Eb, ki a kanalát meg nem eszi

(Igen, tudom, nem ezt a címet ígértem. De benne lesz az is.)

Vacsoráztunk mi az utóbbi időben mindenfélet a világ mindenféle sarkaiból. Jöttek szembe ismerős ízek ismerősen, ismerős ízek kicsit másképp, meg szokatlanabbak is. De ez eddig nem vót. A nigériai konyha a mi kis káeurópai ízlelőbimbóinknak húzós meglepetéseket okozott. Az egész mongyuk úgy kezdődött, hogy Sándor laptopja fordítva állt a kezemben (a bitang!), kicsit elnéztem a térképet, és az Oktogon rossz oldalán kerestük a Savannah éttermet, ahová hivatalosak voltunk. Mire az egyirányú utcák forgatagában végül leparkoltunk, és gyalog megközelítettük az objektumot, jól le is maradtunk az ilyenkor szokásos előadásról, viszont gyakorlatilag egyszerre érkeztünk meg az előétellel.

Hivatkozott előétel amúgy még nem sokat árult el abból, mi vár ránk a későbbiekben. Akara volt és moi-moi; előbbi bablisztból készült sült, fűszeres tallérokat takar, utóbbi pedig tojásos pástétom, amelyben a hal íze dominált. Jó volt, nekem ez ízlett legesleginkább az egészből. Tulajdonképpen örülök, hogy ezt ekkor még nem tudtam, teljesen lelkesen bírtam várni a következő jó sok fogást.

Közben egy üveg Guinness Foreign Extra Stoutot is leborítottam, ami a Guinness egyik, Nigériában kedvelt változata. Gondoltam, mire hazaindulok, rég nem lesz bennem úgysem. Viszont nem olvastam el az üvegen, csak később árulta el a pincér, hogy a cucc 8%-os volt. Érdekes módon nem is éreztem rajta különösebben, legfeljebb azt, hogy finomabb volt, mint a sima Guinness.

A következő tányér a csipős, "gyógynövényekkel készült" afrikai hallevest rejtette. (Erős a gyanúm, hogy a "herb" szót fordította le valaki gyógynövénynek, szóval egyszerűen zöldfűszerekről van szó.) Korántsem volt rossz - anyám halászlevének a nyomába se ért mondjuk -, bár az első halfalatra egyértelmű volt, hogy valami számunkra is ismerős növényevőt eszünk. Mint kiderült, busa volt, ami hát - hm - nem éppen nemes egy hal. Ez azért nálam erősen rombolta a Nigéria-illúziót, de hát oké volt összességében a dolog, tényleg.

A cuccot, ami miatt meg ki nem hagytam volna a tegnapi estét, még ha nem kevés macerával is járt, hogy ott lehessek, úgy hívták, ise ewu. Nem mintha különösebben vágytam volna rá, hogy kecskefejet egyek, dehát az egyik poén ezekben a Lucullus bt-s vacsorákban mégiscsak az, hogy új dolgokat próbálhassunk ki. Szóval kipróbáltuk. Én konkrétan egyetlen egy falatra vetemedtem, azt is komoly nehézségeket okozott lenyelni. Nem hiszem, hogy nagyon átjönne a képen (balra), de már az étel állaga is ijesztő volt, az íze meg... Hát izé. Kérdeztem a pincértől, hogy a fejnek milyen alkatrészei vannak benne. Ő erre sejtelmesen azt felelte, hogy minden, de amikor a galacsinok állagából levont következtetésemet, miszerint belekerült a fülzsír is, megosztottam vele, azt mondta, hogy az azért nem. Utólag rafináltan azt is elárulták, hogy ezt az ételt Nigériában is csak úgy fogyasztják, ha közben isznak hozzá. Mindegy, hogy mit, csak erőset és sokat. Ja, úgy más.

A következő körhöz járt egy (vagyis két hasonló, de mégsem egyforma) yamlisztből készült köret, amiről nekem határozottan a knédli jutott eszembe (még ha Sándor le is nyúlta a hasonlatot a maga blogjában). A köret mellé három dolgot ettünk. A képen a baloldalit az amúgy folyékony magyarsággal beszélő afrikai születésű pincér "vedzsitébl"-nek nevezte, és alapvetően egy spenótos, rákos ragu volt. A másik állagában ikrákra emlékeztetett, és a halíz miatt először azt hittük, az is, valójában viszont hal és hús volt fűszerekkel apróra darálva. Ezek teljesen rendben voltak, és ízlettek is, főleg miután elárulták, hogyan kell enni: az ember fogja a knédlit, kanalat gyúr belőle magának (fél kézzel!), aztán felkap egy darabot a raguból vele, és bekapja knédliakanalastul. Tehát egy nigériai kecskepásztor ugyanolyan faszán megszivathatta volna Mátyás király komplett udvartartását, mint a helyi erők.

