A tisztesség úgy kívánja, hogy a kevésbé sikeres harmadik Morzsi kupát se hallgassam el. De a csúnya bad beatemen nem fogok annyit kéjelegni, mint a múltkor a royal flushömön, úgyhogy kurtább leszek.
Na szóval. Elvagyunk szépen, játszom, tán kevésbé feszesen, mint szoktam, egyre jobban ráérzek az ízére, milyen néha kicsit agresszívabbnak lenni, mint amit a lelkem automatikusan diktál. Potyognak ki sorban a népek, ki két A-val (feljött az AQ-nak még két Q (én meg ugyanabban a leosztásban AJ-t dobtam)), ki vackabb lapokkal, ki pechhel, ki hibával. Mondjuk volt egy srác tőlem jobbra, akinek valami egészen felfoghatatlan megadásai voltak - és számtalanszor bejött neki (az említett Q drill is az övé volt). Mák nélkül öt perc alatt esett volna ki, ehhez képest a végén a legtöbb zsetonnal ment a döntőasztalra.
No mindegy, egyszer csak hárman voltunk, én nem olyan sok zsetonnal már, de a szemben ülő srác még kevesebbel. Kisvakban kaptam AQs-t (pikk), osztó előtte már dobta, harmadik srác nagyvakból megadta. Mutatott Q9o-t. Flopban A, remek, jó vagyok. Turnre valami kőr jött, és akkor elkezdtem izgulni, mert a srác Q-ja kőr volt, és a flopban is akadt kettő. Riverre meg muszáj volt persze feljönnie a kőr hármasnak, hogy a jó büdös nénikéjét neki.
Maradt még zsetonom, de már nagyon harmadik voltam, úgyhogy a következő körben kapott A10-re izibe all int mondtam. A főmákos srác megadta K7-tel, flopban előbb jött egy 10, majd rögvest egy K. Isten veled, harmadik Morzsi kupa.
Majd a negyediken talán megint összejön.
2007. december 30., vasárnap
2007. december 24., hétfő
Far from the Christmas Tree
It's supposed to be Christmas Eve and I've been sitting at my computer and working all day. If it wasn't for a number of phone calls and mails from friends (so I have some after all, which is nice to know) I wouldn't even have realized what day it was - especially as I can't see the tree from the inner sanctum where I am sitting right now.Don't get me wrong, I'm not complaining at all. I had my own Christmas Eve yesterday. My son came and he had his fun with the truckload of presents he got (parents - separately, as they are... well, separated, grandparents, great-grandfather). And he was happy hanging stuff on the Christmas tree, lighting the candles and all. And that's good. Good enough for me on the 23rd as well, as being a devout atheist I don't give a flying fuck about the birth of Christ or whatever.
So what I wanted to say is this: I don't much care for Christmas, I'm bored with the mandatory niceties, the decorations, the never changing wishes and all that. I guess I am far too cynical.
Still, if you have a kid, it makes the holiday not just okay, but much more than that even if Christmas Eve comes one day early.
That doesn't actually mean that I don't miss him right now. I bloody do. Especially that it's been the nicest, whitest Christmas here for many years he would simply adore. And I would simply adore him adoring it.
2007. december 17., hétfő
Egy másik kis dombra lecsücsülünk
Aszongya a minap B, a biológia szakos kolleganő: ültesd már el egymás mellől R-t és A-t, mert állandóan jár a szájuk, nem lehet tőlük normális órát taltani. (Merugyanis én vagyok az osztályfőnök arrafelé.) Mondom, ülteti őket a nyavalya, én gyakorlatilag nem is tartok órát az osztályteremben (mind a két gyerek németes ráadásul, csak osztályfőnökin látom őket), ültesd őket el te, ahová akarod, semmi kifogásom ellene. Hamarost kiderült, és más kollégák is segítettek megmagyarázni, hogy az egész iskolarendszer működésének alapja, és mindennek a lényege, hogy mindenki minden órán a számára kijelölt helyen üljön, az ülésrend pedig ki legyen rakva a tanári asztalra miheztartás végett. Mert csak így van fegyelem. (Különben meg az agyamra megy lassan, hogy az emberiség jelentős része képtelen kérdés-válasz formátumban kommunikálni. Szóval ha én kérdezek valamit, utálom, ha hosszas barokk körmondatokban elkezdenek másról beszélni, márpedig t. kollégák éppen ezt tették: "De miért kell nekem rendet tartani más óráján?" "Figyelj, ezek a gyerekek olyanok, hogy..." Ne má.)
Hát én meg nem, nem és nem értettem, mi a fenére jó ez, miért ne ülhetnének minden órán akár máshol, feltéve, hogy odafigyelnek, és csinálják a dolgukat. Ha meg basznak odfigyelni, ha két ember folyton hergeli egymást, hát ültesse szét őket, aki éppen ott van. Nem fogom, miért nekem kéne rendet tartanom akármilyen órán a sajátomon kívül. Soha elő nem fordult, hogy az osztályfőnökhöz rohantam volna bárki miatt, ha egy gyerekkel bajom van, hát elintézem vele.
Már megint én lógok ki a sorból, baze.
(Mindegy, de aztán fölmentem az osztályba, és mondtam, hogy a következő biológiaórán üljenek, ahová akarnak, csak ne egymás mellé, mire mondták, hogy jó, de aztán B azt mondta legközelebb, hogy nem ültek szét mégse, viszont viselkedtek, és úgyis jó, és azért végülis nem vesztünk össze meg semmi, csak azért megint rájöttem, hogy nem való nekem ez a tanárosdi a mai magyar iskolában, pedig ez még egy elég normális hely mindent egybevéve.)
Hát én meg nem, nem és nem értettem, mi a fenére jó ez, miért ne ülhetnének minden órán akár máshol, feltéve, hogy odafigyelnek, és csinálják a dolgukat. Ha meg basznak odfigyelni, ha két ember folyton hergeli egymást, hát ültesse szét őket, aki éppen ott van. Nem fogom, miért nekem kéne rendet tartanom akármilyen órán a sajátomon kívül. Soha elő nem fordult, hogy az osztályfőnökhöz rohantam volna bárki miatt, ha egy gyerekkel bajom van, hát elintézem vele.
Már megint én lógok ki a sorból, baze.
(Mindegy, de aztán fölmentem az osztályba, és mondtam, hogy a következő biológiaórán üljenek, ahová akarnak, csak ne egymás mellé, mire mondták, hogy jó, de aztán B azt mondta legközelebb, hogy nem ültek szét mégse, viszont viselkedtek, és úgyis jó, és azért végülis nem vesztünk össze meg semmi, csak azért megint rájöttem, hogy nem való nekem ez a tanárosdi a mai magyar iskolában, pedig ez még egy elég normális hely mindent egybevéve.)
2007. december 14., péntek
Morzsi kupa, hegyezd füled
Nu, akartam én már rég írni a II. Morzsi kupáról, aztán valahogy sose volt időm vagy épp kedvem, úgyhogy sebtiben pótolom most, ha el is telt azóta két hét. A lényeg, hogy kettőből másodszor jutottam el a heads upig, és bár mind a kétszer második lettem, ha létezne összesített Morzsi kupa-ranglista, egyértelműen én vezetném. Remek.
Kevesebben voltunk, mint először, csak 15-en, de így is jó volt. Három ötös asztalon kezdtük, és különösebb zökkenő nélkül, izgalommentesen voltam a két továbbjutó egyike. Azért volt egy-két izgi hand, egy short stack A-s flop utáni all int megadtam AJo-v(?)al (meg nem mondom már, neki mije volt, színt várt, nem jött), és ki is ejtettem a srácot, aztán volt egy tisztes pot, amit JJ-vel megnyertem AKs ellen. (Hát istenem, följött a harmadik J a flopban).
A döntőasztal marha lassan indult, a legkevesebb zsetonnal odakerült ember is kitartott vagy másfél óráig. Valahogy nem alakultak ki nagy meccsek, nem jöttek úgy a lapok, óvatos volt mindenki, nem tudom. Én mindenesetre igyekeztem feszesen játszani, és tartani a pozíciót, nem nagyon ugráltam, és be is jött, mert szépen lassan kihullott körülöttem mindenki, és jött a heads up.
A másik srác eleve irdatlan zsetonheggyel ült be a final table-re, úgyhogy elég nagy csoda kellett volna a fordításhoz, de azért elvoltunk vagy másfél-két órát kettesben, azalatt még följebb is jöttem valamelyest, de óvatos volt az ellen nagyon, én meg valamikor hajnali fél hatkor megadtam egy all int, amit tudtam jól, hogy el fogok veszteni, de már nagyon vágytam a pihepuhába, és simán ott ülnénk most is, ha tovább húzom.
Node. A pillanat, amit nem cseréltem volna el asszem a győzelemért: már a heads upban jártunk, és kaptam a kezembe AK-t kőrből. Oké, eddig jó. Kisvakban jártam, ráhívtam akkorát, hogy megadja mindenképp (előtte mind a ketten eldobtuk ezerszer a másik hívására, ritkán volt egyszerre jó lapunk), és meg is adta. Flop. És jöttek szépen egymás után a lapok:
Kőr J.
Kőr Q.
Ubazmeg, már csak egy kőr 10 kéne, gondoltam magamban. És hirtelen valahogy végigfutott rajtam a hűvös bizonyosság. Tudtam, mint Mel Gibson a Maverickben. Aztán az osztó letette a flop harmadik lapját.
Kőr 10.
Utólag nagyon bánom, hogy nem élveztem tovább a pillanatot, de mivel az előzmények ismeretében szinte biztos voltam benne, hgoy blöffre fog tenni, bemondtam az all int, és nem is volt rossz ötlet, mert megadta (mondjuk megkönnyítette a döntését, hogy Q-ja volt, top pár).
Letettem mellé szépen a királyomat meg az ászomat, és miután az ellen meg az osztó is magához tért, hárman néztük áhítattal. Hát ilyen szépet ritkán lát az ember az életben. A helyzet sajna az, hogy persze így se kerültem sokkal közelebb a győzelemhez, még ezután is vagy háromszor annyi zsetonja volt, mint nekem. Üsse kő.
Emberek, hát royal flushöm volt. Flopból. (Pedig M elfelejtett szerencsehozó sms-t küldeni, de megnéztem a régit, talán az segített.)
Kevesebben voltunk, mint először, csak 15-en, de így is jó volt. Három ötös asztalon kezdtük, és különösebb zökkenő nélkül, izgalommentesen voltam a két továbbjutó egyike. Azért volt egy-két izgi hand, egy short stack A-s flop utáni all int megadtam AJo-v(?)al (meg nem mondom már, neki mije volt, színt várt, nem jött), és ki is ejtettem a srácot, aztán volt egy tisztes pot, amit JJ-vel megnyertem AKs ellen. (Hát istenem, följött a harmadik J a flopban).
A döntőasztal marha lassan indult, a legkevesebb zsetonnal odakerült ember is kitartott vagy másfél óráig. Valahogy nem alakultak ki nagy meccsek, nem jöttek úgy a lapok, óvatos volt mindenki, nem tudom. Én mindenesetre igyekeztem feszesen játszani, és tartani a pozíciót, nem nagyon ugráltam, és be is jött, mert szépen lassan kihullott körülöttem mindenki, és jött a heads up.
A másik srác eleve irdatlan zsetonheggyel ült be a final table-re, úgyhogy elég nagy csoda kellett volna a fordításhoz, de azért elvoltunk vagy másfél-két órát kettesben, azalatt még följebb is jöttem valamelyest, de óvatos volt az ellen nagyon, én meg valamikor hajnali fél hatkor megadtam egy all int, amit tudtam jól, hogy el fogok veszteni, de már nagyon vágytam a pihepuhába, és simán ott ülnénk most is, ha tovább húzom.
Node. A pillanat, amit nem cseréltem volna el asszem a győzelemért: már a heads upban jártunk, és kaptam a kezembe AK-t kőrből. Oké, eddig jó. Kisvakban jártam, ráhívtam akkorát, hogy megadja mindenképp (előtte mind a ketten eldobtuk ezerszer a másik hívására, ritkán volt egyszerre jó lapunk), és meg is adta. Flop. És jöttek szépen egymás után a lapok:
Kőr J.
Kőr Q.
Ubazmeg, már csak egy kőr 10 kéne, gondoltam magamban. És hirtelen valahogy végigfutott rajtam a hűvös bizonyosság. Tudtam, mint Mel Gibson a Maverickben. Aztán az osztó letette a flop harmadik lapját.
Kőr 10.
Utólag nagyon bánom, hogy nem élveztem tovább a pillanatot, de mivel az előzmények ismeretében szinte biztos voltam benne, hgoy blöffre fog tenni, bemondtam az all int, és nem is volt rossz ötlet, mert megadta (mondjuk megkönnyítette a döntését, hogy Q-ja volt, top pár).
Letettem mellé szépen a királyomat meg az ászomat, és miután az ellen meg az osztó is magához tért, hárman néztük áhítattal. Hát ilyen szépet ritkán lát az ember az életben. A helyzet sajna az, hogy persze így se kerültem sokkal közelebb a győzelemhez, még ezután is vagy háromszor annyi zsetonja volt, mint nekem. Üsse kő.
Emberek, hát royal flushöm volt. Flopból. (Pedig M elfelejtett szerencsehozó sms-t küldeni, de megnéztem a régit, talán az segített.)
(A kép persze legeslegőszintébb sajnálatomra csak illusztráció, itthon készült a konyhában. Az osztó összekapta a lapokat, mire elővettem a telefont.)
2007. december 13., csütörtök
Látok
Na, ő itten már csak két szemmel áll jobban nálam. Végre látok mindenféle bötűket akkor is, ha becsukom a jobb szememet. Reveláció, már el is felejtettem, milyen érzés nem fél szemmel nézni a monitort.
(És említsük meg itten Gary Larson múlhatatlan érdemeit a vicces rajzok készítése terén.)
(És említsük meg itten Gary Larson múlhatatlan érdemeit a vicces rajzok készítése terén.)
2007. december 10., hétfő
Ketten a családból
Nagypapám ma 89 éves, apám (aki a veje, nem a fia) tegnapelőtt volt 70. Nagyapám, aki a maga korával simán a legegészségesebb a családban, erőlködés nélkül letagadhatna egy vödörnyi évet abból a majd' kilenc évtizedből - marha szívesen leszek én is ennyi idős, ha bír bennem ennyi testi meg lelkierő maradni. Apám meg él, és egyáltalán nem is néz ki rosszul - a januári riadalmak után pedig ez nagyon nagy szó.Jó, hogy vannak. Kellenek nagyon.
Alulmúlni Grétsyt
Aki sírni vagy röhögni akar, esetleg vágyik az érzésre, hogy ne tudja eldönteni, melyik is lenne a helyénvaló a kettő közül, nézze meg a magyar televíziózás eme csimborasszóját.
Az utóbbi időben vagy örvendetesen hiányoztak az Álljunk meg egy szóra meg a Hej, hej, hejesírás féle ökörségek a tévéből, erre puff, sikerült mindent alulmúlni. Még én erről írok, most dolgoznom kell, a tücsök rúgja meg.
Az utóbbi időben vagy örvendetesen hiányoztak az Álljunk meg egy szóra meg a Hej, hej, hejesírás féle ökörségek a tévéből, erre puff, sikerült mindent alulmúlni. Még én erről írok, most dolgoznom kell, a tücsök rúgja meg.
2007. december 3., hétfő
Tök értelmetlen poszt asszem
Na hát ha már az alvásról értekeztem itten. Vicces, de hétvégén az volt a helyzet, hogy szombaton jó negyedórával később feküdtem le, mint ahogy vasárnap felkeltem. Merthogy szombaton a II. Morzsi kupa után (amiről tényleg fogok írni, és akkor majd napnál is világosabb lesz, hogy az egy kihagyhatatlan poszt) negyed hétkor ugrottam fejest a pihe-puhába, vasárnap meg hatkor keltem, hogy elcsípjem a Somogy expresszt, és induljak feneette fővárosunkba fordítani valót szerezni (ami jelen állás szerint sikerült). Na, ez ma meg is látszott rajtam.
2007. december 1., szombat
Az örökké kialvatlanok balladája
Nyilván marha okos orvosok azt mondják, 7-8 óra alvás az ideális, különben irdatlanul nő a kardiovaszkuláris kipurcanás kockázata (kolosszális alliteráció). Halott vagyok.
Puszta kíváncsiságból jegyzetelnem kéne egyszer egy-két hétig, hogy mennyit alszom éjszakánként, de annyit jegyzetek nélkül is tudok, hogy keveset. Mondjuk egy átlagos hétköznap összejön öt óra, hétvégén sokszor megvan a nyolc talán - bár korántsem mindig -, akkor behozok valamennyit. (Az a nyolc ma hét volt, hattól délután egyig, beszámoló a II. Morzsi kupáról hamarosan érkezik.)
Szóval azt akartam mondani, hogy utálok aludni. Időpocsékolás. Az egyszerűség kedvéért számoljunk napi nyolc órás átlaggal, azt szokták sztandardnak venni, és végül is a mostani kevesebbet kiskölökkoromban azért valamelyest én is kompenzáltam tán. Na most nyolc óra az a huszonnégy órának a harmada, ami azt jelenti, hogy átlagos ember élete harmadát átalussza. Szánalmas. Röhej.
Mivel ugyebár 37 múltam, ez én esetemben több mint 12 évet jelent. Tizenkét évet! Mennyi értelmes meg értelmetlen, de jóleső dolgot lehetett volna csinálni ennyi idő alatt, te jó ég. Ha valaki feltalálná az alvást pótló tablettát, ezúton jelentkezem kísérleti nyúlnak a teszteléshez.
PS. Mindazonáltal a sok-sok bjútiszlípre esküsző embertársaim figyelmét felhívnám, hogy hivatkozott cikk szerint a több ugyanolyan rossz, mint a kevesebb.
Puszta kíváncsiságból jegyzetelnem kéne egyszer egy-két hétig, hogy mennyit alszom éjszakánként, de annyit jegyzetek nélkül is tudok, hogy keveset. Mondjuk egy átlagos hétköznap összejön öt óra, hétvégén sokszor megvan a nyolc talán - bár korántsem mindig -, akkor behozok valamennyit. (Az a nyolc ma hét volt, hattól délután egyig, beszámoló a II. Morzsi kupáról hamarosan érkezik.)
Szóval azt akartam mondani, hogy utálok aludni. Időpocsékolás. Az egyszerűség kedvéért számoljunk napi nyolc órás átlaggal, azt szokták sztandardnak venni, és végül is a mostani kevesebbet kiskölökkoromban azért valamelyest én is kompenzáltam tán. Na most nyolc óra az a huszonnégy órának a harmada, ami azt jelenti, hogy átlagos ember élete harmadát átalussza. Szánalmas. Röhej.
Mivel ugyebár 37 múltam, ez én esetemben több mint 12 évet jelent. Tizenkét évet! Mennyi értelmes meg értelmetlen, de jóleső dolgot lehetett volna csinálni ennyi idő alatt, te jó ég. Ha valaki feltalálná az alvást pótló tablettát, ezúton jelentkezem kísérleti nyúlnak a teszteléshez.
PS. Mindazonáltal a sok-sok bjútiszlípre esküsző embertársaim figyelmét felhívnám, hogy hivatkozott cikk szerint a több ugyanolyan rossz, mint a kevesebb.
