2018. december 10., hétfő

Egy teljes élet

Szerencsés ember vagyok. Amikor érettségiztem, még mind a négy nagyszülőm élt plusz egy dédnagymama, és mindannyian részesei voltak az életemnek. Aztán nem sokkal később meghaltak apukám szülei, dédnagymamám, és 2003-ban meghalt anyukám anyukája is. Maradt anyukám apukája, Bandi papa.
Aztán vasárnap reggel, istentiszteletre menet a kilencvenkét és fél éves, előző nap még makkegészséges nagypapám rosszul lett az utcán, és bár mentőorvossá lett gimnáziumi osztálytársamnak még sikerült újraélesztenie, a kórházban végleg leállt a szíve.
Elvesztettem a világ legcsodálatosabb nagypapáját, a család mindenesét, a kaposvári könyvtár legidősebb olvasóját.
Bandi papa élete eleve érdekesen kezdődött, ugyanis az édesapja az a klasszikus pénzszóró, nagyvilági dzsentri volt, akinek a kaput sem kellett kinyitni, ha hazaért, egyszerűen átugratott a lovával a nyírgelsei családi birtok kerítésén, az édesanyja – az én dédnagymamám – pedig házvezetőnőként dolgozott nála. Szóval mit szépítsük, Bandi papa 1918. december 10-én törvénytelen gyerekként kezdte földi pályafutását. Ő volt az akkor 45 éves dédnagyapám első gyereke, de az öreg innentől nem vacakolt; a Papának született még két édesöccse, aztán dédnagyanyám korai halála után két féltestvére.
1919 áprilisában dédnagyapám mégis feleségül vette a házvezetőnőjét, azaz dédnagymamámat, és ezzel együtt a nevére meg a vallására vette nagypapámat, aki így lett pár hónaposan Duli Andrásból Hetey András, és görög katolikusból református.
Dédnagymamám később szült még két fiút, aztán egy akácfa tüskéje megszúrta az ujját, és mivel a tetanuszoltás akkoriban még nem volt mindennapos, Bandi papa 12 éves korában anya nélkül maradt.
Amint tudott, elment a dédnagymamám nélkül szétesésnek induló házból, hentesinasnak állt Debrecenben, aztán jött a háború meg nagymamám. A nősüléssel együtt keveredett a család Kaposvárra is, ahol aztán 1943-ban megszületett anyukám, utána meg lassacskán vége lett a háborúnak is, és a boldognak induló békeidők már a saját vegyesboltjában találták Bandi papát. Könnyű kitalálni, utána államosítás, a bolt ugrott, Bandi papa pedig az állam alkalmazásában, a Meszövben dolgozott tovább. Időközben megszületett anyukám húga, aztán anyukám öccse, és később én magam is. A Meszövös munkahelyre már én is emlékszem, kedves gyerekkori emlék, ahogy május elsején együtt vonultunk, és az egész sörvirsliben végződött – mínusz sör, mert hát akkor én abba még nem nőttem bele.
Aztán nyugdíj, utazgatás, meg ami a Papának nagyon fontos volt: egy csöpp gyerekkor. Jó néhány hektár, kárpótlással visszakapott családi erdő Nyírgelsén, ahová mindig annyira szívesen ment vissza. Utoljára alig két hónapja nézte meg a saját akácfáit anyukámmal.
Nem állom meg, hogy közbe ne szúrjak itt egy afféle anekdotát. A legutóbbi nyírgelsei látogatás alkalmával egy debreceni szállodában szálltak meg anyukámmal, ahol a bejelentkezés másnapján anyukámat félrevonták, majd szóltak neki, hogy “a kedves férje rossz születési dátumot adott meg nyilván, ide 1918 van írva”.
A kutya meg nem mondta volna az én kilencvenkét és fél éves nagypapámról, hogy egy nappal is több mondjuk hetvenötnél. Nem bírtam ki, és elárultam tavasszal is a boltban, amikor segítettem laptopot venni, merthogy skype-on akart beszélni az Angliában cseperedő dédunokájával, meg persze a folyamatosan zajló tőzsdeügyleteihez még inkább szüksége volt az internetre. Segítettem neki persze sokat, de beletanult pillanatok alatt, nem volt gond.
Aztán meg magányosnak sem igen lehetett nevezni: a család mindig összetartó volt szerencsére, a hat dédunoka is sűrűn látogatta és a többiek sem maradtak el. Ez persze hagyján, Bandi papa az utóbbi években lelkesen járt a reformátusok közé istentiszteletre, rendezvényekre, kirándulásokra. Nagypapám annyira aktív volt az utolsó pillanatig, hogy bizony nem lesz egyszerű kibogozni minden ügyletét, pedig most, hogy körülnéztünk a szekrényeiben, meg kellett állapítanunk, hogy valami elképesztően pedáns rendet tartott a papírjai között.
Viszont senkinek nem kötött az orrára semmit. Ígérte anyukámnak, a testvéreinek, nekem, hogy leülünk, és elmondja, mi hogy áll az erdővel, a részvényekkel, a mindennel, de aztán sosem került rá sor. Azt hiszem, a Papa szentül hitte, hogy egyrészt úgyis jobban tudja mindannyiunknál (amúgy simán lehet, hogy tényleg jobban tudta), másrészt egy pillanatig sem gondolt rá, hogy közeledhet a vég.
Pedig az utóbbi hónapokban érezhetően gyengébb lett. Fáradtabb talán. Életében először érte utol a náthánál komolyabb betegség: veseköve lett. Nem nagy ügy, szétlézerezték, vártuk, hogy kijöjjön, de valamiért úgy érzem, a Papa fülébe befészkelte magát a bogár: ő sem sérthetetlen.
És most bebizonyosodott, hogy tényleg nem volt az. Talán mindenki így van vele, ha hasonló veszteség éri, de a legjobban akkor kámpicsorodom el, ha az apróságok jutnak eszembe. Ahogy jön fel a pincéből egy palack saját borával a kezében, ahogy az udvaron söpröget, ahogy pontosan időzítve magát a déli harangszóhoz megjelenik a feje búbja a lépcső tetején anyukáméknál. Ezek az apróságok azok, amiktől milliomodszorra is kicsordul a könnyem, és bizony egy darabig még ki is fog.
De bármennyire is fáj, könnyű a szívem. Kilencvenkét és fél évesen, alapvetően egészségesen, egy az utolsó pillanatig teljes élet úgy ért véget, hogy Bandi papa a családja és a barátai között félúton rosszul lett, aztán csendben elaludt, mielőtt talán végiggondolhatta volna, mi történik. Ennél emberségesebb, nyugalmasabb halál nem is igen van. Tudom, hogy nagypapám ilyet kívánt magának. Mondta.
Isten veled, Papa.

Blog Widget by LinkWithin