Előszó

Az úgy volt, hogy apám tegnap a Balatonon elment bevásárolni a kocsimmal, és amikor visszajött, a jelek szerint rajta felejtette a világítást, mert este hiába próbáltam elindulni haza: se kép, se hang. Szereztünk hát a szomszédtól kábelt, de annak se lett semmi eredménye, továbbra se volt gyújtás se, meg semmi.

Szóval otthagytuk a kocsit a Balatonon (lehúzott ablakokkal - de ponyvával letakarva -, mert ugye akku nélkül azt se lehet felhúzni), ma meg szereztünk egy másik akksit meg egy kábelt, és visszamentünk. Sec perc alatt derült ki, hogy a szomszéd kábele volt a szar, mer a frissen vettel öt perc múlva már minden rendben volt, elindultunk, hazajöttünk.

Nem gáz, bár ennél nagyobb bajom sose lett volna autóval. Ezt tulajdonképpen csak azért írom most ide, mert rájöttem, hogy akkor szépen sorban el fogom mesélni izgisebb külföldi lerobbanásaim történetét.

Belgium, 1992. (Súlyos.)
Franciaország, 1993. (Ez inkább vicces.)
Horvátország, 1998. (Súlyos, de legalább közelebb van, mint Belgium.)
Ausztria, 2002. (Na jó, ez nem komoly egyáltalán.)

Már ha lesz időm. De még Joe Abercrombie-ról se meséltem, pedig érdekes. Csak durva napi adagokkal kell haladnom, és estére a francnak sincs kedve még írni. (Pedig akartam még szlovák nyelvtörvényről is.)

Most is megyek inkább Bonest ésvagy Chuckot nézni.

Megy a következő vonat Kanizsára

Az úgy volt, hogy Nyírvasváriban fociztunk a helyi kiccsávókkal, és az egyik srác a sok ismeretlen pofa láttán megkérdezte, hogy Bátorból jöttünk-e (Nyírbátor ugyanis a szomszéd város). Mire Cs. barátom gondolkodás nélkül rávágta a választ: Igen, Ulánbátorból.

Na most van ennek már vagy tíz éve, és menet közben félig-meddig el is felejtettem a történetet, ma azonban egy kevésbé rugalmas kalauz segített felidézni, miután Sárbogárdon leszállított az IC-ről kettesben egy sráccal, aki Bátorból jött. Ulánbátorból.

Az úgy volt, hogy amikor tegnap elindultam Leiter Jakab blogtalálkozójára, egyszerűen elfelejtettem bedobni a hátizsákba bármiféle iratot. Biztosan lehettem volna rendesebb gyerek, és máskor eszembe is szokott jutni, de mivel soha az életben nem hiányzott, hogy nálam legyen a személyim, hát előfordul, hogy megfeledkezem róla.

Odafelé mint soha máskor, most sem volt semmi gond, kezelték szépen a jegyeimet meg minden, megnézték a pöcsétet a közalkalmazotti kedvezményes lepedőmön, majd barátságosan továbbálltak.

Hazafelé ellenben kalauzbácsi közölte, hogy kérne egy fényképes igazolványt is. Nálam meg nem volt. Úgyhogy azt mondta, vagy fizetek hatezer forint büntetést, vagy leszállok Sárbogárdon. Amúgy nem vonom kétségbe, hgoy tekinkli szpíking igaza volt, de hát olyasmihez ragaszkodott, amihez soha egyetlen egy kollégája sem, és ő is tudta jól, hogy nem bliccelek, egyetlen fityinggel sem károsítottam meg szeretett cégét meg semmi. Aszonta, ő híres a szigorúságáról, és különben is, ha továbbengedne, a szakmáját köpné szembe. Aha.

Leugrottam hát Sárbogárdon, gondoltam veszek egy kiegeszéítőjegyet gyorsan, és visszapattanok a vonatra. Persze, hogy valaki állt a pénztárnál és bonyolult jegyet vett. Az már nem is számított, hogy a pénztárban egy láthatólag agyvérzéses néni ült, aki kedves volt, de valami hihetetlen lassúsággal dolgozott. Ha a Willám Will van ott, sem értem volna vissza a vonatra, mielőtt továbbindult.

Itt jött a képbe az Ulánbátori sorstárs, akinél meg nem volt diákigazolvány. Csak 17 éves volt, de jól megtaláltuk a hangot, és eldumáltuk az egy órát a következő személyvonatig, a másfél órát a személyvonaton Dombóvárig, meg a negyven percet a következő vonaton Dombóvártól Kaposvárig. Magyarul persze, nem mongolul, ötéves kora óta él itt. Viszont, amikor az anyukájával beszélt telefonon, életemben először hallottam élő mongol szöveget, és izibe azonosítottam, hogy az "igen" úgy van, hogy "ca". Every cloud has a silver lining, see.

