Philippe, a belga

Ott hagytam abba, hogy meggondolom, érdemes lesz-e vonatra szállnom a Lucullus BT következő vacsorája kedvéért. Hogy biztosan ne legyen kérdés, szerveztem még a hétvégére egy rég várt találkozást meg beneveztem egy sf portálos névnapi összajövetelre, és mentem.

Phillippe, a belga a legenda szerint az egyetlen autentikus belga séf Magyarországon, és Lucullusék arra kérték meg, hogy olyan menüsort állítson össze, amelyben részt kapnak vallon, flamand meg belga ételek is (akármit is jelentsen ez utóbbi). Valamint megosztották velünk az anekdotát, miszerint a mester még korábbi, esztergomi étterméből bézbólütővel zavart ki egy vendéget, aki arra vetemedett, hogy rántott húst merészelt rendelni tőle, az ilyen vicces hülyeségek meg mindig még kíváncsibbá teszik az embert.



Azzal kecsegtettek bennünket, hogy ezúttal igazi minőségben lesz részünk - és így volt. Ami persze már a berendezésen látszik. Nekem kívülről tetszett a legjobban különben az étterem, de ez nem jelenti azt, hogy bármi gond lett volna vele belülről, sőt. Iszonyú hangulatos színeket és formákat választottak, a falak, a székek az abroszok egyszerre tűntek színesnek meg vidámnak meg mittomén - és elegánsnak is. Hogy adjunk a részleteknek is, elárulom, hogy a berendezés legjobb elemei szerintem a mosdóban elhelyezett apró vászon kéztörlők voltak, amiket használat után kis fontott kosárba dobott az ember.

No de a lényegre. Egészen pici cipócskák vártak bennünket az asztalnál, és engem, a pékcuccok nagy rajongóját iziben el is varázsoltak. Természetesen mint mindent, a cipókat meg a hozzávaló vajat is maga Philippe készíti a helyszínen.

Aztán jöttek az aperitif falatkák. Kis, talpas pálinkáspohárszerű dologban kaptunk valamiféle csírákat, kagylót, mellette egy jópofa kanálkában egyetlen labdacsnyi halpástétomot. Az egészhez még némi krémleves is járt. Isteninek bizonyult, és tökéletesen megfelelt a célnak: meghozta az ember étvágyát. Túl sokat nem kellett várni a hideg előételre sem, ami kacsamáj mousse volt hagymalekvárral, ardenneki pástétommal, zöldbabsalátával, konfitált kacsazúzával. És muszáj megemlítenem a pirítóst is, aminek egyértelműen érződött az ízén, hogy ugyanabból a tésztából készült, mint a vendégváró cipó.

És minden éppen azt az esztétikai élményt nyújtotta, amit a magamfajta átlagcsávó eddig csak filmekben látott. Ajánlom a képeket, úgy gondoltam, slide show-t rakok fel, úgy több belefér, nem nagyon lenne szívem rostálni.

No, soron következik a meleg előétel, ostende-i tőkehalfilé gombás mártásban, kagylókkal. A pincér szólt, hogy vigyázzunk, mert forró a tányér, mire mindenki megfogta, és az ujját fújkálva állapította meg, hogy a pincér bizony igazat beszélt. Házigazdánk, Gábor időközben eltűnt a földszinti vendégek között felmérni a helyzetet, úgyhogy Sándorral fogtuk magunkat, és feláldozván magunkat a köz oltárán, testvériesen elosztottuk az ő adagját is, nehogymá kárba vesszen. Ja, és életemben először fogtam a kezemben halkést. Hiába, nem vagyok elég szofisztikált.

Aztán jött egy meglepő szorbet apátsági sörből, amit a naív táplálkozó valahogy a desszertek között várt volna - de persze mégis tök jó helyen volt, ahol volt -, és elérkezett a főfogás ideje. Flamand marharagu, brüsszeli stompf, gratinált endívia. Fordított sorrendben: az endívia az a cikóriához hasonlatos növény, a stompfról meg kiderült, hogy káposztás-borsos krumpli, tehát ő volt a köret. Ha a kaja nevébe nem is írták bele, még vörösboros körte is járt hozzá különben. Na és a marharagu maga. Ennyire tökéletes állagú marhát még tuti nem ettem. Éppen annyira volt omlós, amennyire kellett. Igazság szerint én azt csináltam, hogy megettem a stompfot, az endíviát meg a körtét, aztán amikor a marha maradt már csak a tálon, kiélveztem az ízét önmagában.

Az egész vacsorában éppen ez volt a legfantasztikusabb: az ízek elképesztő sokfélesége. Egyetlen tálon öt-hat teljesen különböző ízhatás keveredett egymással hibátlan harmóniában, ami borzasztóan nehéz választás elé állította az embert. Mit mivel? Esküszöm, érdemes lenne még vagy ötször végigenni ezt a menüsort mindig másképpen variálva az egy tálon található ételeket egymással.

Én marha az italokat meg eddig kifelejtettem. Akárhogy is, most már csak a marha mellé kínált Pinot Noir rozét idézném fel, amiért Philippe állítólag egészen Strassbourgig ment el külön a mi tiszteletünkre. Hát tudta, mit csinált, ott volt a legjobb rozék között, amiket eddig ittam (disclaimer: nem vagyok egy nagy borszakértő). Sötét volt, egészen sötét, majdnem vörösbornak mondta volna az ember.

Aztán megnéztük, ahogy Philippe a desszertet készíti, ücsörögtünk egy kicsit a szivarsarokban - föl nem fogom, hogyan lehet bármiféle dohányzással elrontani egy vacsorát, főleg egy ilyet -, majd visszaültünk a helyünkre, és meg is ettük azt a desszertet, ami így szólt: Kriek sabayon, csoki mousse extrém fekete és fehér csokoládéból, vanília fagylaltos ostyakehely. De volt rajta meggy is.

Szóval az van, hogy semmiből sincs sok az ember tányérján, de mindenből pont annyi van, amennyi kell. Én legalábbis ennyi kajával laktam éppen jól anélkül, hogy kellemetlen teltségérzésem lett volna. És éppen ennyi íz volt az, amennyit be tudtam fogadni úgy, hogy mindegyiknek megmaradt bennem a maga markáns karaktere.

Nagyon jó volt a thai kaja a múltkor, és nagyon jó volt Philippe kajája is. A legszebb meg az az egészben, hogy teljesen másért volt jó. Nem hasonlítanám össze, mert ahogy Túróczi Gábor, a Lucullus BT elnöke oly bölcsen mondta, "a csokoládét nem lehet összehasonlítani a fokhagymával", és egyik sem volt jobb, mint a másik, de ha választhatnék, én ezt a menüt enném újra.

Még akkor is, ha Lajostól, aki az asztaltársunk volt, és dolgozott szakácsként írországi Michelin-csillagos étteremben, megtudhattuk azt is, mekkorát szívhatott a konyhán az az ember, aki az uborkából kifaragta a több száz golyócskát, és milyen hibák voltak a menüben szerinte. Mongyuk engem nem zavart egyik biozonyára létező hiba sem, az tuti. Ellenben hagymalekvárt fogok csinálni, mert Lajos elmondta a maga verzióját. (Meg Sándornak egy nyúlreceptet, ami egy sűrűn teleírt A4-es lap két oldalára fért ki, és nem öt perc alatt fog elkészülni, ha.)

Azon meg egyáltalán nem gondolkozom, érdemes-e vonatra ülnöm az áprilisi vacsora miatt. Trinidad és Tobagó következik.

PS. Lizó, nem felejtettelek ám el, de most egyszerűen nem fért bele a hétvégébe a Kutyaszálló-dedikálás. Legközelebb.