Tavaly májusban a második Lucullus bt-s vacsorám helyszíne volt Philippe, a belga elegáns és hangulatos étterme. Mindent egybevéve simán az volt a kedvencem az eddigiek közül, úgyhogy amikor kiderült, hogy ismét Philippe-nél lesz jelenésünk, nem nagyon merült fel bennem, hogy ki kéne hagyni a dolgot. Pedig nem kis macerával járt, hogy ott lehessek, ugyanis csütörtök estére sikerült szervezni a kulináris csimborasszót, péntek reggel nyolckor meg mégiscsak órám van (illetve jelen esetben péntek reggel nyolckor iskolát kellett takaríttatnom a 9.a-sokkal, de erről még a végén).
Az amúgy sem nehéz döntést tovább könnyítette, hogy csatlakozott hozzám kolleganőm s barátom, E, úgyhogy nem egymagam kellett Pestig autóznom. Visszafelé ráadásul hárman jöttünk, merthogy Sándor szokásos kaposvári kalandjának is épp most jött el az ideje.
Nadeszóvalakkor. A hely hangulata még mindig zseniális szerintem, ráadásul ugyanahhoz az asztalhoz kerültünk, mint tavaly, ami jó, mert a nyugis galérián kimaradtunk a lenti viszonylagos nyüzsiből.
A menü meg különben nagyon hasonlított a tavalyira, bár magunk közt szólva, elmaradt tőle valamelyest. Akárhogy is, üdvözlőfalatkákkal kezdtünk ismét, hogyaszongya: csirkesaláta, répaleves, és disznóhúsból meg disznózsírból készült pástétom. És persze mindehhez az apró, szigorúan Philippe által saját kezüleg készített buci (szerintem még a gabonát is ő veti) szigorúan Philippe által saját kezüleg készített vajjal (szerintem még a tehenet is ő nevelgeti), amit már tavaly is imádtam. Akkor az asztalon volt, most oldalt várakozott, úgyhogy amikor már nem volt kedvem várni, felkaptam a tálcát, és kiosztottam az asztalnál mindenkinek a maga adagját. A leginkább sztyúárdesszre emlékeztető pincérnő ezért kissé morcosan nézett rám, de később barátságos volt, úgyhogy azt hiszem, megbocsátott.
A pincérnő sztyúárdesszöltözete annál inkább illett az alkalomhoz, mivel Jani barátunk előszeretettel beszélt második kedvenc témájáról, a repülőgépszimulátorokról. Legkedvencebb témájáról is beszélt, de azt inkább hagyjuk. Az asztalunknál ült még Lóránt is, akiről elkészült a kép, amelynek szerintem a Lucullus bt-t kéne hirdetnie óriásplakátokon.
Ahogy ilyenkor dukál, ezután ismét hideg előétel - meleg előétel - szorbet - főétel - desszert sort ettünk végig. Eleinte a hal dominált, a hideg előétel ugyanis füstölt pisztráng terrine volt póréhagymásan, a meleg pedig - idézem: - tengeri "choucroute" mint "pot au feu". Na most a pot au feu az alapból nagyon nem halas, merthogy gyakorlatilag zöldségekkel párolt, kocsonyás állagú marhahús. Gondolom, a lassan puhára párolás lehetett a közös vonás, végül is a pot au feu forró fazekat jelent. A choucroute meg ha jól veszem le a dolgot, savanyúkáposzta (etimológiailag a német Sauerkrautra megy vissza). Száz szónak is egy a vége: a francia név, káposztával párolt halat és fekete kagylókat takart.
Persze jó szokás szerint megint az előétel volt a legjobb: E is és Sándor is a halakra esküdött, és nekem is csak annyi bajom volt, hogy nem rajongok a káposztáért - ami persze a magánügyem, ettől még az étel ellen semmi kifogásom nem lehetett. A kellemesen tormás ízű pisztráng meg tényleg tízujjnyalós volt.
E menetközben felajánlotta, hogy hazafelé vezet, úgyhogy én elchardonnayztam Sándorral, és gondoltam, nem baj, majd picit lassabban érünk haza legföljebb, az pedig egyáltalán nem baj. Na hát erre még visszatérünk.
Mint tavaly, a meleg előétel és a főétel között ezúttal is szorbet szolgált átvezetésül, a sörös helyett azonban ezúttal körtéből. Nekem speciel a tavalyi sörös jobban bejött, de hát rossz éppen ez se volt.
A főétel maradt el leginkább a tavalyitól. Maga a marharagu szerintem tök ugyanaz volt, és a körítésként funkcionáló stoemp is (ami kvázi flamand krumplipüré vele párolt zöldségekkel). Csakhogy amíg tavaly a tálat feldobta például vörösboros körte és az endívia nevű keserű, ámde ízletes zöldség, idén ennyiben maradt a dolog. Mindegy, azért nekem most is ízlett, bár a marha édeskés szószáról megoszlottak a vélemények, és mintha maga a hús is kissé szálasabb lett volna, mint a tavalyi tökély.
Meg valahogy a tavalyi rácsodálkozások is elmaradtak, akkor egy csomóan néztük, ahogy Philippe fürge kézzel állítja össze a desszertet, most meg én egyedül vetettem rá néhány pillantást. És még a mosdóból is el volt fogyva a textil kéztörlőkendő.
Akárhogy is, a desszert azért hiba nélkül megérkezett: körte charlotte spéculoos krémmel, valami pici meg nem nevezett izé meg rozmaringfagylalt. A pici meg nem nevezett izé kissé túl édes volt talán, de a körtés dolgot hibátlannak mondanám, és nekem a rozmaringfagylalt is bejött, bár hasonló műfajban még ennél is eggyel jobb volt az M étterem bazsalikomparféja.
Na szóval, mindent egybevéve azért egy nagyon jó kis vacsora volt ez, bár ha Philippe-re gondolok, azért a tavalyi marad az etalon.
E pedig beváltotta az ígéretét, és két bocsánatos lefulladás után (mégiscsak ismeretlen kuplunggal kellett dolgozni) nemhogy lassabban értünk volna haza, de úgy röpített bennünket Kaposvárig, mint a huzat. Kettőkor itthon is voltunk. E negyed nyolckor indult iskolai nőnapi kirándulásra Szlovéniába, én meg nyolcra mentem tanítani iskolát takaríttatni, merthogy a fedélzeten maradt pasik száma tanításra már nem lett volna elegendő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése