2008. március 1., szombat

Ősmagyar friend-or-foe a sztyeppén

Van itten egy beharangozó egy előadásról. Valamikor februárban volt, úgyhogy lemaradtunk róla jól, de majd utána elmondom, miért rakom mégis ide.

A magyar nyelv akusztikája
Előadó: Dr. Lukács Béla a Központi Fizikai Kutatóintézet tudományos tanácsadója

A magyar nyelv sok szempontból egyedi. Például akusztikai sajátosságai miatt, melyek elsősorban a magánhangzók hangsúlyozása révén jönnek létre. Ennek segítségével aztán anyanyelvként könnyebb megtanulnunk, hiszen érezzük, hogyan kell ragozni a szavakat. A magánhangzók megfelelő hangsúlyozása azonban már a sztyeppéken élő elődeink számára is fontos volt. Ha nem is értették meg egymást a különböző törzsek tagjai, de a neveket a hangsúlyokból érteni lehetett, s ebből tudták meg, van-e közös rokonuk, vagyis testvér vagy ellenséggel állnak szemben. Előadónk saját kutatásairól számol be az anyanyelv nemzetközi napján.

Gugliztam a cikk után keményen, hogy mégiscsak világosabb legyen, mi a fenét akar, de sajna nem találtam sehol, kizárólag ez az absztrakt bukkant fel néhány helyen. Na most, amennyit ebből ki lehet olvasni, az hülyeség.

Az emberek szeretik azt hinni, hogy a magyar nyelv egyedi, de hát nem az. Ettől még szeressük persze, de mégsincs benne olyan dolog, amit ne találnák meg kismillió más nyelvben is. Könnyen kialakul persze a benyomás, mert a környező indoeurópai nyelvekre valóban nemigen hasonlít a magyar, de hát, a tücsök rúgja meg, azokon kívül akad még egy néhány nyelv, ahol találni agglutinációt, tárgyas ragozást, magánhangzóharmóniát, mittoménmit, ami olyan egyedinek tűnhet, ha kizárólag az angol, a német meg a francia a viszonyítási alap.

"[A]nyanyelvként könnyebb megtanulnunk..." Majd hiszem, ha látom azokat a szociolingvisztikai vizsgálatokat, amelyek kimutatják, hogy az átlag magyar Pistike hamarabb kezd el beszélni, mint az átlag svéd Olafka, az átlag kínai Csen vagy az átlag csicseva kiccsávó (akárhogy hívják az átlag csicseva kiccsávót). Éppen ez az, ahonnan tudhatjuk, hogy a világ nyelvei között nincs egyszerűbb meg bonyolultabb: kimutathatatlan, hogy lenne különbség a gyerekkori nyelvelsajátításhoz szükséges időben.

"...hiszen érezzük, hogyan kell ragozni a szavakat". Mi van?

Arra egyszerűen kíváncsi lennék, hogyan találta ki Lukács, miféle friend-or-foe magánhangzóviszonyok uralkodtak a sztyeppén, de majd visszatérek rá, ha sikerült valahol fellelnem az előadást, és elolvasnom a szövegét.

Tulajdonképpen az egész bejegyzésbe anyám miatt fogtam bele, aki délután lelkesen közölte velem, hogy micsoda okosságot talált ki ez a Lukács, a magyar magánhangzók teljesen egyedülállók a világon. És persze amikor finoman mondtam neki, hogy azért ez nem feltétlen zseniális meglátás, elnéző mosollyal nem firtatta tovább. Jó, az egy dolog, hogy anyám úgyse hisz el nekem semmit, mert az a típus, aki mindent jobban tud (sokkal), de az egész mögött valahol mégiscsak az van, hogy a nyelv sajnos olyan, mint a foci. Sőt olyanabb, mert a focihoz csak a férfiak értenek mind, a nyelvhez meg mindenki marhára ért inklúding a nőket.

Mi a bánatért kell egy fizikusnak nyelvvel foglalkoznia? Vagy hát jó, foglalkozzon vele, de talán mégse kéne kiállni előadásokat tartani róla. Ugyanis az emberek ezeket a dolgokat elhiszik, mert olyan mondta, aki okos ember, látták a múltkor is a tévében. Meg hát eddig is tudták, hogy a magyar különleges nyelv, és olyan bizsergetően kellemes érzés újabb bizonyítékot hallani erre.

Annyira gáz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Blog Widget by LinkWithin