Na de az egusi. Hát ennél gusztustalanabb ételt nemigen láttam még életemben. A főnök bevallotta, hogy ez a kedvence, és hát ez az egész nyilván arról szól, hogy milyen ételek között nőtt fel az ember, nekik meg lehet, hogy a tőtött káposzta lenne ugyanilyen förtelmes. Mi mindenesetre arra jutottunk (szigorúan a kellő tisztelettel), hogy már tudjuk, miért rajzott ki olyan hamar az emberiség Afrikából. Az egusi szerintem minden kétséget kizáróan a mitokondriális Éva taknyából készült. (És egyébként az lett volna a poszt címe, hogy A mitokondirális Éva taknya, de aztán nem akartam volna ezt a dolgot ennyire a középpontba rakni, mert azt az este mindent egybevéve egyáltalán nem érdemelte volna meg.) Az állaga mindenesetre éppen olyan volt, ahogy a szósz vagy mi bájosan rugózva hintázott a kanálon.

Ez a fogás egyébként leginkább arra volt jó, hogy eltűnt belőlünk minden asztalnál szokásos visszafogottság, és különösebb gátlás nélkül szórakoztattuk egymást a legváltozatosabb testnedvekkel kapcsolatos sztorikkal meg poénokkal. Túró pedig majdnem átélte a John Hurt-momentet az Alienből. Persze sokat segített, hogy most kerültünk az ültetésnél tán a legjobb társaságba. (És a végén még egy élő ikonnal is találkoztunk!) Őszintén szólva régen röhögtem ennyit. Sándor pedig még zsiráfot is evett.

Visszetérve az egusihoz. A Bissau-Guineából származó pincér esküdött rá, hogy a nigériaiaknak nincs ízlésük, mert ezt nem kváziknédlivel, hanem rizzsel kell enni, de úgy én már nem kóstoltam meg. Az igazság az, hogy nem az állaga miatt nem ettem belőle egy falatnál többet, hanem mert egyszerűen nem ízlett. Volt, akinek igen, ők azért többet is fellapátoltak belőle az ehető kanállal.

Aztán fűszerekkel sült, kellemes aromájú jollof rizs jött sült csirkével, sült yammal, sült banánnal és egy valóban afrikai hallal, aminek sajna nem emlékszem a nevére. Meg szénné égetett marhahússal, amiben állítólag az a poén, hogy sokáig lehet rágni beszélgetés közben. Szóval amolyan társasági időtöltés az evése. Akárhogy is, ezen a tálon tulajdonképpen minden jó volt, csak ne tök hidegen jött volna ki az egész, mert az sokat levont belőle, a yam például olyan lett, mint a kétnapos sültkrumpli.

Amikor azt hittük, hogy már a desszert jön, még megleptek bennünket a sült főzőbanánnal, amihez fűszeres afrikai babfőzelékszerűség és gari nevű szárított cassava dara dukált. Ízre ezekkel is teljesen ki lettem volna békülve, csak a banán szárazsága miatt egyszerűen nem csúszott az étel, hiába segítettem rá több pohár kókuszos/ananászos meg mangós itallal.

Aztán a valódi desszertek közül az elsőről kiderült, hogy mangós palacsinta, ez pedig visszahozott bennünket kicsit Európába, ami az előző fogások után már nem is volt baj, azt hiszem. Azért a másik desszert, a sült banán mogyorószósszal megint igazi nigéria csemege volt - szokatlan, de tulajdonképpen finom.

Plusz rettetentő jó fej volt a pincér meg Ekiudoko O. Frank, a nigériai tulaj is, aki erősen törte a magyart ugyan, de borzasztó lelkes félmagyarsággal beszélgetett velünk. "You have negyven százalék" - mondta például a pálinkát a pálmaborral összehasonlítva, és egyszer a "kecskehead" kifejezést is bedobta a közösbe. És ne feledkezzünk meg szkeptikus asztaltársaságunkról meg a csajokról sem, akik tesók voltak.

Szóval mindent egybevéve ki nem hagytam volna ezt az estét a világ minden kincséért sem. Ha nem is ízlett minden kaja, borzasztó izgalmas volt megkóstolni olyan dolgokat, amik ennyire távol álltak mindentől, amit valaha ettem.