2007. november 22., csütörtök
E
E 16 éves, vékony és magas, (tagadja bár, de) szőke, kék szemű lány. Szép. Nagyon. Tudja magáról. Ciki neki. Nem mondja, de egyértelmű, hogy szívesebben lenne csúnya. Mindenesetre brutális bakanccsal meg a nőietlenség egyéb kellékeivel tesz róla, hogy cicababának senki se nézze, de szépség az szépség, aura az aura, bomlani fognak utána a pasik mindig (hej, ha 18 lennék). E szeméből mindeközben csillagközi távolságokra süt az intelligencia. E idén másodszor elsős, tavaly nyolc tárgyból bukott.
Fura ez. Szakszerű pszichológiai helyzetelemzésem szerint E-nek borzasztó fontos, hogy még véletlenül se álljon be a sorba, még véletlenül se feleljen meg semmiféle elvárásnak. Ezt aztán úgy oldotta meg, hogy ha tudta a választ, se felelt mindenféle jöttment tanárok kérdéseire, és folyamatosan összerúgta a port mindenkivel a kollégiumi nevelőket is beleértve, mindenféle náci társaságokba járt, meg tartok tőle, jár most is (de már közöltem vele, hogy ugyan én az ilyesmitől hányok, de csinálja felőlem, majd kinövi - és ki fogja).
Tavaly nem tanítottam, csak a rettenetes hírét ismertem, azt hittem, valami kezelhetetlen borzalom vár rám, ha egyszer az utamba hozza a sors. Aztán május után az utolsó pár hétre megkaptam az osztályt, bementem, ránéztem, visszanézett rám, és azóta bírjuk egymást. A nyolc bukás után idén úgy hozta a sors, hogy az osztályfőnöke vagyok, látom sűrűn, beszélgetek vele, amennyit bírok - terelem. Úgy érzem, hagyja magát. Valahol a botrányhős alatt elrejtve ott van egy iszonyú jószándékú, kedves lány, akit lenyomott magában, és most bújik lassan előfele. Már a kollégákat se hallom panaszkodni rá. Aminek marhára örülök, hogy beszállt a suli kézilabdacsapatába, és lelkes, és fontos neki, hogy benne van egy ilyen, amúgy alapvetően egészen jó fej csajokból álló közösségben. (Ez az egész épp arról jutott eszembe, hogy a mai (a múlt hetivel ellentétben epifánia nélküli, bár szintén győztes) focimeccs után összefutottam vele, amint éppen frusztrált volt, amiért nem tudott miattunk bemenni a terembe magánszorgalomból dobálni kicsit.)
Az anyja egyedül neveli, és a jelek szerint szarik rá (szülőire nem jött, keresni sose keresett, E állítólag azért nem iratkozott át a nyáron egy pécsi iskolába, mert baszott elintézni a papírmunkát). A tanárok egy része vagy zsigerből utálja, vagy szintén szarik rá.
Hát bassza meg, én meg nem hagyom elveszni. Ebből a lányból akármi is lehet, csak rá kell jönnie, hogy abból a sorból úgy is ki lehet lógni, ha valami értelmesre fordítja azt a töménytelen észt, ami az U18-as kategória legszebb szempárja mögött lakik.
Fura ez. Szakszerű pszichológiai helyzetelemzésem szerint E-nek borzasztó fontos, hogy még véletlenül se álljon be a sorba, még véletlenül se feleljen meg semmiféle elvárásnak. Ezt aztán úgy oldotta meg, hogy ha tudta a választ, se felelt mindenféle jöttment tanárok kérdéseire, és folyamatosan összerúgta a port mindenkivel a kollégiumi nevelőket is beleértve, mindenféle náci társaságokba járt, meg tartok tőle, jár most is (de már közöltem vele, hogy ugyan én az ilyesmitől hányok, de csinálja felőlem, majd kinövi - és ki fogja).
Tavaly nem tanítottam, csak a rettenetes hírét ismertem, azt hittem, valami kezelhetetlen borzalom vár rám, ha egyszer az utamba hozza a sors. Aztán május után az utolsó pár hétre megkaptam az osztályt, bementem, ránéztem, visszanézett rám, és azóta bírjuk egymást. A nyolc bukás után idén úgy hozta a sors, hogy az osztályfőnöke vagyok, látom sűrűn, beszélgetek vele, amennyit bírok - terelem. Úgy érzem, hagyja magát. Valahol a botrányhős alatt elrejtve ott van egy iszonyú jószándékú, kedves lány, akit lenyomott magában, és most bújik lassan előfele. Már a kollégákat se hallom panaszkodni rá. Aminek marhára örülök, hogy beszállt a suli kézilabdacsapatába, és lelkes, és fontos neki, hogy benne van egy ilyen, amúgy alapvetően egészen jó fej csajokból álló közösségben. (Ez az egész épp arról jutott eszembe, hogy a mai (a múlt hetivel ellentétben epifánia nélküli, bár szintén győztes) focimeccs után összefutottam vele, amint éppen frusztrált volt, amiért nem tudott miattunk bemenni a terembe magánszorgalomból dobálni kicsit.)
Az anyja egyedül neveli, és a jelek szerint szarik rá (szülőire nem jött, keresni sose keresett, E állítólag azért nem iratkozott át a nyáron egy pécsi iskolába, mert baszott elintézni a papírmunkát). A tanárok egy része vagy zsigerből utálja, vagy szintén szarik rá.
Hát bassza meg, én meg nem hagyom elveszni. Ebből a lányból akármi is lehet, csak rá kell jönnie, hogy abból a sorból úgy is ki lehet lógni, ha valami értelmesre fordítja azt a töménytelen észt, ami az U18-as kategória legszebb szempárja mögött lakik.
2007. november 16., péntek
Érezd az Erőt, Luke
Igazából nem tudom, hova akarok kilyukadni ezzel, meg nem is fontos, de engem érdekel, úgyhogy.
Szóval. 1-0 volt ide a második félidő közepe táján, én meg álltam a gólvonalon, ahol nekem a helyem van (szigorúan kispálya). A jobbszélen egy ellenséges ember cselezgetett, köztünk mindenféle bekkek meg rohangászó csatárok, nemigen láttam, hol a labda. Egy olyan emlékem, még van, hogy rutinos öreg rókaként olvasva a játékot észreveszem a rést, ahol kapura lőhet a gonosz, és lépek egy picit jobbra. Innentől fogva nem tudom, mi történt. Nem tudom, hogy lőtt és mikor, utólag visszagondolva nyilván elcsavarta ballal a hosszúra. Akárhogyis: nem csináltam semmi olyasmit, amiről tudatos döntést hoztam volna akár a másodperc tört része alatt. Nem láttam a labdát a lábak között közeledni, ez is tény.
Mindazonáltal a következő pillanatban a földön feküdtem, a jobb karom messze kinyújtva, és egyszer csak az tudatosult bennem, hogy kiütöttem a labdát a jobb alsó elől, ahová bizony befért volna. Mostan nem fényezni akarom én önmagamat, bár kurva nagy védés volt, ezt álszerénység lenne tagadni, és kaptam vállveregetést vödörszám a lefújás után, de...
Az egész tényleg azért foglalkoztat, mert halovány fingom nincs, hogyan és mikor vetődtem el, és hogy került a kesztyűm a labda mögé. Történt ilyen máskor is, de ennyire intenzív sose volt a basszus, ezt hogy csináltam-érzés. Mindenesetre most on a high, bár ez inkább a sikerélmény miatt van persze (meg még tart a tegnapi szinte illegális judo bizsergető emléke is - de ezt most megtartom magamnak).
Földhözragadt vagyok, szutyok materialista, ateista meg minden. Viszont most az Erő velem volt. Esetleg a Nagy Manitu. Vagy valami ilyesmi.
Szóval. 1-0 volt ide a második félidő közepe táján, én meg álltam a gólvonalon, ahol nekem a helyem van (szigorúan kispálya). A jobbszélen egy ellenséges ember cselezgetett, köztünk mindenféle bekkek meg rohangászó csatárok, nemigen láttam, hol a labda. Egy olyan emlékem, még van, hogy rutinos öreg rókaként olvasva a játékot észreveszem a rést, ahol kapura lőhet a gonosz, és lépek egy picit jobbra. Innentől fogva nem tudom, mi történt. Nem tudom, hogy lőtt és mikor, utólag visszagondolva nyilván elcsavarta ballal a hosszúra. Akárhogyis: nem csináltam semmi olyasmit, amiről tudatos döntést hoztam volna akár a másodperc tört része alatt. Nem láttam a labdát a lábak között közeledni, ez is tény.
Mindazonáltal a következő pillanatban a földön feküdtem, a jobb karom messze kinyújtva, és egyszer csak az tudatosult bennem, hogy kiütöttem a labdát a jobb alsó elől, ahová bizony befért volna. Mostan nem fényezni akarom én önmagamat, bár kurva nagy védés volt, ezt álszerénység lenne tagadni, és kaptam vállveregetést vödörszám a lefújás után, de...
Az egész tényleg azért foglalkoztat, mert halovány fingom nincs, hogyan és mikor vetődtem el, és hogy került a kesztyűm a labda mögé. Történt ilyen máskor is, de ennyire intenzív sose volt a basszus, ezt hogy csináltam-érzés. Mindenesetre most on a high, bár ez inkább a sikerélmény miatt van persze (meg még tart a tegnapi szinte illegális judo bizsergető emléke is - de ezt most megtartom magamnak).
Földhözragadt vagyok, szutyok materialista, ateista meg minden. Viszont most az Erő velem volt. Esetleg a Nagy Manitu. Vagy valami ilyesmi.
2007. november 14., szerda
Négyszemű
Másfél éve adta meg magát a szemüvegem, azóta voltam lusta vagy nem tudom mi elmenni másikat csináltatni. Annyira nem hiányzott, jobb szemem, mint a sasé, a bal elég pocsék, de láttam mindent. Az utóbbi időben viszont elég hirtelen rosszabb lett, ballal már nem elég hosszú a kinyújtott kezem, gyakorlatilag semmit nem tudok elolvasni, csak ami kellő távolságban marha nagy betűkkel van.
Elmentem hát szemészhez, és kiderült, hogy a régi +1-es szemüveg helyett a bal szememre +2,5-es kell. Banyek. A jobbra meg -feles. Ha nem is vagyok az orvostudomány csodája, de azért egybehangzó vélemények szerint furi kissé, hogy az egyik szemem közellát picinyég, a másik meg távollát öléggé. A biolgóiatanárnő azért M-mel karöltve kedélyesen megjegyezte, hogy jellemző, hogy még ebben is különc vagyok (de speciel azért is jó itt dolgozni, mert ezek a népek inkább néznek színfoltnak, mint hülyének).
Szóval lesz szemüvegem, és titániumkerettel (már amennyiben keretnek lehet nevezni azt a kevés izét), amit még én se bírok eltörni, ha sokba is fáj.
Marhára köll, most is be van csukva a bal szemem, úgy írok, különben tök gáz.
Öregszem, a tücsök rúgja meg.
Bocs, tudom, hogy a kutyát nem érdekli.
Elmentem hát szemészhez, és kiderült, hogy a régi +1-es szemüveg helyett a bal szememre +2,5-es kell. Banyek. A jobbra meg -feles. Ha nem is vagyok az orvostudomány csodája, de azért egybehangzó vélemények szerint furi kissé, hogy az egyik szemem közellát picinyég, a másik meg távollát öléggé. A biolgóiatanárnő azért M-mel karöltve kedélyesen megjegyezte, hogy jellemző, hogy még ebben is különc vagyok (de speciel azért is jó itt dolgozni, mert ezek a népek inkább néznek színfoltnak, mint hülyének).
Szóval lesz szemüvegem, és titániumkerettel (már amennyiben keretnek lehet nevezni azt a kevés izét), amit még én se bírok eltörni, ha sokba is fáj.
Marhára köll, most is be van csukva a bal szemem, úgy írok, különben tök gáz.
Öregszem, a tücsök rúgja meg.
Bocs, tudom, hogy a kutyát nem érdekli.
2007. november 11., vasárnap
Happy Birthday, Kurt Vonnegut
The man whose line was one of the inspirations to start this blog should by all account be 85 today. Though technically he's been dead for 7 months now, we all know that he's actually sitting up there somewhere ridiculing our stupidity.
A Post of Orange, Black and Brown
Friends, Romans, countrymen.
I've decided to remove this post. I'd like to assure you that nothing of particular interest to you ever lied therein.
I've decided to remove this post. I'd like to assure you that nothing of particular interest to you ever lied therein.
2007. november 10., szombat
Németóra III. - A véres olló rejtélye
Az oké, hogy berakták egymást az üvegszekrénybe, meg felgyújtották az iskolát. Mindezt ugye németórán. Nohát a minap meg. Tartom éppen békésen a magam angolóráját, amikor kopogtatnak, és bedugja a fejét az ajtón a némettanárnő. Megállt bennem persze az ütő - és basszus, okkal. Gyere, mondta a csaj, K felvágta a karját. Mi van??? Majdnem elhánytam magam, folytatta, tiszta vér.
Na, bazmeg, ennek fele se tréfa. Rohanok föl az osztályterembe, keresem K-t, megtalálom. Él. Röhög. A többiek is. Mit csináltál, te szerencsétlen? Tegnap mondta anyád, hogy délután temetésre mentek, de azt nem, hogy a sajátodra.
Válaszul megmutatta a karját. Fogott egy ollót, és jó tíz centi hosszan felvágta - szerencsére csak - az alkarjának a felső részét. Ha nem is ömlött, de békésen szivárgott belőle a vér. Miért csináltad, te idióta? Hát, tanár úr, nem lesz tőle semmi bajom.
Na erre mit mondjak? Mindenesetre lebasztam, mert jobb nem jutott eszembe. Felhívtam délután apukát, elmeséltem, mi történt, nem árt, ha a szülők is tudnak róla. Így ha esetleg legközelebb az ütőerénél próbálkozik, fedezve leszek. Elmeséltem még a főnökségnek, meg el fogom mesélni a iskolaorvosnak, hátha jó lenne elrángatni a csávót valami pszichiáterhez.
K békés fickó különben, nem egy észlény, de próbálkozik, magatartási gond sose volt vele. Most meg valamiért tán föl akarta hívni magára a figyelmet. De miért? Nem tudom, kinek a temetésére mentek délután, de az is benne lehet esetleg?
És miért, de miért megint németóra közepén? Van heti három németjük, ha így megy tovább, örülök, ha az évzárón még életben lesz közülük egy-kettő.
Na, bazmeg, ennek fele se tréfa. Rohanok föl az osztályterembe, keresem K-t, megtalálom. Él. Röhög. A többiek is. Mit csináltál, te szerencsétlen? Tegnap mondta anyád, hogy délután temetésre mentek, de azt nem, hogy a sajátodra.
Válaszul megmutatta a karját. Fogott egy ollót, és jó tíz centi hosszan felvágta - szerencsére csak - az alkarjának a felső részét. Ha nem is ömlött, de békésen szivárgott belőle a vér. Miért csináltad, te idióta? Hát, tanár úr, nem lesz tőle semmi bajom.
Na erre mit mondjak? Mindenesetre lebasztam, mert jobb nem jutott eszembe. Felhívtam délután apukát, elmeséltem, mi történt, nem árt, ha a szülők is tudnak róla. Így ha esetleg legközelebb az ütőerénél próbálkozik, fedezve leszek. Elmeséltem még a főnökségnek, meg el fogom mesélni a iskolaorvosnak, hátha jó lenne elrángatni a csávót valami pszichiáterhez.
K békés fickó különben, nem egy észlény, de próbálkozik, magatartási gond sose volt vele. Most meg valamiért tán föl akarta hívni magára a figyelmet. De miért? Nem tudom, kinek a temetésére mentek délután, de az is benne lehet esetleg?
És miért, de miért megint németóra közepén? Van heti három németjük, ha így megy tovább, örülök, ha az évzárón még életben lesz közülük egy-kettő.
2007. november 9., péntek
Török gyerek mellétárcsázta
Idő: tegnap délelőtt, szünet. Helyszín: tanári.
A rosseb tudja már miért, de a kezemben volt a telefonom éppen, amikor egyszer csak gondolt egyet és megcsörrent (miszerint rázendített a Tears of the Dragonra). Szám nem volt hozzá, fölvettem (miszerint megnyomtam az answer felirat alatti gombot - imádom ezeket a frankó metonímiákat).
Ennyi. De vicces volt. Arra gondoltam, talán Gera piroslapja miatt akart bocsánatot kérni. (Ma meg Cs. barátom kapott egy sms-t squash utáni sörözés közben, miszerint "Nekem a kedd 10.00 és a péntek 16.00 lenne jó. Edit néni". Bár halvány fingja nem volt róla, ki az az Edit néni, válaszában udvariasan közölte, hogy a kedd 10.00 talán jó, de a péntek 16.00 ki van zárva, akkor dolgozik. Gábor bácsi)
*Ezt most hasaltam, annyira emlékszem, hogy K-val kezdődött az illető neve.
A rosseb tudja már miért, de a kezemben volt a telefonom éppen, amikor egyszer csak gondolt egyet és megcsörrent (miszerint rázendített a Tears of the Dragonra). Szám nem volt hozzá, fölvettem (miszerint megnyomtam az answer felirat alatti gombot - imádom ezeket a frankó metonímiákat).
G: Igen?
Távoli Hang: Hello, I'm calling from the Turkish Football Federation.
G: bután néz, de ezt a török nyilván nem látja.
TH: I'm looking for János Komorói*.
G: Sorry?
TH: I'm calling from the Turkish Football Federation and I'm looking for János Komorói.
G: (lassan magához tér a meglepiből) Wrong number, I'm afraid.
TH: Sorry.
G: That's ok.
Ennyi. De vicces volt. Arra gondoltam, talán Gera piroslapja miatt akart bocsánatot kérni. (Ma meg Cs. barátom kapott egy sms-t squash utáni sörözés közben, miszerint "Nekem a kedd 10.00 és a péntek 16.00 lenne jó. Edit néni". Bár halvány fingja nem volt róla, ki az az Edit néni, válaszában udvariasan közölte, hogy a kedd 10.00 talán jó, de a péntek 16.00 ki van zárva, akkor dolgozik. Gábor bácsi)
*Ezt most hasaltam, annyira emlékszem, hogy K-val kezdődött az illető neve.
2007. november 3., szombat
A bunkók bunkója
Feltűnt, mennyire szeretik buzerálni egymást mifelénk a népek a helyesírás miatt? Népbetegség, de tényleg. A neten alig akad olyan fórum, olyan blog, ahol a hozzászólások kisebb-nagyobb hányada ne azzal foglalkozna, hogy mások mennyire igénytelenek, mert elkövettek másfél helyesírási hibát, és hát az illetők nyilván nem is tudnak magyarul, az iq-juk meg a béka segge alatt.
Aztán a másik mostanában divatos téma, hogy mennyire trágyák vagyunk, ha olvasásértésre kerül a sor. Persze hogy azok vagyunk. Legalábbis részben nyilvánvalóan amiatt, amit az első bekezdésben mondtam. Úgy értem, az átlag magyar ember sokkal inkább törődik a másik helyesírási hibáival, mint a mondanivalójával. Ez meg persze az iskola miatt van, mint oly sok minden más. Jelentkezzen az, akinek olyan magyartanár jutott, akinél fontosabb volt, hogy mit írt, mint az, hogy kitette-e az összes vesszőt, és megfelelő helyre tette-e a kötőjeleket meg a nagybetűket abban, hogy Petőfi Sándor-i (ezt tényleg így kell írni). Ha akad ilyen, akkor együtt örülök vele, hogy milyen szokatlanul normális példány jutott neki.
Nézzünk szembe vele: ma a magyar iskolában legalább olyan fontos (ha nem fontosabb), hogy valaki mennyire akkurátusan alkalmazkodik az 1984-es 11. kiadáshoz, mint az, hogy van-e füle meg farka annak, amit leír. Sikerül velünk elhitetni, hogy a 11. kiadás olyan szabályok gyűjteménye, amelyek kikezdhetetlenül logikusak és akkurátusak: ami le van bennük fektetve, az egyedül így jó, és nem is lehetne máshogy.
