Mr. Creosote goes to Octoberfest

Októberben persze mi más is lehetne soron gasztronómiailag, mint egy kis Lucullus Bt-s mini Oktoberfest. Szóval bajor vacsorára igyekeztünk a Chili bárba. (Persze egy marhaságnak tűnhet, hogy mit keres a Chili bárban a bajor konyha, és ha a linken megvizsgáljuk az étlapot, nyomát se találjuk, de most szereztek egy rakat csapolt búzasört, és belevágtak a dologba, és hadd siessek a dolgok elébe, jól tették.)

Persze menetrend szerint elkéstünk Sándor barátommal, de szintén menetrend szerint nem maradtunk le semmiről, mert a felvezető beszéd is csak azután kezdődött, hogy a kiírt időpont után majd félórával beestünk. Biztos annyira lényegesek vagyunk, hogy nélkülünk már enni se bírnak a többiek.

Az ital ugye általában nem szokott a vacsora szerves része lenni, azt mindenki úgy rendeli magának. Ezúttal azonban mégiscsak Oktoberfestet ültünk, tehát azzal indultunk, hogy mindenki elé letettek egy pohár csapolt Edelweiss szűretlen búzasört. De nemúgyvana! Egyharmad liternyi sörrel nem játszunk, és olyan ritkán téved az ember olyan helyre, ahol literes korsó is akad, úgyhogy nem kispályáztam, egyből egy marmonkannával hozattam magam elé.

(Ide tartozik minapi Monty Python-jelenetünk a pincércsajjal egy kaposvári étteremben:
Mi: "Literes korsótok van?"
Pincércsaj (lelkes mosollyal): "Igen, van."
Mi: "Jó, akkor kérünk két literes korsóval."
Pcs: "Literes korsó az nincs.")

Miközben elégedetten végeztem a liter sör fogyasztásával együtt járó kemény csuklógyakorlatokat, befutott az előétel is: Obatzer, azaz camambert-es bajor körözött barna kenyérrel. Ugye alaptétel, hogy mindig az előétel a legfinomabb, és persze ez szerintem most sem dőlt meg - bár ezúttal holtversenyt hirdetek gyakorlatilag az összes fogás között, merugyanis igencsak egyenletes volt a színvonal. Próbáltak persze figyelmeztetni bennünket, hogy óvatosan, mert az előző napi vacsorázók a főfogás felét otthagyták, de mivel az összes kaja ezzel az intelemmel kezdődik (az M étteremben ugye még a szakács is feljött lehordani bennünket), mi sátáni kacajjal betömtük az előételt az utolsó falatig. Én még Kláriénak a felét is felzabáltam, annyira jó volt.

Az előételt leves követte, mégpedig Bayerische Scwammerlsuppe, azaz bajor rókagombaleves. Sándor szerint ez volt a legjobb gombaleves, amit valaha evett, és nálam is csak azért nem, mert anyám különösen jó gombalevesben, de én is amondó volnék, hogy ez ott volt anyám műalkotásaival egy szinten. Jami, mondhatni. (Érdekes amúgy, hogy nemrég még nem voltam egy nagy gombafan, de az utóbbi egy-két évben egyre jobban szeretem, és pont a rókagomba az egyik, ha nem a kedvenc.)

Mitnemongyak, már nem voltunk különösebben éhesek, amikor megérkezett a bajor gizi tál, ami azért már vizuálisan sem volt semmi. Két bitang nagy adag sült csülök, négy szál (virslinyi) nürnbergi kolbász, fehérboros párolt káposzta, bajor perec. Mindehhez kaptunk barátságos, édes bajor mustárt is. Persze Bajorország itt van egy köpésnyire tőlünk, és mindannyian ettünk már ilyesmit, úgyhogy az ízek ezúttal nem számítottak igazán különlegesnek, de ez a kutyát nem érdekelte: minden úgy volt isteni, ahogy volt. Jó, kivéve a párolt káposztát, de ott is én vagyok a hibás, mert a káposztát igazából csak nyersen szeretem, káposztasaláta formájában. Szóval mire betoltuk az egészet, már kezdett erősen megtelni a poci, de a társaságban akadtak olyan eszetlenek, akik meghagytak a maguk adagjából, és ezt nem tűrhettük, úgyhogy Sándor benyomott még egy csülköt, én meg még jó pár fincsi kolbászt. Ebben az volt a legjobb, hogy kértünk hozzá még perecet, és frisset sütöttek nekünk - ne olyannak képzeljük el, mint a mi roppanós perecünk, ennek egészen lágy, omlós tésztája volt, és forrón egészen felséges íze. Kár, hogy nem fért több belém.

Időközben elfogyott a liter sör, második körben pedig előrelátóan csak egy félliteres korsóval kértem - nem az alkoholmennyiség lett volna sok, csak annyi folyadékot már nem volt hová burítani. Főleg, hogy a korsóval együtt befutott az "Apfelstrudel mit Vanillensosse" is. Valszeg alapfokú német nyelvvizsga sem kell hozzá, hogy megfejtsük: itten almásrétesről van szó vanilíaszósszal. Sok almásrétesről, mert nem lévén képesek tovább strapálni bendőjüket, többen is ránk hagyományozták a desszertet. Szóval még ebből is megettem kettőt - isteni volt, komolyan, megint csak anyám réteséhez tudom hasonlítani, pedig ő fekete öves rétessütő mester (legalább nyolc dan).

Na, akkor kezdtem érezni azt a feszítő érzést odabent, ami azért annyira nem esik jól - de igazából a kaja egyetlen falatjáról sem mondtam volna le szívesen utólag, hogy elkerüljem, annyira jó volt az egész. Ha valakinek nem lenne ismerős a címbe foglalt Mr. Creosote neve, hát íme ő, amint híven szemlélteti állapotomat a Chili bárban elköltött bajor vacsora után:

A fizetés és a búcsúzkodás a szokásos társaságtól - Gábortól, Janitól, Kláritól meg a férjétől - komoly nehézséget okozott, aztán Sándorral úgy döntöttünk, a hazaút egy részét jobb lesz gyalog megtenni, és a metróról leszállva átballagtunk az Árpád-hídon, ekképp megszabadulva az este felszedett kalóriák egy kétszáznegyvenheted részétől.

A következő vacsora elvileg török lesz, de az már kevesebb, mint egy hónap, és nem biztos, hogy addigra éhes leszek megint.