Vér, veríték, könny egy csepp se

Adtam ám ma vért. A sulival mentünk (azaz vagy tíz diákkal, hogy pontos legyek - jönnek, mert egy full napot lóghatnak cserébe), és két okom volt, amiért csatlakoztam. Egyrészt becsületbeli kötelességem volt, merthogy idős kollégám tavaly már egyszer beszervezett, és el is mentem, csak simán otthon felejtettem a papírjaimat, anélkül meg nem lehet ugye. Ő időközben nyugdíjba ment, én meg megígértem neki, hogy még pótolom a dolgot. A másik ok meg az, hogy az egész véradásos szervezkedést M vette át, és vele azért sose rossz eltölteni pár pillanatot. Ez mondjuk nagyjából elmaradt, mert beültem a székbe, kivarázsolták belőlem a négy és fél decit, aztán mire felálltam, M nem volt sehol. Később azért közismert telefonfóbiám ellenére felhívtam, és az a két perc, hát az jó volt.

Betoltam a kroásszánt meg a teát, amit osztogattak, zsebre vágtam az öccáz forintos étkezési utalványt (lenne olyan, aki ezért ad vért?), és úgy éreztem, ki se dőltem kicsit se, nem éreztem magam különösebben fáradtnak, nem szédültem, meg semmi, ami ilyenkor állítólag sűrűn előfordul. Elmentem Lóciért a suliba, beraktam judózni, én közben mentem focizni. Isteni kifogás lett volna, hogy ma vért adtam, azért nem védtem ki semmit, de nem kellett kidumálnom magam, merthogy megúsztam gól nélkül a 2x20 percet, ráadásul úgy, hogy meg is köllött dolgoznom érte, hogy így legyen (és 2:0-ra nyertünk két kapufás góllal).

Aztán Lócival vártuk az anyját, és kezdtem érezni, hogy kómába esem. Anya előkerült, hazajöttem, megittam egy teát, izzadok, mint egy ló, és most érzem a pótlandó négy és fél decit.

Valami teljesen kellemes fáradtság ül rajtam. Nincs is kedvem aludni menni igazán, inkább nézek még valami vicceset. Vagy csak várom Kacsát, hogy előkerüljön msn-en, és meséljek neki.