Na most azért ez elég nyilvánvaló sületlenség. Hadd említsem fel kedvenc példáimat: miért ó az óvoda, ha i az iroda és u az uszoda? Miért nagy Sz a színház, ha a kis m a mozi (tulajdonnévben nyilván)? Miért padka a padka, ha a Jutka Jutka?
Nem tök mindegy, hogy ovodát, Izé Mozit vagy patkát írok-e? Mit befolyásolja ez a mondanivalóm lényegét? Nem tök mindegy, hogy a józan nyelvérzékem szerint egybeírom-e a papírzsebkendőt, vagy hallgatok a szabályzat bohóságaira (összetett szóhoz kapcsolódó anyagnév), és ezt választom: papír zsebkendő (de hogy néz mán ez ki?)?
Külön dühítőek az olyanok, mint például a bicikli vs. bicigli dolog. Egy csomóan k-val mondják (itt vagyok példának én), jóval többen (legalábbis az a benyomásom, hogy jóval többen, de az arány lényegtelen) meg g-vel. Mi indokolná vajon, hogy bár a nyelvben tökéltesen elfogadott a két kiejtési változat, írásban nem, és "magyarul tudó" kultúrembernek márpedig kutya kötelessége biciklit írni?
A helyesírás lényege, hogy amikor az ember olvas, többé-kevésbé ismerős mintákat lásson, ne kelljen állandóan silabizálnia. Ebből a szempontból fontos, hogy ne írjon a fél ország zőccséget, a másik fele meg zöldséget. De. Nem azért, mert az utóbbi lenne az egyedül elképzelhető megoldás, hanem mert kultúrtörténetileg véletlenül így alakult. Továbbá. Nem segíti a gyorsabb és fájdalommentesebb olvasást, ha én egybeírom a nyitvatartást, a szomszéd néni meg külön (ez utóbbi felel meg a szabályzatnak).
A helyesírás bunkó. A gyakorlatban sokszor arra szolgál, hogy egyesek saját műveltségüket fitogtassák a segítségével, és odasújtsanak vele embertársaiknak, egyáltalán nem törődve azzal, hogy mit is akartak mondani valójában.
Erősen ideje lenne, hogy az iskolában megtanítsák a gyereknek, hogy egyes írásbeli szokások (inkább, mint szabályok) betartása fontos, valahol az illemtan része (vö. nem fingunk a vacsoraasztalnál), de egy bizonyos határig nyugodtan hagyatkozhatnak a saját nyelvérzékükre meg a saját ízlésükre.
Életképesebb lesz az a generáció, amelyik alkalmasint nem a j meg a ly miatt köt bele egy szövegbe, hanem amiatt, hogy az tele van baromságokkal. És akkor is tud örülni egy okos agymenésnek, ha a szerzője történetesen g-vel írta a biciglit.
Aztán a másik mostanában divatos téma, hogy mennyire trágyák vagyunk, ha olvasásértésre kerül a sor. Persze hogy azok vagyunk. Legalábbis részben nyilvánvalóan amiatt, amit az első bekezdésben mondtam. Úgy értem, az átlag magyar ember sokkal inkább törődik a másik helyesírási hibáival, mint a mondanivalójával. Ez meg persze az iskola miatt van, mint oly sok minden más. Jelentkezzen az, akinek olyan magyartanár jutott, akinél fontosabb volt, hogy mit írt, mint az, hogy kitette-e az összes vesszőt, és megfelelő helyre tette-e a kötőjeleket meg a nagybetűket abban, hogy Petőfi Sándor-i (ezt tényleg így kell írni). Ha akad ilyen, akkor együtt örülök vele, hogy milyen szokatlanul normális példány jutott neki.
Nézzünk szembe vele: ma a magyar iskolában legalább olyan fontos (ha nem fontosabb), hogy valaki mennyire akkurátusan alkalmazkodik az 1984-es 11. kiadáshoz, mint az, hogy van-e füle meg farka annak, amit leír. Sikerül velünk elhitetni, hogy a 11. kiadás olyan szabályok gyűjteménye, amelyek kikezdhetetlenül logikusak és akkurátusak: ami le van bennük fektetve, az egyedül így jó, és nem is lehetne máshogy.
Na most azért ez elég nyilvánvaló sületlenség. Hadd említsem fel kedvenc példáimat: miért ó az óvoda, ha i az iroda és u az uszoda? Miért nagy Sz a színház, ha a kis m a mozi (tulajdonnévben nyilván)? Miért padka a padka, ha a Jutka Jutka?
Nem tök mindegy, hogy ovodát, Izé Mozit vagy patkát írok-e? Mit befolyásolja ez a mondanivalóm lényegét? Nem tök mindegy, hogy a józan nyelvérzékem szerint egybeírom-e a papírzsebkendőt, vagy hallgatok a szabályzat bohóságaira (összetett szóhoz kapcsolódó anyagnév), és ezt választom: papír zsebkendő (de hogy néz mán ez ki?)?
Külön dühítőek az olyanok, mint például a bicikli vs. bicigli dolog. Egy csomóan k-val mondják (itt vagyok példának én), jóval többen (legalábbis az a benyomásom, hogy jóval többen, de az arány lényegtelen) meg g-vel. Mi indokolná vajon, hogy bár a nyelvben tökéltesen elfogadott a két kiejtési változat, írásban nem, és "magyarul tudó" kultúrembernek márpedig kutya kötelessége biciklit írni?
A helyesírás lényege, hogy amikor az ember olvas, többé-kevésbé ismerős mintákat lásson, ne kelljen állandóan silabizálnia. Ebből a szempontból fontos, hogy ne írjon a fél ország zőccséget, a másik fele meg zöldséget. De. Nem azért, mert az utóbbi lenne az egyedül elképzelhető megoldás, hanem mert kultúrtörténetileg véletlenül így alakult. Továbbá. Nem segíti a gyorsabb és fájdalommentesebb olvasást, ha én egybeírom a nyitvatartást, a szomszéd néni meg külön (ez utóbbi felel meg a szabályzatnak).
A helyesírás bunkó. A gyakorlatban sokszor arra szolgál, hogy egyesek saját műveltségüket fitogtassák a segítségével, és odasújtsanak vele embertársaiknak, egyáltalán nem törődve azzal, hogy mit is akartak mondani valójában.
Erősen ideje lenne, hogy az iskolában megtanítsák a gyereknek, hogy egyes írásbeli szokások (inkább, mint szabályok) betartása fontos, valahol az illemtan része (vö. nem fingunk a vacsoraasztalnál), de egy bizonyos határig nyugodtan hagyatkozhatnak a saját nyelvérzékükre meg a saját ízlésükre.
Életképesebb lesz az a generáció, amelyik alkalmasint nem a j meg a ly miatt köt bele egy szövegbe, hanem amiatt, hogy az tele van baromságokkal. És akkor is tud örülni egy okos agymenésnek, ha a szerzője történetesen g-vel írta a biciglit.
2007. október 22., hétfő
Melancholy 2.0
I like walking in the rain. One of the things I don't have - other than a hairdryer - is an umbrella, so I pull my hood over my head and listen to some sort of melancholic blues, which then obviously makes me melancholic (see the Bleeding Gum Murphy quote to the left). Still, melancholy somehow fits then. That's exactly how it was today.
Morzsi kupa, hegyezd füled
Az iccaka sikerült megrendezi a baráti pókerezések közben kiötölt I. Morzsi kupát, ahol második lettem jól. A selejtezőasztalról szépen továbbsétáltam, amivel már tök elégedett lettem volna, de aztán a final table-nél is sikerült elvergődnöm a surranópályán a heads up-ig. Ott már esélyem sem volt, akkora hátránnyal mentem bele, de hát jól éreztem magam végig marhára, izgi volt meg minden, és ez a lényeg. Meg régen ittam ennyi viszkit egyszerre - a rosseb gondolta, hogy ennyire stresszes lesz. Nem ám a pénz miatt, nem játszottunk mi akkora tétben ("ha kicsi a tét, a kedvem sötét" - hogy egy klasszikust idézzek) - a játék és annak lényege, azaz a másik civilizált körülmények között történő átbaszásának öröme ehhez éppen elég.
A legeslegjobb az volt azért mégiscsak az egészben, hogy kaptam egy remek szerencsehozó sms-t, amit a kritikus pontokon csak meg kellett lesnem az asztal alatt. Az sms nélkül például sose lett volna király pókerem a flopból eccer csak, ez meggyőződésem. Kösz, M.
A legeslegjobb az volt azért mégiscsak az egészben, hogy kaptam egy remek szerencsehozó sms-t, amit a kritikus pontokon csak meg kellett lesnem az asztal alatt. Az sms nélkül például sose lett volna király pókerem a flopból eccer csak, ez meggyőződésem. Kösz, M.
2007. október 18., csütörtök
Tanárok kis állatkertje
Biztos más pályákon is vannak tökéletesen alkalmatlanok, de hát én persze a tanárokat látom közelről.
Vannak az alaptípusok, mint az amúgy is kissé tehetségtelen diákoknak semmit el nem magyarázó matektanár, aki aztán lazán hülyézik le mindenkit, aki nem fogja föl kapásból, ami pedig neki oly világos. Nála aztán buknak matekból a népek töménytelen mennyiségben.
Ott van még a kissé szerencsétlen, de naív fiatal magyartanárnő, aki minimális fegyelmet sem tud tartani, pedighát egészen jó ember (talán éppen ez a baj), csak a karizma meg az erély hiányzik belőle, úgyhogy a gaz tanulóifjúság visszaél az áldott jószívűségével - pedig valójában szeretik, és sajnálják is kicsit, hogy megszivatják, de hát ilyen a természetük, mint a fabulabéli skorpiónak.
Van aztán a hisztérikus picsa, akinek komoly stresszt okoz, hogy egyáltalán gyerekek között kell lennie, úgyhogy nem nagy ügy kikészíteni, és ki is készítik rendesen minden adandó alkalommal. Ő az, aki tehetetlenségében sűrűn zavar ki pácienseket az óráról, de alkalomadtán maga is kivágtat frusztráltan és zokogva.
Ismerünk még midannyian aljas gennyládákat is (többnyire középkorú vagy nyugdíj felé haladó nők tartoznak ebbe a fajba), akik imádnak minél rosszabb jegyeket adni, és okkal vagy ok nélkül megszégyeníteni a gyereket. Ha az ilyen magyartanár, akkor van például töménytelen bukás a helyesírás miatt (tulajdonképpen ez a helyesírás egyik fő funkciója: hogy bunkó legyen az ilyen alakok kezében, amivel aztán odasújthatnak, ahová jónak látják).
Ne feledkezzünk meg a tornatanárról se (akkor se testnevelő, hívják úgy magukat, ha nekik jólesik), amelynek létezik a gyereket izzasztó, kissé szadista alfaja (én simán ilyen lennék, ha tornatanár lennék), meg a másik, aki bedobja a labdát, aztán leül a tanáriban és elolvassa a Blikket, amíg a fiúk fociznak, a lányok meg lézengenek (a többség nyilván le se vetkőzött), és a pasijaikról meg a plázáról beszélgetnek.
Satöbbi.
De hogy hová sorolnám be az osztályomban gyűrődő némettanánőt, azt nem tudom. Volt már, hogy húszéves ötödévesek színeztek órán, mert épp az jutott eszébe feladatnak. Ma azzal akasztott ki az egyik srác, hogy egytől ezerig le kelett írnia németül a számokat - már vagy hatszáznál tartott (tele volt egy csomó oldal gyöngybetűkkel), amikor kollegina közölte vele, hogy ez így nem jó, mert úgyis másolta.
A minap jött valaki, hogy az osztályomban A betette a szekrénybe T-t. Az üvegajtósba. Az üvegajtón keresztül. Rohantam megnézni, mindenki él-e. Éltek, és közölték velem, hogy a dolog nem ám szünetben történt, hanem németórán.
Tanárnő később megkérdezte M-től, hogy mégis, mi a fenét lehet csinálni, ha felállnak órán. Hát erre M nem tudott válaszolni saját bevallása szerint, mint ahogy én se tudtam volna. Vagy tud az ember valami egészséges osztálytermi légkört kialakítani, amibe kinek-kinek ízlése szerint ez vagy az belefér (nálam simán sokkal több, mint másnál, és ez tök jól is van így), vagy hagyja, hogy a gyerekek terrorizálják. Ezt nem lehet tanárképző főiskolán tanulni attól tartok.
Az már hab a tortán, hogy két nappal később S barátom szintén németóra közepén jónak látta dezodort fújni a padra és meggyújtani. Persze igazgatói lett a végeredmény, ami tulajdonképpen egy marhaság. Lehet, hogy talán inkább egy olyan tanár kellett volna, akinek az óráján az ifjú titánnak eszébe se jut felgyújtani a padot vagy beletenni a másikat az üvegajtóba - és ideális esetben nem azért, mert annyira fél tőle, hanem mert... nem.
A folytatásban: mégis, milyen tanár vagyok én szerintem?
Vannak az alaptípusok, mint az amúgy is kissé tehetségtelen diákoknak semmit el nem magyarázó matektanár, aki aztán lazán hülyézik le mindenkit, aki nem fogja föl kapásból, ami pedig neki oly világos. Nála aztán buknak matekból a népek töménytelen mennyiségben.
Ott van még a kissé szerencsétlen, de naív fiatal magyartanárnő, aki minimális fegyelmet sem tud tartani, pedighát egészen jó ember (talán éppen ez a baj), csak a karizma meg az erély hiányzik belőle, úgyhogy a gaz tanulóifjúság visszaél az áldott jószívűségével - pedig valójában szeretik, és sajnálják is kicsit, hogy megszivatják, de hát ilyen a természetük, mint a fabulabéli skorpiónak.
Van aztán a hisztérikus picsa, akinek komoly stresszt okoz, hogy egyáltalán gyerekek között kell lennie, úgyhogy nem nagy ügy kikészíteni, és ki is készítik rendesen minden adandó alkalommal. Ő az, aki tehetetlenségében sűrűn zavar ki pácienseket az óráról, de alkalomadtán maga is kivágtat frusztráltan és zokogva.
Ismerünk még midannyian aljas gennyládákat is (többnyire középkorú vagy nyugdíj felé haladó nők tartoznak ebbe a fajba), akik imádnak minél rosszabb jegyeket adni, és okkal vagy ok nélkül megszégyeníteni a gyereket. Ha az ilyen magyartanár, akkor van például töménytelen bukás a helyesírás miatt (tulajdonképpen ez a helyesírás egyik fő funkciója: hogy bunkó legyen az ilyen alakok kezében, amivel aztán odasújthatnak, ahová jónak látják).
Ne feledkezzünk meg a tornatanárról se (akkor se testnevelő, hívják úgy magukat, ha nekik jólesik), amelynek létezik a gyereket izzasztó, kissé szadista alfaja (én simán ilyen lennék, ha tornatanár lennék), meg a másik, aki bedobja a labdát, aztán leül a tanáriban és elolvassa a Blikket, amíg a fiúk fociznak, a lányok meg lézengenek (a többség nyilván le se vetkőzött), és a pasijaikról meg a plázáról beszélgetnek.
Satöbbi.
De hogy hová sorolnám be az osztályomban gyűrődő némettanánőt, azt nem tudom. Volt már, hogy húszéves ötödévesek színeztek órán, mert épp az jutott eszébe feladatnak. Ma azzal akasztott ki az egyik srác, hogy egytől ezerig le kelett írnia németül a számokat - már vagy hatszáznál tartott (tele volt egy csomó oldal gyöngybetűkkel), amikor kollegina közölte vele, hogy ez így nem jó, mert úgyis másolta.
A minap jött valaki, hogy az osztályomban A betette a szekrénybe T-t. Az üvegajtósba. Az üvegajtón keresztül. Rohantam megnézni, mindenki él-e. Éltek, és közölték velem, hogy a dolog nem ám szünetben történt, hanem németórán.
Tanárnő később megkérdezte M-től, hogy mégis, mi a fenét lehet csinálni, ha felállnak órán. Hát erre M nem tudott válaszolni saját bevallása szerint, mint ahogy én se tudtam volna. Vagy tud az ember valami egészséges osztálytermi légkört kialakítani, amibe kinek-kinek ízlése szerint ez vagy az belefér (nálam simán sokkal több, mint másnál, és ez tök jól is van így), vagy hagyja, hogy a gyerekek terrorizálják. Ezt nem lehet tanárképző főiskolán tanulni attól tartok.
Az már hab a tortán, hogy két nappal később S barátom szintén németóra közepén jónak látta dezodort fújni a padra és meggyújtani. Persze igazgatói lett a végeredmény, ami tulajdonképpen egy marhaság. Lehet, hogy talán inkább egy olyan tanár kellett volna, akinek az óráján az ifjú titánnak eszébe se jut felgyújtani a padot vagy beletenni a másikat az üvegajtóba - és ideális esetben nem azért, mert annyira fél tőle, hanem mert... nem.
A folytatásban: mégis, milyen tanár vagyok én szerintem?
2007. október 11., csütörtök
Metafóra
Friends, Romans, countrymen.
I've decided to remove this post. I'd like to assure you that nothing of particular interest to you ever lied therein.
I've decided to remove this post. I'd like to assure you that nothing of particular interest to you ever lied therein.
2007. október 9., kedd
Arról, hogy G miért nem részletezi a mindenféle dolgokat
Tulajdonképp rájöttem. A baj az, hogy a csajokról írni túl személyes. A nyelvről írni meg nem elég személyes. (De azért előbb-utóbb fogok, mert az előbbiről muszáj, az utóbbi meg a vesszőparipám, úgyhogy arról is muszáj.)
2007. október 5., péntek
Máking hell
És van jó bolti mákosrétes a világon! Anyukám beszerzett ma az ebéd mellé a sarki boltból, mert hát miért is ne, nem csinálhat mindig saját kezűleg, és annyira finom volt, hogy délután visszamentem még venni.
If this isn't nice I don't know what is. (vö. a jól elvégzett bedobás öröme)
If this isn't nice I don't know what is. (vö. a jól elvégzett bedobás öröme)
2007. október 4., csütörtök
Tatami Raider
Az úgy van, hogy a rézsútos leszorításból (úgyis mint honkeszagatame) való szabadulás gyakorlása bizsergetően kellemes érzés. Feltéve, hogy a partner nőnemű, rendelkezik Lara Croft pozitív attribútumai közül eggyel-kettővel, és még az illata is elsőrangú.
2007. október 1., hétfő
4. tétel: Daily Routine
Napok óta írni akarok. Mániámról, a nyelvről valamit végre, mert jól esne, mindenféle csajokról (rébuszokban természetesen, hogy máshogy), vagy ha nem a csajokról, akkor az egyedülről.
De hát nem megy. Gáz, mert egy átlag hétköznap kilencig, amíg ex elszabadul a munkahelyéről, nálam van Lóci fiam (addig kaja/játék/házicsinálás/judo/mindenmás), fél tíz, mire átadom az anyjának, és hazaérek. Na, akkor nekiállok a muszájmelóknak, és tök késő van, mire befejezem, kóma, de persze még nem ágy, valamennyi időt muszáj magamnak is adnom, úgyhogy jön a vicces hülyeségek nézése (Scrubs újabban főleg). Aztán valahogy sikerül ágyba brutalizálnom magam, reggel meg minden kezdődik elölről. A legviccesebb, hogy egész vasárnap nem volt időm kicserélni a biciklibelsőmet és lenyírni a hajamat. Vasárnap, a tücsök rúgja meg! (Jó, férfiasan bevallom, a délutánban egy döntőszett tájbrékes teniszmeccs is benne volt - 62 46 76 ide!) Mindegy, M reggel azt mondta, sokkal jobb a hajam, ha lenyírom, úgyhogy ma lenyírtam.
