Nyóc

Kellemes esti zsibbadtság. Fájó térd (de marhára). Sohatöbbénemakarokvizetlátni-fíling. Vörös, kiszáradt, égő szem. Na, ez van mindig Balatonátúszás után. Most is. Ma volt a nyolcadik.

Edmund Hillary mondta ugye a legenda szerint, amikor megkérdezték tőle, miért mászta meg a Mount Everestet, hogy "mert ott volt". Így vagyok én évről évre a Balatonnal. Muszáj átúsznom, mert ott van. Nem igazán szeretek úszni pedig; az uszodában, ha néha elvetődöm, egy kilométer után általában kimászom, mert veszettül unom. Az úszás monoton, és én rosszul tűröm a monotóniát. No de mindegy, a Balatonátúszás nem az úszásról szól. A megérkezésről.

A hajóút a déli partról jópofa, ha az ember nem egyedül megy. Hajócsavar-fordulatról hajócsavar-fordulatra nehezebb elhessegetni a tudatot, hogy mindjárt ott fogunk evickélni a vitorlások mellett a marha nagy izé közepén, de azért szar poénok segítségével egyelőre megoldható. Révfülöpön még mindig nem szoktam tisztában lenni vele, mennyire hülye is vagyok voltaképpen, mert a nyüzsiben valahogy remek a hangulat, ahogy az ember némi harc árán tollat szerez a nevezési lap kitöltéséhez, vérnyomást méret (idén egy egész aranyos fiatal csaj állapította meg a 140/90-et, és horrorborzalom: magázott) meg Ben Gay-t szerez. (Merthogy a cég szponzorál, és van dögivel. Pár éve még csajok kenegették az embert, most már csak ki van rakva egy csomó, aztán hajrá.) Egyébként ehelyütt is szeretném felhívni a kedves sporttársak figyelmét a kenés fontosságára. Én azt csinálom, hogy a baromi zsíros kenőcsbe, amit az orvos szokott felírni a gyerek száraz bőrére, és exszel csak disznózsírként emlegetünk, belenyomok egy csomó Ben Gay-t. A kettő együtt mesés kombináció, még 5,2 kilométer után is ragad az ember, és működik az izomlazító effekt is. (Kivéve, hogy a közepe felé begörcsölt a jobb vádlim, de nem volt gond.)

Aztán nevezés után külön kaland az úszás előtti pisilés - olyan nincs, hogy nekem ne kelljen, és a vízbe talán mégse. Az ember ugye egyszál fürdőgatyóban meg vonalkódos csuklópántban áll, és bemenne a budiba. De hát százas persze nincs nála e célra. Legutóbb (ami sajna három éve volt, két éve elmaradt, tavaly meg nem értem rá) a vécésbácsi el akart hajtani, de egyszerűen áttörtem a védvonalát, és elintéztem, amit el kellett. Idén a vécésnéni anyai mosollyal intett, hogy menjek, amiért ismeretlenül is hálás vagyok neki.

Na szóval, az ember ott áll a lépcső előtt sorba, hogy beleférjen a vízbe, olvassák le a vonalkódját meg minden, hallgatja az erőltetetten jópofáskodó hangosbemondót, és a tömegeffektus miatt még mindig hepi, főleg ha nem egyedül van. Ma délelőtt külön hecc volt, hogy mikor máskor szakadt volna el az úszószemüvegem madzagja, ha nem csobbanás előtt két perccel. Úgyhogy versenyző szemüveget gatyába behelyez, madzagot eldob, szemáztatásra felkészül.

Aztán be a vízbe. Hideg. Mindig hideg. Ha a Balaton meleg, mint ma volt, a felkavart félig mély víz a kikötőben akkor is hideg, ráadásul fekete az iszaptól. És egyetlen pillanat alatt megszűnik a tömegpszichózis. Az ember egyedül marad. Előtte valami irdatlan messze a túlsó part. Vannak, akik végig cseverészve úszkálnak, de nekünk sose sikerült, bár tán nem is próbáltuk, ilyenkor a koncentrálásnak jön el az ideje. Az első kábé 250 méter, amíg az ember iránybaáll, belövi folyosót, akklimatizálódik a vízhez, bemelegedik, talál magának pár négyzetméter területet a kéz- és láberdőben, rendben van. Addig nincs nagy gondolkodás. Aztán felveszi a ritmust, megteszi az első komoly tempókat, és nincs mivel elfoglalnia magát többé, kénytelen belegondolni, hogy már megint mire vállalkozott. Ubazmeg, fogalmazódik meg a krédó, ami a következő órácskákat uralni fogja.

Az ötszáz méteres bója marha nehezen jön el. Addigra általában sikerül végiggondolni mindent, ami az embert foglalkoztatja éppen (miért dobtam el este az utolsó körben azt az ász-ötöst, a rohadt életbe, megnyertem volna a nevezési díjamat vele, ha merészebb vagyok; de kedves volt M, hogy felhívott tegnap; pillanatok alatt mennyit javult a röptém, hogy egy edző adott pár tanácsot; ilyesmi). Érdekes módon az 500 méterhez az egy kilométer sokkal közelebb van, mint a parthoz az ötszázas. Vagy pszichés a dolog, vagy valóban, nyilván nem baromi akkurátusan rakják ki azokat a bójákat. Akárhogy is, az első kilométer valahogy eltelik. Meg szoktam fogadni, hogy megtanulok mindenféle verseket, és azokat szavalom magamnak a vízben, hogy jobban teljen az idő, de hát sose jutok el idáig. Még tíz éve emlékeztem a Hamlet-nagymonológra angolul, meg megvoltak a kedvenceim, Randnóti Negyedik eklogája meg what not, de mára ezek is nagyrészt elröppentek. Ez azért nem jó, mert az ember jobb híján elkezd a testére figyelni. Feszül a vádlim, mindjárt begörcsöl - mondja magának, és ha egyébként nem görcsölt volna be, ettől előbb-utóbb tuti be fog (megtette ugyebár).

