Rövidülő klasszikusok

A harmadik Tennis Classicsot rendezték idén a Papp László Sportarénában, ami azt jelentette, hogy harmadszor mentem teniszezőket nézni.

Tavalyelőtt négynapos volt a cucc, tavaly kétnapos, idénre meg maradt mindebből egyetlen délután.  Kicsit tartok tőle, mi lesz ebből így jövőre, mindenesetre szombaton az az egy nap nem volt rossz. Tavaly ugye aránytalanul sok volt a bohóckodás, ehhez képest az idei kevesebb teniszező komolyabban vette a dolgát.

Kezdtünk azért egy nem túl komoly párossal, ahol Szávay Fucsoviccsal, Temesvári Andrea meg az örök teniszbohóc Mansour Bahramival állt egy oldalon. Bahrami ezúttal csak félig marháskodta el a dolgot, ami viszont nem jelenti azt, hogy itt valódi teniszmeccs zajlott volna. Persze talán nem is illett volna annyira ide, de azért én egyszer már megnézném Fucsovicsot a valódi tudását is nyújtani. Aki lemaradt volna róla, az ifjú nyíregyházi titán idén olyat csinált, amit magyar fiúk nemigen szoktak: megnyerte a junior egyest Wimbledonban. Valamikor a kilencvenes évek elején például volt egy hasonló gála, ahol az akkor feltörekvő Noszály Akkormégnemolyannagyő Sándor játszott az éppen visszatéréssel próbálkozó Björn Borggal. Egy ilyesféle meccs sokkal érdekesebb lenne, mint egy bohócpáros.

Ugyanazon a korabeli gálán persze volt alkalmam látni egy Ivanisevics-Lendl meccset is, úgyhogy Iván barátunkkal nem most találkoztam először (és két éve Ivanisevicset is láttam még egyszer).

A két igazi meccs semmiféle kívánnivalót nem hagyott maga után. Nem tudom, mennyire volt tudatos, hogy két svéd-cseh bulit hoztak össze, de mindegyik jó ötlet volt. Wilandert és Lendlt persze saját ifjúkorom miatt néztem szívesen, hiszen kicsit rajtuk serdültem teniszbolonddá. Lendlt mondjuk határozottan rühelltem, miután a 84-es Roland Garros-döntőben megverte örök kedvencemet, McEnroe-t. (Mongyuk így visszagondolva, nem tudom, miért volt már akkor is az örök kedvencem, hiszen ez volt az első meccs, amit láttam - 14 évesen, egy apró Junoszty-tévén a Balatonon.) Meg amúgy is olyan rakkolós, izzadságszagú stílusa volt. Persze ez ma már mit sem számított.

Persze Wilander is amolyan visszalapátolós, hihetetlenül labdabiztos, de nem épp kezdeményező teniszező volt, szóval nem a legizgalmasabb stílust találta ki magában, de már akkor iszonyatos szimpatikus fazonnak látszott, amire csak rátette a Europortos kommentátorkodással.

Na, ez a két fickó most láthatólag élvezi a teniszt - aminek a 14 évig ütőt sem fogó Lendl esetében különösen lehet örülni -, és ezzal csak jól jártunk. Érződött a különbség, hogy Wilander végig játékban volt, valószínűleg a kondija is jobb, szóval végül is simán győzött. Szerintem a második szettet is csak azért veszítette el, hogy kicsit többet láthasson a közönség - bár ha így volt, akkor is jól csinálta, mert azt nem lehet mondani, hogy látványosan hagyta volna magát.

Aztán a svéd-cseh Söderling-Berdichhel folytatódott. A maiaknál persze mindig bízom benne, hogy komolyan tolják, és bizony így történt most is. Szóval nem csak azért volt jó ott lenni, mert láttam a világranglista ötödikjét meg hatodikját, az idei Roland Garros- meg wimbledoni döntőst, hanem mert asszem, gyorsabb labdákat láttam, mint valaha korábban. Főleg, hogy azért ez a szőnyeg igen sebes, dörögtek az ászok, némelyiknél a labdát is nehéz volt követni szemmel. Ehhez képest Berdych félelmetesen jól fogadott, szerintem alapvetően ezzel nyerte meg a végén.

A bohócpárosra nem vesztegetnék több szót - Bahrami negyedszerre már nem olyan vicces, ráadásul a mostani társaság nem vette annyira a lapot, mint tavaly meg tavalyelőtt Noah vagy Pat Cash.