Kell-e mondjam, hogy potyára vettem meg a kiegészítőjegyet, a következő két kalauz mindegyikének tökéletesen megfelelt a sima ötven százalékosom, még a közalkalmazotti kedvezményes lepedőmet sem kérték el, nemhogy fényképes igazolványt.

Nyilván szembeköpték a szakmájukat. Meg én is, amikor kettessel átengedtem Raját.

Frászt.

Éjszakai utazás (vagy valami hasonló)

Közben nem is írtam a Night Roadról, amit pedig már több mint két hete befejeztem. De majd most.

Nekem kicsit meglepő, mennyire mennek most a vámpíros könyvek, néha úgy tűnik, húsz év alatti korosztálynak el se lehet adni semmit, amiben nem szívnak vért legalább egy kicsinyég. Mondjuk persze mindegy, divathullámok mindig lesznek, egy-két év múlva talán majd a mütömők életével és munkásságával foglalkoznak a tiniregények. Úgy vagyok vele, hogy sebaj, jó tudni, hogy legalább van egy csomó tizenéves, aki tud olvasni.

A Night Road (by A.M. Jenkins) is vérszívókról szól, annyi a különbség, hogy ők nem nevezik magukat vámpíroknak, sőt határozottan rühellik a szót, mert nem akarják, hogy bárki Lugossy Bélára asszociáljon róluk.

Jenkins hemói (a "vérevők") ugyanis egészen mások. Ők csak egy keveset szívnak ki az omnikból (a "mindenevőkből"), akik ideális esetben észre sem veszik, mi történt. A gond akkor van, ha kimarad pár éjszakányi táplálkozás, mert akkor jön a Szomj, amit nem lehet leküzdeni. Ilyenkor történik az, hogy a hemó annyi vért szív, amitől az omni meghal - és ezzel hemóvá válik maga is.

A főszereplő, az örökké 18 éves Cole aszerint igyekszik rendezni az életét, hogy minden este vérhez jusson, és soha ne érje utol a Szomj. Aztán egy szép napon rábízzák a szintén 18 éves Gordont, aki egy baleset folytán frissiben lett hemó. Sandor (sic!) barájtával hármasban útra kelnek, hogy éjszaka utazva, táplálékot keresve, nappal pedig szállodákban aludva járják a világot, amerre éppen a kedvük tartja, és próbálják bevezetni Gordont a hemóság rejtelmeibe.

Amolyan roadmovie/fejlődésregény ez. Nyilván Gordonnak is emésztenie kell, hogy oda a régi élete, és valahogy át kell állnia egy újra, és persze nem egyszerű a világ, ha az ember az egyik nap hamburgert és sört fogyaszt, másnap meg már vért. De a középpontban mégiscsak Cole személyisége van, aki felidézi majd kétszáz évvel ezelőtt omni múltját, és az azóta hemóként eltöltött időt, a Gordon tanítása során szerzett tapasztalatok pedig hozzásegítik, hogy szembenézzen ennek az időnek a legsötétebb pillanataival.

Mongyuk nem tudom, mennyire lehet célközönség a Twilight tizenéves csajokból álló rajongótábora - itt nincs romantika és szex, vagy csak nagyon kevés. Itt lelki élet van, mégpedig kamaszfiú lelki élet. A főszereplővel, Cole-lal nemigen lehet azonosulni (nem mert seggfej vagy ilyesmi, csak a helyzete miatt). Szóval kétlem, hogy irdatlan siker lesz. Pedig lehet, hogy megérdemelné.

A furcsa (vagyis nem is olyan furcsa, volt már ilyen máskor is) az, hogy amíg olvassam, szerettem, és jó szívvel is gondolok rá vissza, és ajánlani fogom embertársaimnak. Fordítani meg nem szerettem. Merugyanis tulajdonképpen egy intelligens, teljesen jól megírt könyvről van szó. Csak hát a mondatok. Nagyon nem feküdt Jenkins stílusa, izzadtam sokat. Azért remélem, sikerült tisztességgel összeraknom a dolgokat a végén. Igyekeztem.

Arról nincs információm, hogy mikor jelenik meg.

Tíz

Miután ugye tavasszal kifordítottam a bokámat, aztán amikor nagyjából helyrejött volna, megint kifordítottam, meglehetősen passzív tavaszom volt, piszok keveset sportoltam. Az utóbbi hetekben kezdtem csak el teniszezgetni, ami érdekes módon még mindig jobban megy, mint a monoton kocogás, mert attól már pár lépés után elkezd masszívan fájni a bokám.

