tavalyinak. No nem azért, mert Becker kidőlt a sorból, a pótlására érkezett Edbergre legalább ugyanannyira kíváncsi voltam. Azt már jobban sajnáltam, hogy az utolsó pillanatban visszalépett Wilanderről is lemaradtam. Nem mintha Pat Casht ne kedvelném (az egyik kedvenc röptézőm ever), de hát őt már tavaly ugye láttuk.

Leconte-ot is láttuk tavaly, de az se baj, mert már tavaly is nagyon jó volt, és a tücsök rúgja meg, idén is. Imádom ezt a fonákot (mongyuk Edbergével együtt), iszonyú kemény és pontos, és még elegáns is. Annyival szebb, mint a ma divatos brutálkétkezes.

Noah meg persze egy félelmetesen jókezű zseni, de hát ő meg nem veszi komolyan az egészet. Mongyuk marha vicces csávó, tényleg teljesen jóízűen lehetett röhögni, ahogy a szett végén a díszpáholyba oldalgó nézőnek odaszólt, hogy "It's 6/3 Edberg. But I played better." Csak én inkább teniszt szerettem volna látni. Persze volt abból is, néhány egészen csodás labdamenet is kisült a dologból, de nem az igazi, ha hiányzik a dolog éle. A tavalyi éppen attól volt sokkal jobb, hogy egy valódi versenyt láttunk, valóban győzni akaró játékosokkal.



Bohóckodni meg ott van a páros, azt arra találták ki. Mongyuk kettő abból is sok volt egy kicsit, mert azért bármennyire vicces (tényleg, nagyon) fickó Bahrami meg Muster, és bármilyen jópofán játszik is a kezük alá Haarhuis (ja, őt is megnéztem volna élesben is, nem lehetett volna Cash helyett vele pótolni Wilandert?) meg Cash meg Taróczy, azért ezt a dolgot nem lehet annyira variálni, hogy ne ismételjék magukat.

Ugye a második napon aztán Taróczyt egyszer csak lecserélték a US Open fiú páros versenyét egy tajvani társsal megnyerő 17 éves Fucsovics Mártonra. Egy darabig iszonyat zavarban is volt a srác a bohóckodó nagy örergek között, kicsit beremegett a keze, meg minden. Sokkal érdekesebb lett volna a második napi páros helyett neki szervezni egy rendes bemutatómeccset. Akár valamelyik öreggel (emlékszem a 92-es(?) Noszály-Borgra, az is tök jó volt), akár egy másik fiatallal. No mindegy.

Azt meg már tavaly is elsírtam, mennyire gáz Gundel Takács Gábor, ahogy kényszeresen nekiáll jópofizni a szünetekben, mintha a kertévék valami szutyok bulvárműsorában érezné magát. Idővel rászólhatott valaki, mert aztán már nyugtunk volt tőle. Meg az sem változott, hogy a meccsek végén szar angolsággal szarokat kérdez.

A mélypont persze a Danny Blue nevű mentalista (sic!) fellépése volt, szegény Edberg meg Leconte is csak feszengett. Esküszöm, kínosan éreztem magam. Á, hagyjuk is.

Szóval azért tök jó volt végső soron, és hát láttam Edberg és Cash röptéit, Leconte meg Edberg fonákját, Noah hülyeségeit meg a többit. Ott a helyem jövőre is. Samprasban reménykedem.

A penge maga

Annak, hogy eltűntem a blogomról egy ideje, az az egyszerű oka van, hogy Joe Abercrombie lekötötte minden kreatív energiámat. Masszív napi tíz oldalakkal kellett haladnom, ami ezért ilyen oldalakból nem semmi, higgyétek el nekem. Életemben először így is megesett az a csúfság, hogy késtem a leadással pár napot. De hát alig több, mint két hónapom volt huszonhét ívre. Mondom huszonhét ívre! Több mint egymillió leütés. Az sok.

Fikáztam én már itt a fantasyt rendesen, és valóban nem a szívem csücske a műfaj, de persze eddig igazából egy-két fordításra kapott novellán kívül csak Robert E. Howarddal meg Tolkiennel találkoztam. A linkelt bejegyzés ugye Howardról szólt, a Gyűrűk uráról meg nagyjából ugyanaz a véleményem - az első kötet végén érve sikítva váltam meg tőle.

Ehhez képest A penge maga nagyjából a legszórakoztatóbb könyv, ami fordítóként valaha a kezem ügyébe került. Fantasynak fantasy ez is, de annak borzasztó eredeti. Abercrombie egészen élő, nagyszerű világot teremtett, összetett, hiteles karakterekkel. Megvan a barbár harcos, a délceg ifjú, a nő, a varázsló meg ami kell, de mindegyikük személyiségét elképesztő csavarok teszik izgalmassá. Gandalffal például aligha fordulhatott volna elő, hogy meztelenül kiront a fürdőkádból, a farkáról csöpög a víz, és azt ordítja, hogy 'what the fuck is going on?'. Bayaz pedig, a helyi kváziGandalf, éppen ezt teszi.

A történetnek még van hová alakulnia, ugyanis ez a 27 ív csak a trilógia első kötete. A második (Before They Are Hanged) és a harmadik (The Last Argument of Kings) már itt várják, hogy sorra kerülhessenek. Mind a kettő bőven hosszabb. Szerencsére viszont jóval több időm lesz rájuk, és ha továbbra is marad ilyen az egész, hát üsse kő, mennyit kell gürizni vele.