Valamelyik este meg írok nyelvről, csajokról, egyedülről. De lehet, hogy nem. Vagy ha mégis, másról. Vagy tudja a nyári villám.
Tulajdonképpen elvagyok, úgyis mint konklúzió.
De hát nem megy. Gáz, mert egy átlag hétköznap kilencig, amíg ex elszabadul a munkahelyéről, nálam van Lóci fiam (addig kaja/játék/házicsinálás/judo/mindenmás), fél tíz, mire átadom az anyjának, és hazaérek. Na, akkor nekiállok a muszájmelóknak, és tök késő van, mire befejezem, kóma, de persze még nem ágy, valamennyi időt muszáj magamnak is adnom, úgyhogy jön a vicces hülyeségek nézése (Scrubs újabban főleg). Aztán valahogy sikerül ágyba brutalizálnom magam, reggel meg minden kezdődik elölről. A legviccesebb, hogy egész vasárnap nem volt időm kicserélni a biciklibelsőmet és lenyírni a hajamat. Vasárnap, a tücsök rúgja meg! (Jó, férfiasan bevallom, a délutánban egy döntőszett tájbrékes teniszmeccs is benne volt - 62 46 76 ide!) Mindegy, M reggel azt mondta, sokkal jobb a hajam, ha lenyírom, úgyhogy ma lenyírtam.
Valamelyik este meg írok nyelvről, csajokról, egyedülről. De lehet, hogy nem. Vagy ha mégis, másról. Vagy tudja a nyári villám.
Tulajdonképpen elvagyok, úgyis mint konklúzió.
2007. szeptember 24., hétfő
Half way to heaven, just a mile outta hell
Here's yet another of my all time favourites. This time the lyrics don't really apply (save for a line or two), but I love each and every word of it. It's great to sing along with Springsteen while listening to this (although you don't actually want to listen to me doing it, trust me).
BETTER DAYS
Well my soul checked out missing as I sat listening
To the hours and minutes tickin' away
Yeah just sittin' around waitin' for my life to begin
While it was all just slippin' away
I'm tired of waitin' for tomorrow to come
Or that train to come roarin' 'round the bend
I got a new suit of clothes a pretty red rose
And a woman I can call my friend
These are better days baby
Yeah there's better days shining through
These are better days baby
Better days with a girl like you
Well I took a piss at fortune's sweet kiss
It's like eatin' caviar and dirt
It's a sad funny ending to find yourself pretending
A rich man in a poor man's shirt
Now my ass was draggin' when from a passin' gypsy wagon
Your heart like a diamond shone
Tonight I'm layin' in your arms carvin' lucky charms
Out of these heard luck bones
These are better days baby
These are better days it's true
These are better days
There's better days shining through
Now a life of leisure and a pirate's treasure
Don't make much for tragedy
But it's a sad man my friend who's livin' in his own skin
And can't stand the company
Every fool's got a reason to feelin' sorry for himself
And turning his heart to stone
Tonight this fool's halfway to heaven and just a mile outta hell
And I feel like I'm comin' home
These are better days baby
There's better days shining through
These are better days
Better days with a girl like you
2007. szeptember 17., hétfő
Vér, veríték, könny egy csepp se
Adtam ám ma vért. A sulival mentünk (azaz vagy tíz diákkal, hogy pontos legyek - jönnek, mert egy full napot lóghatnak cserébe), és két okom volt, amiért csatlakoztam. Egyrészt becsületbeli kötelességem volt, merthogy idős kollégám tavaly már egyszer beszervezett, és el is mentem, csak simán otthon felejtettem a papírjaimat, anélkül meg nem lehet ugye. Ő időközben nyugdíjba ment, én meg megígértem neki, hogy még pótolom a dolgot. A másik ok meg az, hogy az egész véradásos szervezkedést M vette át, és vele azért sose rossz eltölteni pár pillanatot. Ez mondjuk nagyjából elmaradt, mert beültem a székbe, kivarázsolták belőlem a négy és fél decit, aztán mire felálltam, M nem volt sehol. Később azért közismert telefonfóbiám ellenére felhívtam, és az a két perc, hát az jó volt.
Betoltam a kroásszánt meg a teát, amit osztogattak, zsebre vágtam az öccáz forintos étkezési utalványt (lenne olyan, aki ezért ad vért?), és úgy éreztem, ki se dőltem kicsit se, nem éreztem magam különösebben fáradtnak, nem szédültem, meg semmi, ami ilyenkor állítólag sűrűn előfordul. Elmentem Lóciért a suliba, beraktam judózni, én közben mentem focizni. Isteni kifogás lett volna, hogy ma vért adtam, azért nem védtem ki semmit, de nem kellett kidumálnom magam, merthogy megúsztam gól nélkül a 2x20 percet, ráadásul úgy, hogy meg is köllött dolgoznom érte, hogy így legyen (és 2:0-ra nyertünk két kapufás góllal).
Aztán Lócival vártuk az anyját, és kezdtem érezni, hogy kómába esem. Anya előkerült, hazajöttem, megittam egy teát, izzadok, mint egy ló, és most érzem a pótlandó négy és fél decit.
Valami teljesen kellemes fáradtság ül rajtam. Nincs is kedvem aludni menni igazán, inkább nézek még valami vicceset. Vagy csak várom Kacsát, hogy előkerüljön msn-en, és meséljek neki.
Betoltam a kroásszánt meg a teát, amit osztogattak, zsebre vágtam az öccáz forintos étkezési utalványt (lenne olyan, aki ezért ad vért?), és úgy éreztem, ki se dőltem kicsit se, nem éreztem magam különösebben fáradtnak, nem szédültem, meg semmi, ami ilyenkor állítólag sűrűn előfordul. Elmentem Lóciért a suliba, beraktam judózni, én közben mentem focizni. Isteni kifogás lett volna, hogy ma vért adtam, azért nem védtem ki semmit, de nem kellett kidumálnom magam, merthogy megúsztam gól nélkül a 2x20 percet, ráadásul úgy, hogy meg is köllött dolgoznom érte, hogy így legyen (és 2:0-ra nyertünk két kapufás góllal).
Aztán Lócival vártuk az anyját, és kezdtem érezni, hogy kómába esem. Anya előkerült, hazajöttem, megittam egy teát, izzadok, mint egy ló, és most érzem a pótlandó négy és fél decit.
Valami teljesen kellemes fáradtság ül rajtam. Nincs is kedvem aludni menni igazán, inkább nézek még valami vicceset. Vagy csak várom Kacsát, hogy előkerüljön msn-en, és meséljek neki.
2007. szeptember 12., szerda
Tizenkét perc
Tegnap reggel jól elaludtam. Nem szoktam én olyat, egészen konkrétan egyetlen alkalomra emlékszem azóta, hogy dologozom; akkor vidám vesegörcsöm volt egész éjszaka, reggel meg nem ment épp simán az ébredés.
Másodszor meg tegnap. 9.40-re kellett beérnem, úgyhogy fölhúztam az órát (érdekes, hogy az ember még mindig automatikusan ezt írja, pedig a "felhúztam az órát" kód azt takarja, hogy beállítottam a telefont) 8.30-ra. Valamikor hét előtt menetrend szerint felkeltem, mert olyankor nekem csöppentenem kell az orromba, ugyanis el van dugulva pollenileg, és oxigén nélkül körülményes az élet (és pisilnem is kell természetesen, mert ébredés előtt egy-háromnegyed órával mindig ki kell mennem pisilni, akármikor is kelek - hogy van ez?). Megállapítottam, hogy oké, minden megy, ahogy szokott.
Aztán amikor legközelebb kinyitottam a szememet, 9.32 volt. Fingom nincs, hogy csináltam, valahol halványan rémlik, hogy kinyomtam a telefont, tehát szólt, tudom, hogy szólt, de mégis. Franc se érti.
Mindegy amúgy, nem filózni akartam én ezen, csak eldicsekedni egyéni rekordommal. 9.32-kor nyitottam ki csipás szemeimet, 9.44-kor pedig kint voltam a suliban 4,5 kilométerre a főhadiszállástól. Az testvérek között is 12 perc. Ráadásul különösebben szaggatni sem tudtam Sándor (igen, így hívják a Szuzukimat) istrángját, mert hát forgalom is volt a városban rendesen. Az a négy perc késés különösebben föl se tűnt senkinek szerintem, legföljebb a kissé pacuha öltözetem és a csipás szempár árulkodott.
Még egyszer: 12 perc. My personal best. Ezentúl 13 perccel becsöngetés előttre húzom fel az órát. Na jó, nem.
PS. Egyszer 9 perccel a Somogy Expressz (mert az IC-k még sehol nem voltak) indulása előtt ébredtem föl, és elértem. De az hajnalban volt, és centiméterekre lakom az állomástól.
Másodszor meg tegnap. 9.40-re kellett beérnem, úgyhogy fölhúztam az órát (érdekes, hogy az ember még mindig automatikusan ezt írja, pedig a "felhúztam az órát" kód azt takarja, hogy beállítottam a telefont) 8.30-ra. Valamikor hét előtt menetrend szerint felkeltem, mert olyankor nekem csöppentenem kell az orromba, ugyanis el van dugulva pollenileg, és oxigén nélkül körülményes az élet (és pisilnem is kell természetesen, mert ébredés előtt egy-háromnegyed órával mindig ki kell mennem pisilni, akármikor is kelek - hogy van ez?). Megállapítottam, hogy oké, minden megy, ahogy szokott.
Aztán amikor legközelebb kinyitottam a szememet, 9.32 volt. Fingom nincs, hogy csináltam, valahol halványan rémlik, hogy kinyomtam a telefont, tehát szólt, tudom, hogy szólt, de mégis. Franc se érti.
Mindegy amúgy, nem filózni akartam én ezen, csak eldicsekedni egyéni rekordommal. 9.32-kor nyitottam ki csipás szemeimet, 9.44-kor pedig kint voltam a suliban 4,5 kilométerre a főhadiszállástól. Az testvérek között is 12 perc. Ráadásul különösebben szaggatni sem tudtam Sándor (igen, így hívják a Szuzukimat) istrángját, mert hát forgalom is volt a városban rendesen. Az a négy perc késés különösebben föl se tűnt senkinek szerintem, legföljebb a kissé pacuha öltözetem és a csipás szempár árulkodott.
Még egyszer: 12 perc. My personal best. Ezentúl 13 perccel becsöngetés előttre húzom fel az órát. Na jó, nem.
PS. Egyszer 9 perccel a Somogy Expressz (mert az IC-k még sehol nem voltak) indulása előtt ébredtem föl, és elértem. De az hajnalban volt, és centiméterekre lakom az állomástól.
2007. szeptember 8., szombat
School's In For The Autumn
Az iskola persze a világ legjobb munkahelye lenne, ha nem lenne benne gyerek, de hát mit csináljunk, van. Ráadásul idén osztályfőnököt csináltak belőlem. Nem gáz, elvagyok én a gyerekek lelkének ápolgatásával, a papírmunkát kibírom valahogy, a megszerveznivalókat megszerveztetem valami agilisabb gyerekkel vagy az osztályfőnök-helyettessel (aki a lógósok szülei utáni telefonálást intézni fogja, az tuti), a bizonyítványokat meg megíratom anyámmal, juppiiiii.
Szóval csávókáim általános iskolai nyócadikas átlaga a bizonyítványok alapján kemény 2,8 volt (ebben nincs benn a tesi meg az ilyesmi). Egyetlen darab ötöst találtam, az egyik fickó informatikából bravúrkodott. Jut eszembe, volt egy ötös hit- és erkölcstanból is, nyilván ez a csaj lesz az osztály tökéletes angyala. Viszont cserébe volt olyan, akinek még át kellett mennie a pótvizsgán, hogy jöhessen. Az egyiknek meg szerepelt olyan a tantárgyak között a bizonyítványában, hogy külalak. És közepest kapott belőle. Muhaha.
Szóval ha beszabadulok közéjük, nem intelligenciától csillogó tekintetek fogadnak. Nem baj. Tényleg nem. A baj az lesz, ha bunkók lesznek, akikkel nem lehet szót érteni, ha megint a rendőrségre kell járnom, mert tolvaj lesz közöttük, mint megtörtént, amikor egy korábbi iskolában osztályfőnök voltam.
De nem bírok úgy hozzájuk állni, meg senkihez valójában, hogy hű, basszus, ezek milyenek má'. Volt kolléga, aki kijött tőlük az első órájáról, és azt mondta nekem, "hát részvétem". Nem tudtam ezt így felfogni soha. Aki eleve így kezeli őket, az mégis, mit vár cserébe? Ijesztő, mennyi az olyan tanár, aki a gyerekben csak a rohadékot látja, akit meg kell törni, és azt gondolja, az a jó, ha félnek tőle. Nekem a gyári beállításaim olyanok, hogy emberszámba veszem őket, és amíg nem adnak rá okot, nem mondok és nem gondolok rosszat róluk. Senkiről. És ezt persze visszakapom. Mert megbíznak bennem, elfogadják, amit mondok nekik, megteszik, amire megkérem őket, meg néha még az is előfordul, hogy tanulnak kicsit (de szigorúan nem viszik túlzásba).
Hát, iskoláról ölég is ennyi. Sok.
Szóval csávókáim általános iskolai nyócadikas átlaga a bizonyítványok alapján kemény 2,8 volt (ebben nincs benn a tesi meg az ilyesmi). Egyetlen darab ötöst találtam, az egyik fickó informatikából bravúrkodott. Jut eszembe, volt egy ötös hit- és erkölcstanból is, nyilván ez a csaj lesz az osztály tökéletes angyala. Viszont cserébe volt olyan, akinek még át kellett mennie a pótvizsgán, hogy jöhessen. Az egyiknek meg szerepelt olyan a tantárgyak között a bizonyítványában, hogy külalak. És közepest kapott belőle. Muhaha.
Szóval ha beszabadulok közéjük, nem intelligenciától csillogó tekintetek fogadnak. Nem baj. Tényleg nem. A baj az lesz, ha bunkók lesznek, akikkel nem lehet szót érteni, ha megint a rendőrségre kell járnom, mert tolvaj lesz közöttük, mint megtörtént, amikor egy korábbi iskolában osztályfőnök voltam.
De nem bírok úgy hozzájuk állni, meg senkihez valójában, hogy hű, basszus, ezek milyenek má'. Volt kolléga, aki kijött tőlük az első órájáról, és azt mondta nekem, "hát részvétem". Nem tudtam ezt így felfogni soha. Aki eleve így kezeli őket, az mégis, mit vár cserébe? Ijesztő, mennyi az olyan tanár, aki a gyerekben csak a rohadékot látja, akit meg kell törni, és azt gondolja, az a jó, ha félnek tőle. Nekem a gyári beállításaim olyanok, hogy emberszámba veszem őket, és amíg nem adnak rá okot, nem mondok és nem gondolok rosszat róluk. Senkiről. És ezt persze visszakapom. Mert megbíznak bennem, elfogadják, amit mondok nekik, megteszik, amire megkérem őket, meg néha még az is előfordul, hogy tanulnak kicsit (de szigorúan nem viszik túlzásba).
Hát, iskoláról ölég is ennyi. Sok.
2007. szeptember 1., szombat
An Empty Space
Van ez a dolog, amiről este írtam. Csakhogy (ha ez a jó szó egyáltalán). Mélyen egy fiókban, amit se én, se a velem élő plüssállatok nem húztunk ki kábé egy emberöltő óta, találtam egy apró fiola valamit. Először nem is jöttem rá micsoda, aztán megfejtettem a német feliratot (miszerint Gesichtsmilch), és rájöttem, hogy arctej (bármi is legyen az). Lassan elkezdett derengeni, honnan került hozzám. Aztán lecsavartam a kupakot, és beleszagoltam az üvegcsébe. Egyetlen pillanat alatt borítottak el, vágtak földhöz, rúgtak seggbe régvolt hosszú hónapok emlékei. Jó lenne, nagyon jó lenne erről írni. Csak úgy írni, verset írni, hosszú és ennél sokkal, de sokkal többet mondó akármit írni, hogy aztán senkinek meg ne mutassam, vagy mittomén. Talán egyszer, de ez nagyon nem verbális bennem valamiért, ha nálam verbálisabb alak kevés is van széles e hazában.
Mindegy tán, írás helyett persze ott a jó öreg hajnali blues.
Eh, megyek aludni. Talán ma Peruról álmodom megint egy kicsit.
Mindegy tán, írás helyett persze ott a jó öreg hajnali blues.
So many years since I've seen your face.És hát nem tudom, fog-e bármi különös történni velem, amíg nem kerül elő a hiányzó puzzlidarab, ami ebbe a Gary Moore megénekelte űrbe beleillik. Előkerült-e?
Here in my heart, there's an empty space
where you used to be.
So long, it was so long ago,
but I've still got the blues for you.
Though the days come and go,
there is one thing I know.
I've still got the blues for you.
Eh, megyek aludni. Talán ma Peruról álmodom megint egy kicsit.
2007. augusztus 31., péntek
Poszt helyett
Most lenne mit írnom. És nem fogok. Túl személyes, túl zavaros, túlságosan fogalmam sincs. Van valami, az biztos, hogy van valami. És mégsem tudom, hogy lesz-e valami. Szikrázik a levegő, de talán jobb lenne, ha nem tenné. Fájni fog ez még, a tücsök rúgja meg. Azt az érzést meg ismerem. Ehh.
2007. augusztus 26., vasárnap
Szávay
Á, úgyse tudok mit mondani. Kéne itt áradozni jó sokat, mert kellett ez a lány nekünk magyar teniszbuziknak nagyon, és áradozom is magamban, de írásban az nem az igazi.
Azt azért megjegyezném, hogy Magyarországon valahogy még most is sokadrangúnak tűnik a tenisz. Nincs statisztikai kimutatásom, de az a benyomásom, hogy kábé kétezer olyan sportág van, amelyikkel könnyebb a címlapra kerülni, mint a tenisszel (bár most olvasom, hogy valami csoda folytán ma a NS szép nagy képpel mégis kitette előre). Amit Ági csinált ezen a héten, ahhoz fogható kevés történt a magyar sportban mostanában. Mert hogy mondjuk a kajakosok megnyerik a vébét ebben vagy abban a számban, az tök nagy dolog, de hát hála az égnek, megszoktuk, úgy mentek oda, hogy esélyesek, és megcsinálták, vagy másodikak lettek, vagy ilyesmi. Le a kalappal nyilván.
De ez a lány a selejtezőből ment el a döntőbe egy tier II-es tornán, basszus. Ha nem szórakozik vele a dereka, ahogy kinézett, meg is nyerhette volna minden további nélkül, olyat pedig még soha senki nem csinált. Itt van a brék, amit aztán sikerült végigvinnie az első szett megnyeréséhez, valami jótét lélek feltette:
Marha jó az is, hogy megvertük az olaszokat szerdán, de Ági mostani teljesítményéhez az lesz fogható, ha mondjuk a Honvéd elmegy legalább a nyolc közé az UEFA-kupában. Legyen így, de vannak kétségeim.
Jut eszembe focisták. Ez a lány egy hét alatt 10 óra 14 percet töltött a pályán. Mér van az, hogy egy focista zokog, ha két meccse van egy héten, ami ugye kerek 3 óra? Oké, egy teniszező utána lehet, hogy két hétig nem indul el tornán, és igaz, ami igaz, senki nem csúszik be a sípcsontjára stoplissal, de akkor is. Ráadásul most pihi se igen van, kedden kezdi a US Opent. Hát, jó lenne, ha a hát rendben lenne addigra.
