Eb, ki a kanalát meg nem eszi

(Igen, tudom, nem ezt a címet ígértem. De benne lesz az is.)

Vacsoráztunk mi az utóbbi időben mindenfélet a világ mindenféle sarkaiból. Jöttek szembe ismerős ízek ismerősen, ismerős ízek kicsit másképp, meg szokatlanabbak is. De ez eddig nem vót. A nigériai konyha a mi kis káeurópai ízlelőbimbóinknak húzós meglepetéseket okozott. Az egész mongyuk úgy kezdődött, hogy Sándor laptopja fordítva állt a kezemben (a bitang!), kicsit elnéztem a térképet, és az Oktogon rossz oldalán kerestük a Savannah éttermet, ahová hivatalosak voltunk. Mire az egyirányú utcák forgatagában végül leparkoltunk, és gyalog megközelítettük az objektumot, jól le is maradtunk az ilyenkor szokásos előadásról, viszont gyakorlatilag egyszerre érkeztünk meg az előétellel.

Hivatkozott előétel amúgy még nem sokat árult el abból, mi vár ránk a későbbiekben. Akara volt és moi-moi; előbbi bablisztból készült sült, fűszeres tallérokat takar, utóbbi pedig tojásos pástétom, amelyben a hal íze dominált. Jó volt, nekem ez ízlett legesleginkább az egészből. Tulajdonképpen örülök, hogy ezt ekkor még nem tudtam, teljesen lelkesen bírtam várni a következő jó sok fogást.

Közben egy üveg Guinness Foreign Extra Stoutot is leborítottam, ami a Guinness egyik, Nigériában kedvelt változata. Gondoltam, mire hazaindulok, rég nem lesz bennem úgysem. Viszont nem olvastam el az üvegen, csak később árulta el a pincér, hogy a cucc 8%-os volt. Érdekes módon nem is éreztem rajta különösebben, legfeljebb azt, hogy finomabb volt, mint a sima Guinness.

A következő tányér a csipős, "gyógynövényekkel készült" afrikai hallevest rejtette. (Erős a gyanúm, hogy a "herb" szót fordította le valaki gyógynövénynek, szóval egyszerűen zöldfűszerekről van szó.) Korántsem volt rossz - anyám halászlevének a nyomába se ért mondjuk -, bár az első halfalatra egyértelmű volt, hogy valami számunkra is ismerős növényevőt eszünk. Mint kiderült, busa volt, ami hát - hm - nem éppen nemes egy hal. Ez azért nálam erősen rombolta a Nigéria-illúziót, de hát oké volt összességében a dolog, tényleg.

A cuccot, ami miatt meg ki nem hagytam volna a tegnapi estét, még ha nem kevés macerával is járt, hogy ott lehessek, úgy hívták, ise ewu. Nem mintha különösebben vágytam volna rá, hogy kecskefejet egyek, dehát az egyik poén ezekben a Lucullus bt-s vacsorákban mégiscsak az, hogy új dolgokat próbálhassunk ki. Szóval kipróbáltuk. Én konkrétan egyetlen egy falatra vetemedtem, azt is komoly nehézségeket okozott lenyelni. Nem hiszem, hogy nagyon átjönne a képen (balra), de már az étel állaga is ijesztő volt, az íze meg... Hát izé. Kérdeztem a pincértől, hogy a fejnek milyen alkatrészei vannak benne. Ő erre sejtelmesen azt felelte, hogy minden, de amikor a galacsinok állagából levont következtetésemet, miszerint belekerült a fülzsír is, megosztottam vele, azt mondta, hogy az azért nem. Utólag rafináltan azt is elárulták, hogy ezt az ételt Nigériában is csak úgy fogyasztják, ha közben isznak hozzá. Mindegy, hogy mit, csak erőset és sokat. Ja, úgy más.

A következő körhöz járt egy (vagyis két hasonló, de mégsem egyforma) yamlisztből készült köret, amiről nekem határozottan a knédli jutott eszembe (még ha Sándor le is nyúlta a hasonlatot a maga blogjában). A köret mellé három dolgot ettünk. A képen a baloldalit az amúgy folyékony magyarsággal beszélő afrikai születésű pincér "vedzsitébl"-nek nevezte, és alapvetően egy spenótos, rákos ragu volt. A másik állagában ikrákra emlékeztetett, és a halíz miatt először azt hittük, az is, valójában viszont hal és hús volt fűszerekkel apróra darálva. Ezek teljesen rendben voltak, és ízlettek is, főleg miután elárulták, hogyan kell enni: az ember fogja a knédlit, kanalat gyúr belőle magának (fél kézzel!), aztán felkap egy darabot a raguból vele, és bekapja knédliakanalastul. Tehát egy nigériai kecskepásztor ugyanolyan faszán megszivathatta volna Mátyás király komplett udvartartását, mint a helyi erők.