A szokásos nyavalygás rovatban meg kell említenem, hogy Gundel Takács Gábor még mindig alpári vásári kikiáltó stílusban ordít a mikrfonba, és az interjúknál továbbra sem kérdez semmi értelmeset, és továbbra sem beszél úgy angolul, ahogy azért egy ilyen szituban illene. Szóval azért nála alkalmasabb ember is akadna a feladatra. Nem is kevés.

Aztán meg olyan helyre szólt a jegyem, ahonnan a VIP-páholyok meg a tévések hosszú darun szállingózó kamerája majdnem teljesen kitakarták az egyik térfelet. Azért persze volt annyi eszem, hogy izibe odébbálltam, és bár elég csordultig volt az Aréna, találtam magamnak faszagányos helyet, ahonnan tökéletes volt minden - kivéve, hogy továbbra is kurva kényelmetlenek a székek.

Nemtom, jövőre hogy lesz, én bírnék megint egy nyolcemberes valódi tornát, eddig bőven az első év sikerült a legjobban, amikor ez volt a felállás.

Hetven-hatvannyolc

Van mottó is:

Q. Do you think the two of you will now have an affinity for the rest of your playing careers and long into your retirement?
NICOLAS MAHUT: That's for sure, yes.

John Isner d. Nicolas Mahut 6:4 3:6 6:7 7:6 70:68.

Hú.

Nicolas Mahut annyira gyönyörű teniszt játszik, mint csak kevesen, és legszívesebben én is így játszanék, ha tudnék. Isner elképesztően nagyot fejlődött az utóbbi egy-két évben, már egészen tisztességes tenyerese is van, feltéve, hogy nem mozgásból kell ütnie, de azért alapvetően még mindig egy szervamasina. Úgyhogy Mahut-nek drukkoltam, nem is lehetett kérdés.

Hát ez most tök mindegy volt.

Tenisztörténelmet láttam, biztos vagyok benne, hogy ilyen az én életemben ilyen nem lesz még egyszer. 11 óra 5 perc, 183 gém. Csak a döntő szettet 8 óra 11 percig játszották, ami ezért vicces, tekintve, hogy az eddigi leghosszabb meccs tartott 6 óra 33 percig.

Ez a meccs külön életet élt, saját levegője, saját ritmusa, saját hangulata volt. A Sport1 ugye tegnap kapcsolódott be döntő játszma 20:20-nál, onnan én is csak bámultam, miközben a többi pályán ötszetteseknek lett vége, meccsek kezdődtek és végződtek Dél-Afrikában is.

De Mahut és Isner csak szerváltak rendületlenül, láthatólag a break leghalványabb esélye nélkül. Rég elfelejtettem, kinek drukkolok, kicsit olyan volt, mintha a két ember nem egymás ellen, hanem vállt vállnak vetve, együtt küzdött volna valamilyen célért.

A végén nyilván az döntött, hogy egy 206 centis ember könnyebben szerválja ki magát a szarból, mint egy alacsonyabb, és Mahut-nek ez egyszer, egyetlen egyszer nem sikerült. Hát nem csoda, hatvannegyedszer adogatott a meccsben maradásért (mongyuk az összes adat közül nekem ez a legdöbbenetesebb szám).

I don't know. I guess it was just meant to be or whatever. You know, I mean, in a way I'm kind of glad it happened, although I am pretty tired. It's pretty nice to be a part of that match.

John Isner

Watch live streaming video from wimbledon at livestream.com

I just want them to remember that we were just two big fighters, and one of them just won.

Nicolas Mahut

Watch live streaming video from wimbledon at livestream.com

Vannak, akik ilyenkor azzal jönnek, hogy be kéne vezetni a döntő szett tie-breaket. Úristen, mit vesztettünk volna! Idézném Isner véleményét a fenti interjúból:

Q. Are you for the tiebreaker in the fifth set?
JOHN ISNER: At Wimbledon?
Q. Yes.
JOHN ISNER: No. I think you should play it out.

Végigjátszottátok, fiúk. Le a kalappal.

Két döntő

Időrendi sorrendben haladva.