Érdekes módon a kihagyás a testsúlyomon nem látszik meg különösképpen (dagadt vagyok, de nem jobban, mint eddig), de a kondimon annál inkább. Érzem, hogy lassú vagyok és gyenge önmagamhoz képest. (Szóval valahogy mégiscsak neki kéne állni annak az istenverte kocogásnak.)

Amikor pedig tavaly azt mondtam, hogy idén rendesen fogok edzeni a Balatonátúszás előtt, komolyan gondoltam. Ezentúl csak akkor állok neki, ha tudom, hogy van esélyem a 2 óra 30 perces szintidőre.

Viszont nagyon utálom Fonyódról nézni a Balatonon sorba álló árbocokat. Meg este nézni a tévében az úszókat. Erősen rászoktam már az átúszásra, határozott elvonási tüneteim voltak szombaton.

Jövőre majd nem szaggatom szét a bokámat, és akkor tényleg jön a tizedik.

M, mint mindmegette (UPDATE)

(Az úgy van, hogy egy hülye vagyok, és a mobilnetes simkártyámat elcsesztem, mert a telefonomba tettem (gyön az internet a levegőből a telefonba, onnan blútúszon keresztül a laptoba, 21. század vastagon), aztán előbb beütöttem a telefonos simkártya pinkódját, aztán a bankkártyám (!!!) pinkódját, aztán harmadikra már a jó pinkódot, csak rosszul, szóval most addig nem tudom használni azt a szart, amíg hétfőn haza nem megyek, és elő nem bányászom a pukkódot valahonnan (remélem, megvan), a telefonos simkártyámmal viszont nem akarok ugrálni, mert az drága lenne, úgyhogy ezt most megírom vördpedben (15 éve nem használtam), aztán bekopipésztelem, föltöltöm, képek meg linkek meg jönnek hétfő este utólag, amiért is szorri vagyok erősen.)

Natehát. Tegnap részt vettünk Sándorral az első Lucullus BT-s elnökségi ülésünkön, merthogy meghívtak bennünket a lemorzsolódott tagok helyére. Aboszolút megtiszteltetés, és nyilván ezek a bejegyzések is hozzájárultak a dologhoz, úgyhogy lelkesen számolok be megint az elnökségi ülés utáni vacsoráról ezúttal is, nem vitás.

Az M elnevezésű étteremben jártunk, ami egy Petri György-versről kapta rejtélyes nevét. A néven kívül a berendezés is igen eredeti, ugyanis tapéta meg abroszok meg berendezési tárgyak (jó, kivéve széket, asztalt és az egyéb kötelező kellékeket)gyanánt kartonpapírok szolgálnak, rajtuk egyszerű vonalvezetésű tollrajzokkal. Mondhatni, primitív vagy mi, de nekem meg mindenkinek, akivel beszéltem, abszolút bejött a dolog. Akárki a felelős a cuccért, marha jó érzékkel kapta el a hangulatot. (Balra a főnök és a berendezéshez tartozó virágzat.)

Ebből is látszik, hogy most mellőztük a fine diningot, és nem harminc órán keresztül különféle laboratóriumi eljárásokkal készült dolgokat toltunk be, hanem hagyományosabb ételeket. És még kecskefej vagy takony sem lesett ránk a tányérból. Szóval kicsit ismerősebb ízvilággal találkoztunk, ami tán nem olyan kalandos, ellenben ezt szerintem ezúttal nem bántuk, bármennyire is élveztük az előző vacsorák különlegességét.

Úgy kezdtük az előéltelek sorát, hogy humusz kenyérrel, és ráadásul isteni kenyérrel, úgyhogy fogyott a dolog rendesen, meg kértünk is hozzá még egy adag kenyeret, ami persze jól jött, mert úgy folytatódott az előételek hivatkozott sora, hogy kacsamájpástétom salátával, ami meg még jobb volt, és az is ment a pékárura.

A szakácsnál itt sikerült kivernünk a biztosítékot, mert miután a pincérnők továbbadták neki, hogy mi sokat eszünk az előételből, felrohant, és hevesen gesztikulálva közölte, hogy ne együnk annyit, mert még egy csomó fogás hátravan, és nem fog belénk férni. Eredeti figura volt, Janka pincérnő, az est egyik fénypontja szerint pedig egyenesen nárcisztikus (mint minden szakács). Mi kikacagtuk, és ettük tovább a kacsamájat meg az időközben megérkezett fetasajttal töltött kápiapaprikát. Kell-e mondjam, az is milyen volt, még ha az izgalmasabb dolgok között kicsit feledésbe is merült? (Alant a kiakadt szakács.)