És negyed háromkor már itthon is voltam Kaposváron. Tekintve, hogy gasztronómiai vállalkozókedvem kiélését délelőtt megelőzte az iskolai egészségnap iskolai focibajnoksággal és tanár-diák meccsel spékelve, bevallom, elfáradtam. Megérte.

Bónuszvideó 1:

A mitokondriális Éva taknya

Bónuszvideó2:

Eb, ki a kanalát meg nem eszi

Bónuszvideó 3:

Nigéria színe-java

Solid as a Rock

36 fele jár, ebben a szezonban már nem volt sokat a pályán. Aztán Mencseszterben öt perccel a meccs előtt megtudta, hogy játszania kell. Levetkőzött, bemelegített, és de szeretném, ha meglenne az a videó, amit a Match of the Dayben Shearerék állítottak össze utána. Egyszerűen kilencven percen keresztül sikerült mindig éppen azon a helyen állnia, ahol kellett. Illetve tulajdonképpen tíz éven át sikerült mindig éppen azon a helyen állnia, ahol kellett.

De Sami Hyypia, az egyedül Chuck Norrishoz fogható nagy finn tíz év után tovább áll. Ebből csak az következik, hogy ha eddig szartam is a Bundesligára, mostantól elkötelezett Bayer Leverkusen-drukker vagyok.

És milyen lehet már ott állni középen ilyenkor:

?

Hajrá, Big Sami.

Az apád vagyok, Luke

Na, csak nagyjából a végére értem a Csontok városának, és ahogy mondtam, tényleg elég okés munka volt; szerettem. Alább pedig szpojler következik, az, aki megjelenéskor szénné kívánja izgulni magát, ne olvasson tovább.

Szóval SZPOJLERALERT szityuésön van.

Na tehát. Van a főszereplő kiscsaj meg van a főszereplő csávó. Ők a jelek szerint kezdenek egymásba habarodni, miközben a csajnak van egy másik lelkes udvarlójai is. Aztán a könyv végére lassan kiderül, hogy a főgeci, miszerint Darth Vader Valentine az apja a fiúnak. Meg a lánynak is. A jó oldalon egymásba habarodásnak induló ifjak tehát testvérek, ahogyan az kell.

Nem ismerős ez valahonnan, gyerekek?

(Ja, és van egy Luke nevű szereplő is, bár ő nem a fentiek közül kerül ki, talán leginkább egy Beru nénibe oltott Ben Kenobi.)

Word of the Day

polythelia

Papa

Béla 82 évet élt, ami nem kevés. De kilenc évvel volt fiatalabb nagypapámnál, aki a 91. évében csordultig van életerővel, életörömmel, és egészséges, mint a huzat. Csakhogy eltemette már a feleségét, egy unokáját, két öccsét. És ahogy vörös szemmel locsolgatta délután a kertben a virágokat, csak annyit mondott: bármennyire szereti az életet, mást már nem szeretne túlélni.

Amikor valaki azt mondja nekem, mennyire nem szeretne megöregedni, mindig a Papára gondolok, és arra, hogy egyáltalán nem bánom, ha meg kell majd öregednem - csak legyen erőm ilyennek lenni, amilyen ő. Ez persze nem változott szemernyit sem, de most esett le, hogy boldog öregembernek is szomorú dolog lehet lenni néha.

A kép különben kábé egy hete készült, Papa, aki mindig is a család villanyszerelője (meg egyáltalán: mindenese) volt, az én udvari lámpámat szereli a létra tetején. Még egyszer: decemberben volt 90 éves.

Rudi

Úgy tartja a családi legendárium, hogy a Túró Rudit nagypapám Béla nevű öccséről nevezték el. Persze ez biztosan nem igaz, de remekül hangzik, és a család emlékezetében valószínűleg most már így marad.

Az mindenesetre tény, hogy Bélát rokonai, barátai és üzletfelei gyakorta szólították Rudinak, jó humorú, végtelenül szeretetre méltó, karizmatikus figura volt. És az is tény, hogy a hetvenes évek elején a mátészalkai tejüzemben dolgozott, ahol akkor a Túró Rudit gyártották. Úgyhogy amikor ötéves korom tájékán náluk jártunk látogatóban, pár nap alatt annyit zabáltam be belőle (a pöttyös az igazi!), amennyit az időközben eltelt harmincegypár évben összesen sem, pedig azóta is szeretem.

Aztán nagypapámat és öccsét a szabolcsi faluból, ahol születtek, ugyanabba a városba, az ország túlvégére hozta a sors. Ahol ma Béla elment orvoshoz. A vizsgálat után kilépett a rendelőből, de nem érezte jól magát, és leült a váróban.

Mire bekiabáltak az orvosnak, és kiért utána, Béla már nem élt.