És különben még jófej is, amennyire a weboldalán lévő bejegyzéseiből kiderül. Meg a meccs utáni interjúból.
Azt azért megjegyezném, hogy Magyarországon valahogy még most is sokadrangúnak tűnik a tenisz. Nincs statisztikai kimutatásom, de az a benyomásom, hogy kábé kétezer olyan sportág van, amelyikkel könnyebb a címlapra kerülni, mint a tenisszel (bár most olvasom, hogy valami csoda folytán ma a NS szép nagy képpel mégis kitette előre). Amit Ági csinált ezen a héten, ahhoz fogható kevés történt a magyar sportban mostanában. Mert hogy mondjuk a kajakosok megnyerik a vébét ebben vagy abban a számban, az tök nagy dolog, de hát hála az égnek, megszoktuk, úgy mentek oda, hogy esélyesek, és megcsinálták, vagy másodikak lettek, vagy ilyesmi. Le a kalappal nyilván.
De ez a lány a selejtezőből ment el a döntőbe egy tier II-es tornán, basszus. Ha nem szórakozik vele a dereka, ahogy kinézett, meg is nyerhette volna minden további nélkül, olyat pedig még soha senki nem csinált. Itt van a brék, amit aztán sikerült végigvinnie az első szett megnyeréséhez, valami jótét lélek feltette:
Marha jó az is, hogy megvertük az olaszokat szerdán, de Ági mostani teljesítményéhez az lesz fogható, ha mondjuk a Honvéd elmegy legalább a nyolc közé az UEFA-kupában. Legyen így, de vannak kétségeim.
Jut eszembe focisták. Ez a lány egy hét alatt 10 óra 14 percet töltött a pályán. Mér van az, hogy egy focista zokog, ha két meccse van egy héten, ami ugye kerek 3 óra? Oké, egy teniszező utána lehet, hogy két hétig nem indul el tornán, és igaz, ami igaz, senki nem csúszik be a sípcsontjára stoplissal, de akkor is. Ráadásul most pihi se igen van, kedden kezdi a US Opent. Hát, jó lenne, ha a hát rendben lenne addigra.
És különben még jófej is, amennyire a weboldalán lévő bejegyzéseiből kiderül. Meg a meccs utáni interjúból.
2007. augusztus 3., péntek
Harminchét
Ma vagyok 37. Érdekes, nem érdekel. Az érdekel, hogy több mint két hete nem láttam a fiamat, de holnap végre együtt leszünk; az érdekel, hogy délelőtt nyertem egy tragikusan szar teniszmeccset; az érdekel, hogy eltöltöttem néhány órát egy teniszedzővel, és sokat segített; az érdekel, hogy kaptam ma egy kedves sms-t meg egy kedves levelet; az érdekel, hogy pár korsó sör mellett kiválókat röhögtünk két barátommal, és megszületett a The Artin' of Fartin' című cédé alapgondolata (rajta a Breaking the Wind of Change című számmal). Ilyesmi.
2007. július 28., szombat
Nyóc
Kellemes esti zsibbadtság. Fájó térd (de marhára). Sohatöbbénemakarokvizetlátni-fíling. Vörös, kiszáradt, égő szem. Na, ez van mindig Balatonátúszás után. Most is. Ma volt a nyolcadik.
Edmund Hillary mondta ugye a legenda szerint, amikor megkérdezték tőle, miért mászta meg a Mount Everestet, hogy "mert ott volt". Így vagyok én évről évre a Balatonnal. Muszáj átúsznom, mert ott van. Nem igazán szeretek úszni pedig; az uszodában, ha néha elvetődöm, egy kilométer után általában kimászom, mert veszettül unom. Az úszás monoton, és én rosszul tűröm a monotóniát. No de mindegy, a Balatonátúszás nem az úszásról szól. A megérkezésről.
A hajóút a déli partról jópofa, ha az ember nem egyedül megy. Hajócsavar-fordulatról hajócsavar-fordulatra nehezebb elhessegetni a tudatot, hogy mindjárt ott fogunk evickélni a vitorlások mellett a marha nagy izé közepén, de azért szar poénok segítségével egyelőre megoldható. Révfülöpön még mindig nem szoktam tisztában lenni vele, mennyire hülye is vagyok voltaképpen, mert a nyüzsiben valahogy remek a hangulat, ahogy az ember némi harc árán tollat szerez a nevezési lap kitöltéséhez, vérnyomást méret (idén egy egész aranyos fiatal csaj állapította meg a 140/90-et, és horrorborzalom: magázott) meg Ben Gay-t szerez. (Merthogy a cég szponzorál, és van dögivel. Pár éve még csajok kenegették az embert, most már csak ki van rakva egy csomó, aztán hajrá.) Egyébként ehelyütt is szeretném felhívni a kedves sporttársak figyelmét a kenés fontosságára. Én azt csinálom, hogy a baromi zsíros kenőcsbe, amit az orvos szokott felírni a gyerek száraz bőrére, és exszel csak disznózsírként emlegetünk, belenyomok egy csomó Ben Gay-t. A kettő együtt mesés kombináció, még 5,2 kilométer után is ragad az ember, és működik az izomlazító effekt is. (Kivéve, hogy a közepe felé begörcsölt a jobb vádlim, de nem volt gond.)
Aztán nevezés után külön kaland az úszás előtti pisilés - olyan nincs, hogy nekem ne kelljen, és a vízbe talán mégse. Az ember ugye egyszál fürdőgatyóban meg vonalkódos csuklópántban áll, és bemenne a budiba. De hát százas persze nincs nála e célra. Legutóbb (ami sajna három éve volt, két éve elmaradt, tavaly meg nem értem rá) a vécésbácsi el akart hajtani, de egyszerűen áttörtem a védvonalát, és elintéztem, amit el kellett. Idén a vécésnéni anyai mosollyal intett, hogy menjek, amiért ismeretlenül is hálás vagyok neki.
Na szóval, az ember ott áll a lépcső előtt sorba, hogy beleférjen a vízbe, olvassák le a vonalkódját meg minden, hallgatja az erőltetetten jópofáskodó hangosbemondót, és a tömegeffektus miatt még mindig hepi, főleg ha nem egyedül van. Ma délelőtt külön hecc volt, hogy mikor máskor szakadt volna el az úszószemüvegem madzagja, ha nem csobbanás előtt két perccel. Úgyhogy versenyző szemüveget gatyába behelyez, madzagot eldob, szemáztatásra felkészül.
Aztán be a vízbe. Hideg. Mindig hideg. Ha a Balaton meleg, mint ma volt, a felkavart félig mély víz a kikötőben akkor is hideg, ráadásul fekete az iszaptól. És egyetlen pillanat alatt megszűnik a tömegpszichózis. Az ember egyedül marad. Előtte valami irdatlan messze a túlsó part. Vannak, akik végig cseverészve úszkálnak, de nekünk sose sikerült, bár tán nem is próbáltuk, ilyenkor a koncentrálásnak jön el az ideje. Az első kábé 250 méter, amíg az ember iránybaáll, belövi folyosót, akklimatizálódik a vízhez, bemelegedik, talál magának pár négyzetméter területet a kéz- és láberdőben, rendben van. Addig nincs nagy gondolkodás. Aztán felveszi a ritmust, megteszi az első komoly tempókat, és nincs mivel elfoglalnia magát többé, kénytelen belegondolni, hogy már megint mire vállalkozott. Ubazmeg, fogalmazódik meg a krédó, ami a következő órácskákat uralni fogja.
Az ötszáz méteres bója marha nehezen jön el. Addigra általában sikerül végiggondolni mindent, ami az embert foglalkoztatja éppen (miért dobtam el este az utolsó körben azt az ász-ötöst, a rohadt életbe, megnyertem volna a nevezési díjamat vele, ha merészebb vagyok; de kedves volt M, hogy felhívott tegnap; pillanatok alatt mennyit javult a röptém, hogy egy edző adott pár tanácsot; ilyesmi). Érdekes módon az 500 méterhez az egy kilométer sokkal közelebb van, mint a parthoz az ötszázas. Vagy pszichés a dolog, vagy valóban, nyilván nem baromi akkurátusan rakják ki azokat a bójákat. Akárhogy is, az első kilométer valahogy eltelik. Meg szoktam fogadni, hogy megtanulok mindenféle verseket, és azokat szavalom magamnak a vízben, hogy jobban teljen az idő, de hát sose jutok el idáig. Még tíz éve emlékeztem a Hamlet-nagymonológra angolul, meg megvoltak a kedvenceim, Randnóti Negyedik eklogája meg what not, de mára ezek is nagyrészt elröppentek. Ez azért nem jó, mert az ember jobb híján elkezd a testére figyelni. Feszül a vádlim, mindjárt begörcsöl - mondja magának, és ha egyébként nem görcsölt volna be, ettől előbb-utóbb tuti be fog (megtette ugyebár).
A második kilométer rémes, akkor nincs mivel vigasztalni magunkat. Egy nagyon tuti: nem szabad hátranézni. Lótné sóbálvánnyá vált például, az meg nem lenne jó, mert feloldódnánk a vízben. Amihez mondjuk kedvet lehet kapni, ha meglátjuk, milyen közel van még az északi part, miközben a déli... Hát, az nincs közel.
Két kilométer után már lehet filózni, hogy mindjárt itt a fele, hamar fel is sejlik a távolban a kettőfeles bója, azt nyugodtan lehet félútnak tekinteni. Egy finom és óvatos hátrapillantás ott belefér, lehet nyugtázni, hogy tényleg, most már egyforma homályos mind a két part: a Balaton közepén vagyunk. És onnan kifelé úszunk, az pedig már egészen más, tisztább, szárazabb érzés.
Meg is jön hamarosan a 3 km-es bója. Az jó hely, mert a következő már a négyes lesz, az meg az utolsó komoly. Háromtól négyig ezzel a vigasztaló gondolattal elvan az ember valahogy, bár közben azon emészti magát, hogy tuti ő a leglassabb, hiszen mindenki utoléri, ő meg senkit nem ér utol. Ez persze nyilván baromság, de tény és való, hogy akadnak tizenegypár éves gyerkőcök, akik úgy húznak el mellettem, mint a csík. Ez különösebben amúgy nem zavar, felteszem, úszók, és a napi edzésadagjukat se feltétlen teszi ki, ami nekem évi egyszeri gyűrődés. Ami zavar, az az, amikor fejüket a vízből kitartva csevegő társaságok kábé olyan tempóban haladnak, mint én a korrekt, szerintem jó tempójú mellúszásommal. A legdemoralizálóbbak persze a középkorú, vörösre fejtett és kontyba turbózott hajú nők, akik a fejüket véletlenül se teszik be a vízbe a séró miatt - viszont lehagynak. Azért ez nem jellemző, de megtörtént már egyszer-kétszer, és gőzöm nincs, hogy csinálják.
No de elértünk a 4 km-es bójához. Csudálatosan közel van már Boglár, meghajtjuk kicsit. Persze nyolcadszorra már tudom, hogy ez a közelség csalóka. Csak telik-telik az idő, mennek a tempók, de Boglár továbbra is ugyanannyira van közel. Iszonyatosan lassan telnek az utolsó százméterek, csak nem akar jönni az utolsó bója, a strand, a pihi.
Aztán persze egyszer csak jön. Megvan az 5 km-es bója, még néhány tempó, és az ember már leteheti a lábát. Mivel lábujjhegyen ér még csak le, a vádlija azonnal begörcsöl, de ki nem szarja le - szilárd a talaj a lábam alatt. Gyors tipródás a fürdők között a lépcsőig, kilépés, és egy hosszú, édes pillantás vissza Révfülöpre. Hú, de kurva messziről jöttem. Epifánia. Azt mondtam az elején, az átúszás a megérkezésről szól. Ezért a pillanatért, a pillantásért a lépcsőről, az egész megéri. Meg a pólóért persze.
És akkor leolvassák a karszalagot, megmondják az időt. Sokk, 2 óra 52 percet mentem az idén, ami a második legrosszabb időm. Ennél sokkal pocsékabb körülmények között, hullámban, hidegben is úsztam már sokkal jobbat. A legjobb a 2001-es 2 óra 18 perc, de hát akkor egy delfin áramvonalasságával rendelkeztem (előtte fogytam 18 kilót), meg sokkal erősebb voltam. Állandó úszóbarátom 16 perccel előzött meg, pedig szerintem én vagyok jobb kondiban. Biztos szar a vízfekvésem (és akkor ez magyarázza a kontyos néniket is!). Igazából az hagy le, aki akar. Megvan a nyolcadik. A többi nem fontos.
A következő negyedóra maga a csoda. Teának csúfolt meleg cukros lötty sose esik ilyen jól. Lemegy vagy egy liter meg sok szőlőcukor - mennyivel jobb, mint a szponzorfornetti, amiért fölfoghatatlan hosszúságú sorok kanyarognak. Aztán pólóátvétel (XXL), pólófelvétel, pólóhordás büszkén, és vége. Valami kaja a környéken meg sör, és indulás haza.
És kellemes esti zsibbadtság, fájó térd (ki volt az az ökör, aki azt mondta, hogy az úszás jót tesz az egész testnek?), sohatöbbénemakarokvizetlátni-fíling, vörös, kiszáradt, égő szem.
Azt meg, hogy valahol 1732 méternél, mint mindig, idén is megfogadtam, hogy soha, soha de soha többé (cross my heart and hope to die), már rég elfelejtettem.
Edmund Hillary mondta ugye a legenda szerint, amikor megkérdezték tőle, miért mászta meg a Mount Everestet, hogy "mert ott volt". Így vagyok én évről évre a Balatonnal. Muszáj átúsznom, mert ott van. Nem igazán szeretek úszni pedig; az uszodában, ha néha elvetődöm, egy kilométer után általában kimászom, mert veszettül unom. Az úszás monoton, és én rosszul tűröm a monotóniát. No de mindegy, a Balatonátúszás nem az úszásról szól. A megérkezésről.
A hajóút a déli partról jópofa, ha az ember nem egyedül megy. Hajócsavar-fordulatról hajócsavar-fordulatra nehezebb elhessegetni a tudatot, hogy mindjárt ott fogunk evickélni a vitorlások mellett a marha nagy izé közepén, de azért szar poénok segítségével egyelőre megoldható. Révfülöpön még mindig nem szoktam tisztában lenni vele, mennyire hülye is vagyok voltaképpen, mert a nyüzsiben valahogy remek a hangulat, ahogy az ember némi harc árán tollat szerez a nevezési lap kitöltéséhez, vérnyomást méret (idén egy egész aranyos fiatal csaj állapította meg a 140/90-et, és horrorborzalom: magázott) meg Ben Gay-t szerez. (Merthogy a cég szponzorál, és van dögivel. Pár éve még csajok kenegették az embert, most már csak ki van rakva egy csomó, aztán hajrá.) Egyébként ehelyütt is szeretném felhívni a kedves sporttársak figyelmét a kenés fontosságára. Én azt csinálom, hogy a baromi zsíros kenőcsbe, amit az orvos szokott felírni a gyerek száraz bőrére, és exszel csak disznózsírként emlegetünk, belenyomok egy csomó Ben Gay-t. A kettő együtt mesés kombináció, még 5,2 kilométer után is ragad az ember, és működik az izomlazító effekt is. (Kivéve, hogy a közepe felé begörcsölt a jobb vádlim, de nem volt gond.)
Aztán nevezés után külön kaland az úszás előtti pisilés - olyan nincs, hogy nekem ne kelljen, és a vízbe talán mégse. Az ember ugye egyszál fürdőgatyóban meg vonalkódos csuklópántban áll, és bemenne a budiba. De hát százas persze nincs nála e célra. Legutóbb (ami sajna három éve volt, két éve elmaradt, tavaly meg nem értem rá) a vécésbácsi el akart hajtani, de egyszerűen áttörtem a védvonalát, és elintéztem, amit el kellett. Idén a vécésnéni anyai mosollyal intett, hogy menjek, amiért ismeretlenül is hálás vagyok neki.
Na szóval, az ember ott áll a lépcső előtt sorba, hogy beleférjen a vízbe, olvassák le a vonalkódját meg minden, hallgatja az erőltetetten jópofáskodó hangosbemondót, és a tömegeffektus miatt még mindig hepi, főleg ha nem egyedül van. Ma délelőtt külön hecc volt, hogy mikor máskor szakadt volna el az úszószemüvegem madzagja, ha nem csobbanás előtt két perccel. Úgyhogy versenyző szemüveget gatyába behelyez, madzagot eldob, szemáztatásra felkészül.
Aztán be a vízbe. Hideg. Mindig hideg. Ha a Balaton meleg, mint ma volt, a felkavart félig mély víz a kikötőben akkor is hideg, ráadásul fekete az iszaptól. És egyetlen pillanat alatt megszűnik a tömegpszichózis. Az ember egyedül marad. Előtte valami irdatlan messze a túlsó part. Vannak, akik végig cseverészve úszkálnak, de nekünk sose sikerült, bár tán nem is próbáltuk, ilyenkor a koncentrálásnak jön el az ideje. Az első kábé 250 méter, amíg az ember iránybaáll, belövi folyosót, akklimatizálódik a vízhez, bemelegedik, talál magának pár négyzetméter területet a kéz- és láberdőben, rendben van. Addig nincs nagy gondolkodás. Aztán felveszi a ritmust, megteszi az első komoly tempókat, és nincs mivel elfoglalnia magát többé, kénytelen belegondolni, hogy már megint mire vállalkozott. Ubazmeg, fogalmazódik meg a krédó, ami a következő órácskákat uralni fogja.Az ötszáz méteres bója marha nehezen jön el. Addigra általában sikerül végiggondolni mindent, ami az embert foglalkoztatja éppen (miért dobtam el este az utolsó körben azt az ász-ötöst, a rohadt életbe, megnyertem volna a nevezési díjamat vele, ha merészebb vagyok; de kedves volt M, hogy felhívott tegnap; pillanatok alatt mennyit javult a röptém, hogy egy edző adott pár tanácsot; ilyesmi). Érdekes módon az 500 méterhez az egy kilométer sokkal közelebb van, mint a parthoz az ötszázas. Vagy pszichés a dolog, vagy valóban, nyilván nem baromi akkurátusan rakják ki azokat a bójákat. Akárhogy is, az első kilométer valahogy eltelik. Meg szoktam fogadni, hogy megtanulok mindenféle verseket, és azokat szavalom magamnak a vízben, hogy jobban teljen az idő, de hát sose jutok el idáig. Még tíz éve emlékeztem a Hamlet-nagymonológra angolul, meg megvoltak a kedvenceim, Randnóti Negyedik eklogája meg what not, de mára ezek is nagyrészt elröppentek. Ez azért nem jó, mert az ember jobb híján elkezd a testére figyelni. Feszül a vádlim, mindjárt begörcsöl - mondja magának, és ha egyébként nem görcsölt volna be, ettől előbb-utóbb tuti be fog (megtette ugyebár).
A második kilométer rémes, akkor nincs mivel vigasztalni magunkat. Egy nagyon tuti: nem szabad hátranézni. Lótné sóbálvánnyá vált például, az meg nem lenne jó, mert feloldódnánk a vízben. Amihez mondjuk kedvet lehet kapni, ha meglátjuk, milyen közel van még az északi part, miközben a déli... Hát, az nincs közel.
Két kilométer után már lehet filózni, hogy mindjárt itt a fele, hamar fel is sejlik a távolban a kettőfeles bója, azt nyugodtan lehet félútnak tekinteni. Egy finom és óvatos hátrapillantás ott belefér, lehet nyugtázni, hogy tényleg, most már egyforma homályos mind a két part: a Balaton közepén vagyunk. És onnan kifelé úszunk, az pedig már egészen más, tisztább, szárazabb érzés.
