I (egy másik)

I ippeg most fog éreccségizni, macerás élet áll mögötte, és igen instabil lelki világú leányzó. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy itt-ott a kanyarban ebből-abból megbukott jól, és meggyűlt a baja mindenféle tanárokkal. Mert ha leül, és rászánja magát, bármelyik tantárgy féléves anyagát simán megtanulja egy délután alatt.

Angolórákra például gyakorlatilag nem járt az első két évben, amíg nem én tanítottam, ugyanis idős kollégám, aki azóta nyugdíjba vonult, általában az óra ötödik percében kidobta ezért vagy azért. Csakhogy hiába volt minden angoltanulása ez a néhányszor öt perc, I úgy tud angolul, ahogy említett kolléga (with due respect - tényleg) sosem fog.

Abban nagyjából biztos vagyok, hogy ha besétált volna a tanáriba az osztályozó értekezletre, amikor róla volt szó, hát nem közülünk került volna ki a legintelligensebb versenyző a szobában. Aszongya, 136-os IQ-t mértek nála, én tán egy hangyasóhajnyival többre tippeltem volna, de legyen annyi. Az biztos, hogy ilyen elképesztő sebességű agyat 13 éves tanári pályafutásom alatt talán ha kettőt láttam rajta kívül.

Nu, oda akarok kilyukadni, hogy I negyedik év végén megbukott egy szakmai tantárgyból. Éreccségizni mehetett volna így is minden további nélkül persze, de a továbbtanulásról le kellett volna mondania egyelőre, még ha egészen más irányba is szeretne indulni, mint amiről a mi kis középiskolánk szól.

Említett buktató kolléga persze olyan, aki irdatlan hanggal szeret haragudni diákokra, akárkire, a világra, mindegy. I-vel meg ugyebár úgy kell bánni, mint a hímes tojással, borzasztó könnyen kiborul, elpöttyen, akár elsírja magát, utána meg már reménytelen. Na most kolléga nála is ordibálással próbálkozott, aztán meg még egy kis ordibálással, miután I a dolgozatok összes kérdéseire különféle jópofa sormintákat rajzolt válaszul. Így persze nem csoda az a bukás, meg ha az asztalra letett teljesítményt nézzük, jogos is.

Csak ő az, akinek simán az életét baszhatta volna el, ha nem könyörgi át a tanári kar. Ha most elmegy továbbtanulni, remélem, sínre kerül, és nem lesz gond. Ha egy év emiatt kimaradt volna, és csak tengett-lengett volna valahol, simán elkallódhatott volna. Kolléga végül kábé nyolcunk könyörgésére ingerülten átengedte I-t a maga igazságának őszinte tudatában - pedig igazsága az nem volt neki. Sosem értettem azokat a tanárokat, akiknek esze ágában nincs a diák mögött az embert is észrevenni. Ezek után meg asszem, I is érzi, hogy tartozik nekünk annyival, hogy megpróbálja komolyan venni a világot maga körül.

I-t szeretni kell, ilyen baromi egyszerű, és mindent, de mindent visszakap tőle az ember. Én meg persze olyan vagyok, hogy még a büdös dögöket is képes vagyok szeretni, nemhogy az ilyen imádni való hóttintelligens bolondokat, mint ő. Úgyhogy a minap, ahogy mentek el szerenád után, a kapuban I kissé becsípve a nyakamba borult, majd közölte, hogy "a tanár úr olyan, mintha a második apukám lenne, és egy kicsit szerelmes is vagyok".

Hát ha szerelmes nem is vagyok, de kicsit én is kezdtem már a tiszteletbeli lányomnak tekinteni a végére (egyébként gyakorlatilag egyidős vagyok az apjával), úgyhogy remélem, visszatalál a kopasz pocakoshoz néha, és elmeséli, hogy alakul az élete.