Török gyerek megvágta, magyar gyerek felfalja

Olyan már volt, hogy az előétellel jóllaktunk, na de hogy az üdvözlő falatkákkal? Hát jelentem, ennek is eljött az ideje. Szokásos Lucullus bt-s vacsoránkon most nem egy flancos vagy barátságos vagy valamilyen étterembe vettük be magunkat, hanem a VIK Vendéglátóipar Iskola tanéttermébe mentünk török ételeket kóstolni. Ami viszont nem változott, az az autentikusságra való törekvés, aminek a jegyében teljesen valódi török szakácsok vették be magukat említett iskola konyhájába három ifjú hölgy személyében, akiket a török felmenőkkel is rendelkező Varga Detre hozott össze nekünk. Szívesen megemlíteném a lányok nevét is, mert megérdemelnék, de az a helyzet, hogy egy hallás után valami oknál fogva nem sikerült megjegyeznem (ki érti?).

Sándorral persze 20 perc késéssel szoktunk megérkezni, most azonban én technikai okokból a kezdés előtt egy órával ott voltam, úgyhogy amikor a többiek a cipőjüket húzták otthon, én már kaptam két töltött szőlőlevelet (yaprak sarmasi) üdvözlés gyanánt, meg elüldögéltem békében a felnévtáblázott helyemen, és courtesy of valami szomszéd étterem wifije, elütöttem az időt a társaság érkeztéig.

És akkor most el kéne kezdenem a fogások felsorolását, és nem is fogok kihagyni semmit, de csak mert van puskám. Jubileumi tizedik (ha jól számolom) Lucullusos vacsorám ugyanis méltó volt személyes jubileumomhoz, és borzasztó gazdagnak bizonyult. Szóval az idejekorán elfogyasztott töltött szőlőlevelek után jöttek a valódi üdvözlő falatkák. A kicsinyítőképző ugyan nem tudom, mire utalt a menüben, mert a frissen sült, meleg, kelt ramadáni kenyérből bőven jutott mindenkinek, és még sütöttek is utólag. Négyféle cuccot kentünk rá, amiket alant felsorolnék:

• joghurtos, fűszeres répapüré (havuclu haydari)
• padlizsánkrém (patlican salatasi) - (nyomokban sem hasonlított a nálunk ismert tesójára
  
• hummusz (hummus al tahini)
• diós szezámpüré (tarator)

Ja nem, ötöt, de az ötödiknek nem tudom a nevét, mivel nem szerepelt a menüben. Mindenesetre egy paradicsomos, paprikás, fűszeres, gránátalmaszirupos szósz volt az illető, amit tudok bizonyítani, mert a lopott csészéből kilöttyenve összekente a farmerdzsekimet hazafelé menet. Talán a répapüré volt a legfinomabb, de a fene tudja, mert mind nagyon ízlett, és nem tudtam visszatartani magam, úgyhogy jó pár darab ramadáni kenyér végezte a gyomromban.

Esküszöm, teljesen jól voltam lakva, mire a végére értem, és bizony ekkor tudatosult bennünk, hogy oké, megvoltak az üdvözlő falatkák, most jön a vacsora mint olyan.

Jött. Előbb a leves (kirmizi mercimek sorbasi), ízletes, gazdag vörös folyadék vöröslencséből, krumpliból, répából, olajjal. Be bírtam volna belőle lapátolni pár tányérral, de tekintettel voltam a későbbiekre, úgyhogy egy közepes adaggal megelégedtem. Ezt sem úgy kell elképzelni, mint a magyar lencselevest, hiszen az összetevők homogén masszává alakultak, és persze a fűszerezés sem hasonlított a mienkre. Mint mindennek, Detre ennek is borzasztó lelkesen adta elő a receptjét, de sajna nem jegyeztem meg. Sándor sokat jegyzetelt, talán ha ő is megírja majd, megosztja a nagyérdeművel a dolgot.



Szép komótosan meg is érkeztünk, na hova? Az előételekhez. Ebből is akadt vagy három. Az egyik az általam már jól ismert töltött szőlőlevél, a második pedig töltött paprika, aminek sajna nem tudom a török nevét, mert szintén nem szerepelt a menüben. A szőlőlevél is jó volt, de a paprika meg még jobb. Utóbbiban fűszeres rizs volt, hús egy szál se, és ha az ember leöntötte az üdvözlőfalatkákból maradt gránátalmás szósszal, egészen frenetikus kombinációt kapott (bár lehet, hogy Szulejmánt el lehetett volna vele kergetni Szigetvár alól, akkora pofont adtunk az autentikusságnak, nem tudom).

Az előételek között külön kategóriát képviselt a pizzaszerű török húsos lepény (lahmacun), amihez Detre szerint órákig kellett válogatni a petrezselymet a vásárcsarnokban, mert a török lányok nagyon nem elégedtek meg akármivel. Ezt frissen kisütve, csíkokra vágva hordozták körbe, úgyhogy amint az újabb részletek érkeztek, több adagban ettünk volna belőle, ha nem akartunk volna még némi helyet hagyni a főételnek is a gyomrunkban. Tartok tőle, hogy hagytunk is belőle, pedig rossz érzés volt, higgyétek el.

Ennyit még sosem fogalmaztam a főételek előtt esküszöm, de csak elérkeztünk ide is. Előbb egy tálon befutott a török húsgombóc (köfte) zöldséges bulgurpiláffal (sebzeli bulgur pilavi). Utóbbit simán rizsnek nézte az ember, de belekóstolva egyértelmű lett, hogy tényleg nem az. Külön tálban kaptunk még török csirkepaprikást is, ami persze megint zseniális volt, és az ember tényleg sajnálta, hogy már inkább csak csipegetett belőle a korábbiak során megtelt hasával.

Az mondjuk kész szerencse volt, hogy profi felszolgálók nem lévén jelen (a két felbérelt pincér csak az italokról gondoskodott, meg leszedni segített), nyugis tempóban kerültek az asztalra az ételek, mert csak így lehetett győzni. Gyorsan megjegyzem, hogy a felszolgálásbéli profizmus amúgy sem hiányzott egy cseppet sem, Detre és a török lányok kedvessége és lelkesedése bőven pótolt mindent, ami bökkenőnek számíthatott volna esetleg máshol. Szakácsászati profizmusban meg garantáltan nem volt hiány.

Így leírva sem rövid a dolog, de esküszöm, a végén még volt desszert is. Olyannyira, hogy a grízes-mézes helvából megettem másfelet, mert érdemes volt rá, és a rewani nevű grízes-csokoládés is elfogyott.

Asszem, mennyiségre többet ettünk, mint legutóbb a bajor oktoberfestes vacsorán, mégsem teltünk meg annyira. Egyrészt azért a csülök meg a kolbász jelentősen töményebb, mint a török ételek voltak, másrészt azért a sok kisebb fogással jobban tudtunk játszani, és persze tényleg sokkal nyugisabb tempóban ettünk.

Na, azt akartam itten pár szóban elmondani, hogy jó volt.

(Disclaimer: annyira ügyes voltam, hogy otthon hagytam a fényképezőgépemet, úgyhogy a diavetítás Sándor barátom fotóiból készült.)