Aki jól számolt, az tudja, hogy három előételnél tartunk. Volt negyedik is ám. Sült libamáj almaágyon, marsalamártással. Na most ha az előző három nagyon finom dolgot összeadjuk, akkor majdnem megkapjuk, hogy ez mennyire finom volt. A máj omlóssága, a sült alma halvány roppanósságával állagra is fergetegesen illett egymáshoz, az íze miatt meg majdnem még liberót is kellett cserélnünk. Lóránt barátunk azt mondta, megfigyelése szerint mindig az előételek a legjobbak, és ebben különben lehet valami (az előétel még Nigériában is király volt). A főételek is bejöttek (mingyár mesélek), de nekem egyértelműen ez a libamáj volt a vacsora csúcsa.

Továbbá már most, az előételek végén kábé háromszor annyit ettünk, mint Andalúziában összesen. (A félreértések elkerülése végett: távol álljon tőlem, hogy a mennyiség legyen a lényeg, de van az az extremitás sokságilag meg kevésségileg is, amit azért nem lehet nem megjegyezni.)

Nadeszóvalakkor főételek. Kacsamell vargányaszósszal, pürétortával. Azon kívül, hgoy a pürétorta lényegében krumplipüré a tetején egy pirított réteggel, nem igazán van mit hozzáfűzni, a kacsáról meg a vargányánáról mindenki tudja, hgoy micsoda (aki nem, kérdezzen nyugodtan). Mindig az egyik kedvencem volt a kacsa, úgyhgoy ez könnyen lopta be magát a szívembe. (Balra Klári pürétortát mustrál.)

Kezdtünk megtelni, de azért nem teljesedett be a szakács próféciája, mert a slow foodot komolyan vették, és a fogások közt meglehetősen hosszú idő telt el, amit szerintem cseppet sem bánt senki, mert kellett ülepednie azért a dolgoknak rendesen, meg hát jó társaságban amúgy sem unatkozik az ember, és a társaság menetrend szerint jó volt - egyre inkább ismerős arcok közt ülünk, hiszen megint ott volt Gábor elnök (pénzt utalok ám, Gábor, csak ugye a net...), Jani, aki szkeptikus, Lóránt, aki kopaszabb, mint én, meg Klári, aki nem válik, viszont bogarak zizegnek a fényképezőgépében.

Amikor a második főétel odaért, marokkói bárányragu volt kuszkusszal (melynek többesszáma Lóránt szerint "cici"). A pörkölt pörkölt volt, és nagyon finom, én azonban a kuszkuszt továbbra sem bírom sajnos szeretni (köretként a tarhonyával együtt fintorgok rá erősen), úgyhogy ez volt az egész este egyetlen eleme, amibe csak beletúrtam picit. Már a kuszkusz nyilván, a pörköltnek természetesen nyoma sem maradt. (Jobbra Sándor és Lóránt a bárányraguval.)

Desszertből is kettő jutott. Bölcsen arra jutottunk, hgoy a feketeribizlis csokitortával kezdenénk, amiben állítólag az a poén, hogy az egyik szakács kitalálta a tésztát, a másik a krémet, a harmadik meg megsütötte (ez meg elment vadászni). Na most ha kuszkusztól eltekintünk (az legyen az én bajom, hogy nem szeretem), ez volt az a része a kajának, ami nem igazán jött be. Kicsit olyan semmilyen se volt, a feketribizlit például nyomokban sem lehetett érezni rajta.

No mindegy, mert a legvégém bazsalikomos parfé következett, amiből viszont több adagot megettünk. A világ legjobb kajabefejező utóédessége, komolyan. Végtelenül egyszerű valami, tojássárgája meg bazsalikom fagyivá fagyasztva, de mesésen kellemes és könnyű. Ki kéne próbálni valahogy itthon, télleg. De biztos elbaltáznám.

Eddig nemigen étteremreklámoztam, de én most aszondanám emberek, ha vacsorázhatnétkotok van, érdemes elmenni esetleg az M-be a Kertész utcába (az Oktogon közelében). Az étlap nem valami hosszú (a mi kajáink közül egy se volt rajta), de szimpatikus, és azt mondják, sűrűn változik mindig a szezonhoz alkalmazkodva, az árak meg, hogy borzasztó fárzispufogtatásba kezdjek, a földön járnak. Meg marha jópofák a kartonpapírra rajzolt karnisok és órák és tükrök meg whatnot.

Ja, és amikor valaki megkérdezte tőlem, hogy van a bodza angolul, mielőtt egyáltalán a processzoraimig eljuthatott volna a kérdés, megszólalt az iszonyú bájos Janka, és aszonta: elderberry.