Tizennégy

The tennis gods brewed up a storm around Roland Garros on Sunday afternoon as they prepared to welcome a new member into their midst. Roger Federer repelled the rain, thunder, and a certain Robin Soderling to take his rightful place among the immortals of the game.

Így kezdi a tudósítást a Roland Garros honlapja, és ez annyira marha emelekedetten hangzik, hogy letudottnak veszem vele a nagy szavakat, amiket alkalmasint magam sem kerültem volna el.

Nem tudom, van-e értelme azzal jönni, hogy akkor most Federer lett-e minden idők legnagyobb teniszezője. Valószínűleg a kérdés eleve hülyeség, de ha mégis muszáj megnevezni valakit ez ügyben, akkor az talán csak ő lehet most, hogy utolérte Sampras 14 Grand Slam győzelmét - ráadásul úgy, hogy mind a négy versenyen győzött, miközben Samprasnak a Garros soha nem sikerült.

Azzal jönni, hogy nem ér ugyanannyit, mintha Nadalt kellett volna legyőznie a döntőben, ostobaság. Nadal nem jutott el a döntőig, mert leütötte a pályáról Söderling, aki aznap Nadalabb volt Nadalnál.

Amondó volnék különben, hogy egy dolog, hogy Söderlingben ma nyilván benne volt a GS-döntő súlya, de nem lehet nem észrevenni, Federer mennyivel okosabban játszott ellene, mint Nadal. Brutál alapvonalról labdaveréssel nem biztos, hogy elérte volna azt, hogy ilyen sima legyen a meccs. Federer variált, hol rövidebben, hol hosszabban tette a labdát, lapos fonák nyesés után belecsapott a lecsóba egy nagy tenyeressel, néha meg olyan rövidítéseket ütött, hogy alsógatyát kellett cserélnem utána (az megvolt, amikor vagy egy méterrel az alapvonal mögül?).

Nadal ezt az eleganciát nem tudja, és ahogy Wilander bölcsen mondta utána, fel kell kötnie a textíliát rendesen, és új dolgokkal előállnia, mert brutális kiszorítósban egyre többen veszik föl fele a versenyt. Djokovics, Murray, Söderling, Del Potro, folytassam? Federernek olyan keze van, mint soha a büdös életben senkinek nem volt még, és ha pszichésen rendben van, bármelyik terminátornak túljár az eszén, és mi rakja végre vagy két év után rendbe pszichésen, ha nem egy Roland Garros-győzelem? Meglátjuk.

Amikor meg a második szettben már nem tudott úgy dominálni, előszedte a szervákat, és valójában soha nem került veszélybe az adogatójátéka. Annál a tie breaknél tökéletesebbet meg nemigen lehetett játszani. Vagy négy ász, egy tenyeres nyerő, még egy könnyfakasztó rövidítés.

Érdekes lehetett volna, mi történik, ha Söderling a harmadik szettben megcsinálja valamelyik bréklabdát, és visszajön a szettbe, de hát nem így történt. Federer remegő kézzel, a totál halhatatlanság kapujában is beütött egy két egészen félelemtes nyerőt (bár annál a visszakanyarodó tenyeres egyenesnél szerintem szintisztán mákja volt), és odakerült, ahová a Roland Garros költői vénájú tudósítója szerint is való.

Oda, ahol tulajdonképpen csak Fred Perry, Don Budge, Rod Laver, Roy Emerson és André Agassi üldögélt eddig. (Ajánlott olvasmány.) Az főleg szép gesztus, hogy az az Agassi adta át a Muskétások Kupáját, akivel ketten nyerték a négy Grand Slamet négy különböző felületen.

Mindenesetre furcsa, hogy arról beszélünk, vajon Federer minden idők legnagyobb teniszezője-e, miközben egyáltalán nem biztos, hogy ő napjaink legjobb teniszezője. Annyi mindenesetre tuti, hogy ha egyvalami hiányzik, hát az az, hogy egy Grand Slamen - bármelyiken - megint legyőzze Nadalt.