M, mint mindmegette (UPDATE)

(Az úgy van, hogy egy hülye vagyok, és a mobilnetes simkártyámat elcsesztem, mert a telefonomba tettem (gyön az internet a levegőből a telefonba, onnan blútúszon keresztül a laptoba, 21. század vastagon), aztán előbb beütöttem a telefonos simkártya pinkódját, aztán a bankkártyám (!!!) pinkódját, aztán harmadikra már a jó pinkódot, csak rosszul, szóval most addig nem tudom használni azt a szart, amíg hétfőn haza nem megyek, és elő nem bányászom a pukkódot valahonnan (remélem, megvan), a telefonos simkártyámmal viszont nem akarok ugrálni, mert az drága lenne, úgyhogy ezt most megírom vördpedben (15 éve nem használtam), aztán bekopipésztelem, föltöltöm, képek meg linkek meg jönnek hétfő este utólag, amiért is szorri vagyok erősen.)

Natehát. Tegnap részt vettünk Sándorral az első Lucullus BT-s elnökségi ülésünkön, merthogy meghívtak bennünket a lemorzsolódott tagok helyére. Aboszolút megtiszteltetés, és nyilván ezek a bejegyzések is hozzájárultak a dologhoz, úgyhogy lelkesen számolok be megint az elnökségi ülés utáni vacsoráról ezúttal is, nem vitás.

Az M elnevezésű étteremben jártunk, ami egy Petri György-versről kapta rejtélyes nevét. A néven kívül a berendezés is igen eredeti, ugyanis tapéta meg abroszok meg berendezési tárgyak (jó, kivéve széket, asztalt és az egyéb kötelező kellékeket)gyanánt kartonpapírok szolgálnak, rajtuk egyszerű vonalvezetésű tollrajzokkal. Mondhatni, primitív vagy mi, de nekem meg mindenkinek, akivel beszéltem, abszolút bejött a dolog. Akárki a felelős a cuccért, marha jó érzékkel kapta el a hangulatot. (Balra a főnök és a berendezéshez tartozó virágzat.)

Ebből is látszik, hogy most mellőztük a fine diningot, és nem harminc órán keresztül különféle laboratóriumi eljárásokkal készült dolgokat toltunk be, hanem hagyományosabb ételeket. És még kecskefej vagy takony sem lesett ránk a tányérból. Szóval kicsit ismerősebb ízvilággal találkoztunk, ami tán nem olyan kalandos, ellenben ezt szerintem ezúttal nem bántuk, bármennyire is élveztük az előző vacsorák különlegességét.

Úgy kezdtük az előéltelek sorát, hogy humusz kenyérrel, és ráadásul isteni kenyérrel, úgyhogy fogyott a dolog rendesen, meg kértünk is hozzá még egy adag kenyeret, ami persze jól jött, mert úgy folytatódott az előételek hivatkozott sora, hogy kacsamájpástétom salátával, ami meg még jobb volt, és az is ment a pékárura.

A szakácsnál itt sikerült kivernünk a biztosítékot, mert miután a pincérnők továbbadták neki, hogy mi sokat eszünk az előételből, felrohant, és hevesen gesztikulálva közölte, hogy ne együnk annyit, mert még egy csomó fogás hátravan, és nem fog belénk férni. Eredeti figura volt, Janka pincérnő, az est egyik fénypontja szerint pedig egyenesen nárcisztikus (mint minden szakács). Mi kikacagtuk, és ettük tovább a kacsamájat meg az időközben megérkezett fetasajttal töltött kápiapaprikát. Kell-e mondjam, az is milyen volt, még ha az izgalmasabb dolgok között kicsit feledésbe is merült? (Alant a kiakadt szakács.)


Aki jól számolt, az tudja, hogy három előételnél tartunk. Volt negyedik is ám. Sült libamáj almaágyon, marsalamártással. Na most ha az előző három nagyon finom dolgot összeadjuk, akkor majdnem megkapjuk, hogy ez mennyire finom volt. A máj omlóssága, a sült alma halvány roppanósságával állagra is fergetegesen illett egymáshoz, az íze miatt meg majdnem még liberót is kellett cserélnünk. Lóránt barátunk azt mondta, megfigyelése szerint mindig az előételek a legjobbak, és ebben különben lehet valami (az előétel még Nigériában is király volt). A főételek is bejöttek (mingyár mesélek), de nekem egyértelműen ez a libamáj volt a vacsora csúcsa.

Továbbá már most, az előételek végén kábé háromszor annyit ettünk, mint Andalúziában összesen. (A félreértések elkerülése végett: távol álljon tőlem, hogy a mennyiség legyen a lényeg, de van az az extremitás sokságilag meg kevésségileg is, amit azért nem lehet nem megjegyezni.)

Nadeszóvalakkor főételek. Kacsamell vargányaszósszal, pürétortával. Azon kívül, hgoy a pürétorta lényegében krumplipüré a tetején egy pirított réteggel, nem igazán van mit hozzáfűzni, a kacsáról meg a vargányánáról mindenki tudja, hgoy micsoda (aki nem, kérdezzen nyugodtan). Mindig az egyik kedvencem volt a kacsa, úgyhgoy ez könnyen lopta be magát a szívembe. (Balra Klári pürétortát mustrál.)

Kezdtünk megtelni, de azért nem teljesedett be a szakács próféciája, mert a slow foodot komolyan vették, és a fogások közt meglehetősen hosszú idő telt el, amit szerintem cseppet sem bánt senki, mert kellett ülepednie azért a dolgoknak rendesen, meg hát jó társaságban amúgy sem unatkozik az ember, és a társaság menetrend szerint jó volt - egyre inkább ismerős arcok közt ülünk, hiszen megint ott volt Gábor elnök (pénzt utalok ám, Gábor, csak ugye a net...), Jani, aki szkeptikus, Lóránt, aki kopaszabb, mint én, meg Klári, aki nem válik, viszont bogarak zizegnek a fényképezőgépében.

Amikor a második főétel odaért, marokkói bárányragu volt kuszkusszal (melynek többesszáma Lóránt szerint "cici"). A pörkölt pörkölt volt, és nagyon finom, én azonban a kuszkuszt továbbra sem bírom sajnos szeretni (köretként a tarhonyával együtt fintorgok rá erősen), úgyhogy ez volt az egész este egyetlen eleme, amibe csak beletúrtam picit. Már a kuszkusz nyilván, a pörköltnek természetesen nyoma sem maradt. (Jobbra Sándor és Lóránt a bárányraguval.)

Desszertből is kettő jutott. Bölcsen arra jutottunk, hgoy a feketeribizlis csokitortával kezdenénk, amiben állítólag az a poén, hogy az egyik szakács kitalálta a tésztát, a másik a krémet, a harmadik meg megsütötte (ez meg elment vadászni). Na most ha kuszkusztól eltekintünk (az legyen az én bajom, hogy nem szeretem), ez volt az a része a kajának, ami nem igazán jött be. Kicsit olyan semmilyen se volt, a feketribizlit például nyomokban sem lehetett érezni rajta.

No mindegy, mert a legvégém bazsalikomos parfé következett, amiből viszont több adagot megettünk. A világ legjobb kajabefejező utóédessége, komolyan. Végtelenül egyszerű valami, tojássárgája meg bazsalikom fagyivá fagyasztva, de mesésen kellemes és könnyű. Ki kéne próbálni valahogy itthon, télleg. De biztos elbaltáznám.

Eddig nemigen étteremreklámoztam, de én most aszondanám emberek, ha vacsorázhatnétkotok van, érdemes elmenni esetleg az M-be a Kertész utcába (az Oktogon közelében). Az étlap nem valami hosszú (a mi kajáink közül egy se volt rajta), de szimpatikus, és azt mondják, sűrűn változik mindig a szezonhoz alkalmazkodva, az árak meg, hogy borzasztó fárzispufogtatásba kezdjek, a földön járnak. Meg marha jópofák a kartonpapírra rajzolt karnisok és órák és tükrök meg whatnot.

Ja, és amikor valaki megkérdezte tőlem, hogy van a bodza angolul, mielőtt egyáltalán a processzoraimig eljuthatott volna a kérdés, megszólalt az iszonyú bájos Janka, és aszonta: elderberry.