A második kilométer rémes, akkor nincs mivel vigasztalni magunkat. Egy nagyon tuti: nem szabad hátranézni. Lótné sóbálvánnyá vált például, az meg nem lenne jó, mert feloldódnánk a vízben. Amihez mondjuk kedvet lehet kapni, ha meglátjuk, milyen közel van még az északi part, miközben a déli... Hát, az nincs közel.

Két kilométer után már lehet filózni, hogy mindjárt itt a fele, hamar fel is sejlik a távolban a kettőfeles bója, azt nyugodtan lehet félútnak tekinteni. Egy finom és óvatos hátrapillantás ott belefér, lehet nyugtázni, hogy tényleg, most már egyforma homályos mind a két part: a Balaton közepén vagyunk. És onnan kifelé úszunk, az pedig már egészen más, tisztább, szárazabb érzés.

Meg is jön hamarosan a 3 km-es bója. Az jó hely, mert a következő már a négyes lesz, az meg az utolsó komoly. Háromtól négyig ezzel a vigasztaló gondolattal elvan az ember valahogy, bár közben azon emészti magát, hogy tuti ő a leglassabb, hiszen mindenki utoléri, ő meg senkit nem ér utol. Ez persze nyilván baromság, de tény és való, hogy akadnak tizenegypár éves gyerkőcök, akik úgy húznak el mellettem, mint a csík. Ez különösebben amúgy nem zavar, felteszem, úszók, és a napi edzésadagjukat se feltétlen teszi ki, ami nekem évi egyszeri gyűrődés. Ami zavar, az az, amikor fejüket a vízből kitartva csevegő társaságok kábé olyan tempóban haladnak, mint én a korrekt, szerintem jó tempójú mellúszásommal. A legdemoralizálóbbak persze a középkorú, vörösre fejtett és kontyba turbózott hajú nők, akik a fejüket véletlenül se teszik be a vízbe a séró miatt - viszont lehagynak. Azért ez nem jellemző, de megtörtént már egyszer-kétszer, és gőzöm nincs, hogy csinálják.

No de elértünk a 4 km-es bójához. Csudálatosan közel van már Boglár, meghajtjuk kicsit. Persze nyolcadszorra már tudom, hogy ez a közelség csalóka. Csak telik-telik az idő, mennek a tempók, de Boglár továbbra is ugyanannyira van közel. Iszonyatosan lassan telnek az utolsó százméterek, csak nem akar jönni az utolsó bója, a strand, a pihi.

Aztán persze egyszer csak jön. Megvan az 5 km-es bója, még néhány tempó, és az ember már leteheti a lábát. Mivel lábujjhegyen ér még csak le, a vádlija azonnal begörcsöl, de ki nem szarja le - szilárd a talaj a lábam alatt. Gyors tipródás a fürdők között a lépcsőig, kilépés, és egy hosszú, édes pillantás vissza Révfülöpre. Hú, de kurva messziről jöttem. Epifánia. Azt mondtam az elején, az átúszás a megérkezésről szól. Ezért a pillanatért, a pillantásért a lépcsőről, az egész megéri. Meg a pólóért persze.

És akkor leolvassák a karszalagot, megmondják az időt. Sokk, 2 óra 52 percet mentem az idén, ami a második legrosszabb időm. Ennél sokkal pocsékabb körülmények között, hullámban, hidegben is úsztam már sokkal jobbat. A legjobb a 2001-es 2 óra 18 perc, de hát akkor egy delfin áramvonalasságával rendelkeztem (előtte fogytam 18 kilót), meg sokkal erősebb voltam. Állandó úszóbarátom 16 perccel előzött meg, pedig szerintem én vagyok jobb kondiban. Biztos szar a vízfekvésem (és akkor ez magyarázza a kontyos néniket is!). Igazából az hagy le, aki akar. Megvan a nyolcadik. A többi nem fontos.

A következő negyedóra maga a csoda. Teának csúfolt meleg cukros lötty sose esik ilyen jól. Lemegy vagy egy liter meg sok szőlőcukor - mennyivel jobb, mint a szponzorfornetti, amiért fölfoghatatlan hosszúságú sorok kanyarognak. Aztán pólóátvétel (XXL), pólófelvétel, pólóhordás büszkén, és vége. Valami kaja a környéken meg sör, és indulás haza.

És kellemes esti zsibbadtság, fájó térd (ki volt az az ökör, aki azt mondta, hogy az úszás jót tesz az egész testnek?), sohatöbbénemakarokvizetlátni-fíling, vörös, kiszáradt, égő szem.

Azt meg, hogy valahol 1732 méternél, mint mindig, idén is megfogadtam, hogy soha, soha de soha többé (cross my heart and hope to die), már rég elfelejtettem.