Tavaly ugye írásbeli szófosásom támadt az aktuális Balatonátmászás után. Az akkor fizikailag igen szarul esett, lelkileg - vagy hogy - viszont igen jól, mint korábban is mindig. Az embernek a töke tele van a közepén, és gyűlöli, hogy ott van, de aztán kimászik, és vigyorog, mint a tök, mert megcsinálta megint.
Na ez idén változott. Most lelkileg - vagy hogy - is szarul esett.
Nem tudom, miért. Egyedül mentem, Cs, akivel együtt szoktunk úszni, nem ért rá, biztos ez is benne volt. (Igaz, úszószemüveg-vásárlás közben összehaverkodtam egy kollégával, és egész jól elvoltunk együtt a vízbe ugrásig.) Meg hát éreztem, hogy nem vagyok annyira edzésben, mostanában több volt a meló és kevesebb a sport. Valahogy már reggel a kocsiban megvolt a nagging feeling, hogy ez nem lesz az igazi, aztán kicsit elfelejtettem, mert csomagleadás, hajózás, nevezés közben nem foglalkozik ilyesmivel az ember.
Különben még az úszás eleje sem volt rossz, kellemes volt a víz, nem nagyon hullámzott, szóval nem éreztem rosszul magam. Hogy nem fogok rekordot dönteni, azt akkor kezdtem sejteni, amikor lehagyott egy hatvanas pasas kitartott fejjel, szalmakalapban, napszemüvegben. (Pedig előtte megittam egy Red Bullt, a minimum lett volna, hogy száraz lábbal átkelek, de hát nem jött össze, ettől az izétől nem is lehet igazából repülni, bazmeg.)
Úgy két kilométernél még szőlőcukrot is kértem egy vitorlásról, hátha akkor kialakult szokásával ellentétben nem görcsöl be három kilométernél a vádlim, és ez bejött, mert nem görcsölt be.
A gond két kilométer után kezdődött. Röhej, komolyan. Pisilni kellett. Nagyon. Kurvára. Rettenetesen. Rettenetesen kurvára nagyon. Súlyosbító körülményként marhára lerohadt a bal térdem, úgyhogy következő két kilométeren inkább csak fürödtem, de hiába adtam volna egy pofont kényszerből saját jólneveltségemnek, az ember izmai nem úgy működnek, hogy csak úgy el tudja engedni magát öt méternyi víz tetején.
Mindegy, négy kilométernél tudtam, hogy ebből toitoi lesz a parton, és kemény hajrába fogtam. És amikor már közelített a legszebb pillanat, látszott, hogy száz méter, és letehetem a lábam, megjelent két rendőrmotorcsónak, és mindenkit leállított. Mert jött körösztbe egy hajó. A tücsök rúgja meg, az nem esett jól. Megkapaszkodni a rendőrcsónak oldalában, aztán újra elindulni, az ötödik kilométer végén már brutális kínszenvedés.
Utána érdekes módon a vállam fájt vagy inkább a karom, pedig az sosem szokott. Leégett a hátam piszkosul, valami kisebb napszúrást is kaphattam, otthon jégakkukkal hűtögettem magamat. Szóval nem a megszokott jó érzés volt bennem este meg másnap sem, inkább csak a fáradtság, a nyűgösség, a felforrósodottság, a fájás. Ehh.
3 óra 21 perc. Muhaha. A legjobbam 2 óra 18 még 2001-ből, már a tavalyi 2 óra 52-t se szerettem. Mindegy, jövőre lesz a jubileumi tizedik, ha minden stimmel. Előtte majd megint edzek tisztességgel, és előre a 2 óra 30 perces kitűzött szintidőért.
Na ez idén változott. Most lelkileg - vagy hogy - is szarul esett.
Nem tudom, miért. Egyedül mentem, Cs, akivel együtt szoktunk úszni, nem ért rá, biztos ez is benne volt. (Igaz, úszószemüveg-vásárlás közben összehaverkodtam egy kollégával, és egész jól elvoltunk együtt a vízbe ugrásig.) Meg hát éreztem, hogy nem vagyok annyira edzésben, mostanában több volt a meló és kevesebb a sport. Valahogy már reggel a kocsiban megvolt a nagging feeling, hogy ez nem lesz az igazi, aztán kicsit elfelejtettem, mert csomagleadás, hajózás, nevezés közben nem foglalkozik ilyesmivel az ember.
Különben még az úszás eleje sem volt rossz, kellemes volt a víz, nem nagyon hullámzott, szóval nem éreztem rosszul magam. Hogy nem fogok rekordot dönteni, azt akkor kezdtem sejteni, amikor lehagyott egy hatvanas pasas kitartott fejjel, szalmakalapban, napszemüvegben. (Pedig előtte megittam egy Red Bullt, a minimum lett volna, hogy száraz lábbal átkelek, de hát nem jött össze, ettől az izétől nem is lehet igazából repülni, bazmeg.)
Úgy két kilométernél még szőlőcukrot is kértem egy vitorlásról, hátha akkor kialakult szokásával ellentétben nem görcsöl be három kilométernél a vádlim, és ez bejött, mert nem görcsölt be.
A gond két kilométer után kezdődött. Röhej, komolyan. Pisilni kellett. Nagyon. Kurvára. Rettenetesen. Rettenetesen kurvára nagyon. Súlyosbító körülményként marhára lerohadt a bal térdem, úgyhogy következő két kilométeren inkább csak fürödtem, de hiába adtam volna egy pofont kényszerből saját jólneveltségemnek, az ember izmai nem úgy működnek, hogy csak úgy el tudja engedni magát öt méternyi víz tetején.
Mindegy, négy kilométernél tudtam, hogy ebből toitoi lesz a parton, és kemény hajrába fogtam. És amikor már közelített a legszebb pillanat, látszott, hogy száz méter, és letehetem a lábam, megjelent két rendőrmotorcsónak, és mindenkit leállított. Mert jött körösztbe egy hajó. A tücsök rúgja meg, az nem esett jól. Megkapaszkodni a rendőrcsónak oldalában, aztán újra elindulni, az ötödik kilométer végén már brutális kínszenvedés.
Utána érdekes módon a vállam fájt vagy inkább a karom, pedig az sosem szokott. Leégett a hátam piszkosul, valami kisebb napszúrást is kaphattam, otthon jégakkukkal hűtögettem magamat. Szóval nem a megszokott jó érzés volt bennem este meg másnap sem, inkább csak a fáradtság, a nyűgösség, a felforrósodottság, a fájás. Ehh.
3 óra 21 perc. Muhaha. A legjobbam 2 óra 18 még 2001-ből, már a tavalyi 2 óra 52-t se szerettem. Mindegy, jövőre lesz a jubileumi tizedik, ha minden stimmel. Előtte majd megint edzek tisztességgel, és előre a 2 óra 30 perces kitűzött szintidőért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése