Book of the Dead

Közben volt egy versem fordítani még a tavaszi szünetben, úgyhogy felszabadítottam a bennem amúgy mélyen elrejtve élő költői énemet, és megcsináltam. A talán leginkább a Neuromancerről meg a Johnny Mnemonicról ismert William Gibson írta, és az a címe, hogy Agrippa (A Book of the Dead).

Amúgy itt van. A saját verziómat nem akarom kirakni, mert a fene tudja, mi a helyzet a copyright issue-kkal, de majd lehet, hogy utánajárok.

Kamarás Iván fogja elmondani a Digital Festivalon. Ha ilyen helyekre járnék, marhára kíváncsi lennék, hogy lehet ezt jól megcsinálni, mert hát nem az a kimondott elsőnapaziskolábandonászymagdaverse. De arra van nyilván egy profi színész, hogy megoldja.

Bronz

Szóval voltunk Dombóváron versenyezni. Amolyan motivációs verseny volt, semmi világrengetés, arra találták ki, hogy a picik belekóstoljanak kicsit a hangulatba, lássák, milyen a tatamira menni, amikor ott van egy bíró is, meg bemondják a nevüket a hangosba meg ilyenek.

Lócinak direkt jó is, hogy van ilyen, mert tényleg ügyes, de annak még tán nem jött el az ideje, hogy igazán mélyvízbe dobja az ember. Meg persze rá is ér, meg különben sem az a lényeg, hogy valami világbajnok legyen belőle, vagy mittomén, úgyhogy így egy csomó edzésről jól ismert haverral, azzal az ígérettel, hogy úgyis mindenki kap érmet, ő se izgult annyira, mint tartottam tőle, hogy fog.

Ami azt illeti, annyira egészséges mentalitással ment oda, hogy öröm volt nézni. Én is azt nyomattam, meg az edző is azt nyomatta, hogy az a lényeg, hogy tegyen meg mindent, amit tud; a többi nem fontos. Szerencsére le is esett neki a tantusz.

És tényleg meg is tett mindent, olyan összeszedetten judózott, ahogy edzésen még nem is láttam talán. Az első meccsen csak bírói döntéssel kapott ki az edzésekről jól ismert, méretben megfelelő, de lényegesen rutinosabb D-től, aztán jött a két pécsi srác. Ment mind a kettő rendesen, valamivel biztos, hogy nehezebbek is voltak, és bezony az elején mind a kettő dobott is Lócin egy yukót, csakhogy főnök aztán izibe elkapta mindegyiket a földön, és akkor már nem is engedte felállni őket többször. Úgyhogy két leszorításos győzelem után mondták be a hangosba, hogy "kettes szőnyegen győz KL, Kaposvár", amivel magát is beleértve a jelenlévő családi kontingens mindhárom tagját (kiegészültünk apukámmal mint sofőrrel, mert ugye a bal bokám nincs kuplungképes állapotban) igen boldoggá tette. Közben az éppen ott figyelő többi kaposvári meg persze velem az élen drukkolt ordítva (a videófelvételt nem is teszem közkinccsé), ami igen jól esett.

A negyedik meccsen aztán Lóci megkapta a szintén kaposvári K-t, aki egy laza fejjel magasabb nála, és nem annyira értem, hogy került ebbe a mezőnybe. Mondtam neki, hgoy inkább próbálja meg menekülőre fogni, de ő nekiugrott, mint a huzat. Esélye persze nem volt, K a végén dobott rajta egy waza-arit, de ezen aztán tényleg fölösleges lett volna búslakodni.

Akárhogy is, a végén K nyert, mert hát persze, D lett a második, Lóci meg bronzot kapott - ami azt jelentette, hogy mint majd minden kategóriában, itt is tarolt a KASI. Büszke is az érmére, és nyilván joggal, holnap el is viszi a suliba megmutatni jól. (És már megint milye jó, hogy ide jár, a régi tanítónéni rezsimje alatt nem lett volna értelme ilyesmivel próbálkozni.)

A következő próbálkozás a Mikulás kupa lesz - na mikor? -, az már kicsit komolyabb, de hát addig ő is komolyodik meg ügyesedik még.

