Narancssárga

Jól elmaradtam vele, mert még huszadikán történt, de Lóci fiam letette a narancssárga övvizsgát. Tök jó volt nézni, szerintem jobban nyomta a dobásokat, mint gyakorlás közben bármikor. Rendesen koncentrált, úgy mozdult, ahogy kellett, és röpült is az uke. Mongyuk szerencsére jó ukét kapott, aki nem félt esni, és nem is ugrott bele a dobásokba.

Csak sajna Lócinak most kicsit tele a hócipője a judóval, azt mondja, nem nagyon akar menni. Sajnálnám, ha elmaradna a dolog, borzasztó sokat ügyesedett meg erősödött nagyszerű edzők/pedagógusok/emberek kezei között. Abban reménykedem, hogy most a narancssárga öv ad neki egy lökést, és mégis lesz kedve januárban menni. Ha meg nem, hát talán később. Jó lenne.

Ring Out Soltice Bells

Persze nálunk már megint 22-én volt karácsony, mint tavaly, hiszen Lóci az anyukájával már az ország túlfelén. Nem baj, áll, amit tavalyelőtt mondtam, tök mindegy, melyik napra esik, a lényeg a bolond gyerekem, aki persze még mindig nem mondta ki, hogy nincs is Jézuska meg mittomén, de már minden porcikájában eszerint viselkedik, és jól is van így.

Kaptam mikulásos-havazós üvegbúrát tőle az alábbi szöveggel: "Apának Lorándtól. UI: Boldog karácsonyt." Édes.

Szóval annak ellenére, hogy nekem ma közönséges munkanap van, és kedvenc varázslómmal meg a többiekkel ügyködöm, gyüjjék egyik kedvenc karácsonyi nótám mindenkinek ízléses, zöld karácsonyi jútyúbkeretben:

Szibéria

Régen volt tök értelmetlen poszt (na jó, nyilván az összes az igazából), úgyhogy:

Tegnap leesett ez az irdatlan hó, és azóta olyan vagyok, mint egy kisgyerek: élvezem. A gyerekem is olyan, mint egy kisgyerek, persze ezen aligha van mit csodálkozni. Tegnap havat lapátoltunk (az milyen már, hogy tavaly a 90 éves nagyapám nem volt hajlandó átadni a hólapátot, mondván hogy inkább most ő, idén meg a tízéves fiam?), ma szánkóztunk a Desedán, és közben fáztunk, mint a vadászkutya, de jó volt azért marhára.

Meg úgy alakult, hogy elég sokat kellett tegnap és ma autóznom, és nem nagyon vannak hála az égnek sózva az utak a városban, úgyhogy havon korcsolyázik a kocsi. Imádom, ahogy becsúszik utánam a segge a kanyarba, és már direkt keresem a helyeket, ahol a saját technikai tudásom meg a Suzuki korlátain belül szórakozhatok is ezzel egy kicsit. Jobb, mint a szánkó.



Főleg, hogy délután lecsúsztam én is Lóci után, és irdatlanul bevertem a seggem. Megakadt a szánkó valami döccenőn, én felemelkedtem, röpültem tovább, aztán sonkával visszaestem a szánkó elől felmeredő két szarvára. Fájt.

Pluszt tegnap kaptam egy váratlan és szívmelengetően titkosnak szánt, meglepő, vagy talán nem is annyira meglepő, apró karácsonyi ajándékot.

Terülj, terülj, ujgur asztalkám

Őszintén szólva ekkora slamasztikában még sosem voltam Lucullus Bt-s vacsoraposzt megírása előtt. Ebben a pillanatban úgy érzem, két lehetőség áll előttem: vagy minden idők leghosszabb posztja lesz ez, vagy a legrövidebb.

Az nyilvánvaló képtelenség, hogy egyenként felsoroljam mindegyik fogást, és szóljak róluk pár szót: ahhoz folyamatos és részletes jegyzetelésre lett volna szükség.

A kedvcsináló ímélben 24 fogás szerepelt, némelyiket - teszem azt a "good harvest" meglepetésételt - így utólag azonosítani sem tudnám, szóval a megszokott ügymenet, miszerint végigveszem a fogásokat, nemigen fog működni.

Komolyan fontolgattam, hogy az egész poszt csak ennyi lesz: "jó volt", és mellékelek egy vödör képet, végül azonban úgy döntöttem, csak felvázolom a lényeget, hiszen erről-arról muszáj beszélni - és természetesen mellékelek egy vödör képet (harmincnyolcat).

Szóval Sándorral ezúttal Wang mester újonnan nyílt éttermébe vettük be magunkat a Gizella utcában. A hely elsősorban az ujgur tartomány ételeire gyúr, így mi is Kína ezen szegletének gasztronómiájával ismerkedtünk (bár a pekingi kacsa nekem gyanús, hogy inkább pekingi lehet).

Hagyomány már, hogy ilyenkor év végén a Lucullus Bt. mindig nála üli meg a szülinapját. Ezúttal a hatodikat - ami nekem persze az első volt, hiszen idén tavasszal kezdtem pályafutásomat. Kivételesen nagyjából időben érkeztünk, ami azt jelentette, hogy miután letelepedtünk tizenkét fős asztalunkhoz, meghallgathattuk Oravecz Péter ünnepi beszédét.

Mindezek után érkezett első körben a kacsaleves ecetes retekkel, ami elsősorban a kacsa belsőségeit vonultatta föl: isteni volt, és kellemesen csinált helyet az ember gyomrában a továbbiaknak.

Hogyaszongya előételek. Sorolom, ami a mélben található:

• Narancsos csirke
• Koktélrák saláta
• Yu Xiang Can Dou (kínai bab)
• Ízletes fafülegomba
• "Good harvest" meglepetésétel
• Rózsaszín ginseng
• Gyümölcsízű marhahús
• Sült apróhal

Na most ezek közül távolról sem tudom mindegyiket azonosítani, de annyi biztos, hogy az apróhal tényleg apró volt, furcsán kemény, de finom, a többiek meg abszolút rászolgáltak a jelzőikre, mert a fafüle gomba ízletesnek, a ginzeng rózsaszínnek, a marhahús pedig gyümölcsízűnek találtatott.



Értelemszerűen pálcikákkal űztük az ipart, a kikészített késeket és villákat hanyagolva. Ez önmagában tök rendben is lett volna, de engem az előételek magasságában még nagyon zavart, hogy szabályosan vadászni kellett az ételre az asztal közepén pörgő üvegpanelről. Lekaptam fél falatot, és valaki már pörgette is tovább. Szóval ez így fastfoodabb volt a fastfoodnál, és piszkosul megnehezítette, hogy az ízekre figyeljek. Később azért beálltunk valamiféle ritmusra, és rájöttem, hogy ha felkapom az előttem pörgő tálat, majd a tányérba terelem róla a magam adagját, menni fog ez. És ment.

Ezek után jött a vacsora csúcsa (kivételesen nem az előétel volt az), a pekingi kacsa. Előbb körbehordozták szerencsétlen állatot egészben, majd eltűntek vele a konyhában, és nemsokára visszajött egészen vékony darabokra szelve. Hangsúly a bőrön, ugyanis a pekingi kacsa legfinomabb részének a bőrét tartják, amiben frissen szerzett tapasztalataink alapján van is valami. A kacsadarabokat egyébkén mandarinpalacsintába (nem a gyümölcsre kell gondolni) tekert hoisinszósszal és gyufaszálvékonyságúra szelt hagyma- meg uborkadarabokkal illendő enni, és rutintalan pálcikásnak ezt a kombót azért nem volt könnyű felkapni. Azért megoldottuk.

Hogy evésen kívül más is történjen, ezután kínai szakácsok varázslással felérő tésztagyúró bemutatóját nézhettük meg, sőt mi több, volt vér a pucámban, és meg is próbálkoztam a bárddal milliméter vékonyra szeleteléssel. Végül is sikerült, csak a milliméterek száma nem egy volt, hanem annak vidám szorzata. Különben azóta sem értem, hogy csinálta a csávó, aki addig brutalizált egy nagy darab tésztát, amíg az hajszálvékony csíkokká nem alakult át. Lásd a videón.

Mire visszaértem az asztalhoz, már ott is találtam a további főételeket:

• Vaslapon sült paprikás marha
• Jade rákja
• "Ég és Föld” oldalas
• Birka ’Gan Guo’ módra
• Pikáns csirke Wu Dong tésztával
• Kínai kel ’Ming Lu’ módra
• Kínai kenyér(saslik)
  
• Bárány(saslik)
  
• Pekingi pizza
  
• Öt elemű rizs
  
• Kézzel tépett pirított tészta

Talán érthető, ha nem részletezem egyenként a dolgokat. Nekem a legjobban egy osztrigaszószos marha ízlett, amiről nem tudom, hogy azonos-e ennek a listának az első darabjával. Valószínűleg nem, de mindegy. Viszont az történt, hogy kevés volt belőle, mert némi logisztikai malőr miatt tízemberes tálakat hurcoltak mindenhova, mi meg ugye tizenketten ültünk az asztalunknál. Nohát éhen így sem maradtunk volna, de szóltunk, hogy ebből a tálból kérünk még egyet azért. Meg kacsacsontot is, mert Manó megemlítette, hogy a pekingi kacsából azt is szokás megenni. Hát hozták, plusz egy gőzölgős csirkét. Úgyhogy a mi asztalunk két extra fogással gazdagodott.

Külön megemlékeznék a kínai kenyérsaslikról, ami a brutalitás csúcsa. Olyasmi, mint a bundáskenyér, csak szárazabb, zsírosabb, fűszeresebb, nehezebb. Egy darab valószínűleg tartalmazza az ember egyheti kalóriamennyiségét. Itt is szóltunk, hogy csak tizet hoztak tizenkettőnknek, de ez hiba volt, mert az eredeti tíz fele is megmaradt aztán. Másfelől viszont ez bizonyult a legszórakoztatóbb ételnek, mint a képeket megnézne ez üstöllést nyilvánvalóvá válik.

A keletiek sose a desszertjeikről voltak híresek, a mostani kókuszos, szezámos és sütőtökös golyócskák azonban annyira jók voltak, hogy megint csak további körökért nyaggattuk a pincéreket. Akik közül az egyetlen magyar közben rájött, hogy egy alagsori hatfős asztal is tízemberes adagokat kapott, és szépen elkezdte fölhordani a félig teli tálakat nekünk. Teli hassal egészen ijesztő látvány volt a hirtelen újra megtelt asztal, de azért igyekeztünk a visszakóstolással, amíg bírtuk. Íme ilyen egy terülj, terülj asztalkám ujgur módra:

Na most ha mindez nem lett volna elég, az ujgur vacsora Lucullus Bt. születésnapba torkollott, ami tortaevéssel járt. Meg ajándékátadással, amiből büszkén jelenthetem, én sem maradtam ki, mivel Sándorral és Klárival együtt írói munkásságunkat egy-egy üveg kínai szilvaborral ismerték el. Őszintén mondom, hogy jól esett - mostantól fogva Lucullus-vacsorákról írni már kötelességem, asszem! Nem baj, ezt úgysem lehet megunni. Ezúttal ráadásul hármunkon kívül Magdi is megírta az estét.

