Tanárok kis állatkertje

Biztos más pályákon is vannak tökéletesen alkalmatlanok, de hát én persze a tanárokat látom közelről.

Vannak az alaptípusok, mint az amúgy is kissé tehetségtelen diákoknak semmit el nem magyarázó matektanár, aki aztán lazán hülyézik le mindenkit, aki nem fogja föl kapásból, ami pedig neki oly világos. Nála aztán buknak matekból a népek töménytelen mennyiségben.

Ott van még a kissé szerencsétlen, de naív fiatal magyartanárnő, aki minimális fegyelmet sem tud tartani, pedighát egészen jó ember (talán éppen ez a baj), csak a karizma meg az erély hiányzik belőle, úgyhogy a gaz tanulóifjúság visszaél az áldott jószívűségével - pedig valójában szeretik, és sajnálják is kicsit, hogy megszivatják, de hát ilyen a természetük, mint a fabulabéli skorpiónak.

Van aztán a hisztérikus picsa, akinek komoly stresszt okoz, hogy egyáltalán gyerekek között kell lennie, úgyhogy nem nagy ügy kikészíteni, és ki is készítik rendesen minden adandó alkalommal. Ő az, aki tehetetlenségében sűrűn zavar ki pácienseket az óráról, de alkalomadtán maga is kivágtat frusztráltan és zokogva.

Ismerünk még midannyian aljas gennyládákat is (többnyire középkorú vagy nyugdíj felé haladó nők tartoznak ebbe a fajba), akik imádnak minél rosszabb jegyeket adni, és okkal vagy ok nélkül megszégyeníteni a gyereket. Ha az ilyen magyartanár, akkor van például töménytelen bukás a helyesírás miatt (tulajdonképpen ez a helyesírás egyik fő funkciója: hogy bunkó legyen az ilyen alakok kezében, amivel aztán odasújthatnak, ahová jónak látják).

Ne feledkezzünk meg a tornatanárról se (akkor se testnevelő, hívják úgy magukat, ha nekik jólesik), amelynek létezik a gyereket izzasztó, kissé szadista alfaja (én simán ilyen lennék, ha tornatanár lennék), meg a másik, aki bedobja a labdát, aztán leül a tanáriban és elolvassa a Blikket, amíg a fiúk fociznak, a lányok meg lézengenek (a többség nyilván le se vetkőzött), és a pasijaikról meg a plázáról beszélgetnek.

Satöbbi.

De hogy hová sorolnám be az osztályomban gyűrődő némettanánőt, azt nem tudom. Volt már, hogy húszéves ötödévesek színeztek órán, mert épp az jutott eszébe feladatnak. Ma azzal akasztott ki az egyik srác, hogy egytől ezerig le kelett írnia németül a számokat - már vagy hatszáznál tartott (tele volt egy csomó oldal gyöngybetűkkel), amikor kollegina közölte vele, hogy ez így nem jó, mert úgyis másolta.

A minap jött valaki, hogy az osztályomban A betette a szekrénybe T-t. Az üvegajtósba. Az üvegajtón keresztül. Rohantam megnézni, mindenki él-e. Éltek, és közölték velem, hogy a dolog nem ám szünetben történt, hanem németórán.

Tanárnő később megkérdezte M-től, hogy mégis, mi a fenét lehet csinálni, ha felállnak órán. Hát erre M nem tudott válaszolni saját bevallása szerint, mint ahogy én se tudtam volna. Vagy tud az ember valami egészséges osztálytermi légkört kialakítani, amibe kinek-kinek ízlése szerint ez vagy az belefér (nálam simán sokkal több, mint másnál, és ez tök jól is van így), vagy hagyja, hogy a gyerekek terrorizálják. Ezt nem lehet tanárképző főiskolán tanulni attól tartok.

Az már hab a tortán, hogy két nappal később S barátom szintén németóra közepén jónak látta dezodort fújni a padra és meggyújtani. Persze igazgatói lett a végeredmény, ami tulajdonképpen egy marhaság. Lehet, hogy talán inkább egy olyan tanár kellett volna, akinek az óráján az ifjú titánnak eszébe se jut felgyújtani a padot vagy beletenni a másikat az üvegajtóba - és ideális esetben nem azért, mert annyira fél tőle, hanem mert... nem.

A folytatásban: mégis, milyen tanár vagyok én szerintem?