1. Nősténytenisz

Sose voltam lelkes nézője a női tenisznek, merthogy általában nyilvánvaló dögunalom az egész (és fölfoghatatlan, hogy azért a nézőtaszító szarért, amit jó esetben kétharmad annyi pályán töltött idővel jár egy GS-en, mint a férfiak esetében, ugyanannyi pénzdíjat követelnek maguknak), mert hát őszintén, ahol egy Szafina vagy egy Ivanovics vagy egy Jankovics világelső lehet, azt a sportágat nem lehet komolyan venni. Olyan ez, mintha a mongyuk a Villareal amúgy tiszteletreméltó csapata nyerné a BL-t úgy, hogy nem is lenne nála jobbat látni a pályán. Náluk jobbak max a Williamsek, de hát az az ocsmány brutalitást, amit ők tenisznek hívnak, inkább hagyjuk is (és mellé Serena a világ kábé legellenszenvesebb sportolója is egyben).

És akkor előkerült a süllyesztőből ez a két egyszer már visszavonult (de sosem feledett!) belga csaj. Clijsters ugye már megnyerte a US Opent az ősszel, úgyhogy tudtuk, hogy jó, Heninről meg csak sejtettük, hogy annyira ő se felejthette el, mit kell művelni azzal a húrozott micsodával a kezében.

Na most ez a két belga csaj olyat produkált, amit nőktől teniszpályán meg nem mondom, mikor láttam utoljára. Kisakkozott, zseniális labdamenetek egymás után, küzdelem meg izgalom, és még egy kis könnyed röhögés is belefért a döntő szett közepén.

Meg persze azért ne feledkezzünk meg róla, hogy a legszebb dolog, amit női teniszpályán látni az nem Ivanovics, Sarapova vagy Hantuchova bájos pofikája, hanem Henin fonákja. Már persze ha az embert a játék is énekli, nem csak a nők. Én viszont eménytelenül régimódi és romantikus vagyok, és ha teniszről van szó, inkább egy ilyen harmonikus egykezesre csorgatom a nyálam, mint az idomokra. (Más kérdés, hogy ha egy magazin harmadik oldaláról van szó, akkor valszeg kevésbé csigázna fel Henin aktja, de az most speciel tök mindegy.)



És nem elhanyagolandó, hogy egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megpróbálja letolni azt a kibaszott sárga labdát a vonalbíró torkán. Még Clijsters sem tanulta el a kolleganőtől, hogyan kell ezt csinálni (hogy erről miért nincs egy kisípolás nélküli videó?), pedig közelről láthatta New Yorkban.

Elvből (majdnem) mindig az egykezes fonáknak drukkolok, úgyhogy most is Henin volt az én emberem, de őszintén? Egy ilyen meccs után mindegy ki nyer.

Különben mekkora a valószínűsége, hogy egy sportág két messze legnézhetőbb figurája egy Belgium méretű országból jöjjön?

2. Kantenisz

Davigyenkó rulez.

Mindig szerettem, és sose értettem, amikor szürkének meg lúzernek bélyegezték. Szürkének sose volt szürke, hihetetlen okosan képes játszani hátulról, és valami felfoghatatlan szögeket üt néha. A lúzerségből talán annyi igaz, hogy képességei alapján bőven belefér a nagy négy közé (sőt, szerintem Murraynél többet tud, és Gyokovics is erősen határeset), mégse nagyon láttuk Grand Slam döntőjében csápolni.

Ellenben ne felejtsük el, hogy a világbajnokról beszélünk. És a dohai győztesről ugyebár, merthogy egészen meglepő meccsen nyomta le délután Nadalt. Hogy Federert elkapta az elődöntőben, az nem nagy wasistdas, fingom nincs, Rogerünk mit keres a teniszpályán, miközben látványosan a pelenkázóban jár az agya (amit persze amúgy megértek, csak akkor miért nem marad otthon?), de nem hiszem, hogy a seggpiszkáló sűrűn kapott volna ki nullra nyert első szett után - hadd ne nézzek utána. Arról nem is beszélve, hogy kétszer adogatott meccslabdánál a második szett tájbrékben, és brékelőnyben volt a döntőszettben.



Davigyenkó meg nem csinált be a gatyába. Most már egy Grand Slamet én megszavaznék neki szívesen. Inkább, mint a se íze, se bűze Murraynek (pedig olyan szívesen drukkolnék egy igazi skótnak, de ez a csávó csak nem hagyja magát) vagy a nem annyira szimpatikus Gyokovicsnak (meg neki már úgyis van egy).