Szóval elfogyott a torta, elszállingóztak a vendégek, és már csak négyen maradtunk hátra, amikor a pincérek megjelentek még néhány szelet, az előző napi hasonló vacsoráról megmaradt tortával. Hát, istenuccse, hajnali egy fele megettünk párat azok közül is, a többit meg becsomagoltuk az ajándék szilvabor mellé, és még a másnapi tízóraihoz is jutott belőle.

Szóval tisztességgel jóllaktam, de ami a keleti ételek örök csodája: mégsem zabáltam magamat hülyére, és békében nyugodó gyomorral kerültem ágyba (igaz, a jókora séta sem ártott hazafelé).

Most meg itt pihen a sütésre váró kacsa a lakás leghűvösebb és legszellősebb pontján - a nappaliban. Holnap a tőlünk telhető legjobb közelítést próbáljuk megvalósítani a pekingi kacsának Sándorral. Lesz itt bénázás rendesen. Majd mesélek.

Abercrombie on Grammar

"But in general I don't think grammar should be taken too seriously. It's like manners. They are guidelines, not laws, and can be easily circumvented if you do it with charm."

From an Interview by fellow author, Patrick Rothfuss.

Apja fia

Az úgy volt, hogy ex meg Lóci az őszi szünet előtt odébbköltöztek néhány utcányival. Eltelt vagy egy-két hét és egyik délután ex megkért, hogy menjünk el a régi helyre, és hozzuk el a Lóci biciklijét a pincéből, merthogy az még ott maradt. Elmentünk hát kettesben - még a főnök vezetett be a hátsó ajtón a lépcsőházba bejutás rejtelmeibe -, és elhelyeztük nálunk az amúgy Mike névre hallgató sárga jószágot.

Vagy két héttel később ex a telefonban azt mondja, képzeljem, ellopták Lóci biciklijét. Mondom, mi van?, hát itt van nálam. Kiderült, hogy egyetlen drága szórakozott gyermekem az "elmentetek Apával a bicikliért?" kérdésre többszöri határozott nemmel felelt. Ezek után ex bevágta magát egy taxiba, elment a bringáért, és persze nem találta a pincében, mire Lócival rendesen csüggeszteni kezdték az orrukat, és bánkódtak az eset fölött. És a drágámnak még mindig nem jutott eszébe, hogy személyesen szállította át hozzám azt a biciklit.

No mindegy, masina meglett, volt nagy örömködés, meg bolondgyerek-letolás (második mozgószabály!).

Erre ma meg. Reggel az anyja vitte suliba, délután én mentem érte. Este viszem vissza exhez, aki egyből azt kérdezi: hol a bicikli? Mint kiderült, reggel azzal mentek el, a büdös kölke meg simán elfelejtette, hogy ott van lezárva, és frankón a sulinál hagytuk. Úgyhogy mentem este féltízkor ellopni a gyerek biciklijét az iskolaudvarból, kerítésmászással tarkítva persze, mert a kapu zárva volt. Szerencsére nem szólalt meg riasztó, és nem jött senki, hogy megkérdezze, mi a francot keresek ott.

Jó, hogy az én génjeimmel ez annyira nem meglepő, de mégis, mi a francot lehet kezdeni egy ennyire szórakozott gyerekkel?

Differential Object Marking

Van nekem ez a nem egészen fél PhD-m nyelvészetből, ami már úgy is marad, mert hát erősen máshogy alakult az élet aztán (amit tulajdonképpen nem bánok, mert szeretek fordító lenni, de kicsit meg mégis bánok, mert jó lenne tényleg érteni kedvenc tudományomhoz). Azért így is marha sokat tanultam, nem kérdés, de ez persze csak arra jó, hogy a környezetem nyelvi kérdésekben tudja, hogy hozzám lehet fordulni.

Néha persze ez rohadtul kevés, hogy tudják, hiszen a nyelvhez mindenki ért, és simán nem hisznek el nekem semmit se. Idióta vérmérsekletem miatt sajna bosszantani szokott (pedig nem kéne), és ezt most csak azért mondom, hogy ennek apropóján felvezethessem életem főművét. Kicsit elfeledtem már az évek során, de a minap eszembe jutott, amikor lehülyéztem Grétsy Lászlót, és valaki megkérdezte, hogy milyen alapon, és én szerénytelen módon kénytelen voltam felhívni az illető figyelmét arra, hogy nekem bizony több komoly nyelvészeti publikációm van, mint hivatkozott nyelvművelőnek.

Nekem ugyanis van egy.

Az ELTE The Even Yearbook című, tanszéki oktatók és PhD hallgatók műveinek publikálására megalkotott, kétévente megjelenő kiadványában jutott neki hely (sajna abban az évben nem volt pénz nyomtatásra, úgyhogy csak onlájn), és a differenciált tárgyjelölésről szól többek között olyan egzotikus nyelvekben, mint a csicseva, a pityantyatyara, a malajalam, vagy egy különös kis közép-európai országban használt nyelv, amit beszélői magyarnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy ezek a nyelvek hol kirakják a tárgyragot, hol nem, és egy Aissen nevű holland néni dolgait továbbgondolva én megpróbáltam erre valamiféle magyarázatot keresni. Optimalitáselméleti keretben.

Nincsenek ám illúzióim, hogy bárki elolvassa (intelligencs, érdeklődő outsider ezt-azt tán ki tudna hámozni belőle előképzettség nélkül is, ha érdekelné az ilyesmi, de hát a kutyát nem érdekli nyilván), csak most úgy jól esett hirtelen nagy arccal felidézni, hogy ilyet is tudtam egykor.

Török gyerek megvágta, magyar gyerek felfalja

Olyan már volt, hogy az előétellel jóllaktunk, na de hogy az üdvözlő falatkákkal? Hát jelentem, ennek is eljött az ideje. Szokásos Lucullus bt-s vacsoránkon most nem egy flancos vagy barátságos vagy valamilyen étterembe vettük be magunkat, hanem a VIK Vendéglátóipar Iskola tanéttermébe mentünk török ételeket kóstolni. Ami viszont nem változott, az az autentikusságra való törekvés, aminek a jegyében teljesen valódi török szakácsok vették be magukat említett iskola konyhájába három ifjú hölgy személyében, akiket a török felmenőkkel is rendelkező Varga Detre hozott össze nekünk. Szívesen megemlíteném a lányok nevét is, mert megérdemelnék, de az a helyzet, hogy egy hallás után valami oknál fogva nem sikerült megjegyeznem (ki érti?).

Sándorral persze 20 perc késéssel szoktunk megérkezni, most azonban én technikai okokból a kezdés előtt egy órával ott voltam, úgyhogy amikor a többiek a cipőjüket húzták otthon, én már kaptam két töltött szőlőlevelet (yaprak sarmasi) üdvözlés gyanánt, meg elüldögéltem békében a felnévtáblázott helyemen, és courtesy of valami szomszéd étterem wifije, elütöttem az időt a társaság érkeztéig.

És akkor most el kéne kezdenem a fogások felsorolását, és nem is fogok kihagyni semmit, de csak mert van puskám. Jubileumi tizedik (ha jól számolom) Lucullusos vacsorám ugyanis méltó volt személyes jubileumomhoz, és borzasztó gazdagnak bizonyult. Szóval az idejekorán elfogyasztott töltött szőlőlevelek után jöttek a valódi üdvözlő falatkák. A kicsinyítőképző ugyan nem tudom, mire utalt a menüben, mert a frissen sült, meleg, kelt ramadáni kenyérből bőven jutott mindenkinek, és még sütöttek is utólag. Négyféle cuccot kentünk rá, amiket alant felsorolnék:

• joghurtos, fűszeres répapüré (havuclu haydari)
• padlizsánkrém (patlican salatasi) - (nyomokban sem hasonlított a nálunk ismert tesójára
  
• hummusz (hummus al tahini)
• diós szezámpüré (tarator)

Ja nem, ötöt, de az ötödiknek nem tudom a nevét, mivel nem szerepelt a menüben. Mindenesetre egy paradicsomos, paprikás, fűszeres, gránátalmaszirupos szósz volt az illető, amit tudok bizonyítani, mert a lopott csészéből kilöttyenve összekente a farmerdzsekimet hazafelé menet. Talán a répapüré volt a legfinomabb, de a fene tudja, mert mind nagyon ízlett, és nem tudtam visszatartani magam, úgyhogy jó pár darab ramadáni kenyér végezte a gyomromban.

Esküszöm, teljesen jól voltam lakva, mire a végére értem, és bizony ekkor tudatosult bennünk, hogy oké, megvoltak az üdvözlő falatkák, most jön a vacsora mint olyan.

Jött. Előbb a leves (kirmizi mercimek sorbasi), ízletes, gazdag vörös folyadék vöröslencséből, krumpliból, répából, olajjal. Be bírtam volna belőle lapátolni pár tányérral, de tekintettel voltam a későbbiekre, úgyhogy egy közepes adaggal megelégedtem. Ezt sem úgy kell elképzelni, mint a magyar lencselevest, hiszen az összetevők homogén masszává alakultak, és persze a fűszerezés sem hasonlított a mienkre. Mint mindennek, Detre ennek is borzasztó lelkesen adta elő a receptjét, de sajna nem jegyeztem meg. Sándor sokat jegyzetelt, talán ha ő is megírja majd, megosztja a nagyérdeművel a dolgot.



Szép komótosan meg is érkeztünk, na hova? Az előételekhez. Ebből is akadt vagy három. Az egyik az általam már jól ismert töltött szőlőlevél, a második pedig töltött paprika, aminek sajna nem tudom a török nevét, mert szintén nem szerepelt a menüben. A szőlőlevél is jó volt, de a paprika meg még jobb. Utóbbiban fűszeres rizs volt, hús egy szál se, és ha az ember leöntötte az üdvözlőfalatkákból maradt gránátalmás szósszal, egészen frenetikus kombinációt kapott (bár lehet, hogy Szulejmánt el lehetett volna vele kergetni Szigetvár alól, akkora pofont adtunk az autentikusságnak, nem tudom).

Az előételek között külön kategóriát képviselt a pizzaszerű török húsos lepény (lahmacun), amihez Detre szerint órákig kellett válogatni a petrezselymet a vásárcsarnokban, mert a török lányok nagyon nem elégedtek meg akármivel. Ezt frissen kisütve, csíkokra vágva hordozták körbe, úgyhogy amint az újabb részletek érkeztek, több adagban ettünk volna belőle, ha nem akartunk volna még némi helyet hagyni a főételnek is a gyomrunkban. Tartok tőle, hogy hagytunk is belőle, pedig rossz érzés volt, higgyétek el.