Három plusz egy

Már egy ideje filóztam rajta, hogy régen fordítottam ki a bokámat, és biztos megint eljön az én időm. Külön izgalmas volt, hogy vészterhes időszak ez a suliban ilyes szempontból, mert az utóbbi két hónapban az egyik németes kolleganőm meg az osztályomból egy csaj eltörte a bokáját jól, legalább két másik gyerek meg elszakította a bokaszalagját. Ragály az ragály, nem úszhattam meg én sem.

Pénteken épp háttal álltam a kapunak, és röpült felém a labda, én meg azt terveztem, hogy csinálok egy testcselt balra, aztán labdástul sebtében beforgatom a mögöttem helyezkedő bekket jobbra. És a terv kitűnőnek is látszott addig a pillanatig, amíg a bal lábamra nem helyeztem a testsúlyomat. Akkor viszont boka alámfordul, én meg ordítva elterülök, mint a nagyalföld.

Tudtam, mi van, hogyne tudtam volna, most harmadszor nyírtam ki a bal bokámat, és jobb is megvolt egyszer, rutinos versenyző vagyok. Igaz, most először történt ténylegesen foci közben a dolog, eddig volt labda után elszaladásnál, tenisz közben, meg egyszer egy autó miatt le kellett ugranom a bicikliről és úgy.

Balesetin a doki ránézett a röntgenképre, és azt mondta: "Jézus." Szóval kiderült, hgoy a korábbi balesetek következtében eszetlen ramaty állapotban van a bal bokám. Ki van lazulva benne minden, csupa meszes az egész, viszont új sérülésnek nem látszik nyoma. Gondolom, mert már nem volt hova nyúlnia a szalagnak.

Hál istennek eszébe se jutott begipszelni, eddig az gyógyult a legszarabbul, amelyiknél ezt találta adekvát megoldásnak egy másik doki. Ez most csak annyit mondott, hogy borogassam meg kenegessem; mongyuk persze magamtól is ezt tettem volna. Meg finoman célzott rá, hogy ezt a sportolás dolgot talán annyira nekem nem kéne már erőltetni ezzel a bokával. Azért fogom, megpusztulnék, ha nem rohangászhatnék.

Szóval most borogatom, kenegetem. Mindenesetre ocsmányul be van dagadva, fáj, és sehogyse kényelmes ücsörögni. Mára kitaláltam, hogy egyik fotelben ülök, a karfára fektetett deszkán a gép, a lábam meg a szembetolt másik fotelon. Így kibírható.

Csak kétszer is meg kell gondolnom, hogy elinduljak-e pisilni, mert mankóval nem az igazi, főleg, hogy ez nálam három lépcsőfok oda-vissza megmászásával jár. Frusztrál, hogy Lócit apámnak kellett elvinnie moziba, hogy egy közönséges kávéfőzés irdatlan macera, ilyesmi.

Azért a judoversenyre elszenvedtem magam tegnap Dombóvárra. De erről majd külön.

A cápaveszély elmúlt - megettük a bitangot

Megint voltunk Sándorral vacsorázni. Trinidad és Tobagót próbáltuk ezúttal megenni, és asszem sikerült is, bár néha azért lángolt a fejünk rendesen. Gyorsan reklámoznám itt a helyszínt, ami tulajdonképpen két helyszín egyszerre, mert az egymással szomszédos Maharaja indiai éttermet meg a Himalaya nepáli éttermet is rendesen megtöltöttük.

A Trinidad és Tobagó-i kajáról tudni kell, hogy indiai alapokon nyugszik erős afrikai beütésekkel, merthogy a sziget lakóinak többsége ezen két helyről keveredett ide. Szóval pont úgy néznek ki a dolgok, mint az ismert indiai ételek, csak sokszor mások a hozzávalók, mások a fűszerek. Az étterem tulajdonosa, az indiai-osztrák Jham Kulvinder Singh - azaz felhasználóbarát nevén Kuki - aszonta, a nyitóétel, a dosti roti (a számtalan kenyérféle egyike) pldául olyan cucc, hogy gyerekkorában még ették otthon Indiában (lekvárral összetapasztva két szeletet!), de aztán valahogy elfelejtették, és ott már nem eszik. Trinidad és Tobago eszerint tartja a dosti roti frontot.

Viszont lekvárról persze szó sem volt, három szószba mártogattuk a kenyereket: egy kellemes fokhagymás-joghurtosba, egy zseniális mangó chutneyba meg egy gyilkos pimento paprikásba. Utóbbiból egészen minimális mennyiség kellett hozzá, hogy az este folyamán először leizzadjunk és kétségbeesetten, de reménytelenül igyekezzük hűteni a szánkat. A mangó chutney receptjét elvileg Kuki küldi mélben. A legenda szerint harmincötödik nekifutásra sikerült úgy elkészíteni, ahogy Túróczi Gábor, a Lucullus BT elnökségi tagja Trinidad és Tobagón kóstolta.


Folytatásnak először a krumplicurry jött csicseriborsóval (ami nyilván az egyszerű nép eledele), aztán az okra, ami egy legtöbbünk számára eddig teljesen ismeretlen zőccség volt. De jó ám, tényleg - bár engem könnyű ilyesmivel táncba vinni, mindig szerettem a zöldséges curryket meg ilyenes cuccokat. Persze bivegetáriánus vagyok (szóval imádom a zöldséget, de azért húst is eszem; naná) , úgyhogy nem bántam, hogy közben megjött a legkülönlegesebb étel is: a cápa. A Maracas-öbölből származó bébicápákat szintén curryként tették elénk. Azt mondták, jobban hasonlít az íze a csirkére, mint halra, de szerintem nem. Halíze volt - ha egyedi is -, az állaga meg tényleg teljesen olyan volt, mint a tengeri halé. A zöldségeken kívül ettünk hozzá pelau rizst, ami fűszeres és édes (fahéj van benne például).


Időközben Kuki megjelent mindenféle paprikákkal, hát abból is vagdostunk a kajába pici darabkákat. Újdonsült indiai barátunk szólt, hogy ne nagyon nyúljunk az anyaghoz kézzel, se mert brutális. Az. Újabb kemény leizzadás. A paprika különben Kenyából származik, és a csípősségen kívül nagyon kellemes aromája is van. Haza is hoztam egyet gyorsan, hátha elnövöget a kertben is.


El ne felejtsem a legfinomabbat: chicken á lá king, ahogy a tobagóiak szeretik. Kuki szerint háromféle recept kombinációja, ami elkészült, és ez is a fűszerekben különbözik indiai eredetijétől. Mindenesetre fenséges volt, ahogy a faszén karaktere kiegészítette a még az indiai ízeket kedvelő európaiak számára is szokatlan ízvilágot.


A desszertet meg úgy hívták, hgoy maharáni rózsája, és volt benne fehér rum, sült banán meg fagyi. Amitől nem bírt nem eszembe jutni egy régi indiai étteremlátogatás pincérje, aki miután a szomszéd asztalnál egy hölgy fagylaltot meg valami forró desszertet akart rendelni, elkerekedett szemmel meredt rá, és aszonta: "Engem a konyhában hülyének fognak nézni." Ezek szerint Trinidad és Tobagón nem nézték volna hülyének. Különben megettem a desszerthez mellékelt rózsaszirom felét is. Nem én vagyok ennyire hülye (vagy igen), elvileg ehetőre készítették. De azért dísznek való igazából.

Mindeközben belekóstotunk Trinidai és Tobagó-i fűszerekbe (ott volt teszem azt a titokzatos Chadon Beny), megnézünk magunknak egy Trinidad és Tobagó-i lottószelvényt meg egy helyi ötdollárost, és ami a legfontosabb: átlapoztuk a Naparima Lányközépiskola szakácskönyvét. Ki is fényképeztünk belőle Sándorral egy csomó mindent, úgyhogy a Kuki által küldendő receptekkel együtt lesz mit itthon is megpróbálni előállítani Trinidad és Tobago ízeiből. Hát kíváncsi leszek, hogy sikerül.

Mongyuk biztosan nem fog olyan jól menni, mint Kukinak, aki ragaszkodott hozzá, hogy angolul beszélgessen velünk, de kábé öt másodperc alatt derült ki róla, hogy magyarul is legalább olyan jól beszél. Különben az anyanyelve pundzsábi, de megy a hindi, mivel osztrák állampolgár, a német is, és azt mondja, pastuul meg urduul sem lehet eladni. Őszintén szólva irigylem, viszont ezúton is üzenem neki, hogy várom az ígért recepteket.

Asszem, kicsit túlzsúfoltam képpel a bejegyzést, de nem volt szívem diavetítést csínálni. Plusz még ezt se szívesen hagynám ki. Úgyhogy búcsúzóul asztaltársaságunk egy szelete meg a fűszerek.

Kilencvenhat

Sok tízezer ember néma csöndje hátborzongató - talán csak a gyerekek picit értetlen nyüzsgése teszi hátborzongatóbbá. És hirtelen tökéletesen jelentéktelenné válnak az olyan kérdések, hogy egy csapat kiesik a BL-ből, hogy megnyeri-e a bajnokságot vagy sem.



The Hillsborough 96. You'll never walk alone.

Négy nagy

A néni a péknél sose volt százas, de a mai beszélgetésünk eddig a csúcs, asszem. Idézem:

g: Négy nagy sósrudat kérek.
Néni: Milyet?
g: Nagyot.
Néni: Hányat?
g: Négyet.

A Nap Embere díj

Hát vacilláltam, kinek adjam a Nap Embere díjat, és gondoltam többek között a műfű feltalálójára, merhogy amióta nem salakon kell ugrálnom, sokkal szebb a világ a hétfői kispályás meccseken.

De aztán rájöttem, hogy abban, hogy megint annyira jól éreztem magam a kapuban, és odaértem az alsó sarokra, amikor oda kellett, még a barátságos műfűnél is nagyobb szerepe volt annak, hogy a novemberi húzódás óta az istennek nem gyógyuló combomat végre alig éreztem, és nem volt bennem minden mozdulatnál a tizedmásodpercnyi késedelem, amit a fájdalomtól való félelem okoz. Az meg egy kék cucc miatt volt, amit úgy hívnak, hogy Arkánum Sportbalzsam (és ez itt most a szemérmetlen reklám helye). Mongyuk erősen fahéjillatú, és olyan szagom van tőle, mint valami egzotikus keleti prostituáltnak, de az nem baj. Meg aszongya, "ha ön elmúlt negyven éves". De én még neeeem!

Szóval a Nap Embere díjat megosztva adományozm J-nek, aki aszonta, hogy fekete nadálytő meg árnika, illetve a gyógynövényboltos néninek, aki a kezembe nyomta a cuccot, amelyikben mind a kettő benne van többek között. Szobrocskát nem ígérek.

Így megy ez

Amikor péntek délután elmentem Jani boltja előtt, meglepve láttam, hogy a bejárat elé lehúzták a rácsot, és csak egy cetli hirdeti, hogy bizonytalan ideig zárva. Arra gondoltam, tán kénytelen volt abbahagyni, mert válság meg minden, ráadásul amit ő árult, arra mostanság amúgy is egyre kevesebb a vevő.

Aztán ma délután hívott egy közös ismerősünk. Azt kérdezte, beszállok-e a koszorú árába. Jani meghalt. Egyszer csak. 55 évesen, focizás közben a pályán. Állítólag tudni lehetett, hogy baj van a szívével, de az orvosok azt mondták, azért nyugodtan játszhat.

És persze önző az ember, mert erről az jut az eszembe, hogy ha van is még 16 évem addig az 55-ig, de bizony azért akad kevéske gondom a szívemmel, még ha az orvosok nekem is azt mondták, hogy a magam kis amatőr szintjén nyugodtan sportolhatok. Persze aggódni nem fogok, és nem jut ezután sem eszembe majd minden foci előtt, hogy. Az ordas nagy baromság lenne, asszem. Csak hát.

Akárhogy is. Isten veled, Jani. Akárkinek szurkoltál közös kis csapatunkon kívül: You'll Never Walk Alone.