Thaijellegű este

Az úgy történt, hogy szóltam Sándor barátomnak, hogy az Expo miatt Pesten leszek, és pénteken nála aludnék, mire ő rávágta, hogy akkor menjek el vele thai vacsorára. Ha már úgy alakult, hogy J, akivel hosszú évek óta először találkoztam volna, nem ért rá, mondtam, hogy megyek, persze, az izgalmas kajákra mindig vevő vagyok.

Szóval a Lucullus BT szervezésében ültünk be a Szobi utcai Parázs Presszóba, ahol mint megtudtunk, a tulajdonos felesége thaiföldi, így igazi autentikus thai kajákra számíthattunk. És nyilván azt is kaptunk: az ételek nagyrészt igen szokatlannak tűntek a keleti kajákhoz azért valamelyest szokott európai ízlelőbimbóknak is.

Akárhogy is. Meglepetés előétellel indítottunk. Tavaszi tekercs volt nem annyira a kínai gyorsbüfék stílusában. A tésztát mintha nagymamám gyúrta volna Nagycenken, a töltelék viszont húsos-gombás-rizstésztás-fűszeres cucc volt, aztán az egészet édes, paradicsomos, kellemesen csípős szószba mártogattuk. Nyami, mintegy.

Aztán jött a két leves. Azon vacilláltunk, melyikkel kezdjük, és a végén a csípős, citromos csirkelevest választottuk (miszerint Tom Yum Kai). Csípett, mint a rossebb, és nagyon finom volt, de bizony másodiknak kellett volna hagyni. Az erős íz túlságosan befolyásolta a következő fogás, a kókusztejes csirkeleves (Tom Ka Kai) élvezetét. Akárhogy is, egyik jobb volt, mint a másik.

A menta mint fűszer nekem valahogy soha nem volt a kedvencem, így a mentás, korianderes sertéssaláta (Naam Tok Muu) annyira nem pengette meg bennem a húrokat, de rossznak semmiképpen nem volt rossz, sőt. Csípett ez is, mint a huzat mindenesetre, de igaz volt rá, ami a többi csípős cuccra is: a keleti csípősség gyorsan múlik, nem égeti utólag az ember száját egyáltalán. Odacsap, aztán mintha ott sem lett volna. Kellemes.

Aztán két curryvel találtuk szembe magunkat, amiket nyugati fogalmaink szerint főételnek neveznénk, de azt mondta a néni, Thaiföldön ehhez úgy állnak hozzá, hogy fogás az fogás, egyik sem fontosabb, mint a többi. Szóval volt a zöld (Kaang Keaw Wan) meg a vörös (Kaang Deang). A vörös bambuszos és nagyon jó, az igazi viszont asszem, a zöld volt padlizsánnal meg bazsalikommal meg nyilván egyéb, azonosítatlanul maradt fűszerekkel. A desszerten kívül (lásd alább) talán ez tűnt a leginkább újdonságnak. Az első falat meglepő, a második izgalmas, a harmadik kellemes, a negyedik finom, az ötödiktől kezdve meg már isteni az egész.

Külön királyság volt a jázmin rizs. Mániám a rizs, utálom a kommersz szarokat. Igazából, sose zavart, ha például összeragadt, de veszettül rühellem, ha száraz és ízetlen. A jázmin rizs állaga tökéletes volt, az íze csodás, akár önmagában is eleszegettem volna.

Aztán még bazsalikomos, csípős tenger gyümölcsei (Pad Krapao Talay) jött, ami viszont akkor csípett, amikor már lecsúszott. Amíg az ember szájában volt, nem is érezte az erejét, de amint eltűnt a nyelőcsőben, a hátrahagyott utóíz már belekapott az ember nyelvébe.

Nahát és a desszert. Először gyümölcszselét hoztak, ami olyannyira nem volt semmilyen, hogy azon filóztunk, egyformán menne hozzá a csokoládé vagy az oldalas is. Hagyjuk. Utána csak érdekességnek hoztak valamit, amit sokan eleve nem is voltak hajlandóak megkóstolni, mások meg az első kanál után eltolták maguktól. Banánkarikák voltak kókusztejben. Enyhén megsózva. Mint a zöld curry, ez is meglepő volt elsőre, mire viszont a saját adagom végére értem, már laza mozdulattal kaptam el Sándor elől az ő tálkáját (amiről aztán kiderült, hogy odaígérte a Lucullus BT édességdivíziója elnökének - mentségemre szolgáljon, hogy nem tudtam).

Bónuszként remek asztaltársaságra is leltünk, aminek még némi Staropramen után az lett a vége, hogy fél háromra értünk haza. Most pedig erősön filozofálok, hogy a következő vacsora elég indok-e rá, hogy csak ezért vonatra üljek. Egyelőre ott tartok, hogy igen.