Meg is jön hamarosan a 3 km-es bója. Az jó hely, mert a következő már a négyes lesz, az meg az utolsó komoly. Háromtól négyig ezzel a vigasztaló gondolattal elvan az ember valahogy, bár közben azon emészti magát, hogy tuti ő a leglassabb, hiszen mindenki utoléri, ő meg senkit nem ér utol. Ez persze nyilván baromság, de tény és való, hogy akadnak tizenegypár éves gyerkőcök, akik úgy húznak el mellettem, mint a csík. Ez különösebben amúgy nem zavar, felteszem, úszók, és a napi edzésadagjukat se feltétlen teszi ki, ami nekem évi egyszeri gyűrődés. Ami zavar, az az, amikor fejüket a vízből kitartva csevegő társaságok kábé olyan tempóban haladnak, mint én a korrekt, szerintem jó tempójú mellúszásommal. A legdemoralizálóbbak persze a középkorú, vörösre fejtett és kontyba turbózott hajú nők, akik a fejüket véletlenül se teszik be a vízbe a séró miatt - viszont lehagynak. Azért ez nem jellemző, de megtörtént már egyszer-kétszer, és gőzöm nincs, hogy csinálják.
No de elértünk a 4 km-es bójához. Csudálatosan közel van már Boglár, meghajtjuk kicsit. Persze nyolcadszorra már tudom, hogy ez a közelség csalóka. Csak telik-telik az idő, mennek a tempók, de Boglár továbbra is ugyanannyira van közel. Iszonyatosan lassan telnek az utolsó százméterek, csak nem akar jönni az utolsó bója, a strand, a pihi.
Aztán persze egyszer csak jön. Megvan az 5 km-es bója, még néhány tempó, és az ember már leteheti a lábát. Mivel lábujjhegyen ér még csak le, a vádlija azonnal begörcsöl, de ki nem szarja le - szilárd a talaj a lábam alatt. Gyors tipródás a fürdők között a lépcsőig, kilépés, és egy hosszú, édes pillantás vissza Révfülöpre. Hú, de kurva messziről jöttem. Epifánia. Azt mondtam az elején, az átúszás a megérkezésről szól. Ezért a pillanatért, a pillantásért a lépcsőről, az egész megéri. Meg a pólóért persze.
És akkor leolvassák a karszalagot, megmondják az időt. Sokk, 2 óra 52 percet mentem az idén, ami a második legrosszabb időm. Ennél sokkal pocsékabb körülmények között, hullámban, hidegben is úsztam már sokkal jobbat. A legjobb a 2001-es 2 óra 18 perc, de hát akkor egy delfin áramvonalasságával rendelkeztem (előtte fogytam 18 kilót), meg sokkal erősebb voltam. Állandó úszóbarátom 16 perccel előzött meg, pedig szerintem én vagyok jobb kondiban. Biztos szar a vízfekvésem (és akkor ez magyarázza a kontyos néniket is!). Igazából az hagy le, aki akar. Megvan a nyolcadik. A többi nem fontos.
A következő negyedóra maga a csoda. Teának csúfolt meleg cukros lötty sose esik ilyen jól. Lemegy vagy egy liter meg sok szőlőcukor - mennyivel jobb, mint a szponzorfornetti, amiért fölfoghatatlan hosszúságú sorok kanyarognak. Aztán pólóátvétel (XXL), pólófelvétel, pólóhordás büszkén, és vége. Valami kaja a környéken meg sör, és indulás haza.
És kellemes esti zsibbadtság, fájó térd (ki volt az az ökör, aki azt mondta, hogy az úszás jót tesz az egész testnek?), sohatöbbénemakarokvizetlátni-fíling, vörös, kiszáradt, égő szem.
Azt meg, hogy valahol 1732 méternél, mint mindig, idén is megfogadtam, hogy soha, soha de soha többé (cross my heart and hope to die), már rég elfelejtettem.
2007. július 8., vasárnap
Egy darab isten
Ritkán van, hogy úgy érzem, megingok hithű ateizmusomban. Kitűnő alkalom azonban erre, amikor Federer egyszercsak belejön. Észbontó a könnyedség, az elegancia, amivel mozog és üt hihetetlenebbnél hihetetlenebbeket. Igen, mintha benne lenne isten keze. Valamiféle pogány, természeti nép istenéé persze, csakis.
Huszonegypár éve nézek teniszt, mikor mennyit lehetett. Láttam McEnroe-t (odáig voltam és vagyok érte meg vissza), láttam Lendlt (mindenidők legtúlértékeltebb teniszezője, fájt nézni), láttam Beckert, Edberget, láttam Agassit (imádtam), láttam Samprast (minden tiszteletem mellett untam kicsit), de ilyet nem láttam. Nem vagyok mongyuk vele egyedül a jelek szerint, mert valaki összeállította ezt is. Az a címe, hogy Thank God for Roger Federer.
És hát volt nekünk most egy 2007-es wimbledoni döntőnk. Majd beszartam, az a helyzet, de hát ezért jó a magamfajta teniszbuzinak Federerrel és Nadallal egy korban élni. Félelmetes volt, ahogy Federer egyszerűen szarul játszott jó darabig (önmagához képest nyilván), aztán a döntő szett közepén egyszercsak kattant valami. Nem tudom, hogy lehet ekkorát váltani fél pillanat alatt, mert az rendben van, hogy én nem vagyok képes megcsinálni, de hát nagyok között se sokszor látni ilyet. Mondom én, hirtelen mintha valami felsőbb hatalom kezdte volna mozgatni a lábait, a kezét, visszatért a rugalmas, kecses, hibátlan mozgás - isten keze, mondom én. Asszem, erre a meccsre is emlékezni fogunk sok-sok év múlva, mint Borg ötödik címére, mert hát az se volt semmi meccs azzal a negyedik szett tájbrékkel.
Lehet tulajdonképpen azon filózni, hogy milyen nagyszerű Nadal is, mert az, semmi kétség. De hát ő egy Grand Slamet nyert meg háromszor, Federer meg kettőt. A harmadikat meg ötször. Ma ötödször. És Borgnak megvolt a kellő drámai érzéke, mert úgy tudom, most másodszorra dugta ide az orrát, amióta 80-ban utoljára nyert. De ma eljött, mert tudta, hogy van valaki, aki utánacsinálja. És jófej volt, és mosolygott, és utána mosolyogtak is egyet közösen a dicsőségtábla előtt.
Két okból drukkoltam Federernek ma különben. Az egyik általános, amiért máskor is drukkolok neki. Egyszerűen mesélni akarom az unokámnak (aki szintén teniszbuzi lesz nyilván), hogy igen, én végignéztem, ahogy ez a svájci gyerek végigdöntögette a rekordokat. Veszettül szeretnék egy Grand Slamet látni, de nem fogadnék rá, hogy meglesz. Nadal egyre-egyre jobb füvön is, maga Federer jókat mondott a tavalyi és az idei Nadal közti különbségről a sajtótájékoztatón a meccs után. Szóval mint azt ő is sejti, és a mai meccs után nyilvánvaló, Nadal most már bárhol megcsípheti - persze ez fordítva is igaz, Hamburgban már ő is elkapta hosszúgatyás barátunkat salakon.
A másik ok, amiért ma Federernek drukkoltam, az a puszta külsőség. Marha liberális gyerek vagyok, de Wimbledon az Wimbledon, itt belőlem is kitör az őskonzervatív. Iszonyat tetszik ez a régi idők tenisze imidzs a hosszúgatyával és a fehér zakóval. Egyszerűen idevaló. A másik meg a seggét turkálja. Arra azért kíváncsi lennék, kézfogásnál finoman odasúgta-e: "Ne szagold meg, Roger".
De akárhogy is, minden tiszteletem Nadalé is, és alig várom, mit művel még ez a kettő ezután. Jujj, de jó lesz.
Búcsúzóul még egy klip:
Huszonegypár éve nézek teniszt, mikor mennyit lehetett. Láttam McEnroe-t (odáig voltam és vagyok érte meg vissza), láttam Lendlt (mindenidők legtúlértékeltebb teniszezője, fájt nézni), láttam Beckert, Edberget, láttam Agassit (imádtam), láttam Samprast (minden tiszteletem mellett untam kicsit), de ilyet nem láttam. Nem vagyok mongyuk vele egyedül a jelek szerint, mert valaki összeállította ezt is. Az a címe, hogy Thank God for Roger Federer.
És hát volt nekünk most egy 2007-es wimbledoni döntőnk. Majd beszartam, az a helyzet, de hát ezért jó a magamfajta teniszbuzinak Federerrel és Nadallal egy korban élni. Félelmetes volt, ahogy Federer egyszerűen szarul játszott jó darabig (önmagához képest nyilván), aztán a döntő szett közepén egyszercsak kattant valami. Nem tudom, hogy lehet ekkorát váltani fél pillanat alatt, mert az rendben van, hogy én nem vagyok képes megcsinálni, de hát nagyok között se sokszor látni ilyet. Mondom én, hirtelen mintha valami felsőbb hatalom kezdte volna mozgatni a lábait, a kezét, visszatért a rugalmas, kecses, hibátlan mozgás - isten keze, mondom én. Asszem, erre a meccsre is emlékezni fogunk sok-sok év múlva, mint Borg ötödik címére, mert hát az se volt semmi meccs azzal a negyedik szett tájbrékkel.
Lehet tulajdonképpen azon filózni, hogy milyen nagyszerű Nadal is, mert az, semmi kétség. De hát ő egy Grand Slamet nyert meg háromszor, Federer meg kettőt. A harmadikat meg ötször. Ma ötödször. És Borgnak megvolt a kellő drámai érzéke, mert úgy tudom, most másodszorra dugta ide az orrát, amióta 80-ban utoljára nyert. De ma eljött, mert tudta, hogy van valaki, aki utánacsinálja. És jófej volt, és mosolygott, és utána mosolyogtak is egyet közösen a dicsőségtábla előtt.
Két okból drukkoltam Federernek ma különben. Az egyik általános, amiért máskor is drukkolok neki. Egyszerűen mesélni akarom az unokámnak (aki szintén teniszbuzi lesz nyilván), hogy igen, én végignéztem, ahogy ez a svájci gyerek végigdöntögette a rekordokat. Veszettül szeretnék egy Grand Slamet látni, de nem fogadnék rá, hogy meglesz. Nadal egyre-egyre jobb füvön is, maga Federer jókat mondott a tavalyi és az idei Nadal közti különbségről a sajtótájékoztatón a meccs után. Szóval mint azt ő is sejti, és a mai meccs után nyilvánvaló, Nadal most már bárhol megcsípheti - persze ez fordítva is igaz, Hamburgban már ő is elkapta hosszúgatyás barátunkat salakon.
A másik ok, amiért ma Federernek drukkoltam, az a puszta külsőség. Marha liberális gyerek vagyok, de Wimbledon az Wimbledon, itt belőlem is kitör az őskonzervatív. Iszonyat tetszik ez a régi idők tenisze imidzs a hosszúgatyával és a fehér zakóval. Egyszerűen idevaló. A másik meg a seggét turkálja. Arra azért kíváncsi lennék, kézfogásnál finoman odasúgta-e: "Ne szagold meg, Roger".
De akárhogy is, minden tiszteletem Nadalé is, és alig várom, mit művel még ez a kettő ezután. Jujj, de jó lesz.
Búcsúzóul még egy klip:
2007. június 28., csütörtök
Jáááááj
Tizenvalahány éve unatkozom végig éreccségiket várva arra a néhány szerencsétlen angolosra, úgyhogy hallottam már irdatlan mennyiségű hülyeséget. A sztereotíp szőke nő egyszer például olyat bírt szólni valami töritétel közben, hogy "a keresztények Krisztus előtt 400-ban elfoglalták Rómát". És persze ilyenkor mégis ciki elröhögni magad az asztal végén. (Bár idén ez is sikerült, amikor a vizsgázó a szemembe nézett, és így szólt: "We go to the kultúrhouse".) Szóval ez az év alulmúlt mindent a hülyeségek számában. Kafkáról megtudtuk, hogy 19. századi francia író volt, de láttam egy embert, akinek Hitler neve gyakorlatilag semmit sem mondott. Nem óhajtok mai fiatalozni, mert az marhaság, ez egy ritka rossz eresztés volt, és ennyi. (Meg hát vannak más iskolák, ahol finoman szólva is jobb a felhozatal nyilván.)
Amiért nekiálltam írni, az pedig az a lány volt, aki informatika éreccségi keretében nem tudta bedugni a laptopba az egeret. Fogta az usb-t az egyik kezében, kétségbeesetten pillantgatott a gép seggére, és a végén nekem kellett odaosonnom hozzá kisegíteni.
De komolyan röhej, nem?
Amiért nekiálltam írni, az pedig az a lány volt, aki informatika éreccségi keretében nem tudta bedugni a laptopba az egeret. Fogta az usb-t az egyik kezében, kétségbeesetten pillantgatott a gép seggére, és a végén nekem kellett odaosonnom hozzá kisegíteni.
De komolyan röhej, nem?
2007. június 19., kedd
Hát ezt tényleg le kéne rendezni
Ideje lenne lerendezni ezt a dolgot.
Ez a mondat az éreccségi egy szóbeli nyelvtantételében szerepelt a suliban, ahol jómagam angolból szórakoztattam a jelenlévőket, és szerencsétlen vizsgázónak azt kellett volna megállapítani, hogy mi vele a baj. Izzadt is rendesen, az ideje lennével próbálkozott, de mondták neki, hogy nem ott a gond. A helyzet az, hogy nekem se esett le.
Aztán a tanárnő elárulta, hogy az igekötőbe szeretne belekötni.
Ja, hogy az igekötő. De hát a tücsök rúgja meg, miért? A magyartanár úgy gondolta, fölösleges, és helyesen így lenne: Ideje lenne rendezni ezt a dolgot. Nem volt kedvem huzakodni vele (mert különben tök kedves csaj, és abszolút bírom, és az éreccségi közepén mégse), úgyhogy nem tőlem kell megtudnia: bezony a rendez és a lerendez nem egészen ugyanazt jelenti.
Na most itt litániákat lehetne zengeni a nyelvművelő ökörségekről, amikor minden értelmes magyarázat nélkül bélyegeznek meg nyelvi jelenségeket (sőt: beszélőket, de erről máskor). De hát könyörgök, használják a magyar emberek ezt a szót, hogy lerendez? Igen. Akkor meg miről beszélünk? Van ilyen magyarul, és punktum. Majd ha összeszedettebb leszek, írok erről egy hosszú posztot jó sok linkkel, de most maradjunk a maiaknál.
Szóval: a mellettem ülő némettanárnővel kezdtem sugdolózni, ő persze izibe kiállt a nyelvművelő sületlenségek mellett, és azt mondta, nyilván nem jó a lerendezni. Na miért? Mert nincsen felrendezni! - közölte. Áááááááááááááááááá. Akkor nyilván leesik sincsen, lelke rajta. Felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a lecsinállal, mert felcsinál ugye van, de hát mégiscsak nagyon mást jelent.
No de komolyan. Megmondom, mikor fog a nyelvtannak csúfolt tantárgy azzal foglalkozni, amivel kéne neki. Ha az éreccségin nem az lesz a kérdés, hogy miért fölösleges a lerendezben az igekötő, hanem az, hogy mi a különbség a rendez és a lerendez között. Megoldás a vízszintes vonal alatt.
(Azt azért tegyük hozzá gyorsan, hogy a magyartanárok nem azért nem értenek a nyelvtanhoz, mert hülyék volnának, szerencsétleneknek ezt tanították.)
_____________________________________________________________________________________
Elárulom: a lerendez befejezett. Gondoljunk például az olvas-elolvas párra. Ilyen egyszerű. Robi a bácsikád.
Ez a mondat az éreccségi egy szóbeli nyelvtantételében szerepelt a suliban, ahol jómagam angolból szórakoztattam a jelenlévőket, és szerencsétlen vizsgázónak azt kellett volna megállapítani, hogy mi vele a baj. Izzadt is rendesen, az ideje lennével próbálkozott, de mondták neki, hogy nem ott a gond. A helyzet az, hogy nekem se esett le.
Aztán a tanárnő elárulta, hogy az igekötőbe szeretne belekötni.
Ja, hogy az igekötő. De hát a tücsök rúgja meg, miért? A magyartanár úgy gondolta, fölösleges, és helyesen így lenne: Ideje lenne rendezni ezt a dolgot. Nem volt kedvem huzakodni vele (mert különben tök kedves csaj, és abszolút bírom, és az éreccségi közepén mégse), úgyhogy nem tőlem kell megtudnia: bezony a rendez és a lerendez nem egészen ugyanazt jelenti.
Na most itt litániákat lehetne zengeni a nyelvművelő ökörségekről, amikor minden értelmes magyarázat nélkül bélyegeznek meg nyelvi jelenségeket (sőt: beszélőket, de erről máskor). De hát könyörgök, használják a magyar emberek ezt a szót, hogy lerendez? Igen. Akkor meg miről beszélünk? Van ilyen magyarul, és punktum. Majd ha összeszedettebb leszek, írok erről egy hosszú posztot jó sok linkkel, de most maradjunk a maiaknál.
Szóval: a mellettem ülő némettanárnővel kezdtem sugdolózni, ő persze izibe kiállt a nyelvművelő sületlenségek mellett, és azt mondta, nyilván nem jó a lerendezni. Na miért? Mert nincsen felrendezni! - közölte. Áááááááááááááááááá. Akkor nyilván leesik sincsen, lelke rajta. Felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a lecsinállal, mert felcsinál ugye van, de hát mégiscsak nagyon mást jelent.
No de komolyan. Megmondom, mikor fog a nyelvtannak csúfolt tantárgy azzal foglalkozni, amivel kéne neki. Ha az éreccségin nem az lesz a kérdés, hogy miért fölösleges a lerendezben az igekötő, hanem az, hogy mi a különbség a rendez és a lerendez között. Megoldás a vízszintes vonal alatt.
(Azt azért tegyük hozzá gyorsan, hogy a magyartanárok nem azért nem értenek a nyelvtanhoz, mert hülyék volnának, szerencsétleneknek ezt tanították.)
_____________________________________________________________________________________
Elárulom: a lerendez befejezett. Gondoljunk például az olvas-elolvas párra. Ilyen egyszerű. Robi a bácsikád.
2007. június 16., szombat
Ha nagy leszek, nekem is lesz
Úgy kezdődött, hogy elvittem a biciklimet a szervízbe, ahol a srác azt mondta, kezdjem a benzinkútnál, mert ki kéne csapatni nagynyomású mosóval a port a váltóból meg ilyesmi. Jó. Pedál híján eltoltam a masinát (úgyis, mint Tiger) a kútig.
Hatvanas, őszhajú, nem ellenszenves pasas ujjatlan pólóban (Sheenard-novellákban valami rejtélyes oknál fogva "trikóing") Audi TT-t mos éppen, sorba állok hát. Kis idő múlva megszólal:
Aztán kész lett, barátságosan elköszönt, beült az Audiba, megjegyezte, hogy a biciklibe legalább nem kell benzin, az ő gépébe viszont 99-es (izibe megsajnáltam), majd elhúzott.
Tanulság különben nincs. De jól szórakoztam.
Hatvanas, őszhajú, nem ellenszenves pasas ujjatlan pólóban (Sheenard-novellákban valami rejtélyes oknál fogva "trikóing") Audi TT-t mos éppen, sorba állok hát. Kis idő múlva megszólal:
Audis: Mindjárt kész vagyok.
Gergő: Ráérek ám.