Na de az egusi. Hát ennél gusztustalanabb ételt nemigen láttam még életemben. A főnök bevallotta, hogy ez a kedvence, és hát ez az egész nyilván arról szól, hogy milyen ételek között nőtt fel az ember, nekik meg lehet, hogy a tőtött káposzta lenne ugyanilyen förtelmes. Mi mindenesetre arra jutottunk (szigorúan a kellő tisztelettel), hogy már tudjuk, miért rajzott ki olyan hamar az emberiség Afrikából. Az egusi szerintem minden kétséget kizáróan a mitokondriális Éva taknyából készült. (És egyébként az lett volna a poszt címe, hogy A mitokondirális Éva taknya, de aztán nem akartam volna ezt a dolgot ennyire a középpontba rakni, mert azt az este mindent egybevéve egyáltalán nem érdemelte volna meg.) Az állaga mindenesetre éppen olyan volt, ahogy a szósz vagy mi bájosan rugózva hintázott a kanálon.

Ez a fogás egyébként leginkább arra volt jó, hogy eltűnt belőlünk minden asztalnál szokásos visszafogottság, és különösebb gátlás nélkül szórakoztattuk egymást a legváltozatosabb testnedvekkel kapcsolatos sztorikkal meg poénokkal. Túró pedig majdnem átélte a John Hurt-momentet az Alienből. Persze sokat segített, hogy most kerültünk az ültetésnél tán a legjobb társaságba. (És a végén még egy élő ikonnal is találkoztunk!) Őszintén szólva régen röhögtem ennyit. Sándor pedig még zsiráfot is evett.

Visszetérve az egusihoz. A Bissau-Guineából származó pincér esküdött rá, hogy a nigériaiaknak nincs ízlésük, mert ezt nem kváziknédlivel, hanem rizzsel kell enni, de úgy én már nem kóstoltam meg. Az igazság az, hogy nem az állaga miatt nem ettem belőle egy falatnál többet, hanem mert egyszerűen nem ízlett. Volt, akinek igen, ők azért többet is fellapátoltak belőle az ehető kanállal.

Aztán fűszerekkel sült, kellemes aromájú jollof rizs jött sült csirkével, sült yammal, sült banánnal és egy valóban afrikai hallal, aminek sajna nem emlékszem a nevére. Meg szénné égetett marhahússal, amiben állítólag az a poén, hogy sokáig lehet rágni beszélgetés közben. Szóval amolyan társasági időtöltés az evése. Akárhogy is, ezen a tálon tulajdonképpen minden jó volt, csak ne tök hidegen jött volna ki az egész, mert az sokat levont belőle, a yam például olyan lett, mint a kétnapos sültkrumpli.

Amikor azt hittük, hogy már a desszert jön, még megleptek bennünket a sült főzőbanánnal, amihez fűszeres afrikai babfőzelékszerűség és gari nevű szárított cassava dara dukált. Ízre ezekkel is teljesen ki lettem volna békülve, csak a banán szárazsága miatt egyszerűen nem csúszott az étel, hiába segítettem rá több pohár kókuszos/ananászos meg mangós itallal.

Aztán a valódi desszertek közül az elsőről kiderült, hogy mangós palacsinta, ez pedig visszahozott bennünket kicsit Európába, ami az előző fogások után már nem is volt baj, azt hiszem. Azért a másik desszert, a sült banán mogyorószósszal megint igazi nigéria csemege volt - szokatlan, de tulajdonképpen finom.

Plusz rettetentő jó fej volt a pincér meg Ekiudoko O. Frank, a nigériai tulaj is, aki erősen törte a magyart ugyan, de borzasztó lelkes félmagyarsággal beszélgetett velünk. "You have negyven százalék" - mondta például a pálinkát a pálmaborral összehasonlítva, és egyszer a "kecskehead" kifejezést is bedobta a közösbe. És ne feledkezzünk meg szkeptikus asztaltársaságunkról meg a csajokról sem, akik tesók voltak.

Szóval mindent egybevéve ki nem hagytam volna ezt az estét a világ minden kincséért sem. Ha nem is ízlett minden kaja, borzasztó izgalmas volt megkóstolni olyan dolgokat, amik ennyire távol álltak mindentől, amit valaha ettem.

És negyed háromkor már itthon is voltam Kaposváron. Tekintve, hogy gasztronómiai vállalkozókedvem kiélését délelőtt megelőzte az iskolai egészségnap iskolai focibajnoksággal és tanár-diák meccsel spékelve, bevallom, elfáradtam. Megérte.

Bónuszvideó 1:

A mitokondriális Éva taknya

Bónuszvideó2:

Eb, ki a kanalát meg nem eszi

Bónuszvideó 3:

Nigéria színe-java