A könyv leadása utáni nagy pihengetésben meg persze megint jól elmentem a Tennis Classicsra. A tavalyinál lájtosabb volt a program, így a mostani két nap az a teljes versenyt jelentette. Akkor nyolcan jöttek a dolgok komoly részére, most csak négyen.
Az igazság az, hogy hiába volt most is jó a dolog, nyomába nem ért a tavalyinak. No nem azért, mert Becker kidőlt a sorból, a pótlására érkezett Edbergre legalább ugyanannyira kíváncsi voltam. Azt már jobban sajnáltam, hogy az utolsó pillanatban visszalépett Wilanderről is lemaradtam. Nem mintha Pat Casht ne kedvelném (az egyik kedvenc röptézőm ever), de hát őt már tavaly ugye láttuk.
Leconte-ot is láttuk tavaly, de az se baj, mert már tavaly is nagyon jó volt, és a tücsök rúgja meg, idén is. Imádom ezt a fonákot (mongyuk Edbergével együtt), iszonyú kemény és pontos, és még elegáns is. Annyival szebb, mint a ma divatos brutálkétkezes.
Noah meg persze egy félelmetesen jókezű zseni, de hát ő meg nem veszi komolyan az egészet. Mongyuk marha vicces csávó, tényleg teljesen jóízűen lehetett röhögni, ahogy a szett végén a díszpáholyba oldalgó nézőnek odaszólt, hogy "It's 6/3 Edberg. But I played better." Csak én inkább teniszt szerettem volna látni. Persze volt abból is, néhány egészen csodás labdamenet is kisült a dologból, de nem az igazi, ha hiányzik a dolog éle. A tavalyi éppen attól volt sokkal jobb, hogy egy valódi versenyt láttunk, valóban győzni akaró játékosokkal.
Bohóckodni meg ott van a páros, azt arra találták ki. Mongyuk kettő abból is sok volt egy kicsit, mert azért bármennyire vicces (tényleg, nagyon) fickó Bahrami meg Muster, és bármilyen jópofán játszik is a kezük alá Haarhuis (ja, őt is megnéztem volna élesben is, nem lehetett volna Cash helyett vele pótolni Wilandert?) meg Cash meg Taróczy, azért ezt a dolgot nem lehet annyira variálni, hogy ne ismételjék magukat.
Ugye a második napon aztán Taróczyt egyszer csak lecserélték a US Open fiú páros versenyét egy tajvani társsal megnyerő 17 éves Fucsovics Mártonra. Egy darabig iszonyat zavarban is volt a srác a bohóckodó nagy örergek között, kicsit beremegett a keze, meg minden. Sokkal érdekesebb lett volna a második napi páros helyett neki szervezni egy rendes bemutatómeccset. Akár valamelyik öreggel (emlékszem a 92-es(?) Noszály-Borgra, az is tök jó volt), akár egy másik fiatallal. No mindegy.
Azt meg már tavaly is elsírtam, mennyire gáz Gundel Takács Gábor, ahogy kényszeresen nekiáll jópofizni a szünetekben, mintha a kertévék valami szutyok bulvárműsorában érezné magát. Idővel rászólhatott valaki, mert aztán már nyugtunk volt tőle. Meg az sem változott, hogy a meccsek végén szar angolsággal szarokat kérdez.
A mélypont persze a Danny Blue nevű mentalista (sic!) fellépése volt, szegény Edberg meg Leconte is csak feszengett. Esküszöm, kínosan éreztem magam. Á, hagyjuk is.
Szóval azért tök jó volt végső soron, és hát láttam Edberg és Cash röptéit, Leconte meg Edberg fonákját, Noah hülyeségeit meg a többit. Ott a helyem jövőre is. Samprasban reménykedem.
Az igazság az, hogy hiába volt most is jó a dolog, nyomába nem ért a tavalyinak. No nem azért, mert Becker kidőlt a sorból, a pótlására érkezett Edbergre legalább ugyanannyira kíváncsi voltam. Azt már jobban sajnáltam, hogy az utolsó pillanatban visszalépett Wilanderről is lemaradtam. Nem mintha Pat Casht ne kedvelném (az egyik kedvenc röptézőm ever), de hát őt már tavaly ugye láttuk.
Leconte-ot is láttuk tavaly, de az se baj, mert már tavaly is nagyon jó volt, és a tücsök rúgja meg, idén is. Imádom ezt a fonákot (mongyuk Edbergével együtt), iszonyú kemény és pontos, és még elegáns is. Annyival szebb, mint a ma divatos brutálkétkezes.
Noah meg persze egy félelmetesen jókezű zseni, de hát ő meg nem veszi komolyan az egészet. Mongyuk marha vicces csávó, tényleg teljesen jóízűen lehetett röhögni, ahogy a szett végén a díszpáholyba oldalgó nézőnek odaszólt, hogy "It's 6/3 Edberg. But I played better." Csak én inkább teniszt szerettem volna látni. Persze volt abból is, néhány egészen csodás labdamenet is kisült a dologból, de nem az igazi, ha hiányzik a dolog éle. A tavalyi éppen attól volt sokkal jobb, hogy egy valódi versenyt láttunk, valóban győzni akaró játékosokkal.
Bohóckodni meg ott van a páros, azt arra találták ki. Mongyuk kettő abból is sok volt egy kicsit, mert azért bármennyire vicces (tényleg, nagyon) fickó Bahrami meg Muster, és bármilyen jópofán játszik is a kezük alá Haarhuis (ja, őt is megnéztem volna élesben is, nem lehetett volna Cash helyett vele pótolni Wilandert?) meg Cash meg Taróczy, azért ezt a dolgot nem lehet annyira variálni, hogy ne ismételjék magukat.
Ugye a második napon aztán Taróczyt egyszer csak lecserélték a US Open fiú páros versenyét egy tajvani társsal megnyerő 17 éves Fucsovics Mártonra. Egy darabig iszonyat zavarban is volt a srác a bohóckodó nagy örergek között, kicsit beremegett a keze, meg minden. Sokkal érdekesebb lett volna a második napi páros helyett neki szervezni egy rendes bemutatómeccset. Akár valamelyik öreggel (emlékszem a 92-es(?) Noszály-Borgra, az is tök jó volt), akár egy másik fiatallal. No mindegy.
Azt meg már tavaly is elsírtam, mennyire gáz Gundel Takács Gábor, ahogy kényszeresen nekiáll jópofizni a szünetekben, mintha a kertévék valami szutyok bulvárműsorában érezné magát. Idővel rászólhatott valaki, mert aztán már nyugtunk volt tőle. Meg az sem változott, hogy a meccsek végén szar angolsággal szarokat kérdez.
A mélypont persze a Danny Blue nevű mentalista (sic!) fellépése volt, szegény Edberg meg Leconte is csak feszengett. Esküszöm, kínosan éreztem magam. Á, hagyjuk is.
Szóval azért tök jó volt végső soron, és hát láttam Edberg és Cash röptéit, Leconte meg Edberg fonákját, Noah hülyeségeit meg a többit. Ott a helyem jövőre is. Samprasban reménykedem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése