Tizenkét perc

Tegnap reggel jól elaludtam. Nem szoktam én olyat, egészen konkrétan egyetlen alkalomra emlékszem azóta, hogy dologozom; akkor vidám vesegörcsöm volt egész éjszaka, reggel meg nem ment épp simán az ébredés.

Másodszor meg tegnap. 9.40-re kellett beérnem, úgyhogy fölhúztam az órát (érdekes, hogy az ember még mindig automatikusan ezt írja, pedig a "felhúztam az órát" kód azt takarja, hogy beállítottam a telefont) 8.30-ra. Valamikor hét előtt menetrend szerint felkeltem, mert olyankor nekem csöppentenem kell az orromba, ugyanis el van dugulva pollenileg, és oxigén nélkül körülményes az élet (és pisilnem is kell természetesen, mert ébredés előtt egy-háromnegyed órával mindig ki kell mennem pisilni, akármikor is kelek - hogy van ez?). Megállapítottam, hogy oké, minden megy, ahogy szokott.

Aztán amikor legközelebb kinyitottam a szememet, 9.32 volt. Fingom nincs, hogy csináltam, valahol halványan rémlik, hogy kinyomtam a telefont, tehát szólt, tudom, hogy szólt, de mégis. Franc se érti.

Mindegy amúgy, nem filózni akartam én ezen, csak eldicsekedni egyéni rekordommal. 9.32-kor nyitottam ki csipás szemeimet, 9.44-kor pedig kint voltam a suliban 4,5 kilométerre a főhadiszállástól. Az testvérek között is 12 perc. Ráadásul különösebben szaggatni sem tudtam Sándor (igen, így hívják a Szuzukimat) istrángját, mert hát forgalom is volt a városban rendesen. Az a négy perc késés különösebben föl se tűnt senkinek szerintem, legföljebb a kissé pacuha öltözetem és a csipás szempár árulkodott.

Még egyszer: 12 perc. My personal best. Ezentúl 13 perccel becsöngetés előttre húzom fel az órát. Na jó, nem.

PS. Egyszer 9 perccel a Somogy Expressz (mert az IC-k még sehol nem voltak) indulása előtt ébredtem föl, és elértem. De az hajnalban volt, és centiméterekre lakom az állomástól.