Benne vagyok a tévében

Rat race, taposómalom, mi kell még.

Április 15-ig City of Ashes, aztán elméletileg két hetem van befejezni a Before They Are Hanged-et, de a gyakorlatban az még vagy kéthavi munka, és már azt is tudom, utána mi következik. Chuck Hogan (Chuck Norris és Hulk Hogan szerelemgyereke volna tán?) Prince of Thieves címűje. Meglátjuk, a maga idejében persze írok majd róla.

Node, hogy ne legyen nagyon unalmas az élet, menet közben bevállaltam némi melót a Comedy Centralnak is. Feliratokat, a szinkronírás más történet, abba az ember nem vág csak úgy ukkmukkfuck bele.

Két standupról meg egy égetésről van szó; aggodalomra semmi ok, mindjárt elmagyarázom ez utóbbit is, előbb azonban a standupokról emlékeznék meg nem túl részletesen.

Brian Regan mérsékelten vicces, de tulajdonképpen aranyos fickó. A szóban forgó műsorának itt van egy részlete, ni, és ez mindjárt szemlélteti is, mitől nem volt olyan könnyű a dolog. Loitering, ja. Most szombaton este tízkor meg lehet tekinteni, hogy oldottam meg a problémát.

Carlos Mencia meg mexikói. Az azért nem mindegy, mert a San Franciscó-i műsor vastagon a helyi bőrszín típusú kulturális kavarról szólt, és hiába dőlt a röhögéstől az ottani színház közönsége, nekünk nem sokat mondanak a sokszor amúgy elég alpári stílusban előadott dolgok. Itt van a pápás vicc, ez a jópofább részek közé tartozik.

Az igazi gond az volt, hogy utólag derült ki, hogy máshogy kellett volna tördelni a sorokat meg egyebek, úgyhogy még utólag kapkodnom kellett vele egy sort. Mindennek tetejébe egyáltalán nem volt rá idő, hogy szerkesztő átmenjen rajta, úgyhogy sajna maradtak benn hibák. Plusz, az időzítő ember full fél sorokat lehagyott. Mindegy, ez már múlt szombaton volt, ismétlésről egyelőre nem tudok.

Na hát erről az égetés dologról meg kiderült, hogy az USA-ban bevett műfaj. A lényeg, hogy fognak egy magasröptű celebet, és más, amúgy kevéssé ismert celebek anyázzák (meg egymást is anyázzák közben). A dolog humorforrássa abban leledzik, hogy csúnyákat mondanak. A William Shatneres kiadásban például az úgynevezett poénoknak gyakorlatilag a nyolcvan százaléka arról szólt, hogy kinek milyen testrészében járt George Takei farka. Az egésznek saját weboldala is van, úgyhogy nyugodtan lehet tobzódni a részletekben.

Az időponttal kapcsolatban annyi biztos csak, hogy ez is szombati napon lesz, de hogy melyiken, azt még nem tudni. Egyszer már benne volt a műsorban, de mégsem adták le: állítólag túl trágár még a 18-as karikához is. Ez azért vicces, mert helyette Pamela Anderson égetése ment, ami éppen olyan trágár, kivéve, hgoy a feliratban a "dick" meg a "penis" következetesen "répa" fordításban bukkant fel. De vizuálisan ez meg még durvább volt, mint a Shatner. Szóval tudja a bánat.

Akárhogy is, élveztem ám, hogy kicsit kiruccantam a könyvekből. Hihetetlen, hogy mennyire tök mást kell csinálni. Annyival könnyebb, hogy nincsenek hosszú, leíró részek ezersoros körmondatokkal, viszont annyival nehezebb, hogy sokkal sűrűbben kerülnek elő hajmeresztő szójátékok, meg olyan kulturális hátterű dolgok, amiket meg kell próbálni valahogy adaptálni, különben a magyar néző nem ért belőle semmit.

Szóval másért jó, meg másért kihívás. És szívesen csinálom ezután is, ha úgy adódik.

Pun (intended)

Szánalmas, mennyire nem érek rá mostanság megint írni, kcsit fáj rálesnem a blogra esténként, hogy ilyen régen nem változik semmi. De hát ez van, szerencsére nem unatkozom, és ide már kevés energiám marad.

Melókról is fogok, mert történtek érdekes dolgok, de most nem azt akarom mondani, hanem hogy ma reggel voltunk nyílt napon Lócinál. Az első óra nyelvtan volt, azt kihagytam, mert elkéretőznöm is macerás lett volna a saját iskolámból úgy, meg őszintén szólva a nyelvtan csak elborzaszt (erről talán külön posztban, remélem, nem csak terv marad).

A második óra töri volt, arra értem oda, és mivel a főnök kedvenc tárgya, amiből csillagos ötösnél nem nagyon szokott rosszabbat hozni, kíváncsi is voltam.

Elképesztő dolgok történtek. Például becsöngetéskor mindenki a helyére ment, és ott várták a tanárnénit. Hát ezt én a 9. a-ban szeptember óta nem tudom elérni, komolyan. Azok mindig a folyosón, vagy jobb esetben a küszöbön tolonganak, és igen nagy tehetetlenséggel indulnak el a helyükre, amikor meglátnak. Persze nincs kétségem, hogy az ötödikesek is ki fogják nőni ezt a rendesgyerekesdit, mire középiskolába kerülnek.

Persze nem ez volt a legjobb, hanem az, hogy egy jó tanár jó órát tartott. Meg lehetett érteni, miért szeretik a gyerekek a történelmet, és miért van belőle jó jegyük. Egy olyan pedagógus szaladgált a teremben, akit egyrészt érdekelt a saját tantárgya, másrészt láthatólag szerette a gyerekeket, harmadrészt nem utálta a gondolatot, hogy ott van, ahol. Még a rémes hajszínét is megbocsátottam, esküszöm.

Lóci drága nem esett ki a padból a jelentkezéstől, pedig töriből azt hittem, ki fog. Azért ha félénken is, de nyújtogatta a kezét, és a végén ő említette a sóval behintősdit, szóval néma sem maradt.

Utána azt mondta, azért zavarta az a sok szülő hátul, meg azt hitte, majd csúnyán nézek rá, ha hülyeséget mond. De basszus, hogy ezt honnan szedte? Jó, a matekháziknál néha kiakasztott, de hát akkor se téptem le a fejét nyilván, és ez meg mégse matekóra volt. Ha valami miatt nyaggatom, az mindig a vállalkozókedv hiánya, és őszintén vallom azt, amit a világ legviccessebb és egyik legjobb töritanára mondott annak idején: "Hülyeséget szabad mondani. Ha kiadták volna azt a sok hülyeséget, amit én egyetemen összehordtam, ma is menne a sorozat."

És legalább én is felfrissítettem magam a második meg a harmadik pun háborúból.

Philippe még mindig belga

Tavaly májusban a második Lucullus bt-s vacsorám helyszíne volt Philippe, a belga elegáns és hangulatos étterme. Mindent egybevéve simán az volt a kedvencem az eddigiek közül, úgyhogy amikor kiderült, hogy ismét Philippe-nél lesz jelenésünk, nem nagyon merült fel bennem, hogy ki kéne hagyni a dolgot. Pedig nem kis macerával járt, hogy ott lehessek, ugyanis csütörtök estére sikerült szervezni a kulináris csimborasszót, péntek reggel nyolckor meg mégiscsak órám van (illetve jelen esetben péntek reggel nyolckor iskolát kellett takaríttatnom a 9.a-sokkal, de erről még a végén).

Az amúgy sem nehéz döntést tovább könnyítette, hogy csatlakozott hozzám kolleganőm s barátom, E, úgyhogy nem egymagam kellett Pestig autóznom. Visszafelé ráadásul hárman jöttünk, merthogy Sándor szokásos kaposvári kalandjának is épp most jött el az ideje.

Nadeszóvalakkor. A hely hangulata még mindig zseniális szerintem, ráadásul ugyanahhoz az asztalhoz kerültünk, mint tavaly, ami jó, mert a nyugis galérián kimaradtunk a lenti viszonylagos nyüzsiből.

A menü meg különben nagyon hasonlított a tavalyira, bár magunk közt szólva, elmaradt tőle valamelyest. Akárhogy is, üdvözlőfalatkákkal kezdtünk ismét, hogyaszongya: csirkesaláta, répaleves, és disznóhúsból meg disznózsírból készült pástétom. És persze mindehhez az apró, szigorúan Philippe által saját kezüleg készített buci (szerintem még a gabonát is ő veti) szigorúan Philippe által saját kezüleg készített vajjal (szerintem még a tehenet is ő nevelgeti), amit már tavaly is imádtam. Akkor az asztalon volt, most oldalt várakozott, úgyhogy amikor már nem volt kedvem várni, felkaptam a tálcát, és kiosztottam az asztalnál mindenkinek a maga adagját. A leginkább sztyúárdesszre emlékeztető pincérnő ezért kissé morcosan nézett rám, de később barátságos volt, úgyhogy azt hiszem, megbocsátott.

A pincérnő sztyúárdesszöltözete annál inkább illett az alkalomhoz, mivel Jani barátunk előszeretettel beszélt második kedvenc témájáról, a repülőgépszimulátorokról. Legkedvencebb témájáról is beszélt, de azt inkább hagyjuk. Az asztalunknál ült még Lóránt is, akiről elkészült a kép, amelynek szerintem a Lucullus bt-t kéne hirdetnie óriásplakátokon.

Ahogy ilyenkor dukál, ezután ismét hideg előétel - meleg előétel - szorbet - főétel - desszert sort ettünk végig. Eleinte a hal dominált, a hideg előétel ugyanis füstölt pisztráng terrine volt póréhagymásan, a meleg pedig - idézem: - tengeri "choucroute" mint "pot au feu". Na most a pot au feu az alapból nagyon nem halas, merthogy gyakorlatilag zöldségekkel párolt, kocsonyás állagú marhahús. Gondolom, a lassan puhára párolás lehetett a közös vonás, végül is a pot au feu forró fazekat jelent. A choucroute meg ha jól veszem le a dolgot, savanyúkáposzta (etimológiailag a német Sauerkrautra megy vissza). Száz szónak is egy a vége: a francia név, káposztával párolt halat és fekete kagylókat takart.

Persze jó szokás szerint megint az előétel volt a legjobb: E is és Sándor is a halakra esküdött, és nekem is csak annyi bajom volt, hogy nem rajongok a káposztáért - ami persze a magánügyem, ettől még az étel ellen semmi kifogásom nem lehetett. A kellemesen tormás ízű pisztráng meg tényleg tízujjnyalós volt.

E menetközben felajánlotta, hogy hazafelé vezet, úgyhogy én elchardonnayztam Sándorral, és gondoltam, nem baj, majd picit lassabban érünk haza legföljebb, az pedig egyáltalán nem baj. Na hát erre még visszatérünk.

Mint tavaly, a meleg előétel és a főétel között ezúttal is szorbet szolgált átvezetésül, a sörös helyett azonban ezúttal körtéből. Nekem speciel a tavalyi sörös jobban bejött, de hát rossz éppen ez se volt.

A főétel maradt el leginkább a tavalyitól. Maga a marharagu szerintem tök ugyanaz volt, és a körítésként funkcionáló stoemp is (ami kvázi flamand krumplipüré vele párolt zöldségekkel). Csakhogy amíg tavaly a tálat feldobta például vörösboros körte és az endívia nevű keserű, ámde ízletes zöldség, idén ennyiben maradt a dolog. Mindegy, azért nekem most is ízlett, bár a marha édeskés szószáról megoszlottak a vélemények, és mintha maga a hús is kissé szálasabb lett volna, mint a tavalyi tökély.

Meg valahogy a tavalyi rácsodálkozások is elmaradtak, akkor egy csomóan néztük, ahogy Philippe fürge kézzel állítja össze a desszertet, most meg én egyedül vetettem rá néhány pillantást. És még a mosdóból is el volt fogyva a textil kéztörlőkendő.

Akárhogy is, a desszert azért hiba nélkül megérkezett: körte charlotte spéculoos krémmel, valami pici meg nem nevezett izé meg rozmaringfagylalt. A pici meg nem nevezett izé kissé túl édes volt talán, de a körtés dolgot hibátlannak mondanám, és nekem a rozmaringfagylalt is bejött, bár hasonló műfajban még ennél is eggyel jobb volt az M étterem bazsalikomparféja.

Na szóval, mindent egybevéve azért egy nagyon jó kis vacsora volt ez, bár ha Philippe-re gondolok, azért a tavalyi marad az etalon.

E pedig beváltotta az ígéretét, és két bocsánatos lefulladás után (mégiscsak ismeretlen kuplunggal kellett dolgozni) nemhogy lassabban értünk volna haza, de úgy röpített bennünket Kaposvárig, mint a huzat. Kettőkor itthon is voltunk. E negyed nyolckor indult iskolai nőnapi kirándulásra Szlovéniába, én meg nyolcra mentem tanítani iskolát takaríttatni, merthogy a fedélzeten maradt pasik száma tanításra már nem lett volna elegendő.