A bunkók bunkója

Feltűnt, mennyire szeretik buzerálni egymást mifelénk a népek a helyesírás miatt? Népbetegség, de tényleg. A neten alig akad olyan fórum, olyan blog, ahol a hozzászólások kisebb-nagyobb hányada ne azzal foglalkozna, hogy mások mennyire igénytelenek, mert elkövettek másfél helyesírási hibát, és hát az illetők nyilván nem is tudnak magyarul, az iq-juk meg a béka segge alatt.

Aztán a másik mostanában divatos téma, hogy mennyire trágyák vagyunk, ha olvasásértésre kerül a sor. Persze hogy azok vagyunk. Legalábbis részben nyilvánvalóan amiatt, amit az első bekezdésben mondtam. Úgy értem, az átlag magyar ember sokkal inkább törődik a másik helyesírási hibáival, mint a mondanivalójával. Ez meg persze az iskola miatt van, mint oly sok minden más. Jelentkezzen az, akinek olyan magyartanár jutott, akinél fontosabb volt, hogy mit írt, mint az, hogy kitette-e az összes vesszőt, és megfelelő helyre tette-e a kötőjeleket meg a nagybetűket abban, hogy Petőfi Sándor-i (ezt tényleg így kell írni). Ha akad ilyen, akkor együtt örülök vele, hogy milyen szokatlanul normális példány jutott neki.

Nézzünk szembe vele: ma a magyar iskolában legalább olyan fontos (ha nem fontosabb), hogy valaki mennyire akkurátusan alkalmazkodik az 1984-es 11. kiadáshoz, mint az, hogy van-e füle meg farka annak, amit leír. Sikerül velünk elhitetni, hogy a 11. kiadás olyan szabályok gyűjteménye, amelyek kikezdhetetlenül logikusak és akkurátusak: ami le van bennük fektetve, az egyedül így jó, és nem is lehetne máshogy.

Na most azért ez elég nyilvánvaló sületlenség. Hadd említsem fel kedvenc példáimat: miért ó az óvoda, ha i az iroda és u az uszoda? Miért nagy Sz a színház, ha a kis m a mozi (tulajdonnévben nyilván)? Miért padka a padka, ha a Jutka Jutka?

Nem tök mindegy, hogy ovodát, Izé Mozit vagy patkát írok-e? Mit befolyásolja ez a mondanivalóm lényegét? Nem tök mindegy, hogy a józan nyelvérzékem szerint egybeírom-e a papírzsebkendőt, vagy hallgatok a szabályzat bohóságaira (összetett szóhoz kapcsolódó anyagnév), és ezt választom: papír zsebkendő (de hogy néz mán ez ki?)?

Külön dühítőek az olyanok, mint például a bicikli vs. bicigli dolog. Egy csomóan k-val mondják (itt vagyok példának én), jóval többen (legalábbis az a benyomásom, hogy jóval többen, de az arány lényegtelen) meg g-vel. Mi indokolná vajon, hogy bár a nyelvben tökéltesen elfogadott a két kiejtési változat, írásban nem, és "magyarul tudó" kultúrembernek márpedig kutya kötelessége biciklit írni?

A helyesírás lényege, hogy amikor az ember olvas, többé-kevésbé ismerős mintákat lásson, ne kelljen állandóan silabizálnia. Ebből a szempontból fontos, hogy ne írjon a fél ország zőccséget, a másik fele meg zöldséget. De. Nem azért, mert az utóbbi lenne az egyedül elképzelhető megoldás, hanem mert kultúrtörténetileg véletlenül így alakult. Továbbá. Nem segíti a gyorsabb és fájdalommentesebb olvasást, ha én egybeírom a nyitvatartást, a szomszéd néni meg külön (ez utóbbi felel meg a szabályzatnak).

A helyesírás bunkó. A gyakorlatban sokszor arra szolgál, hogy egyesek saját műveltségüket fitogtassák a segítségével, és odasújtsanak vele embertársaiknak, egyáltalán nem törődve azzal, hogy mit is akartak mondani valójában.

Erősen ideje lenne, hogy az iskolában megtanítsák a gyereknek, hogy egyes írásbeli szokások (inkább, mint szabályok) betartása fontos, valahol az illemtan része (vö. nem fingunk a vacsoraasztalnál), de egy bizonyos határig nyugodtan hagyatkozhatnak a saját nyelvérzékükre meg a saját ízlésükre.

Életképesebb lesz az a generáció, amelyik alkalmasint nem a j meg a ly miatt köt bele egy szövegbe, hanem amiatt, hogy az tele van baromságokkal. És akkor is tud örülni egy okos agymenésnek, ha a szerzője történetesen g-vel írta a biciglit.