Banális talán búcsúnak, de megettem egy Túró Rudit. És csak én tudom, milyen szomorú nap a mai a pöttyös történetében. Isten veled, Béla.

Éreccségi

Aszongya tegnap egy ismerősöm, hogy felháborító, mennyire tönkretette az oktatást a liberális politika. Imádom ezt a dumát. Amikor mondtam, hogy akkor talán fejtse ki, mire gondol, akkor persze nagyjából fogalma nem volt róla (ex kolléga amúgy nem túl brilliáns elme), és végül azt bírta kinyögni, hogy egy diák azt nyilatkozta a tévében, hogy az angol éreccségi egy vicc volt.

Na most két dolog, és előrebocsátom, hogy marha felületes leszek, még vagy 15 oldal Cassndra Clare-t meg kell ma csinálnom plusz egyéb.

Először is az oktatás tényleg nem hiszem, hogy valami frenetikus állapotban lenne, de ha valami nem stimmel, akkor az sokkal inkább az, ami a benne lévők fejében van, mintsem a politika. De igazából ezt nem nagyon van kedvem meg energiám fejtegetni.

A másik dolog, ami inkább piszkálja a csőrőmet, az az éreccségi cseszegetése. Biztos vagyok benne, hogy vannak bökkenők meg bürokratikus hülyeségek (például amikor egy diplomásnak el kell mennie emelt szintű éreccségizni, mert plusz pontot csak utóbbiért adnak, az azonos területen szerzett diplomáért nem), amiken rohadt sokat lehetne javítani. De.

Jó feladatsoraink vannak, akárki akármit mond. Szeretnek sírni egyesek, hogy magyarból nem Petőfi-verseket kell elemezni, de nem nagyon akarják megérteni, hogy az irodalmi műveltség nem feltétlen abból áll, hogy "Petőfi Sándor született 1823. január elsején" és satöbbi négy-öt oldalon keresztül, hanem esetleg egy ismeretlen szöveg többé-kevésbé értelmes feldolgozása vagy a vélemény kifejtése egy hétköznapi (irodalmi vagy sem) témában is hozzátartozik.

Persze a magyar jobboldali újságírás szellemi színvonalát különösen kiválóan érzékeltetik a Magyar Hírlapban megjelent cikkek Spiró-ügyben. (Meg az előbb láttam egy Hír TV-interjút, hát frenetikus volt.) Aztán egyeseknek ez úgy bírt átjönni, hogy azt a bizonyos inkriminált vers volt az, amit az éreccségizőknek a Reszket a bokor, mert... (netántán valami csudás Wass Albert-remek) helyett elemezni kellett, nem pedig az irodalom meg a mai "fiatal generáció" kapcsolatáról szóló rövid idézet. (Ajánlott olvasmány a nol.hu-n.)

Aki meg mégis eljut az idézetig, az azon a gondolaton van felháborodva, hogy Jókait esetleg át is lehetne írni a maiak számára is érthetőre. Azon kívül, hogy ezek az illetők feltehetőleg Charles és Mary Lamb-ről sem hallottak, még az sem jut el a tudatukig, hogy a feladat így kezdődik: "Érveljen a Spiró György által felvetett problémák mellett és/vagy ellen!" És/vagy ellen. Tudom, nehéz dolgok ezek, de hát nem mindenki menne át egy ilyen típusú éreccségin; biztosan nehezebb, mert hát kéne gondolkodni meg ilyen macerás hülyeségeket csinálni zsigeri fröcsögés helyett.

A másik meg, amin a nem agymosottak is szeretnek kiakadni. Az emelt szintű magyar választható feladatai közül az egyik egy glossza írása a plázázásról. Az nyilván baj, mert megintcsak hova jut a magyaréreccségi, meg mi lesz a fiatalsággal, mert régen bezzeg arról Petőfi-verseket kellett elemezni (könnycsepp szem sarkából eltöröl). De hát basszus, értsük már meg, hogy középiskolában bizony meg kéne tanulni szöveget alkotni, és nemcsak magasirodalomról, hanem bizony hétköznapi témákban is. Vegyük úgy, hogy ez a nyelvtan részéhéz tartozik a magyarnak, és örüljünk neki, hogy az írásbelin nem csak a helyesírásbaromságból áll a dolog.

Azt, hogy Petőfi született 1823. január elsején, meg továbbra is tudni kell - a szóbelin. És ez nagyon jól is van így.

