Két nő

Délelőtt elindultunk a fiammal útlevelet intézni, mert hát el kéne már menni pár napra a tengerhez. Bevettük magunkat az okmányirodába, ahol is a félvállról pattogós információs néni erős portásmentalitásról téve tanúbizonyságot, vonakodott megosztani velünk a lényeges információkat, de végül nagy nehezen hajlandó volt elárulni, hogy nem jó úgy, ha a gyerek anyja csak később jön be aláírni, egyszerre kell menni, meg hogy születési anyakönyvi kivonat is kell (aszittem, ha már van előző útlevél, arra nem lesz szükség, de mégis van), meg hogy majd 12000 forintot kell befizetnem, ha sürgősségi.

Hát jó. Mivel a kiccsávó születési anyakönyvi kivonata itt most nem részletezendő bénázások miatt nem volt kéznél, besétáltunk a szomszédba a pógármesteri hivatalban, bekopogtunk az illetékes másik nénihez, és kértünk másolatot. A néni mosolyogva közölte, hogy nem fontos ám, egyszerűen feltelefonálnak az okmányirodából, és kész. Azért kiállított egy másolatot, de az rendesen 2000 forint, és semmi szükség rá, úgyhogy a következő ingyenes, de a célnak megfelelő technikát alkalmazta:

fogott egy posztitot, kiírta rá a nagykönyvből az adatokat, aztán lepecsételte. Úgyhogy kis sárga fecnin vittük a hiteles és a célnak tökéletesen megfelelő születésianyakönyvikivonat-másolatot.

Hihetetlen volt a különbség a mogorva seggfej okmányirodás meg a segítőkész anyakönyves nő között. Díjaznám, ha utóbbit klónoznánk a közhivatalokba, az előbbit meg elküldenénk valami kőbányába, ahová való.

Főleg, hogy az a 12 000 forint a végén 3000 volt, és kiderült, hogy az anyja is nyugodtan ráért volna bemenni később aláírni.