Mindjárt felébredek. Legyen mondjuk kedd reggel. Ma tanítok,
szóval kimegyek a suliba, megtartom az óráimat, aztán irány haza anyukámhoz ebédelni.
Ahogy mindig. Rakott zöldbab lesz, azt hiszem. Nem a kedvencem, de elvagyok
vele, ő meg szereti, és könnyen megvan, szóval jó lesz. Szokás szerint meséli
majd, ami eszébe jut, elmondja, kivel találkozott a piacon, ki hívta a Hetey,
ki hívta a Kamper családból, én meg hallgatom, mert az iskola ricsaja után egy
darabig nincs kedvem beszélni.
A bökkenő, hogy ébren vagyok. Ez nem egy hülye álom, amiból
csak úgy fel lehet ébredni. Soha többet nem megyek haza úgy, hogy rakott
zöldbab vagy töltött paprika vagy brassói vagy spenót vagy akármi vár
anyukámnál, soha többet nem meséli el, kivel találkozott a piacon, ki hívta a
családból. Soha többet nem kér meg, hogy porszívózzam fel a lépcsőt, mert ott
már nem szívesen egyensúlyoz egyedül. Soha többet nem segít paprikát ültetni az
udvaron. Soha többet nem szól, hogy kiírt valamit a számítógépe, nézzek már rá.
Sok időt töltök mostanában a lakásában, rendezkedem,
takarítok, fontolgatom, mit, hogyan, merre, számba veszem a szüleim múltját,
tervezem a saját jövőmet ugyanott, most már nélkülük. És az a lakás üres, nagyon üres. Folyton azon
kapom magam, hogy bekapcsolom a tévét. Arra sem járok, rá sem nézek, nem
érdekel, csak a másik szobában molyolás, takarítás, dolgozás közben van valami
buta illúzióm, hogy nem egyedül vagyok, hogy kint ül a nappaliban, hiszen mi
másért mesélne egy ember a tévében éppen Indiáról. Vagy az oktatás helyzetéről.
Vagy a húslevesről.
Pedig tíz napja már, hogy megszólalt a telefon. Kedd este
volt, ismeretlen számról hívtak, és még fel sem vettem, már pontosan tudtam,
mit fogok hallani. Azóta egyetlen olyan pillanatom sincs, hogy ne lenne ott
valahol a mélyben a tudat, hogy már nem élnek a szüleim. Felnőttem.
Azt mondom, kedd, de ha igazán a lelkem mélyére nézek,
tudom, hogy már hétfő reggel nem mertem remélni. Ahogy ott ültem mellette a
mentőautóban, aztán a kórházban, mielőtt elnyelte volna a sürgősségi osztály
szörnyetege, már visszavonhatatlanul tudtam, hogy búcsúznom kell. Ötvenévnyi
igazi, boldog, végtelen szeretettel teli gyerekkor utolsó emléke egy kéz, ami a
levegőt markolva keresi az enyémet, de hiába nyúlok érte, nem találja többé.
Hessegessük ezt el, nem így fogok emlékezni rá. Van egy
kedvenc képem, valamikor a hatvanas években, még a születésem előtt az ország
legmagasabb pontján, a Kékes-tetőn ülnek apámmal, mosolyognak, fiatalok. Nem
tudom, mikor készült, de talán már gondolnak rám. Úgy döntöttem, ilyennek fogom
látni őket mindig. Nem lesz nehéz, ilyenek voltak igazából. Erősek, mosolygósak
élettel teliek.
Kicsit szimbolikus is nekem ez a kép. Akkor is odafent
voltak együtt, még nélkülem. Most megint odafent vannak, együtt, már nélkülem. Olyan
Csillagok háborújásan képzelem valahogy. Lebegő alakokként, meleg mosollyal
néznek engem, ahogy védőernyőjüket vesztve bukdácsolok tovább, nézik a fiamat,
ahogy megy előre a diploma felé.
Apukám hat éve halt meg, 76 évesen és hét hónaposan. A mai
napig számtalan dologról az jut ösztönösen eszembe, hogy megyek, elmesélem
neki. Anyukám 76 évet és kilenc hónapot élt. Amíg világ a világ, szólni akarok
majd neki, hogy felhívott valaki a családból; hogy holnap nagy vihar jön; hogy
a hétvégén ültessük ki a paradicsomokat. Meg akarom majd kérdezni tőle, milyen
fűszert szokott rakni a vadasba, meddig süti a túrófánkot, melyik falu jön
Rábapaty után, amikor Cenkre megyünk, hogy is hívták dédnagyapám öccsét.
Néha kicsit unalmas volt ezeregyedszerre is meghallgatni
ugyanazt a családi történetet, de most kérlek, meséld el még ezerkettedszerre
is. Vagy kérj meg, hogy főzzek neked egy csésze teát. Hívj fel, hogy hozzak
olajat a Lidlből. Legalább mondd meg, hol vannak a tartalék porzsákok a
porszívóba. Mindegy. Olyan rossz ez a csend.