Na, angol. Ha engem kérdeztek, az angoléreccségi úgy jó, ahogy van, bármit hallott az elején említett ismerős a nyilatkozó diáktól. Biztosan van, akinek könnyű, csak valszeg nem elitgimnáziumok diákjaiból kéne kiindulni. A mi kis gyenge közepes szakközepünkben meg a rengeteg másik hasonlóban nemigen szabadna nehezebbel próbálkozni. (Mert egyáltalán nincsen sok I-ből, aki szemernyi meglepetést sem okozva megírta az iskola történetének legjobb írásbelijét.)

A régi angolnak a fordítással meg az összevissza feladatokkal semmi, de semmi értelme nem volt. Ha az ember erre az újra normálisan felkészíti a diákokat, akkor ráadásul extra bónuszként nem csak az éreccségiben segít, hanem valamiféle normális angoltudást is sikerül talán átadni annak, aki hagyja magát.

És most Cassandra. Már csak 30 oldal.

I (egy másik)

I ippeg most fog éreccségizni, macerás élet áll mögötte, és igen instabil lelki világú leányzó. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy itt-ott a kanyarban ebből-abból megbukott jól, és meggyűlt a baja mindenféle tanárokkal. Mert ha leül, és rászánja magát, bármelyik tantárgy féléves anyagát simán megtanulja egy délután alatt.

Angolórákra például gyakorlatilag nem járt az első két évben, amíg nem én tanítottam, ugyanis idős kollégám, aki azóta nyugdíjba vonult, általában az óra ötödik percében kidobta ezért vagy azért. Csakhogy hiába volt minden angoltanulása ez a néhányszor öt perc, I úgy tud angolul, ahogy említett kolléga (with due respect - tényleg) sosem fog.

Abban nagyjából biztos vagyok, hogy ha besétált volna a tanáriba az osztályozó értekezletre, amikor róla volt szó, hát nem közülünk került volna ki a legintelligensebb versenyző a szobában. Aszongya, 136-os IQ-t mértek nála, én tán egy hangyasóhajnyival többre tippeltem volna, de legyen annyi. Az biztos, hogy ilyen elképesztő sebességű agyat 13 éves tanári pályafutásom alatt talán ha kettőt láttam rajta kívül.

Nu, oda akarok kilyukadni, hogy I negyedik év végén megbukott egy szakmai tantárgyból. Éreccségizni mehetett volna így is minden további nélkül persze, de a továbbtanulásról le kellett volna mondania egyelőre, még ha egészen más irányba is szeretne indulni, mint amiről a mi kis középiskolánk szól.

Említett buktató kolléga persze olyan, aki irdatlan hanggal szeret haragudni diákokra, akárkire, a világra, mindegy. I-vel meg ugyebár úgy kell bánni, mint a hímes tojással, borzasztó könnyen kiborul, elpöttyen, akár elsírja magát, utána meg már reménytelen. Na most kolléga nála is ordibálással próbálkozott, aztán meg még egy kis ordibálással, miután I a dolgozatok összes kérdéseire különféle jópofa sormintákat rajzolt válaszul. Így persze nem csoda az a bukás, meg ha az asztalra letett teljesítményt nézzük, jogos is.

Csak ő az, akinek simán az életét baszhatta volna el, ha nem könyörgi át a tanári kar. Ha most elmegy továbbtanulni, remélem, sínre kerül, és nem lesz gond. Ha egy év emiatt kimaradt volna, és csak tengett-lengett volna valahol, simán elkallódhatott volna. Kolléga végül kábé nyolcunk könyörgésére ingerülten átengedte I-t a maga igazságának őszinte tudatában - pedig igazsága az nem volt neki. Sosem értettem azokat a tanárokat, akiknek esze ágában nincs a diák mögött az embert is észrevenni. Ezek után meg asszem, I is érzi, hogy tartozik nekünk annyival, hogy megpróbálja komolyan venni a világot maga körül.

I-t szeretni kell, ilyen baromi egyszerű, és mindent, de mindent visszakap tőle az ember. Én meg persze olyan vagyok, hogy még a büdös dögöket is képes vagyok szeretni, nemhogy az ilyen imádni való hóttintelligens bolondokat, mint ő. Úgyhogy a minap, ahogy mentek el szerenád után, a kapuban I kissé becsípve a nyakamba borult, majd közölte, hogy "a tanár úr olyan, mintha a második apukám lenne, és egy kicsit szerelmes is vagyok".

Hát ha szerelmes nem is vagyok, de kicsit én is kezdtem már a tiszteletbeli lányomnak tekinteni a végére (egyébként gyakorlatilag egyidős vagyok az apjával), úgyhogy remélem, visszatalál a kopasz pocakoshoz néha, és elmeséli, hogy alakul az élete.