Audis: Mindegy, már csak leöblítem. A jó kis bicikli is megérdemli a mosást.
Gergő: Persze, de ez most inkább karbantartás, kicsapatom a port a váltóból.
Audis: Olasz a bicikli?
Gergő: Hát elég internacionalista, ahány alkatrész, annyiféle.
Audis: Kik gyártanak manapság jó biciklit, olaszok, japánok?
Gergő: Mittudomén, igazából nem értek hozzá annyira.
Audis: Mert például japán autót meg nem vennék.
Gergő: Há, ühüm, a.
Audis: A sógorom a Harvardon tanít, azt mondja, Amerikában csak a németet veszik valamibe. Már egy Volkswagen Passatra is felnéznek, de a japánokat, azokat utálják.
Gergő (nabazmegerremitkellmondani-tekintetet a napszemüveg mögé rejtve): Hát biztos, de egy Lexus azért...
Audis: Á, BMW meg Audi. Ez nekem csak a hétvégi autóm különben, hétköznapokon egy BMW-vel járok. De a BMW-sek mindig nagyon haragszanak, ha mondom, hogy az Audi jobb.
Gergő (coming out mély levegővel): Hát ehhez a Suzuki Swiftemmel nem tudok hozzászólni.
Audis (alapvetően barátságosan, cseppet sem leereszkedőn): Ennyi idős koromban még csak biciklim volt.
Gergő: 37 vagyok ám, csak nem látszik rajtam.
Audis: Szóval későn érő típus.
Gergő: Hát biztos.
Audis: Volt egy ilyen kollégám, egyszer azt mondta, későn érő típus vagyok, de baszni már korán szerettem.
Aztán kész lett, barátságosan elköszönt, beült az Audiba, megjegyezte, hogy a biciklibe legalább nem kell benzin, az ő gépébe viszont 99-es (izibe megsajnáltam), majd elhúzott.
Tanulság különben nincs. De jól szórakoztam.
2007. június 8., péntek
Nézd meg, hova okádsz!
Mert olyan ugye minden női magazinban meg low IQ tévéműsorban van, hogy házastársak között konfliktusforrás a felhajtva hagyott vécéülőke (szigorúan az összenyomorított fogkrémestubus után nyilván). Mondjuk vidám házaséveimből én ilyesmire nem emlékszem, de felhasználóbarát pasi lévén én rutinból lehajtom a fedőt hugyozás után. Amire viszont nem voltam felkészülve, az az, hogy ezért még anyázásban is lesz részem egy szép napon.
Történt, hogy tegnap két barátom lakásában aludtam, és egyikükkel valami félkettő környékén értünk haza némi kellemes pizzázás/sörözés/borozásból. Másikuk békésen aludt. Én elmentem vécére, amikor megvoltam a lényeggel, tettem, amit szoktam. Nem sokkal később alvó barátunk felugrik, és rohan. Mint később kiderült, távollétünkben elfogyasztott másfél üveg bort, és hát távolkeleti gyomor azt nehezen bírja. Midőn sebesen okádni kezdett, egy dologra nem volt felkészülve: igen, a lezárt vécéfedélre. Ugyanis egy lakásban, ahol két (a félreértések elkerülése végett: heteró) pasi él, a normál ügymenet az, ha a fedél nyitva van.
Nőtől ilyet pasi még nem kapott, ha felnyitva hagyta a vécétetőt, mint én tőle, miután végzett a takarítással (amihez egyébként szemernyi tehetsége nincs).
Történt, hogy tegnap két barátom lakásában aludtam, és egyikükkel valami félkettő környékén értünk haza némi kellemes pizzázás/sörözés/borozásból. Másikuk békésen aludt. Én elmentem vécére, amikor megvoltam a lényeggel, tettem, amit szoktam. Nem sokkal később alvó barátunk felugrik, és rohan. Mint később kiderült, távollétünkben elfogyasztott másfél üveg bort, és hát távolkeleti gyomor azt nehezen bírja. Midőn sebesen okádni kezdett, egy dologra nem volt felkészülve: igen, a lezárt vécéfedélre. Ugyanis egy lakásban, ahol két (a félreértések elkerülése végett: heteró) pasi él, a normál ügymenet az, ha a fedél nyitva van.
Nőtől ilyet pasi még nem kapott, ha felnyitva hagyta a vécétetőt, mint én tőle, miután végzett a takarítással (amihez egyébként szemernyi tehetsége nincs).
Joli mama, a strúma és Darvas Iván
Érdekes családi történetek, amiket hogyhogy nem mesélt nekem eddig senki rovat. Merthogy Darvas Iván halála apropóján anyukámnak eszébe jutottak az alábbiak.
Naszóval. Anyukám anyukája (miszerint nagymamám) a kaposvári színházban volt varrónő annak legnevezetesebb és legnagyobb nevekkel ékesített korszakában. Egy szép napon (nevezzük nevén) Joli mama rosszul lett (pajzsmirigy, később meg is műtötték), és egy délelőtti próba közben a színfalak mögött elájult. Kinek másnak a karjaiba, mint az éppen itt vendégszereplő Darvas Ivánéiba. Aki a legenda szerint izibe gondjaiba vette, és el sem engedte a mentőautó kiérkezéséig. Szép.
És legyen ez az én obituarym most mindkettejüknek. Joli mamának kissé megkésve sajnos, három és fél éve halt meg.
_____________________________________________________________________________________
Ps. Egyéb családi legendák: nagyapám Béla nevű öccséről nevezték el a Túró Rudit, valamint egy ősöm felgyújtotta Nagykállót, hogy Nyíregyháza lehessen Szabolcs megye székhelye. Ezeknek még utánajárok, és esküszöm, posztolok róluk egyszer.
Naszóval. Anyukám anyukája (miszerint nagymamám) a kaposvári színházban volt varrónő annak legnevezetesebb és legnagyobb nevekkel ékesített korszakában. Egy szép napon (nevezzük nevén) Joli mama rosszul lett (pajzsmirigy, később meg is műtötték), és egy délelőtti próba közben a színfalak mögött elájult. Kinek másnak a karjaiba, mint az éppen itt vendégszereplő Darvas Ivánéiba. Aki a legenda szerint izibe gondjaiba vette, és el sem engedte a mentőautó kiérkezéséig. Szép.
És legyen ez az én obituarym most mindkettejüknek. Joli mamának kissé megkésve sajnos, három és fél éve halt meg.
_____________________________________________________________________________________
Ps. Egyéb családi legendák: nagyapám Béla nevű öccséről nevezték el a Túró Rudit, valamint egy ősöm felgyújtotta Nagykállót, hogy Nyíregyháza lehessen Szabolcs megye székhelye. Ezeknek még utánajárok, és esküszöm, posztolok róluk egyszer.
2007. június 5., kedd
And now something completely different
Well, tomorrow: Dream Theater
What else is there to add to that?
What else is there to add to that?
2007. június 3., vasárnap
And now: sport
Miközben lelkesen posztoltam a teniszről, szombat délelőtt Lóci fiam egy éve és saját két hónapja tartó judokarrierem elérkezett első mérföldkövéhez, és mind a ketten letettük a fehér övvizsgát. Éljen! És Lóciból még akár lehet is valami, meglátjuk, meglátjuk. Azt mondták neki, ötös, és ahogy láttam a többieket, simán ő volt az egyik legügyesebb.If this isn't nice, I don't know what is.
Szombat este ezen kívül megharaptam egy kutyát, de az egy teljesen másik sportág, a fájer (feuer?; fire?) nevű kártyajáték rejtelmeibe való bevezetésem első lépése volt. Nullszaldósra hoztam különben az estét, ami totál amatőr státuszomhoz viszonyítva szerintem remek.
2007. június 2., szombat
Vénebbek
Jut eszembe, és ez megér egy külön posztot.
Az ember (vagy egy darab isten inkább), akiért rajongtam, amikor elkezdtem teniszezni, és akit azóta is imádok nézni korabeli felvételeken, tavaly előjött a nyugdíjból, és 47 évesen és 3 naposan nyert egy tornát párosban, pont említett Björkmannal (ami azt jelenti, hogy négy különböző évtizedből van tornagyőzelme - basszus, ezt csinálja utána valaki). Úgy hívják, John McEnroe (és róla is posztolok még külön majd egyszer).
És Jimmy Connors 39 évesen elődöntőt játszott a US Openen 1991-ben. A német RTL-en néztem a meccseket (schöne alte zeiten), emlékszem, iszonyatos szemcsés képen, hajnalok hajnalán. Óriási volt.
Aztán ott van még egy csodálatos öreglány, Martina Navratilova, aki 2006-ban, 50 évesen még megnyerte a vegyespárost a US Openen.
Szóval párosban még én is vihetem akármire, van időm.
Az ember (vagy egy darab isten inkább), akiért rajongtam, amikor elkezdtem teniszezni, és akit azóta is imádok nézni korabeli felvételeken, tavaly előjött a nyugdíjból, és 47 évesen és 3 naposan nyert egy tornát párosban, pont említett Björkmannal (ami azt jelenti, hogy négy különböző évtizedből van tornagyőzelme - basszus, ezt csinálja utána valaki). Úgy hívják, John McEnroe (és róla is posztolok még külön majd egyszer).
És Jimmy Connors 39 évesen elődöntőt játszott a US Openen 1991-ben. A német RTL-en néztem a meccseket (schöne alte zeiten), emlékszem, iszonyatos szemcsés képen, hajnalok hajnalán. Óriási volt.
Aztán ott van még egy csodálatos öreglány, Martina Navratilova, aki 2006-ban, 50 évesen még megnyerte a vegyespárost a US Openen.
Szóval párosban még én is vihetem akármire, van időm.
2007. június 1., péntek
Vének
Ifjabb koromban jelentős teniszező voltam, amit nagyjából-egészéből úgy kell érteni, hogy sűrűn jártam játszani, még versenyeken is elindultam, de nagy győzelmeimet nem jegyzi a sporttörténelem. Voltak azért, többször is eljutottam helyiérdekű versenyeken a második fordulóig. Annál tovább sose, de hát istenem. Emlékszem ezen kívül egy nagyszerű párosgyőzelemre a városi csapatbajnokság egy mérkőzésén, az remek volt. Amiben komoly szerepett játszott az a tény, hogy említett meccset szőnyegen játszottuk.
Nagyon nem erről álltam neki írni, de ha már a tenisznél tartok, megjegyzem, hogy a magam szintjén ugyanazzal a problémával küszködtem, mint Sampras (és ezt komolyan gondolom!). Egyszerűen nem találtam sose a ritmust salakon, valami gyorsabb pálya mindig is jobban feküdt volna nekem, szőnyegen talán a harmadik forduló sem maradhatott volna elérhetetlen álom a helyiérdekű amatőr versenyeken. Samprasszal ellentétben azonban nekem eleddig nem adatott meg, hogy kipróbáljam, milyen füvön teniszezni. (És mit meg nem adnék érte még ma is!) Sose értettem ezt a kelet- és dél-európai vonzódást ehhez a vörös borzalomhoz.
No de Sampras szépen át is vezet ahhoz, ami eszembe jutott az imént. Néztem a Roland Garros mai összefoglalóját, és egyszer csak egy interjú erejéig megjelent Jonas Björkman, akit imádok a meseszép szerva-röpte játéka miatt. (Előbb Daniella Hantuchova jelent meg, de róla meg megint egészen más jut eszembe, és az nagyon beside the point most.) És akkor eszembe jutott, hogy de jó, hogy az öreg még van, még játszik, ráadásul most is a harmadik fordulóban van már, méghozzá két 0-2-ről megfordított meccsel (a párosról nem is beszélve, ott még mindig 2. kiemelt Mirnyijjel). Ez pedig az ő korában...
Kinek a korában? Gyanús lett, hogy... Utánanéztem, és hát persze, két évvel fiatalabb nálam. A rég visszavonult fent emlegetett Sampras eggyel. Անդրե Աղասի volt az én emberem, aki három+ hónappal idősebb, mint én. Amíg ő játszott, azt mondogattam magamnak, hogy a mi korunkban még lehet az embernek esélye Wimbledont nyerni. Aztán visszavonult, és kénytelen voltam lemondani róla, hogy valaha Grand Slamet nyerek.
És hát szóval ez van. Az ember gyerekkorában, még ha nem is feltétlen gondolta komolyan, valahogy mindig úgy nézett a sportolókra, hogy hú, majd én is ilyen szuper leszek, ha felnövök. És nem tudom, más hogy van vele, de ebből a gyermeki lélekből megmaradt valami. Amikor teniszt nézek, még mindig azt hiszem, hogy majd ha nagy leszek, én is akkora isten leszek, mint az amúgy 11 évvel és 5 nappal fiatalabb Federer (na, őróla majd egyszer még posztolok egyet).
De hát a gyermeki lélekből hiába maradt meg valami, ha a gyermeki izmokkal és izületekkel kissé más a helyzet. És ez valahogy különösen aktuális a mai foci után, mert momentán a budiig elsántikálni is nehezemre esik.
Szóval csodálom Agassit, Bjorkmant meg a többieket, akik bírták/bírják az eszetlen fizikai terhelést vénségünkre.
No, búcsúzóul itt egy háló melletti az öregtől, érdemes megvárni az utolsó lassítást, azon látszik a legszebben:
Nagyon nem erről álltam neki írni, de ha már a tenisznél tartok, megjegyzem, hogy a magam szintjén ugyanazzal a problémával küszködtem, mint Sampras (és ezt komolyan gondolom!). Egyszerűen nem találtam sose a ritmust salakon, valami gyorsabb pálya mindig is jobban feküdt volna nekem, szőnyegen talán a harmadik forduló sem maradhatott volna elérhetetlen álom a helyiérdekű amatőr versenyeken. Samprasszal ellentétben azonban nekem eleddig nem adatott meg, hogy kipróbáljam, milyen füvön teniszezni. (És mit meg nem adnék érte még ma is!) Sose értettem ezt a kelet- és dél-európai vonzódást ehhez a vörös borzalomhoz.
No de Sampras szépen át is vezet ahhoz, ami eszembe jutott az imént. Néztem a Roland Garros mai összefoglalóját, és egyszer csak egy interjú erejéig megjelent Jonas Björkman, akit imádok a meseszép szerva-röpte játéka miatt. (Előbb Daniella Hantuchova jelent meg, de róla meg megint egészen más jut eszembe, és az nagyon beside the point most.) És akkor eszembe jutott, hogy de jó, hogy az öreg még van, még játszik, ráadásul most is a harmadik fordulóban van már, méghozzá két 0-2-ről megfordított meccsel (a párosról nem is beszélve, ott még mindig 2. kiemelt Mirnyijjel). Ez pedig az ő korában...
Kinek a korában? Gyanús lett, hogy... Utánanéztem, és hát persze, két évvel fiatalabb nálam. A rég visszavonult fent emlegetett Sampras eggyel. Անդրե Աղասի volt az én emberem, aki három+ hónappal idősebb, mint én. Amíg ő játszott, azt mondogattam magamnak, hogy a mi korunkban még lehet az embernek esélye Wimbledont nyerni. Aztán visszavonult, és kénytelen voltam lemondani róla, hogy valaha Grand Slamet nyerek.
És hát szóval ez van. Az ember gyerekkorában, még ha nem is feltétlen gondolta komolyan, valahogy mindig úgy nézett a sportolókra, hogy hú, majd én is ilyen szuper leszek, ha felnövök. És nem tudom, más hogy van vele, de ebből a gyermeki lélekből megmaradt valami. Amikor teniszt nézek, még mindig azt hiszem, hogy majd ha nagy leszek, én is akkora isten leszek, mint az amúgy 11 évvel és 5 nappal fiatalabb Federer (na, őróla majd egyszer még posztolok egyet).
De hát a gyermeki lélekből hiába maradt meg valami, ha a gyermeki izmokkal és izületekkel kissé más a helyzet. És ez valahogy különösen aktuális a mai foci után, mert momentán a budiig elsántikálni is nehezemre esik.
Szóval csodálom Agassit, Bjorkmant meg a többieket, akik bírták/bírják az eszetlen fizikai terhelést vénségünkre.
No, búcsúzóul itt egy háló melletti az öregtől, érdemes megvárni az utolsó lassítást, azon látszik a legszebben:
2007. május 30., szerda
2007. május 27., vasárnap
White Wolves vs YNWA
Tegnap elmentem Kaposvár-meccsre. Mert olyanom volt. Nem szokott velem előfordulni ilyesmi, utoljára 1988-ban jártam a stadionban, amikor a mostani edző még jobbszélső volt, egyben a tornatanárom (igen, direkt írtam, a tornatanár az felőlem lehet testnevelő is, de különben tornatanár és punktum). Szar meccs volt, de hát istenem, nem is számítottam jobbra, ellenben remekül összehaverkodtam a mellém került nálam nyilván rutinosabb meccsrejáró öregurakkal.
Szóval aztán gondoltam, megnézem, mit találok a csapatról. Nem sokat, de találtam ezt:
És jópofák a fiúk meg minden, de milyen lehet már ez:
Filózni eszem ágában sincs rajta, egyszerűen más világ, nincs értelme a hasonlítgatásnak. De azért érdekes a kontraszt.
Szóval aztán gondoltam, megnézem, mit találok a csapatról. Nem sokat, de találtam ezt:
És jópofák a fiúk meg minden, de milyen lehet már ez:
Filózni eszem ágában sincs rajta, egyszerűen más világ, nincs értelme a hasonlítgatásnak. De azért érdekes a kontraszt.
2007. május 25., péntek
Egy marha húzós munkanap krónikája
Minden idők leglazább éreccségifelügyelése. Egyszál legény az igazgatói irodában az íróasztalnál írogatott valami éreccségidolgozatot, én magam kényelmesen elnyúlva az igazgatói plüsskanapén izgalmas cikket olvasgattam a differenciált esetjelölésről, és a németes kolleganő által jófejésgből behozott kávét kortyolgattam. (A repivodka vajon hol lehetett?)
Utána minden idők egyik legtündéribb kolleganője (nem a kávés, másik - jó nekem, vagy mi?) kikísért a kocsihoz, úgyhogy egy bájos mosoly búcsúztatott el ettől a marha húzós munkanaptól.
If this isn't nice, I don't know what is.
Utána minden idők egyik legtündéribb kolleganője (nem a kávés, másik - jó nekem, vagy mi?) kikísért a kocsihoz, úgyhogy egy bájos mosoly búcsúztatott el ettől a marha húzós munkanaptól.
If this isn't nice, I don't know what is.
2007. május 23., szerda
What Plato and me have in common
Well, even though Kopites had some amazing flags like the one above, Liverpool never won the sixth European title in Athens tonight. It is of course somewhat frustrating but it's an extremely comforting thought that the likes of Lampard and Rooney were watching it on the telly if they felt like it at all. As much as it hurts I'll just add the video of the thing:
I am a bit on the nervy side when it comes to watching football with my favourite teams, by the way. That was of course an understatement: I just can't bear to watch matches like this. I tried to watch an episode of House MD instead (in Hungarian, which didn't suck though the dubbing never reached the standard of the original (come to think of it, it's probably impossible to match Hugh Laurie in the saying funny things department)), and sometimes switched channels to check on the score and take a glimpse into the game.
I mean, why do I do that? I really can't explain. When I have a good reason to be tense I'm usually not. When my father was on the brink of death I somehow knew he'd pull through (he did) and was obviously worried but I felt much less anguish walking to and fro in a moderately friendly hospital waiting room than tonight while trying to watch the game. Is it because when it comes to something really important I don't have the time or energy to bother with such things as being tense?
Or is it because Bill Shankly was right in saying: "Some people believe football is a matter of life and death, I am very disappointed with that attitude. I can assure you it is much, much more important than that."
Well, I don't know whether Plato (did the guy invent the plate or what?) was nervy while watching the Reds play but if he was that' s another thing we have in common.
Also, earlier I missed out on the window of opportunity to tell L that she looked gorgeous today. Which she did. Bugger.
Definitely not my day. Time to watch something funny to make up for it.
2007. május 18., péntek
Egy majdnem anarchista beismerő vallomása
A Political Compass szerint az a piros pötty vagyok én ott lent. Szóval a közepétől kissé balra, ami a gazdasági részét illeti (megnyugtatásképpen közlöm, hogy fogalmam sincs, ez hogy jött ki a válaszaimból, mert a főiskolai kötelező politológia órán történtek a Borsodi sör homályába vesznek), ami meg a társadalmi hozzáállást, hát tiszta anarchiába taszítom lassan a világot.
Mondjuk tudtam magamról eddig is, hogy ez a live and let live-dolog bejön, de hogy ilyen közel állok az anarchizmushoz? De jogos, egyszerűen semmire nincs szívem olyasféle választ adni, amivel azt mondanám, hogy de igenis, baszogassuk embertársainkat ezért vagy azért. Ez van. De jó nekem így.
2007. május 17., csütörtök
Not exactly sexy talk
Tegnap beszélgetvén L-lel morbid beszólásokra terelődött a szó, és említettem, hogy az esküvőn mi baromságok törtek föl bennem. Mondta, olyan temetésen is van. Mondtam, tényleg, ott is képes vagyok morbid marhaságokon (vá, mekkora alliteráció!) elmélkedni. Aztán még azt is mondtam, hogy unokatesóm hete úgy alakult, hogy csütörtökön eltemette a nagymamáját, aztán szombaton férjhez ment. Mire L: "Akkor legalább egy tányérral kevesebb kellett."
Úgyhogy egyelőre ő vezet a Legmorbidabb Beszólás Awardért zajló nemes küzdelemben.
Úgyhogy egyelőre ő vezet a Legmorbidabb Beszólás Awardért zajló nemes küzdelemben.
2007. május 16., szerda
Tears of the Dragon
As Bruce Dickinson himself puts it on a live recording, this is a song about being shit scared of change.
I found the door, though, I'm more than glad to announce.
For too long now, there were secrets in my mindIsn't it great, isn't it funny that one of the best metal songs ever was basically written about me? Well, about me a few years ago, but yes, I remember being shit scared, I remember stumbling for the door, I'll never forget the tears I couldn't cry.
For too long now, there were things I should have said
In the darkness...i was stumbling for the door
To find a reason - to find the time, the place, the hour
Waiting for the winter sun, and the cold light of day
The misty ghosts of childhood fears
The pressure is building, and I cant stay away
I throw myself into the sea
Release the wave, let it wash over me
To face the fear I once believed
The tears of the dragon, for you and for me
Where I was, I had wings that couldn't fly
Where I was, I had tears I couldn't cry
My emotions frozen in an icy lake
I couldnt feel them until the ice began to break
I have no power over this, you know Im afraid
The walls I built are crumbling
The water is moving, Im slipping away...
I throw myself into the sea
Release the wave, let it wash over me
To face the fear I once believed
The tears of the dragon, for you and for me
Slowly I awake, slowly I rise
The walls I built are crumbling
The water is moving, I'm slipping away...
I throw (I throw)
Myself (myself)
Into the sea
Release the wave, let it wash over me
To face (to face)
The fear (the fear)
I once believed
The tears of the dragon, for you and for me
I found the door, though, I'm more than glad to announce.
2007. május 15., kedd
Zavaros esküvői poszt
Voltam esküvőn a minap. Jó sok minden eszembe jutott közben, amit meg akartam írni, de aztán csak most jutottam el odáig, hogy neki is üljek, most meg már cseszhetem, elillant a dolog.
Annyit azért megjegyeznék, hogy az ilyesmi szabadtéren, zöld gyepen tényleg hangulatos, nem csak az amerikai filmekben néz ki jól.
Jótanács: aki szabadtéren házasodik, előtte győződjön meg róla, hogy a környéken tartózkodó pulikutyák békés természetűek, mert még nem született meg az az anyakönyvvezető, aki képes túlkiabálni egy beindult magyarraszta pásztorebet.
Továbbá: sose bírtam a pátoszt, de egyre kevésbé. Még szerencse, hogy gondosan úgy helyezkedtem, hogy ne nagyon üljön körülöttem senki, különben a spontán feltörő morbid poénjaimat nem tartottam volna meg magamnak, és tartok tőle, a kissé távoli és gyerekkorom óta nem látott, rég elfeledett rokonok ölég furán néztek volna rám.
Meg hát eleve hülyén hangzanak egy háromgyerekes, negyvenhez közelítő nő második esküvőjén ugyanazok az idétlen frázisok, amiket elsőre sütnek el. Én legalábbis nehezen vettem komolyan. Igaz, a sajátomon (hol van az már?) is majdnem elröhögtem magam, amikor tíz perc jegyzőkönyvezés után a manus nekifutott a szövegnek, és ilyeneket mondott, hogyaszongya: a házasság "páros összeesküvés az elmúlás ellen". Tervezem, hogy megkeresem, és megkérdezem tőle, hogy a válás akkor micsoda.
Aztán, hogy az össze-vissza írogatás zárásaként ismét szóba hozzam a mákot: helyi nénik rétest sütöttek kemencében... Hát én megmondtam a múltkor, hogy a mákost marhára el lehet baszni.
Annyit azért megjegyeznék, hogy az ilyesmi szabadtéren, zöld gyepen tényleg hangulatos, nem csak az amerikai filmekben néz ki jól.
Jótanács: aki szabadtéren házasodik, előtte győződjön meg róla, hogy a környéken tartózkodó pulikutyák békés természetűek, mert még nem született meg az az anyakönyvvezető, aki képes túlkiabálni egy beindult magyarraszta pásztorebet.
Továbbá: sose bírtam a pátoszt, de egyre kevésbé. Még szerencse, hogy gondosan úgy helyezkedtem, hogy ne nagyon üljön körülöttem senki, különben a spontán feltörő morbid poénjaimat nem tartottam volna meg magamnak, és tartok tőle, a kissé távoli és gyerekkorom óta nem látott, rég elfeledett rokonok ölég furán néztek volna rám.
Meg hát eleve hülyén hangzanak egy háromgyerekes, negyvenhez közelítő nő második esküvőjén ugyanazok az idétlen frázisok, amiket elsőre sütnek el. Én legalábbis nehezen vettem komolyan. Igaz, a sajátomon (hol van az már?) is majdnem elröhögtem magam, amikor tíz perc jegyzőkönyvezés után a manus nekifutott a szövegnek, és ilyeneket mondott, hogyaszongya: a házasság "páros összeesküvés az elmúlás ellen". Tervezem, hogy megkeresem, és megkérdezem tőle, hogy a válás akkor micsoda.
Aztán, hogy az össze-vissza írogatás zárásaként ismét szóba hozzam a mákot: helyi nénik rétest sütöttek kemencében... Hát én megmondtam a múltkor, hogy a mákost marhára el lehet baszni.
2007. május 12., szombat
Korrupció
Töredelmes beismerő vallomással kezdeném: korrupt bitang gazember vagyok.
Az úgy volt, hogy vanszaponötájm akadt egy kollégám, aki volt olyan gátlástalan, hogy sűrűn emlegette diákjainak a "tepsi mákos" kifejezést a tanulmányi előmenetellel kapcsolatban. Persze ő sem gondolta igazán komolyan, és matektanár lévén buktatott is rendesen, ha kellett, de hát szerették, mert jó ember volt irdatlan humorral, úgyhogy kapta a tepsi mákosokat rendesen. Hát aztán rákaptam én is, és mivel mióta másfél éves koromban egy konyhai kalandtúra során elfogyasztottam egy tál darált mákot magában, lelkes rajongója vagyok a szernek, magam is beálltam a sorba. Szerettek engem is, mitagadás, ráadásul nem lévén matektanár, meg se buktattam a fél osztályt, így kaptam én is mákost eleget courtesy of lelkes nagymamák.
Időközben történt egy s más, ma már olyan is ül mellettem egy teljesen másik iskola tanárijában, aki akkoriban a diákom volt (hogy ő hozott-e mákost? - nem emlékszem). Felelevenítettem hát a mákos szöveget, csak hát itt nem volt úgy látszik, olyan hagyománya a nemes korrupciónak, úgyhogy ígérgetésnél messzebb nem jutott senki. (Ez két okból nem olyan nagy baj: 1, igazából nem is vagyok korrupt bitang gazember; 2, a mákosrétest és egyéb mákosságokat igencsak könnyű elbaszni, és száraz, fujtós cucc esetében már a korrupció sem az igazi.)
A bő lére eresztett bevezető után most jön a lényeg. Ballagás előtt odajött hozzám az egyik ifjú (igen jó fejű, de igen link, bár ez most mellékes) versenyző, és a kezembe nyomott egy szál (?) mákot. Éppen úgy el volt készítve, mint a kollégáknak szánt virágok, zölddel meg hasonló szarságokkal, csak nem szirmok voltak a tetején, hanem gubó.
És akkor. Hazajöttem hamar, nem vártam, amíg minden ballagó felszívódik szülőstül, volt dolgom rengeteg. Egyszer csak jó órával később csörög a telefon. G. volt, egy értelmes, kedves lány, aki év végén ötöst kapott tőlem, és jól tudta, hogy ha igazság szerint meg is érdemelte, azért kellett hozzá a jóindulatom. No, mostanra mindenki kitalálta, mi a történet vége: G. nemsokára beállított egy jókora adag mákossal, de annyival, hogy apukám is kellett hozzá társevőnek (de ő cukorbeteg lájt, úgyhogy csak módjával szállt be). És még finom is volt. És most javítottam G éreccségi dolgozatát, és az is jó.
Szóval néha marhára unalmas ez a tanárkodás dolog, de ilyenkor azért szeressük, na.
_________
Bónusz anekdota korrupció témakörben:
Kedvenc főiskolámon mesélte egy tanárom egy másikról, K tanár úrról, aki egyébként egy időben országosan ismert politikus volt (bár lefogadom, hogy azóta elfelejtetted a nevét, drága olvasó). Szóval K tanár úr az n-edik pótvizsgán is meghúzta nagy vidéki család a falu lámpásának babérjaira pályázó, ám meglehetősen tehetségtelen sarját. Nem volt más hátra, csak az n+1-edik pótvizsga főigazgatói engedéllyel vagy mittudomén. Szóval anyuka, apuka megérkezett, felkeresték K tanár urat irodája rejtekén, és egy tízliteres pálinkásbutykost ajánlottak fel neki annak tartalmával egyetemben arra az esetre, ha említett sarj sikerrel veszi az akadályt végre.
K tanár úr válasza a legenda szerint így hangzott. "Nézzék, engem nem lehet megvesztegetni. Úgyhogy akár itt is hagyhatják."
Az úgy volt, hogy vanszaponötájm akadt egy kollégám, aki volt olyan gátlástalan, hogy sűrűn emlegette diákjainak a "tepsi mákos" kifejezést a tanulmányi előmenetellel kapcsolatban. Persze ő sem gondolta igazán komolyan, és matektanár lévén buktatott is rendesen, ha kellett, de hát szerették, mert jó ember volt irdatlan humorral, úgyhogy kapta a tepsi mákosokat rendesen. Hát aztán rákaptam én is, és mivel mióta másfél éves koromban egy konyhai kalandtúra során elfogyasztottam egy tál darált mákot magában, lelkes rajongója vagyok a szernek, magam is beálltam a sorba. Szerettek engem is, mitagadás, ráadásul nem lévén matektanár, meg se buktattam a fél osztályt, így kaptam én is mákost eleget courtesy of lelkes nagymamák.
Időközben történt egy s más, ma már olyan is ül mellettem egy teljesen másik iskola tanárijában, aki akkoriban a diákom volt (hogy ő hozott-e mákost? - nem emlékszem). Felelevenítettem hát a mákos szöveget, csak hát itt nem volt úgy látszik, olyan hagyománya a nemes korrupciónak, úgyhogy ígérgetésnél messzebb nem jutott senki. (Ez két okból nem olyan nagy baj: 1, igazából nem is vagyok korrupt bitang gazember; 2, a mákosrétest és egyéb mákosságokat igencsak könnyű elbaszni, és száraz, fujtós cucc esetében már a korrupció sem az igazi.)
A bő lére eresztett bevezető után most jön a lényeg. Ballagás előtt odajött hozzám az egyik ifjú (igen jó fejű, de igen link, bár ez most mellékes) versenyző, és a kezembe nyomott egy szál (?) mákot. Éppen úgy el volt készítve, mint a kollégáknak szánt virágok, zölddel meg hasonló szarságokkal, csak nem szirmok voltak a tetején, hanem gubó.
És akkor. Hazajöttem hamar, nem vártam, amíg minden ballagó felszívódik szülőstül, volt dolgom rengeteg. Egyszer csak jó órával később csörög a telefon. G. volt, egy értelmes, kedves lány, aki év végén ötöst kapott tőlem, és jól tudta, hogy ha igazság szerint meg is érdemelte, azért kellett hozzá a jóindulatom. No, mostanra mindenki kitalálta, mi a történet vége: G. nemsokára beállított egy jókora adag mákossal, de annyival, hogy apukám is kellett hozzá társevőnek (de ő cukorbeteg lájt, úgyhogy csak módjával szállt be). És még finom is volt. És most javítottam G éreccségi dolgozatát, és az is jó.
Szóval néha marhára unalmas ez a tanárkodás dolog, de ilyenkor azért szeressük, na.
_________
Bónusz anekdota korrupció témakörben:
Kedvenc főiskolámon mesélte egy tanárom egy másikról, K tanár úrról, aki egyébként egy időben országosan ismert politikus volt (bár lefogadom, hogy azóta elfelejtetted a nevét, drága olvasó). Szóval K tanár úr az n-edik pótvizsgán is meghúzta nagy vidéki család a falu lámpásának babérjaira pályázó, ám meglehetősen tehetségtelen sarját. Nem volt más hátra, csak az n+1-edik pótvizsga főigazgatói engedéllyel vagy mittudomén. Szóval anyuka, apuka megérkezett, felkeresték K tanár urat irodája rejtekén, és egy tízliteres pálinkásbutykost ajánlottak fel neki annak tartalmával egyetemben arra az esetre, ha említett sarj sikerrel veszi az akadályt végre.
K tanár úr válasza a legenda szerint így hangzott. "Nézzék, engem nem lehet megvesztegetni. Úgyhogy akár itt is hagyhatják."
2007. május 6., vasárnap
Hajnali (nem is) részegség
Nocturnal animal vagyok, ezt le kell szögezni. Szeretek hajnalban üldögélni, és nézni ki bután a fejemből. Régebben nem így volt, marha kreatív pillanatokat bírtam megélni hajnali egy után, akkor írtam a dolgozataimat, akkor fordítottam a legfergetegesebb mondataimat, ilyesmi. Valahogy megvénültem, most már nem nagyon csinálok értelmeset, csak vagyok. Vagy tán nem is vénültem meg, csak több a stressz, több a szarozás napközben, fáradtabb vagyok, nem tudom. Ideális esetben nem megyek nyolcra tanítani persze, de ha igen, akkor sem tudom egykönnyen ágyba kényszeríteni magam.
Na most a mélyfilozófiai kérdések, amik felmerülnek bennem ezzel kapcsolatban, a következők:
Szóval elvagyok kicsit melankólikusan a blueszal meg egy sörrel, és ennél egyébként sokkal érdekesebb kérdéseken is töröm a fejem, de azokat megtartom magamnak egyelőre.
Na most a mélyfilozófiai kérdések, amik felmerülnek bennem ezzel kapcsolatban, a következők:
- mér van az, hogy hajnalban kizárólag bluest hallgatok? (Fényes nappal azért mást is szoktam.)
- mér van az, hogy a csehek jobb sört csinálnak a németeknél? (Ha valaki tudja erre a választ, komolyan kíváncsi vagyok, esetleg kisorsolok a beküldők között egyéves Hairdryer Blues előfizetést, vagy valami.)
Szóval elvagyok kicsit melankólikusan a blueszal meg egy sörrel, és ennél egyébként sokkal érdekesebb kérdéseken is töröm a fejem, de azokat megtartom magamnak egyelőre.
2007. május 2., szerda
YNWA
In 1992 I spent a lovely fortnight near Liverpool. I had a great time there and being a football fan I started supporting the Reds after that. It would be nice not to really care honestly because that would mean that I have a great local (or at least Hungarian) team I can support in Europe. Alas, Hungarian football has hit rock bottom now, so I (and plenty of other football fans here) have to make up for it by supporting foreign teams. And Liverpool is the one for me. Which is great.
Thank God, we've been able to watch the Premiership for some years - and of course European football. Well, I'd rather not turn it into a football blog so I won't comment on last night's game other than: I felt great. These are guys with determination and will you just can't buy for dollars or pounds or rubels. (I wouldn't mind some more attractive football, but well - what the hell...) So I consider myself lucky I spent that fortnight in Liverpool (well, Ormskirk, actually) and not some other place.
I'm looking forward to the final now. I remember watching the last final two years ago at a very, very dear friends place, and I scared the shit out of her by screaming after each of those three goals during that wonderful six-minute spell. I'd rather the Reds didn't have to climb that kind of a mountain again. I am dreaming of a more relaxing victory. We'll see, we'll see.
Thank God, we've been able to watch the Premiership for some years - and of course European football. Well, I'd rather not turn it into a football blog so I won't comment on last night's game other than: I felt great. These are guys with determination and will you just can't buy for dollars or pounds or rubels. (I wouldn't mind some more attractive football, but well - what the hell...) So I consider myself lucky I spent that fortnight in Liverpool (well, Ormskirk, actually) and not some other place.
I'm looking forward to the final now. I remember watching the last final two years ago at a very, very dear friends place, and I scared the shit out of her by screaming after each of those three goals during that wonderful six-minute spell. I'd rather the Reds didn't have to climb that kind of a mountain again. I am dreaming of a more relaxing victory. We'll see, we'll see.
2007. április 27., péntek
Radnóti Blues
Radnóti Miklós: Férfivers
Süvölts csak bátran, hisz férfi vagy
s boldog dolgaid között orvul szurokkal önt nyakon
a csókoddal ojtott asszony is,
s e hajlongó tréfája mögött
még kést is dugdos elõled.
Tudd, egyedül vagy, mint az elsõ farkas volt
az éjszaki rideg erdõn, mikor félfarra dõlt
és fûrészelõ nyögéssel tépte
a húsbapólyált bordát oldalából,
hogy nõstényt teremtsen magának,
kivel együtt futhat a fák közt
s ki elpotyogtatja majd fajtáját maradéknak!
és szedte, marta egyre kíjebb a bordát
szörnyû türelemmel s nem segített néki senkisem.
És mégis mindennap újrakezdte!
Te is naponta kezded és egyedül vagy,
csak szavaid szálas indái karolnak.
És nõttön nõ süvöltõ kedved körül
a borostás magány.
Kicsit modoros mondjuk, de kurvára van benne valami. Szar nekem, mi?
Imádtam különben Radnótit 18-19 éves korom körül, amikor még azt hittem, ilyen bölcsészcuccokkal fogok foglalkozni. Persze most is imádom, csak már nem veszegetem le a kötetet sűrűn a polcról, mint akkor, meg amit tudtam kívülről, nagyrészt elfelejtettem. Ez van.
Most megyek, hozok egy sört magamnak, bluest hallgatok, és nőttön nő süvöltő kedvem körül a borostás magány. Meg kéne borotválni, vagy valami.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
