Vének

Ifjabb koromban jelentős teniszező voltam, amit nagyjából-egészéből úgy kell érteni, hogy sűrűn jártam játszani, még versenyeken is elindultam, de nagy győzelmeimet nem jegyzi a sporttörténelem. Voltak azért, többször is eljutottam helyiérdekű versenyeken a második fordulóig. Annál tovább sose, de hát istenem. Emlékszem ezen kívül egy nagyszerű párosgyőzelemre a városi csapatbajnokság egy mérkőzésén, az remek volt. Amiben komoly szerepett játszott az a tény, hogy említett meccset szőnyegen játszottuk.

Nagyon nem erről álltam neki írni, de ha már a tenisznél tartok, megjegyzem, hogy a magam szintjén ugyanazzal a problémával küszködtem, mint Sampras (és ezt komolyan gondolom!). Egyszerűen nem találtam sose a ritmust salakon, valami gyorsabb pálya mindig is jobban feküdt volna nekem, szőnyegen talán a harmadik forduló sem maradhatott volna elérhetetlen álom a helyiérdekű amatőr versenyeken. Samprasszal ellentétben azonban nekem eleddig nem adatott meg, hogy kipróbáljam, milyen füvön teniszezni. (És mit meg nem adnék érte még ma is!) Sose értettem ezt a kelet- és dél-európai vonzódást ehhez a vörös borzalomhoz.

No de Sampras szépen át is vezet ahhoz, ami eszembe jutott az imént. Néztem a Roland Garros mai összefoglalóját, és egyszer csak egy interjú erejéig megjelent Jonas Björkman, akit imádok a meseszép szerva-röpte játéka miatt. (Előbb Daniella Hantuchova jelent meg, de róla meg megint egészen más jut eszembe, és az nagyon beside the point most.) És akkor eszembe jutott, hogy de jó, hogy az öreg még van, még játszik, ráadásul most is a harmadik fordulóban van már, méghozzá két 0-2-ről megfordított meccsel (a párosról nem is beszélve, ott még mindig 2. kiemelt Mirnyijjel). Ez pedig az ő korában...

Kinek a korában? Gyanús lett, hogy... Utánanéztem, és hát persze, két évvel fiatalabb nálam. A rég visszavonult fent emlegetett Sampras eggyel. Անդրե Աղասի volt az én emberem, aki három+ hónappal idősebb, mint én. Amíg ő játszott, azt mondogattam magamnak, hogy a mi korunkban még lehet az embernek esélye Wimbledont nyerni. Aztán visszavonult, és kénytelen voltam lemondani róla, hogy valaha Grand Slamet nyerek.

És hát szóval ez van. Az ember gyerekkorában, még ha nem is feltétlen gondolta komolyan, valahogy mindig úgy nézett a sportolókra, hogy hú, majd én is ilyen szuper leszek, ha felnövök. És nem tudom, más hogy van vele, de ebből a gyermeki lélekből megmaradt valami. Amikor teniszt nézek, még mindig azt hiszem, hogy majd ha nagy leszek, én is akkora isten leszek, mint az amúgy 11 évvel és 5 nappal fiatalabb Federer (na, őróla majd egyszer még posztolok egyet).

De hát a gyermeki lélekből hiába maradt meg valami, ha a gyermeki izmokkal és izületekkel kissé más a helyzet. És ez valahogy különösen aktuális a mai foci után, mert momentán a budiig elsántikálni is nehezemre esik.

Szóval csodálom Agassit, Bjorkmant meg a többieket, akik bírták/bírják az eszetlen fizikai terhelést vénségünkre.

No, búcsúzóul itt egy háló melletti az öregtől, érdemes megvárni az utolsó lassítást, azon látszik a legszebben: