Mondatról mondatra

A jelentősebb hírügynökségek asszem, nem fognak róla beszámolni, de tegnap este befejeztem a világ egyik legkreténebb regényének fordítását, ma még módosítgattam rajta, amit kellett, és elküldtem. Persze sorozat, úgyhogy nem úszom meg a folytatásokat, de nem is baj igazából, munkának nem volt olyan borzasztó nehéz. Majd a hétvégén írok egyet arról is, hogy mi minden bajom volt vele, de most nem azt akarom.

Inkább elmondom, hogy lehet az, hogy egy könyvtől a falnak megyek, de nem találom különösöbben nehéz melónak a fordítását. Esetleg the other way around, mert olyan is volt már, hogy egész tetszett egy könyv, de azt mondtam a kiadónak, hogy márpedig én ezt nem, adják másnak.

Az, hogy az ember szeret-e egy könyvet, gondolom, elég sok mindenen múlik - hangulaton, karaktereken, történeten, mittomén, egy irodalmár erről sokkal értelmesebben tud beszélni sötét garbóban és szódásszifonszemüvegben, de nekem csak beleírták az egyik diplomámba, hogyaszongya "bölcsész", viszont sosem éreztem magam annak. Szóval a fentieken meg a nem említett egyebeken kívül van még valami, ami nekem mindig borzasztó fontos egy könyvben:

a mondatok. Mondatfetisiszta vagyok. Hogy a legbanálisabb példát vegyem, imádok Shakespeare-t olvasgatni csak úgy (bár hol van arra nekem időm?), de valahogy nem a helyzetek, a figurák, a bölcsességek meg a nagy igazságok villanyoznak föl, hanem az egészen frenetikus mondatok. (And all our yesterdays have lighted fools/The way to dusty death - hú.) Ha író lennék, csak mondatokat írnék, nem történeteket, annak meg nem tudom, mi lenne a vége. Nincs kizárva, hogy jó, hogy nem vagyok író.

Szóval (térek gyorsan a lényegre, jó lenne egyszer félig kialudni magam legalább) amikor fordítok, isten igazából ez az egy aspektus számít. Ahogy haladok mondatról mondatra, tojok én cselekményre, karakterekre (jó, azért nem árt a megfelelő szókincset és a megfelelő stílust a szereplők szájába adni, Nabukodnozor mégse szólalhatott meg úgy, mint a legutóbbi könyv háromgyerekes elvált anyukája vagy az azt megelőző sorozatgyilkosa): a világ alanyokból, állítmányokból, tárgyakból meg ilyesmikből áll.

És például ennél a könyvnél az alanyok, az állítmányok meg a tárgyak valahogy a helyükön voltak. Ez leginkább, gondolom, azt jelenti, hogy a csávó stílusa (N.B. továbbra is mondatszerkesztésről beszélek és semmi másról) nem állt oly messze az enyémtől, minek következtében nem kellett folyton erőszakot tennem magamon. Persze volt már olyan is - és rémes volt -, amikor minden egyes mondattal vért kellett izzadni, mert egyszerűen nem jött természetesen. És ettől még lehet, hogy tetszik a könyv amúgy. Agyrém?

(Azért ezt most kissé végletesen leegyszerűsítettem - a mostani könyvben például okozott némi nehézséget, hogy egy-egy katyvaszt, önellentmondást, ezt-azt kifordítsak belőle bepótolva ezzel némi szerkesztői munkát, amit az amerikai kiadáson félsikerrel végeztek el. De ezek mellékesek.)