Ennyit még sosem fogalmaztam a főételek előtt esküszöm, de csak elérkeztünk ide is. Előbb egy tálon befutott a török húsgombóc (köfte) zöldséges bulgurpiláffal (sebzeli bulgur pilavi). Utóbbit simán rizsnek nézte az ember, de belekóstolva egyértelmű lett, hogy tényleg nem az. Külön tálban kaptunk még török csirkepaprikást is, ami persze megint zseniális volt, és az ember tényleg sajnálta, hogy már inkább csak csipegetett belőle a korábbiak során megtelt hasával.

Az mondjuk kész szerencse volt, hogy profi felszolgálók nem lévén jelen (a két felbérelt pincér csak az italokról gondoskodott, meg leszedni segített), nyugis tempóban kerültek az asztalra az ételek, mert csak így lehetett győzni. Gyorsan megjegyzem, hogy a felszolgálásbéli profizmus amúgy sem hiányzott egy cseppet sem, Detre és a török lányok kedvessége és lelkesedése bőven pótolt mindent, ami bökkenőnek számíthatott volna esetleg máshol. Szakácsászati profizmusban meg garantáltan nem volt hiány.

Így leírva sem rövid a dolog, de esküszöm, a végén még volt desszert is. Olyannyira, hogy a grízes-mézes helvából megettem másfelet, mert érdemes volt rá, és a rewani nevű grízes-csokoládés is elfogyott.

Asszem, mennyiségre többet ettünk, mint legutóbb a bajor oktoberfestes vacsorán, mégsem teltünk meg annyira. Egyrészt azért a csülök meg a kolbász jelentősen töményebb, mint a török ételek voltak, másrészt azért a sok kisebb fogással jobban tudtunk játszani, és persze tényleg sokkal nyugisabb tempóban ettünk.

Na, azt akartam itten pár szóban elmondani, hogy jó volt.

(Disclaimer: annyira ügyes voltam, hogy otthon hagytam a fényképezőgépemet, úgyhogy a diavetítás Sándor barátom fotóiból készült.)

Szuri

Úgy vagyok ezzel az influenza dologgal, hogy nem lenne értelme különösebben fosni tőle. Az emberek szeretnek parázni valamitől, legyen az koleszterinszint, globális felmelegedés vagy H1N1. Oké, alapja persze van ezeknek a dolgoknak, de ettől még elenyészően kicsi a valószínűsége, hogy sertésinfluenzában fogok megpurcanni. Egyrészt ahogy elnézem, jelen állás szerint semmivel sem durvább a halandósági ráta, mint a sima influenzánál. Az utóbbi időben lényegesen többen haltak meg például a világon maláriában, meg sokkal többen fulladtak vízbe, mint ahány emberrel jó öreg H1N1 barátunk végzett. Jó, a lepra négyszáztízzel kevesebb hullát termelt.

Ráadásul a sima influenzát sem kaptam el ezer éve szerencsére. Erősen elgondolkodtam tehát, hogy oltassam-e be magam, valahogy a fenyegetést nem bírom komolyan venni, de tényleg. Az összeesküvés-elméletekre mindazonáltal kevéssé vagyok fogékony, és amikor elkezd terjedni a nagy össznépi marhaság, hogy ez meg az a baj, és így meg úgy csinálnak ki bennünket, én leginkább a fejem fogom, úgyhogy az ilyen meg olyan oltásellenes dumák nem bírnak meghatni. De aztán megláttam valahol ezt a videót (nem visz rá a lélek, hogy beágyazzam), meg olvastam a gyönyörű bőr alá ültetett csipes agymenéseket, amikhez most juszt se keresek linket.

És akkor azt mondtam, hogy ó, bassza meg, én a józan észre hallgatok, és beoltatom magam. Legföljebb még tutibb lesz, hogy nem kapom el a cuccot, és nem fertőzök meg vele senkit, és biztos senki nem fog összekeverni az elborult agyú idiótákkal.

A szakácsművészet ifjú mestere

Kajának kaja, de nem Lucullus. Gyermekem valamilyen obskúrus tévéműsorból kinézett magának egy elég idétlen receptet, és a minap nekiállt főzni. Mongyuk nem először, már együtt is csináltunk kaját, a nagyanyja instrukciói alapján meg már sütött sütit is tök egyedül.

Most is inkább csak sertepertéltem körülötte, de egészen keveset segítettem. Répát vágott, zellert vágott, narancsot facsart, fűszerezett, lisztben forgatott, sütött.

Aztán a zőccség nem ízlett neki (nem voltam meglepve), de a húst tisztességgel betermelte.

Gordon Ramsay nézhetett így ki tízéves korában (már ha ő is az apja régi, szakadt pulcsijában próbálkozott).

Mr. Creosote goes to Octoberfest

Októberben persze mi más is lehetne soron gasztronómiailag, mint egy kis Lucullus Bt-s mini Oktoberfest. Szóval bajor vacsorára igyekeztünk a Chili bárba. (Persze egy marhaságnak tűnhet, hogy mit keres a Chili bárban a bajor konyha, és ha a linken megvizsgáljuk az étlapot, nyomát se találjuk, de most szereztek egy rakat csapolt búzasört, és belevágtak a dologba, és hadd siessek a dolgok elébe, jól tették.)

Persze menetrend szerint elkéstünk Sándor barátommal, de szintén menetrend szerint nem maradtunk le semmiről, mert a felvezető beszéd is csak azután kezdődött, hogy a kiírt időpont után majd félórával beestünk. Biztos annyira lényegesek vagyunk, hogy nélkülünk már enni se bírnak a többiek.

Az ital ugye általában nem szokott a vacsora szerves része lenni, azt mindenki úgy rendeli magának. Ezúttal azonban mégiscsak Oktoberfestet ültünk, tehát azzal indultunk, hogy mindenki elé letettek egy pohár csapolt Edelweiss szűretlen búzasört. De nemúgyvana! Egyharmad liternyi sörrel nem játszunk, és olyan ritkán téved az ember olyan helyre, ahol literes korsó is akad, úgyhogy nem kispályáztam, egyből egy marmonkannával hozattam magam elé.

(Ide tartozik minapi Monty Python-jelenetünk a pincércsajjal egy kaposvári étteremben:
Mi: "Literes korsótok van?"
Pincércsaj (lelkes mosollyal): "Igen, van."
Mi: "Jó, akkor kérünk két literes korsóval."
Pcs: "Literes korsó az nincs.")

Miközben elégedetten végeztem a liter sör fogyasztásával együtt járó kemény csuklógyakorlatokat, befutott az előétel is: Obatzer, azaz camambert-es bajor körözött barna kenyérrel. Ugye alaptétel, hogy mindig az előétel a legfinomabb, és persze ez szerintem most sem dőlt meg - bár ezúttal holtversenyt hirdetek gyakorlatilag az összes fogás között, merugyanis igencsak egyenletes volt a színvonal. Próbáltak persze figyelmeztetni bennünket, hogy óvatosan, mert az előző napi vacsorázók a főfogás felét otthagyták, de mivel az összes kaja ezzel az intelemmel kezdődik (az M étteremben ugye még a szakács is feljött lehordani bennünket), mi sátáni kacajjal betömtük az előételt az utolsó falatig. Én még Kláriénak a felét is felzabáltam, annyira jó volt.

Az előételt leves követte, mégpedig Bayerische Scwammerlsuppe, azaz bajor rókagombaleves. Sándor szerint ez volt a legjobb gombaleves, amit valaha evett, és nálam is csak azért nem, mert anyám különösen jó gombalevesben, de én is amondó volnék, hogy ez ott volt anyám műalkotásaival egy szinten. Jami, mondhatni. (Érdekes amúgy, hogy nemrég még nem voltam egy nagy gombafan, de az utóbbi egy-két évben egyre jobban szeretem, és pont a rókagomba az egyik, ha nem a kedvenc.)

Mitnemongyak, már nem voltunk különösebben éhesek, amikor megérkezett a bajor gizi tál, ami azért már vizuálisan sem volt semmi. Két bitang nagy adag sült csülök, négy szál (virslinyi) nürnbergi kolbász, fehérboros párolt káposzta, bajor perec. Mindehhez kaptunk barátságos, édes bajor mustárt is. Persze Bajorország itt van egy köpésnyire tőlünk, és mindannyian ettünk már ilyesmit, úgyhogy az ízek ezúttal nem számítottak igazán különlegesnek, de ez a kutyát nem érdekelte: minden úgy volt isteni, ahogy volt. Jó, kivéve a párolt káposztát, de ott is én vagyok a hibás, mert a káposztát igazából csak nyersen szeretem, káposztasaláta formájában. Szóval mire betoltuk az egészet, már kezdett erősen megtelni a poci, de a társaságban akadtak olyan eszetlenek, akik meghagytak a maguk adagjából, és ezt nem tűrhettük, úgyhogy Sándor benyomott még egy csülköt, én meg még jó pár fincsi kolbászt. Ebben az volt a legjobb, hogy kértünk hozzá még perecet, és frisset sütöttek nekünk - ne olyannak képzeljük el, mint a mi roppanós perecünk, ennek egészen lágy, omlós tésztája volt, és forrón egészen felséges íze. Kár, hogy nem fért több belém.

Időközben elfogyott a liter sör, második körben pedig előrelátóan csak egy félliteres korsóval kértem - nem az alkoholmennyiség lett volna sok, csak annyi folyadékot már nem volt hová burítani. Főleg, hogy a korsóval együtt befutott az "Apfelstrudel mit Vanillensosse" is. Valszeg alapfokú német nyelvvizsga sem kell hozzá, hogy megfejtsük: itten almásrétesről van szó vanilíaszósszal. Sok almásrétesről, mert nem lévén képesek tovább strapálni bendőjüket, többen is ránk hagyományozták a desszertet. Szóval még ebből is megettem kettőt - isteni volt, komolyan, megint csak anyám réteséhez tudom hasonlítani, pedig ő fekete öves rétessütő mester (legalább nyolc dan).

Na, akkor kezdtem érezni azt a feszítő érzést odabent, ami azért annyira nem esik jól - de igazából a kaja egyetlen falatjáról sem mondtam volna le szívesen utólag, hogy elkerüljem, annyira jó volt az egész. Ha valakinek nem lenne ismerős a címbe foglalt Mr. Creosote neve, hát íme ő, amint híven szemlélteti állapotomat a Chili bárban elköltött bajor vacsora után:

A fizetés és a búcsúzkodás a szokásos társaságtól - Gábortól, Janitól, Kláritól meg a férjétől - komoly nehézséget okozott, aztán Sándorral úgy döntöttünk, a hazaút egy részét jobb lesz gyalog megtenni, és a metróról leszállva átballagtunk az Árpád-hídon, ekképp megszabadulva az este felszedett kalóriák egy kétszáznegyvenheted részétől.

A következő vacsora elvileg török lesz, de az már kevesebb, mint egy hónap, és nem biztos, hogy addigra éhes leszek megint.

Bazmeg

Meséltem ugye nemrég A penge magáról, miután leadtam jól. El is ment a szerkesztőnek, és megállapodtunk, hogy bármi kérdése, ötlete, akármije van, megosztja velem izibe.

Megosztotta. Különben tök okés és barátságos párbeszédet folytattunk, és teljesen jól kijöttünk egymással. De. Az első dolga volt, hogy kiszedte a káromkodásaimat. Ugyanis az eredetiben itt-ott előugrik egy egészen remek érzékkel elhelyezett fucking meg ilyesmi, és hát nem gondoltam, hogy ezeken magyarul finomítani kéne, úgyhogy nem spóroltam a bazmegekkel meg volt a picsába is, meg ez-az, ami kell. Hát nem maradt belőlük semmi.

Azt mondta a szerk, azért, mert angolul sokkal természetesebb egy fuck meg egy shit, mint magyarul egy bazmeg meg egy szar, és az angolul tulajdonképpen nem is annyira trágárság. Aha. De akkor, kérdem én, mégis mit mond egy angol, ha káromkodni akar?

Meg hogy ejnye, egy varázsló szájába hogy lehet olyat adni, hogy bassza meg. De miért nem? Az egész Bayaz-dolognak éppen az a lényege, hogy marhára nem az a sztereotip varázsló, mint ahogy a többi karakter sem az a kimondottan sztereotip ifjú titán, meg háborús hős meg széplány.

Oké, aláírom, hogy van egy-két szituáció, ahol egyszerűen hülyén hangzik jelzőként mondjuk a kurva vagy a kibaszott, és jobban illik oda egy sima átkozott vagy ilyesmi, de a stratégiai pontokon, ahol a szereplők személyiségéhez tesz hozzá az a bazmeg, bazmeg, onnan szerintem egyszerűen nincs jogunk kiszedni sem prüdériából, sem valamiféle stilisztikai izékre hivatkozva.

Meglátjuk.

Tapasok háborúja 2: Az Artesano visszavág

Ugye, éhen maradtunk mi már egyszer az Artesano (marha idegesítő weboldal, percekig tartott, mire rájöttem, mi merre) nevű spanyol étteremben, midőn a molekuláris gasztronómia egyébként elsőrangú, de igen szűken mért finomságait fogyasztottuk.

Most azért mentünk el ugyanoda, hogy a rusztikus andalúz ételeket is megkóstoljuk. A helyszín tehát ugyanaz volt - még az "r" betűt is visszaragasztották, amit legutóbb jól levertem a galériáról -, viszont a két kaját nyilvánvalóan nem lehet összehasonlítani egymással.

Most tényleg kissé falusias hangulatú dolgokat ettünk, az a sejtésem, ilyesmit süthet otthon Sanchez nagyi az unokájának, Miguelnek.

Miután Sándorral rendeltünk egy üveggel a marha drága (haha, a legolcsóbb bor az Artesanóban), de kitűnő bikavérből (Torres Sangre de Toro), ismerősök meg egy csomó ismeretlen társaságában nekiláttunk az első tálnak. Merthogy az előzetessel ellentétben gaspacho végül nem volt - de lehet, hogy el is voltam nélküle, a kenyér folyadékban típusú dolgok nekem ritkán jönnek be.

Ez a bizonyos első tál amolyan előételszerűség volt, rajta tonhalas táskával, uruguayi chorizzo kolbásszal és egy rózsaszínes, fűszeres szósszal megkent kenyérrel. Azt mondjuk díjaztam volna, ha a kenyér nem valami hétköznapi izé, hanem virít róla, hogy helyben készült. A kolbász kellemesen fokhagymás volt, olyan nagyon nem különbözött azoktól, amiket az ember itthon szokott a grillre dobni vagy ilyesmi, de igen finomnak találtuk, nem is maradt belőle egy falat se, pedig raktak a tálakra bőségesen. A helyzet az, hogy már ezután többet ettünk, mint legutóbb összesen.

És akkor jött a második tál, aminek amúgy szintén előétel hangulata volt. Az nem baj ám, hiszen tudjuk, hogy mindig az előétel a legjobb. Nos, ez a második tál Empanadas húsos táskát, Tortilla de Espanola lepényt és spanyol malacsültet tartalmazott, nem is szólva az Albondigas húsgolyókról. A táskában darált hús volt, a tortillában nem is vagyok biztos, hogy az volt-e, de szeretem az ilyesmit, úgyhogy jól esett, a malacsült malacsült volt, méghozzá rozmaringgal fűszerezve (és Sándor szerint borsikafűvel, de ebben én nem vagyok biztos). Ez utóbbival sikerült annyira spórolni, hogy nekem kábé egy fél villányival jutott belőle, de jócskán kárpótoltak az Albondigas gombócokkal, amiket pikáns, paradicsomos szósszal öntöztünk le.

Ezzel jól el is jutottunk a főételig, ami persze egy andalúz vacsorán nemigen lehetett más, mint a paella. Annak is a valenciai verziója, polippal, kagylóval, tonhallal, csirkével. Sáfránnyal persze. Sajnos egy tányér után már jóllaktam teljesen, így csak utólag bántam meg, hogy nem ettem még egy adagot az íze kedvéért. Ha egyszer arra járok, mindenesetre szívesen próbálom majd ki a környéken létező összes többi variációt is.

A desszertek közül a vörösborban sült körtéről azt hittem, nem fog ízleni, mert nem szoktam szeretni az ilyesmit, de végül teljesen bejött. Remekül harmonizált egymással a gyümölcs meg a bor íze, és a körte éppen annyira maradt kemény, amennyire azt kell.

A másik édesség a flan volt, ami nekem eddig kimaradt, de most annyira ízlett, hogy izibe' kerestem is egy receptet hozzá. És ki másét találtam, mint Kláriét (ezt nem úgy hívják, de ugyanaz) Sándor posztjának kommentjében. Tulajdonképpen egyszerű, pudingszerű valami, de az ízek összhatása igen különlegessé tette. Úgyis itt az őszi szünet, desszertet meg még életemben nem csináltam, hát szerintem megpróbálkozom vele egy óvatlan pillanatban. Persze el fogom baltázni, de hát üsse kő.

Szóval ha rangsorolnom kell - mert mongyuk az életem múlik rajta - a két Artesanós kaját, hát a fene tudja. Az elsőnél különlegesebb ételeket ettünk, különlegesebb ízeket éreztünk, ez kétségtelen. A második lényegesen kevesebb meglepetést tartogatott, de sokkal életszerűbb volt, és az ember mégiscsak azt érezte, hogy jó ételeket vacsorázik, nem pedig azt, hogy műkedvel. Ha az egyik ételsort még egyszer végigehetném, azt hiszem én mégis a molekuláris gasztronómiát választanám - persze kizárólag, ha utána elmehetek vacsorázni. Például valenciai pallát.

Még megvannak

És a tanulságról se feledkezzünk meg:

Fonákok és bohócok

A könyv leadása utáni nagy pihengetésben meg persze megint jól elmentem a Tennis Classicsra. A tavalyinál lájtosabb volt a program, így a mostani két nap az a teljes versenyt jelentette. Akkor nyolcan jöttek a dolgok komoly részére, most csak négyen.

Az igazság az, hogy hiába volt most is jó a dolog, nyomába nem ért a tavalyinak. No nem azért, mert Becker kidőlt a sorból, a pótlására érkezett Edbergre legalább ugyanannyira kíváncsi voltam. Azt már jobban sajnáltam, hogy az utolsó pillanatban visszalépett Wilanderről is lemaradtam. Nem mintha Pat Casht ne kedvelném (az egyik kedvenc röptézőm ever), de hát őt már tavaly ugye láttuk.

Leconte-ot is láttuk tavaly, de az se baj, mert már tavaly is nagyon jó volt, és a tücsök rúgja meg, idén is. Imádom ezt a fonákot (mongyuk Edbergével együtt), iszonyú kemény és pontos, és még elegáns is. Annyival szebb, mint a ma divatos brutálkétkezes.

Noah meg persze egy félelmetesen jókezű zseni, de hát ő meg nem veszi komolyan az egészet. Mongyuk marha vicces csávó, tényleg teljesen jóízűen lehetett röhögni, ahogy a szett végén a díszpáholyba oldalgó nézőnek odaszólt, hogy "It's 6/3 Edberg. But I played better." Csak én inkább teniszt szerettem volna látni. Persze volt abból is, néhány egészen csodás labdamenet is kisült a dologból, de nem az igazi, ha hiányzik a dolog éle. A tavalyi éppen attól volt sokkal jobb, hogy egy valódi versenyt láttunk, valóban győzni akaró játékosokkal.



Bohóckodni meg ott van a páros, azt arra találták ki. Mongyuk kettő abból is sok volt egy kicsit, mert azért bármennyire vicces (tényleg, nagyon) fickó Bahrami meg Muster, és bármilyen jópofán játszik is a kezük alá Haarhuis (ja, őt is megnéztem volna élesben is, nem lehetett volna Cash helyett vele pótolni Wilandert?) meg Cash meg Taróczy, azért ezt a dolgot nem lehet annyira variálni, hogy ne ismételjék magukat.

Ugye a második napon aztán Taróczyt egyszer csak lecserélték a US Open fiú páros versenyét egy tajvani társsal megnyerő 17 éves Fucsovics Mártonra. Egy darabig iszonyat zavarban is volt a srác a bohóckodó nagy örergek között, kicsit beremegett a keze, meg minden. Sokkal érdekesebb lett volna a második napi páros helyett neki szervezni egy rendes bemutatómeccset. Akár valamelyik öreggel (emlékszem a 92-es(?) Noszály-Borgra, az is tök jó volt), akár egy másik fiatallal. No mindegy.

Azt meg már tavaly is elsírtam, mennyire gáz Gundel Takács Gábor, ahogy kényszeresen nekiáll jópofizni a szünetekben, mintha a kertévék valami szutyok bulvárműsorában érezné magát. Idővel rászólhatott valaki, mert aztán már nyugtunk volt tőle. Meg az sem változott, hogy a meccsek végén szar angolsággal szarokat kérdez.

A mélypont persze a Danny Blue nevű mentalista (sic!) fellépése volt, szegény Edberg meg Leconte is csak feszengett. Esküszöm, kínosan éreztem magam. Á, hagyjuk is.

Szóval azért tök jó volt végső soron, és hát láttam Edberg és Cash röptéit, Leconte meg Edberg fonákját, Noah hülyeségeit meg a többit. Ott a helyem jövőre is. Samprasban reménykedem.

A penge maga

Annak, hogy eltűntem a blogomról egy ideje, az az egyszerű oka van, hogy Joe Abercrombie lekötötte minden kreatív energiámat. Masszív napi tíz oldalakkal kellett haladnom, ami ezért ilyen oldalakból nem semmi, higgyétek el nekem. Életemben először így is megesett az a csúfság, hogy késtem a leadással pár napot. De hát alig több, mint két hónapom volt huszonhét ívre. Mondom huszonhét ívre! Több mint egymillió leütés. Az sok.

Fikáztam én már itt a fantasyt rendesen, és valóban nem a szívem csücske a műfaj, de persze eddig igazából egy-két fordításra kapott novellán kívül csak Robert E. Howarddal meg Tolkiennel találkoztam. A linkelt bejegyzés ugye Howardról szólt, a Gyűrűk uráról meg nagyjából ugyanaz a véleményem - az első kötet végén érve sikítva váltam meg tőle.

Ehhez képest A penge maga nagyjából a legszórakoztatóbb könyv, ami fordítóként valaha a kezem ügyébe került. Fantasynak fantasy ez is, de annak borzasztó eredeti. Abercrombie egészen élő, nagyszerű világot teremtett, összetett, hiteles karakterekkel. Megvan a barbár harcos, a délceg ifjú, a nő, a varázsló meg ami kell, de mindegyikük személyiségét elképesztő csavarok teszik izgalmassá. Gandalffal például aligha fordulhatott volna elő, hogy meztelenül kiront a fürdőkádból, a farkáról csöpög a víz, és azt ordítja, hogy 'what the fuck is going on?'. Bayaz pedig, a helyi kváziGandalf, éppen ezt teszi.

A történetnek még van hová alakulnia, ugyanis ez a 27 ív csak a trilógia első kötete. A második (Before They Are Hanged) és a harmadik (The Last Argument of Kings) már itt várják, hogy sorra kerülhessenek. Mind a kettő bőven hosszabb. Szerencsére viszont jóval több időm lesz rájuk, és ha továbbra is marad ilyen az egész, hát üsse kő, mennyit kell gürizni vele.

A könyvtár legidősebb olvasója

Nagyapámat felhívták a kaposvári könyvtárból, és közölték vele, hogy a nyilvántartás alapján a maga hajszál híján 91 évével ő eme nemes műintézmény legidősebb beiratkozott tagja. (Jár is rendesen különben, a múltkor is ő vett ki nekem Elveszett paradicsomot, amikor kellett egy idézet a City of Bones mottójához.)

Azért néztek utána a dolognak, mert nemsokára lesz egy könyvtári ünnepség, és meghívták, mert valamiféle ajándékot akarnak adni neki. Úgyhogy egyelőre frászban van, hogy akkor biztos beszélnie is kell majd, és fogalma sincs, mit mondjon. Szeretném én, ha ennyi idős koromban ez lenne a fő problémám, komolyan.

Állítólag megkérdezték, nem jelent-e gondot neki ennyi idősen bemenni a bulira. Muhaha. Azért ha olyan embert akartak előkeríteni, akin látszik is, hogy a könyvtár legidősebb olvasója, rossz helyen keresgéltek.

Azt tudom, hogy az orvosánál is ő a legidősebb páciens, de oda azért a könyvtárral ellentétben nemigen jár.

Száz egész nulla nulla

Ráálltam a gyógyszertárban a mérlegre (úgyis mint patikamérleg), és azt mondta:

100.00

Ilyen szépen, sallangmentesen, kereken.

De tudnak-e a szlovákok szlovákul?

Igen sok vidámat hallottunk már a szlovák nyelvtörvényről, úgyhogy most nem állnék neki nagyon siránkozni a magyarokról, megtették helyettem mások, természetesen jogosan.

Arról nem is szólva, hogy erős rossz érzéseim vannak, ha arra gondolok, hogy a magyar nyelvtörvény értelmében Magyarországon egy szlovák nem írhatja ki a szlovákok számára szlovák vízibicikliket kölcsönző szlovákvízibicikli-kölcsönzőjére szlovákul, hogy "vízibcikli-kölcsönző" (hálás lennék, valaki kisegítene, és elárulná, hogy van szlovákul az említett egység elnevezése). Szóval nekünk is megvan ám a magunk baja, még akkor is, ha a két törvény baromsági együtthatója nem mérhető egymáshoz.

Viszont most jutottam el odáig, hogy át is futottam az ominózus nyelvtörvényt (itt van magyarul, bár nyilván csak remélni tudom, hogy korrekt a fordítás), és ezt találtam:

(3) Az államnyelv kodifikált formáját a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma
(továbbiakban: Kulturális Minisztérium) hagyja jóvá, és teszi közzé az internetes honlapján.

Mi van? Honnan a búbánatból lenne az államnyelvnek kodifikált formája? Ki kodifikálja, és mi alapján? Hogyan kell csinálni az ilyen kodifikálósdit egyáltalán? Valahogy úgy képzelik, hogy a minisztérium internetes honlapjára oda lesz írva, hogy "az egyes szám első személy jelen idő, kijelentő mód ragja a szlovák nyelvben az '-u'"? (Nyilván fogalmam sincs, mi a rag, korabeli orosztanulmányaim alapján hasaltam.) És milyen alapon választanak a nyilván meglévő számos nyelvváltozat közül? Magyar példákat használva, mi alapján döntik el, hogy az "eszek"-et vagy az "eszem"-et választják, ezzel törvényen kívül helyezve a kisebbségekkel együtt a szlovák anyanyelvi beszélők jelentős hányadát is?

Na, ekkora baromság nálunk azért nincsen, bár meglepően sokan hiszik azt, hogy létezik a magyar nyelvnek valamiféle "kodifikált" változata, amit az Akadémia állapított meg, és akkor aszerint illenék beszélni minékünk szerencsétlen megtévedt magyaroknak, csak sokan olyan hülyék vagyunk, hogy képesek vagyunk ettől eltérni, az pedig értelemszerűen nemzethalálhoz vezet. (Ezek tapasztalatom szerint általában azok az emberek, akik összekeverik a nyelvet a helyesírással, és azt hiszik, hogy a magyar szavak kimerítő listája megtalálható a Helyesírási Szabályzat példatárában, jobb esetben az Értelmező Kéziszótárban.)

(4) Az államnyelv kodifikált változatába történő, annak szabályszerűségeivel ellentétes mindennemű beavatkozás megengedhetetlen.

Ezt végképp nem tudom elképzelni, hogyan kell érteni. Hogyan avatkozhat be valaki az államnyelv kodifikált változatába (annak szabályszerűségeivel ellentétesen)? Tájszólást mer használni? Suksükölni (akárhogy is kell azt szlovákul) mer az állatja? Vagy mi?

A szomorú persze az, hogy ha nálunk lenne ehhez mérhető nyelvtörvény, bizony itt is rengetegen támogatnák az ilyen jellegű értelmetlen baromságokat. Emberek képesek mifelénk is piszkos nehezen viselni, ha mások kicsit másképp beszélnek magyarul, elég beleolvasni egy átlagos olvasottabb blog hozzászólásaiba - szinte nincs olyan, ahol valaki ne kötne bele a másik nyelvhasználatába. (A helyesírásról nem is beszélve, de arról már nyilatkoztam.)

A még szomorúbb az, hogy lenne olyan "nyelvész", aki e mellé hajlandó lenne odaállni, és szívesen neki is veselkedne a kodifikációnak. Grétsy Lászlóból, Balázs Gézából meg eszmetársaikból simán kinézem, főleg azután, hogy lelkesen propagálták a létező magyar nyelvtörvényt, aminek már a preambuluma is majd akkora blődség, mint a fentebb idézet szlovák részletek. (A magyar nyelvtörvényről itt érdemes olvasgatni.)

No de vissza Szlovákiába. Hogy egyértelmű legyen e lényeg, idézem ezt is:

(1) Államnyelv alatt a 3. §-tól a 8. §-ig terjedő rendelkezésekre vonatkozóan a szlovák nyelvnek 2. § (3) bekezdés szerinti kodifikált változata értendő, ezzel nincs kizárva másnyelvű új szakkifejezéseknek, fogalmaknak vagy új jelenségek megnevezéseinek használata, amelyekre még nem állandósult és nem lett kodifikálva az államnyelvben megfelelő egyenértékű kifejezés, valamint a nem irodalmi nyelvi eszközök használata, amennyiben célzatos (funkcionális) használatukról van szó, főként művészi alkotásban és publicisztikában.

Szóval legyen világos: az államnyelv az nem a szlovák, mint olyan, hanem a szlováknak a Kulturális Minisztérium honlapján közzétett, kodifikált változata. Tehát aki suksüköl (szlovákul természetesen), az éppen úgy nem az államnyelvet beszéli, mint a csallóközi magyarok.

És bizony nemcsak az anyanyelv, de az anyanyelv-változat használatát sem ildomos korlátozni egy kultúrországban.

Az MTA Nyelvtudományi Intézetének petíciója meg éppen azért a legértelmesebb a számos szlovák nyelvtörvénnyel kapcsolatos aláírásgyűjtés közül, mert nem a mi kis sérelmeinkre bazíroz, hanem higgadtan, érvelve, több szempontot figyelembe véve mondja el, miért faszság ez az egész.

Én már jó rég aláírtam.

Indul a görög aludni

Kissé sűrű napjaim miatt folyton elmaradozok itt magammal, és tessék már megint: csak most jutottam el odáig, hogy írok pár szót a múlt csütörtöki Lucullus Bt-s görög vacsoráról.

Izibe őszinte is leszek: a késlekedésnek bizony az is az oka, hogy a vacsora nem volt különösebben emlékezetes. Mongyuk éhen nem maradtunk, az biztos, a Gyradiko bőséges adagokkal szolgált.

Igazság szerint nagyon vacilláltam, hogy elmenjek-e egyáltalán, mert aznap reggel toltuk a pótvizsgát, meg délután értekezlet is volt, és az teljesen biztos volt, hogy a gyroskészítő tanfolyamra nem érhetek oda, és ráadásul úgy sejtettem, hogy a későbbi vonatra is futnom kell. Hát nem kellett, mert az értekezletnek örvendetesen hamar vége lett, úgyhogy útnak indultam.

Szeretnék ehelyütt röviden kitérni a MÁV nevű csodára. A Pécs-Budapest IC-k félóránál kevesebbet sosem késnek. Sosem. Kalkulálni lehet nyugodtan, hogy menetrend + 30 perc vagy több. Ráadásul a nemzetközi vonatoknál a pótjegy árát sem térítik vissza, mondván, hogy nem rajtuk múlik. Ehhez képest a csütörtöki vonatom 40 perces késéséből 30-at már Dombóvár után szedett össze. No comment. (Viszont most se oda, se vissza nem szállítottak le Sárbogárdon.)

Mire a negyven perc késés után kitömegközlekedtem Békásmegyerre, már ott ült mindenki a szabadtéri asztalnál, ami némi meglepetésemre közvetlenül egy közepesen forgalmas úttest mellett állíttatott fel. No de tudtuk, hogy kisvendéglőbe, kvázi büfébe jövünk, gond egy szál se (bár én szeretem látni, mit eszem, és ez a sötétben nem mindig adatott meg). Szerencsére még az első söröm felét is bőven megittam, mire kijöttek a hideg előételek. Meg egy ouzót is, pedig utálom. Most is utáltam, de gondoltam, egy görög vacsorához azért dukál.

A hideg előételekkel együtt érkezett meg az élő görög zene a tulajdonos, Ghavrilos Arghyropoulos, valamint Zeus nevű buzukisa jóvoltából. Nem vagyok oda a görög muzsikáért, és a háttérben a ritmust adó szintetizátor határozottan lagzilajcsissá tette a dolgot, de végül is illett a kajához a koncert, és némi hangulatot is varázsolt, úgyhogy utólag is áldásom rá.

Mint szinte mindig, most is az eleje volt a legjobb. Klasszikus görög kajákat kaptunk le a tálról: dzadzikit, padlizsánkrémet, csípős kecskesajtkrémet, paradicsomos óriásbabot, csípős csicserimasszát, epirusi tiropitát és spanakopitát (utóbbi kettőt túróval, illetve spenóttal töltött piteszerű pita). Egyik sem hagyott kívánnivalót maga után, nekem legjobban a kecskesajtrém jött be.

A kétféle meleg előétel közül a dolma (szőlőlevélbe tekert fűszeres rizs - olyan, mint a tőtike, csak nagyon más) nekem sajna nem ízlett, de készséggel vállalom, hogy a hiba bennem volt. A tulaj, a nálunk született, de színgörög Ghavrilos sajtgolyója viszont fenséges volt, és állítólag kuriózum, mert ilyet csak ő csinál az országban.

A két főétel közül az elsőt, a citromos csirkét tepsis burgonyával tökéletesen értelmetlennek találtam. A citromot nyomokban sem lehetett észrevenni rajta, inkább a paradicsomtól volt egy kis lecsós fílingje, de alapvetően ha egy jóféle menzán eszem csirkecombot krumplival, az nagyjából ugyanilyen ízű. Anyámé meg sokkal jobb.

A következő hústálon azt kapta az ember, ami a görög ételekről először eszébe jut: gyrost, szuvlakit, biftekit bulgurral, salátával meg pitával. Sajna kicsit hidegek voltak a húsok mire eljutottak hozzánk, de azért az ízükkel nem volt gond egyáltalán.

Időközben annyira hülyére zabáltuk magunkat, hogy Sándorral gyorsan le is sétáltunk az alig pár méterre lévő Duna-partra egy kicsit levegőzni. Még szerencse, hogy ő nem eszik desszertet, mert mire visszaértünk, olyan kevés maradt a kitűnő baklavából, hogy pont elég volt nekem.

Mindent egybevéve azt kell mondjam, tisztes görög vacsorában volt részünk. Azt mondják, a Gyradiko Magyarország legautentikusabb görög étterme, és ebben nincs is okom kételkedni. Az is egyértelmű, hogy kitűnő alapanyagokból dolgoznak, a húsok (amikről sajna csak találgathattuk, milyen állatként funkcionáltak négylábú korukban) érezhetően jó minőségűek voltak, a zöldségek frissek, ízletesek. Kis hiba az egészben, hogy másnapra gyakorlatilag elfelejtettem az egészet, most is meg kellett néznem a meghívót, hogy felidézzem.

Ettől még a görög ételek híveinek abszolút ajánlom a Gyradikót, ha megfizethető, egyszerű, valódi élményre vágynak.

Előszó

Az úgy volt, hogy apám tegnap a Balatonon elment bevásárolni a kocsimmal, és amikor visszajött, a jelek szerint rajta felejtette a világítást, mert este hiába próbáltam elindulni haza: se kép, se hang. Szereztünk hát a szomszédtól kábelt, de annak se lett semmi eredménye, továbbra se volt gyújtás se, meg semmi.

Szóval otthagytuk a kocsit a Balatonon (lehúzott ablakokkal - de ponyvával letakarva -, mert ugye akku nélkül azt se lehet felhúzni), ma meg szereztünk egy másik akksit meg egy kábelt, és visszamentünk. Sec perc alatt derült ki, hogy a szomszéd kábele volt a szar, mer a frissen vettel öt perc múlva már minden rendben volt, elindultunk, hazajöttünk.

Nem gáz, bár ennél nagyobb bajom sose lett volna autóval. Ezt tulajdonképpen csak azért írom most ide, mert rájöttem, hogy akkor szépen sorban el fogom mesélni izgisebb külföldi lerobbanásaim történetét.

Belgium, 1992. (Súlyos.)
Franciaország, 1993. (Ez inkább vicces.)
Horvátország, 1998. (Súlyos, de legalább közelebb van, mint Belgium.)
Ausztria, 2002. (Na jó, ez nem komoly egyáltalán.)

Már ha lesz időm. De még Joe Abercrombie-ról se meséltem, pedig érdekes. Csak durva napi adagokkal kell haladnom, és estére a francnak sincs kedve még írni. (Pedig akartam még szlovák nyelvtörvényről is.)

Most is megyek inkább Bonest ésvagy Chuckot nézni.

Megy a következő vonat Kanizsára

Az úgy volt, hogy Nyírvasváriban fociztunk a helyi kiccsávókkal, és az egyik srác a sok ismeretlen pofa láttán megkérdezte, hogy Bátorból jöttünk-e (Nyírbátor ugyanis a szomszéd város). Mire Cs. barátom gondolkodás nélkül rávágta a választ: Igen, Ulánbátorból.

Na most van ennek már vagy tíz éve, és menet közben félig-meddig el is felejtettem a történetet, ma azonban egy kevésbé rugalmas kalauz segített felidézni, miután Sárbogárdon leszállított az IC-ről kettesben egy sráccal, aki Bátorból jött. Ulánbátorból.

Az úgy volt, hogy amikor tegnap elindultam Leiter Jakab blogtalálkozójára, egyszerűen elfelejtettem bedobni a hátizsákba bármiféle iratot. Biztosan lehettem volna rendesebb gyerek, és máskor eszembe is szokott jutni, de mivel soha az életben nem hiányzott, hogy nálam legyen a személyim, hát előfordul, hogy megfeledkezem róla.

Odafelé mint soha máskor, most sem volt semmi gond, kezelték szépen a jegyeimet meg minden, megnézték a pöcsétet a közalkalmazotti kedvezményes lepedőmön, majd barátságosan továbbálltak.

Hazafelé ellenben kalauzbácsi közölte, hogy kérne egy fényképes igazolványt is. Nálam meg nem volt. Úgyhogy azt mondta, vagy fizetek hatezer forint büntetést, vagy leszállok Sárbogárdon. Amúgy nem vonom kétségbe, hgoy tekinkli szpíking igaza volt, de hát olyasmihez ragaszkodott, amihez soha egyetlen egy kollégája sem, és ő is tudta jól, hogy nem bliccelek, egyetlen fityinggel sem károsítottam meg szeretett cégét meg semmi. Aszonta, ő híres a szigorúságáról, és különben is, ha továbbengedne, a szakmáját köpné szembe. Aha.

Leugrottam hát Sárbogárdon, gondoltam veszek egy kiegeszéítőjegyet gyorsan, és visszapattanok a vonatra. Persze, hogy valaki állt a pénztárnál és bonyolult jegyet vett. Az már nem is számított, hogy a pénztárban egy láthatólag agyvérzéses néni ült, aki kedves volt, de valami hihetetlen lassúsággal dolgozott. Ha a Willám Will van ott, sem értem volna vissza a vonatra, mielőtt továbbindult.

Itt jött a képbe az Ulánbátori sorstárs, akinél meg nem volt diákigazolvány. Csak 17 éves volt, de jól megtaláltuk a hangot, és eldumáltuk az egy órát a következő személyvonatig, a másfél órát a személyvonaton Dombóvárig, meg a negyven percet a következő vonaton Dombóvártól Kaposvárig. Magyarul persze, nem mongolul, ötéves kora óta él itt. Viszont, amikor az anyukájával beszélt telefonon, életemben először hallottam élő mongol szöveget, és izibe azonosítottam, hogy az "igen" úgy van, hogy "ca". Every cloud has a silver lining, see.

Kell-e mondjam, hogy potyára vettem meg a kiegészítőjegyet, a következő két kalauz mindegyikének tökéletesen megfelelt a sima ötven százalékosom, még a közalkalmazotti kedvezményes lepedőmet sem kérték el, nemhogy fényképes igazolványt.

Nyilván szembeköpték a szakmájukat. Meg én is, amikor kettessel átengedtem Raját.

Frászt.

Éjszakai utazás (vagy valami hasonló)

Közben nem is írtam a Night Roadról, amit pedig már több mint két hete befejeztem. De majd most.

Nekem kicsit meglepő, mennyire mennek most a vámpíros könyvek, néha úgy tűnik, húsz év alatti korosztálynak el se lehet adni semmit, amiben nem szívnak vért legalább egy kicsinyég. Mondjuk persze mindegy, divathullámok mindig lesznek, egy-két év múlva talán majd a mütömők életével és munkásságával foglalkoznak a tiniregények. Úgy vagyok vele, hogy sebaj, jó tudni, hogy legalább van egy csomó tizenéves, aki tud olvasni.

A Night Road (by A.M. Jenkins) is vérszívókról szól, annyi a különbség, hogy ők nem nevezik magukat vámpíroknak, sőt határozottan rühellik a szót, mert nem akarják, hogy bárki Lugossy Bélára asszociáljon róluk.

Jenkins hemói (a "vérevők") ugyanis egészen mások. Ők csak egy keveset szívnak ki az omnikból (a "mindenevőkből"), akik ideális esetben észre sem veszik, mi történt. A gond akkor van, ha kimarad pár éjszakányi táplálkozás, mert akkor jön a Szomj, amit nem lehet leküzdeni. Ilyenkor történik az, hogy a hemó annyi vért szív, amitől az omni meghal - és ezzel hemóvá válik maga is.

A főszereplő, az örökké 18 éves Cole aszerint igyekszik rendezni az életét, hogy minden este vérhez jusson, és soha ne érje utol a Szomj. Aztán egy szép napon rábízzák a szintén 18 éves Gordont, aki egy baleset folytán frissiben lett hemó. Sandor (sic!) barájtával hármasban útra kelnek, hogy éjszaka utazva, táplálékot keresve, nappal pedig szállodákban aludva járják a világot, amerre éppen a kedvük tartja, és próbálják bevezetni Gordont a hemóság rejtelmeibe.

Amolyan roadmovie/fejlődésregény ez. Nyilván Gordonnak is emésztenie kell, hogy oda a régi élete, és valahogy át kell állnia egy újra, és persze nem egyszerű a világ, ha az ember az egyik nap hamburgert és sört fogyaszt, másnap meg már vért. De a középpontban mégiscsak Cole személyisége van, aki felidézi majd kétszáz évvel ezelőtt omni múltját, és az azóta hemóként eltöltött időt, a Gordon tanítása során szerzett tapasztalatok pedig hozzásegítik, hogy szembenézzen ennek az időnek a legsötétebb pillanataival.

Mongyuk nem tudom, mennyire lehet célközönség a Twilight tizenéves csajokból álló rajongótábora - itt nincs romantika és szex, vagy csak nagyon kevés. Itt lelki élet van, mégpedig kamaszfiú lelki élet. A főszereplővel, Cole-lal nemigen lehet azonosulni (nem mert seggfej vagy ilyesmi, csak a helyzete miatt). Szóval kétlem, hogy irdatlan siker lesz. Pedig lehet, hogy megérdemelné.

A furcsa (vagyis nem is olyan furcsa, volt már ilyen máskor is) az, hogy amíg olvassam, szerettem, és jó szívvel is gondolok rá vissza, és ajánlani fogom embertársaimnak. Fordítani meg nem szerettem. Merugyanis tulajdonképpen egy intelligens, teljesen jól megírt könyvről van szó. Csak hát a mondatok. Nagyon nem feküdt Jenkins stílusa, izzadtam sokat. Azért remélem, sikerült tisztességgel összeraknom a dolgokat a végén. Igyekeztem.

Arról nincs információm, hogy mikor jelenik meg.

Tíz

Miután ugye tavasszal kifordítottam a bokámat, aztán amikor nagyjából helyrejött volna, megint kifordítottam, meglehetősen passzív tavaszom volt, piszok keveset sportoltam. Az utóbbi hetekben kezdtem csak el teniszezgetni, ami érdekes módon még mindig jobban megy, mint a monoton kocogás, mert attól már pár lépés után elkezd masszívan fájni a bokám.

Érdekes módon a kihagyás a testsúlyomon nem látszik meg különösképpen (dagadt vagyok, de nem jobban, mint eddig), de a kondimon annál inkább. Érzem, hogy lassú vagyok és gyenge önmagamhoz képest. (Szóval valahogy mégiscsak neki kéne állni annak az istenverte kocogásnak.)

Amikor pedig tavaly azt mondtam, hogy idén rendesen fogok edzeni a Balatonátúszás előtt, komolyan gondoltam. Ezentúl csak akkor állok neki, ha tudom, hogy van esélyem a 2 óra 30 perces szintidőre.

Viszont nagyon utálom Fonyódról nézni a Balatonon sorba álló árbocokat. Meg este nézni a tévében az úszókat. Erősen rászoktam már az átúszásra, határozott elvonási tüneteim voltak szombaton.

Jövőre majd nem szaggatom szét a bokámat, és akkor tényleg jön a tizedik.

M, mint mindmegette (UPDATE)

(Az úgy van, hogy egy hülye vagyok, és a mobilnetes simkártyámat elcsesztem, mert a telefonomba tettem (gyön az internet a levegőből a telefonba, onnan blútúszon keresztül a laptoba, 21. század vastagon), aztán előbb beütöttem a telefonos simkártya pinkódját, aztán a bankkártyám (!!!) pinkódját, aztán harmadikra már a jó pinkódot, csak rosszul, szóval most addig nem tudom használni azt a szart, amíg hétfőn haza nem megyek, és elő nem bányászom a pukkódot valahonnan (remélem, megvan), a telefonos simkártyámmal viszont nem akarok ugrálni, mert az drága lenne, úgyhogy ezt most megírom vördpedben (15 éve nem használtam), aztán bekopipésztelem, föltöltöm, képek meg linkek meg jönnek hétfő este utólag, amiért is szorri vagyok erősen.)

Natehát. Tegnap részt vettünk Sándorral az első Lucullus BT-s elnökségi ülésünkön, merthogy meghívtak bennünket a lemorzsolódott tagok helyére. Aboszolút megtiszteltetés, és nyilván ezek a bejegyzések is hozzájárultak a dologhoz, úgyhogy lelkesen számolok be megint az elnökségi ülés utáni vacsoráról ezúttal is, nem vitás.

Az M elnevezésű étteremben jártunk, ami egy Petri György-versről kapta rejtélyes nevét. A néven kívül a berendezés is igen eredeti, ugyanis tapéta meg abroszok meg berendezési tárgyak (jó, kivéve széket, asztalt és az egyéb kötelező kellékeket)gyanánt kartonpapírok szolgálnak, rajtuk egyszerű vonalvezetésű tollrajzokkal. Mondhatni, primitív vagy mi, de nekem meg mindenkinek, akivel beszéltem, abszolút bejött a dolog. Akárki a felelős a cuccért, marha jó érzékkel kapta el a hangulatot. (Balra a főnök és a berendezéshez tartozó virágzat.)

Ebből is látszik, hogy most mellőztük a fine diningot, és nem harminc órán keresztül különféle laboratóriumi eljárásokkal készült dolgokat toltunk be, hanem hagyományosabb ételeket. És még kecskefej vagy takony sem lesett ránk a tányérból. Szóval kicsit ismerősebb ízvilággal találkoztunk, ami tán nem olyan kalandos, ellenben ezt szerintem ezúttal nem bántuk, bármennyire is élveztük az előző vacsorák különlegességét.

Úgy kezdtük az előéltelek sorát, hogy humusz kenyérrel, és ráadásul isteni kenyérrel, úgyhogy fogyott a dolog rendesen, meg kértünk is hozzá még egy adag kenyeret, ami persze jól jött, mert úgy folytatódott az előételek hivatkozott sora, hogy kacsamájpástétom salátával, ami meg még jobb volt, és az is ment a pékárura.

A szakácsnál itt sikerült kivernünk a biztosítékot, mert miután a pincérnők továbbadták neki, hogy mi sokat eszünk az előételből, felrohant, és hevesen gesztikulálva közölte, hogy ne együnk annyit, mert még egy csomó fogás hátravan, és nem fog belénk férni. Eredeti figura volt, Janka pincérnő, az est egyik fénypontja szerint pedig egyenesen nárcisztikus (mint minden szakács). Mi kikacagtuk, és ettük tovább a kacsamájat meg az időközben megérkezett fetasajttal töltött kápiapaprikát. Kell-e mondjam, az is milyen volt, még ha az izgalmasabb dolgok között kicsit feledésbe is merült? (Alant a kiakadt szakács.)


Aki jól számolt, az tudja, hogy három előételnél tartunk. Volt negyedik is ám. Sült libamáj almaágyon, marsalamártással. Na most ha az előző három nagyon finom dolgot összeadjuk, akkor majdnem megkapjuk, hogy ez mennyire finom volt. A máj omlóssága, a sült alma halvány roppanósságával állagra is fergetegesen illett egymáshoz, az íze miatt meg majdnem még liberót is kellett cserélnünk. Lóránt barátunk azt mondta, megfigyelése szerint mindig az előételek a legjobbak, és ebben különben lehet valami (az előétel még Nigériában is király volt). A főételek is bejöttek (mingyár mesélek), de nekem egyértelműen ez a libamáj volt a vacsora csúcsa.

Továbbá már most, az előételek végén kábé háromszor annyit ettünk, mint Andalúziában összesen. (A félreértések elkerülése végett: távol álljon tőlem, hogy a mennyiség legyen a lényeg, de van az az extremitás sokságilag meg kevésségileg is, amit azért nem lehet nem megjegyezni.)

Nadeszóvalakkor főételek. Kacsamell vargányaszósszal, pürétortával. Azon kívül, hgoy a pürétorta lényegében krumplipüré a tetején egy pirított réteggel, nem igazán van mit hozzáfűzni, a kacsáról meg a vargányánáról mindenki tudja, hgoy micsoda (aki nem, kérdezzen nyugodtan). Mindig az egyik kedvencem volt a kacsa, úgyhgoy ez könnyen lopta be magát a szívembe. (Balra Klári pürétortát mustrál.)

Kezdtünk megtelni, de azért nem teljesedett be a szakács próféciája, mert a slow foodot komolyan vették, és a fogások közt meglehetősen hosszú idő telt el, amit szerintem cseppet sem bánt senki, mert kellett ülepednie azért a dolgoknak rendesen, meg hát jó társaságban amúgy sem unatkozik az ember, és a társaság menetrend szerint jó volt - egyre inkább ismerős arcok közt ülünk, hiszen megint ott volt Gábor elnök (pénzt utalok ám, Gábor, csak ugye a net...), Jani, aki szkeptikus, Lóránt, aki kopaszabb, mint én, meg Klári, aki nem válik, viszont bogarak zizegnek a fényképezőgépében.

Amikor a második főétel odaért, marokkói bárányragu volt kuszkusszal (melynek többesszáma Lóránt szerint "cici"). A pörkölt pörkölt volt, és nagyon finom, én azonban a kuszkuszt továbbra sem bírom sajnos szeretni (köretként a tarhonyával együtt fintorgok rá erősen), úgyhogy ez volt az egész este egyetlen eleme, amibe csak beletúrtam picit. Már a kuszkusz nyilván, a pörköltnek természetesen nyoma sem maradt. (Jobbra Sándor és Lóránt a bárányraguval.)

Desszertből is kettő jutott. Bölcsen arra jutottunk, hgoy a feketeribizlis csokitortával kezdenénk, amiben állítólag az a poén, hogy az egyik szakács kitalálta a tésztát, a másik a krémet, a harmadik meg megsütötte (ez meg elment vadászni). Na most ha kuszkusztól eltekintünk (az legyen az én bajom, hogy nem szeretem), ez volt az a része a kajának, ami nem igazán jött be. Kicsit olyan semmilyen se volt, a feketribizlit például nyomokban sem lehetett érezni rajta.

No mindegy, mert a legvégém bazsalikomos parfé következett, amiből viszont több adagot megettünk. A világ legjobb kajabefejező utóédessége, komolyan. Végtelenül egyszerű valami, tojássárgája meg bazsalikom fagyivá fagyasztva, de mesésen kellemes és könnyű. Ki kéne próbálni valahogy itthon, télleg. De biztos elbaltáznám.

Eddig nemigen étteremreklámoztam, de én most aszondanám emberek, ha vacsorázhatnétkotok van, érdemes elmenni esetleg az M-be a Kertész utcába (az Oktogon közelében). Az étlap nem valami hosszú (a mi kajáink közül egy se volt rajta), de szimpatikus, és azt mondják, sűrűn változik mindig a szezonhoz alkalmazkodva, az árak meg, hogy borzasztó fárzispufogtatásba kezdjek, a földön járnak. Meg marha jópofák a kartonpapírra rajzolt karnisok és órák és tükrök meg whatnot.

Ja, és amikor valaki megkérdezte tőlem, hogy van a bodza angolul, mielőtt egyáltalán a processzoraimig eljuthatott volna a kérdés, megszólalt az iszonyú bájos Janka, és aszonta: elderberry.

Ötven

Apukám is eljött a diplomaosztómra annak idején, meg láttam, hogy fontos is neki, hogy ott legyek, úgyhogy én is elmentem tegnap az övére.

Így 72 felé persze nem most végzett. Igazából 59-ben járt a főiskola végére, úgyhogy most az aranydiplomáját kapta meg néhány korabeli évfolyamtársával együtt.

Egy ilyen diplomaosztó persze eleve tűrhetőbb, mint egy általános iskolai tanévzáró - határozott előnye vele szemben, hogy itt nem csacsascsáznak az ötödikesek -, de külön aranyos volt, ahogy az elején elmondták az öregek életét, és a kezükbe nyomták a cuccost. Mongyuk volt, aki érdekes érdekes felolvasandó életrajzot adott le magáról - "az 56-os forradalom hőse voltam" -, de hagyjuk.

Apám életrajzából persze kimaradt a legmagasabb szakmai elismerés meg a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, ami van neki (pedig ő állítólag beleírta), plusz épp lemerült az elem a fényképezőgépemben, de hát sebaj.

Majd remélem, Lóci is eljön, amikor én kapom meg az aranydiplomámat. 2043-ban. Az azér elég valószínű, hogy nekem nem lesznek olyan kitüntetéseim, amikről meg lehet feledkezni majd, de asse baj.

Az úgy jó lenne, ha a fiamnak is olyan apja lenne, amilyen nekem van.

HP

Keveset írok mostanában, nyár van meleg, nem történik semmi, valahogy ihlet se nagyon van, meg persze dolgoztam is sokat. Oly annyira, hogy ma kitettem a javítások utáni utolsó pontot is a Night Road végére, holnap mesélek róla, hogy milyen volt.

De most csak azt említeném meg gyorsan, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel, barátsággal és szeretettel nyugdíjaztam öreg laptopomat Bélát. Miután a két éve utólag vásárolt töltő is befosott, úgy döntöttem, nem új töltőbe fektetek be, hanem akkor már veszek egy új gépet, ami megfelel a mai kor követelményeinek (ezt nagyon szépen mondtam, azt hiszem).

Béla Toshiba, és mivel viszonyunk többé-kevésbé felhőtlennek volt mondható az utolsó pillanatig, márkahű akartam maradni, de aztán találtam egy tök megfelelő HP-t ócsóbbért, úgyhogy Hewlett Packardom van.

Egyébként egy vállveregetést kaptam magamtól, amiért a rafinált SATA-PATA problémák ellenére, meg annak ellenére, hogy rohadtul nem úgy működtek a dolgok, ahogy a rendszergazdánk meg a net mondta, telepítettem az XP-t (eszembe nincs Vistával szarozni, és a Linuxból is elegek voltak az eddigi kísérletek), sőt még a drájvereket is mindenhez, pedig se telepítő cédé (bezzeg volt egy tele liceszszerződéssel meg jótanácsokkal, hgoy ne gépeljek görbe háttal), se egy tisztességes manual. Akárhogy is, most frankón megy, egy dolog nincs rendben, a kábelen keresztül nem találja a gép a routert valamiért, de az nem baj, mert a WiFi hasít még a földszinten is, ami jó, mert ott sokkal hűvösebb van, úgyhogy holnap délután le is megyek oda dolgozni. Ja, meg valamiért a külső monitort nem bírom normális felbontásra állítani, pedig az fontos lenne. De majd megoldom.

Bélát meg majd ha lesz új töltő, Lócinak adományozom, hogy írhassa rajta tovább a zombis meg másmilyenes regényeit, amiket kitalált magának. Továbbá a HP naming rightja is őt illeti majd, ha a jövő héten hazajön végre az ország túlfeléről.

Bocs, tudom, hogy a kutyát nem érdeklik a számítógépeim. Csak két sort akartam, de I got carried away.

Rigó

Vele találkoztam a minap az udvaron. Halálra rémített, amikor felszállt az orrom előtt, aztán visszahuppant a földre. Repülni tanult. Anyarigót nem láttam sehol, pedig barátom még nagyon kezdőnek tűnt. Aztán másnapra eltűnt, bízom benne, hogy sikerült elszállnia oda, ahová szeretett volna. Nagyon jó fej volt.

Lóci a tengernél (meg én)

If this isn't nice I don't know what is.

Tizenöt

Amióta rendszeres közvetítések vannak, két olyan évre emlékszem, amikor egyetlen pillanatot sem láttam a wimbledoni döntőből. Az egyik 1999. július 4-én volt (Sampras - Agassi 6-3 6-4 7-5), és gondolom, bocsánatos bűn, hogy lemaradtam róla, mert aznap született Lóci fiam. Mongyuk nem lehetett nagy meccs az eredmény alapján.

Lóci vastagon benne volt abban is, hogy idén megint nem láthattam élőben a dolgot, merthogy együtt ugráltunk a tengerbe éppen vasárnap délután meg este, amikor Federer meg Roddick egymást gyűrte a délnyugati 19. kerületben. Sejthető volt persze, hogy tenisztörténelem lesz a dologból - kicsit bántam is, hogy elmulasztom -, de basszus, hogy ilyen meccsen, azt ki gondolta volna?

Kicsit a régi idők tértek vissza, amikor az ember csak másnap reggel vagy valahogy úgy szerzett tudomást róla, hgoy ki nyert - ami ma, a neten pontról pontra követett meccsek idején marha frusztráló bír lenni -, és amikor végül sms-ben megkaptam az eredményt, percekig bámultam szerintem bambán.

5-7 7-6 7-6 3-6 16-14.

Most nézem éppen három nappal később a döntő játszmát, és így már persze nem az igazi, de azt kell megállapítanom, hogy Federer furcsán töketlen volt Roddick adogatójátékaiban, pedig szerintem ha úgy játszik, ahogy az előző fordulókban, most is simábban nyerhetett volna annak ellenére, hogy ilyen piszok jó Roddickot sem ő, sem mi nem láthattunk korábban. A két korábbi döntőjükben sem, meg máskor, mások ellen sem. És akármennyire is örülök, hogy történelmet láthatok felvételről éppen, közben nagyon sajnálom Andy barátunkat, és drukkolok neki, hogy eccer - talán amikor már végképp senki nem számít rá, mint annó Ivanisevics esetében- ő is nyerjen egy Wimbledont. Jár neki.

Szóval 15. Sampras rekordja megdöntve. Különben imádom, ahogy együtt bír mosolyogni három olyan ember, aki szóba kerülhetett a valaha volt legnagyobbként, azzal, aki most már talán végleg és kétségbevonhatatlanul a valaha volt legnagyobb. (Bár az az alacsony ott a kép jobbszélén...)


Hatalmas egyébként, hogy Sampras eljött megnézni, hogyan nem ő már minden idők legtöbbszörös Grand Slam-győztese, ez a Nike-reklám meg mindent visz. A legjobb persze, mint mindig, most is McEnroe. "Double what I've got".

Városi gyerek

Voltam ma ellenőrizni néhány gyakorlaton lévő diákot,hogy ott vannak-e, ahol kell, nem éppen mosogattatnak vagy bébiszittingoltatnak-e velük a mezőgazdaságoskodás helyett, meg ilyenek. Különben ott voltak, csinálták a dolgukat, volt, amelyik fejőgépet mosott ki éppen, volt, amelyik vasvillával trágyát lapátolt. Aranyosak voltak, mert mind örültek nekem, én viszont igyekeztem nem maradni sokáig, mert - és most férfiasan őszinte leszek - ezeken a helyeken kibaszott büdös van. És kibaszott sok trágya. És kibaszott sok légy.

Viszont kaptam útbaigazítást egy atomsüket, de vicces kedvű szomszédtól, követtem egy főnök BMW-jét a telephelyre piros lámpán meg minden szaron keresztül (vagy le akart rázni, vagy azt tesztelte, mennyire tökös gyerek a lányok tanárbácsija - inkább utóbbi, mert amikor megérkeztünk, vigyorgott rám), és láttam egy öt perce született borjút, ami azért érdekes volt.

Na szóval tulajdonképpen. Csak azt akartam mondani, hogy az összes létező belátható felmenőm mezőgazdaságból élt - anyai dédnagyapám az a klasszikus dzsentri volt, aki a falu kegyelmes uraként a zárt kapun ugratott át a lóval, ha hazaérkezett, miután elkártyázta a fél birtokot, apai nagszüleim meg a lehető legcsóróbb parasztoknak számítottak -, de ez a cucc a jelek szerint genetikusan nem öröklődik, én már menthetetlenül városi gyerek vagyok.

Ha nekem kéne bárhol a mezőgazdaságban dolgoznom, emberek, mind éhen halnánk.

Szöveg nélkül

If this isn't nice I don't know what is.

Két nő

Délelőtt elindultunk a fiammal útlevelet intézni, mert hát el kéne már menni pár napra a tengerhez. Bevettük magunkat az okmányirodába, ahol is a félvállról pattogós információs néni erős portásmentalitásról téve tanúbizonyságot, vonakodott megosztani velünk a lényeges információkat, de végül nagy nehezen hajlandó volt elárulni, hogy nem jó úgy, ha a gyerek anyja csak később jön be aláírni, egyszerre kell menni, meg hogy születési anyakönyvi kivonat is kell (aszittem, ha már van előző útlevél, arra nem lesz szükség, de mégis van), meg hogy majd 12000 forintot kell befizetnem, ha sürgősségi.

Hát jó. Mivel a kiccsávó születési anyakönyvi kivonata itt most nem részletezendő bénázások miatt nem volt kéznél, besétáltunk a szomszédba a pógármesteri hivatalban, bekopogtunk az illetékes másik nénihez, és kértünk másolatot. A néni mosolyogva közölte, hogy nem fontos ám, egyszerűen feltelefonálnak az okmányirodából, és kész. Azért kiállított egy másolatot, de az rendesen 2000 forint, és semmi szükség rá, úgyhogy a következő ingyenes, de a célnak megfelelő technikát alkalmazta:

fogott egy posztitot, kiírta rá a nagykönyvből az adatokat, aztán lepecsételte. Úgyhogy kis sárga fecnin vittük a hiteles és a célnak tökéletesen megfelelő születésianyakönyvikivonat-másolatot.

Hihetetlen volt a különbség a mogorva seggfej okmányirodás meg a segítőkész anyakönyves nő között. Díjaznám, ha utóbbit klónoznánk a közhivatalokba, az előbbit meg elküldenénk valami kőbányába, ahová való.

Főleg, hogy az a 12 000 forint a végén 3000 volt, és kiderült, hogy az anyja is nyugodtan ráért volna bemenni később aláírni.

Százötvenhét

Volt szerencsém délután a Sky Newson meg a BBC Newson látni, ahogy megválasztották "speaker"-nek, azaz a brit parlamenti alsóház elnökének John Bercow konzervatív képviselőt. Nyilván eszem ágában nincs beleártani magam a brit belpolitikába, de figyeljük meg az alábbi videót kábé 1:00-tól:



Bercow nem részeg vagy hülye. Azért vonszolják ketten a szék felé, mert a hagyomány szerint az új speakernek vonakodnia kell, és a képviselőtrásak feladata, hogy a helyére rángassák. Nem tudom, az első speakernek tartott Sir Peter de la Mare-től ered-e a hagyomány - kapaszkodjatok meg - 1376-ból, vagy későbbről, de Bercow a 157. a sorban, úgyhogy nyilván nem tegnap kezdték ezt az apróságot sem.

A felsőházban az uralkodói jóváhagyás meg külön zseniális volt a beöltözött főrendekkel, a királynő (Elizabeth the Second, by the Grace of God, of Great Britain, Ireland and the British Dominions beyond the Seas Queen, Defender of the Faith) évszázados tirádáktól hemzsegő levelével.

Az embernek persze rögtön az a benyomása, hogy bezzeg az angolok... Viszont a történetnek van egy ismerős része is. A 156. speakernek, Michael Martinnak a képviselők költségelszámolásával kapcsolats botrányok miatt kellett lemondania.