Fonákok és bohócok

A könyv leadása utáni nagy pihengetésben meg persze megint jól elmentem a Tennis Classicsra. A tavalyinál lájtosabb volt a program, így a mostani két nap az a teljes versenyt jelentette. Akkor nyolcan jöttek a dolgok komoly részére, most csak négyen.

Az igazság az, hogy hiába volt most is jó a dolog, nyomába nem ért a tavalyinak. No nem azért, mert Becker kidőlt a sorból, a pótlására érkezett Edbergre legalább ugyanannyira kíváncsi voltam. Azt már jobban sajnáltam, hogy az utolsó pillanatban visszalépett Wilanderről is lemaradtam. Nem mintha Pat Casht ne kedvelném (az egyik kedvenc röptézőm ever), de hát őt már tavaly ugye láttuk.

Leconte-ot is láttuk tavaly, de az se baj, mert már tavaly is nagyon jó volt, és a tücsök rúgja meg, idén is. Imádom ezt a fonákot (mongyuk Edbergével együtt), iszonyú kemény és pontos, és még elegáns is. Annyival szebb, mint a ma divatos brutálkétkezes.

Noah meg persze egy félelmetesen jókezű zseni, de hát ő meg nem veszi komolyan az egészet. Mongyuk marha vicces csávó, tényleg teljesen jóízűen lehetett röhögni, ahogy a szett végén a díszpáholyba oldalgó nézőnek odaszólt, hogy "It's 6/3 Edberg. But I played better." Csak én inkább teniszt szerettem volna látni. Persze volt abból is, néhány egészen csodás labdamenet is kisült a dologból, de nem az igazi, ha hiányzik a dolog éle. A tavalyi éppen attól volt sokkal jobb, hogy egy valódi versenyt láttunk, valóban győzni akaró játékosokkal.



Bohóckodni meg ott van a páros, azt arra találták ki. Mongyuk kettő abból is sok volt egy kicsit, mert azért bármennyire vicces (tényleg, nagyon) fickó Bahrami meg Muster, és bármilyen jópofán játszik is a kezük alá Haarhuis (ja, őt is megnéztem volna élesben is, nem lehetett volna Cash helyett vele pótolni Wilandert?) meg Cash meg Taróczy, azért ezt a dolgot nem lehet annyira variálni, hogy ne ismételjék magukat.

Ugye a második napon aztán Taróczyt egyszer csak lecserélték a US Open fiú páros versenyét egy tajvani társsal megnyerő 17 éves Fucsovics Mártonra. Egy darabig iszonyat zavarban is volt a srác a bohóckodó nagy örergek között, kicsit beremegett a keze, meg minden. Sokkal érdekesebb lett volna a második napi páros helyett neki szervezni egy rendes bemutatómeccset. Akár valamelyik öreggel (emlékszem a 92-es(?) Noszály-Borgra, az is tök jó volt), akár egy másik fiatallal. No mindegy.

Azt meg már tavaly is elsírtam, mennyire gáz Gundel Takács Gábor, ahogy kényszeresen nekiáll jópofizni a szünetekben, mintha a kertévék valami szutyok bulvárműsorában érezné magát. Idővel rászólhatott valaki, mert aztán már nyugtunk volt tőle. Meg az sem változott, hogy a meccsek végén szar angolsággal szarokat kérdez.

A mélypont persze a Danny Blue nevű mentalista (sic!) fellépése volt, szegény Edberg meg Leconte is csak feszengett. Esküszöm, kínosan éreztem magam. Á, hagyjuk is.

Szóval azért tök jó volt végső soron, és hát láttam Edberg és Cash röptéit, Leconte meg Edberg fonákját, Noah hülyeségeit meg a többit. Ott a helyem jövőre is. Samprasban reménykedem.

Tizenöt

Amióta rendszeres közvetítések vannak, két olyan évre emlékszem, amikor egyetlen pillanatot sem láttam a wimbledoni döntőből. Az egyik 1999. július 4-én volt (Sampras - Agassi 6-3 6-4 7-5), és gondolom, bocsánatos bűn, hogy lemaradtam róla, mert aznap született Lóci fiam. Mongyuk nem lehetett nagy meccs az eredmény alapján.

Lóci vastagon benne volt abban is, hogy idén megint nem láthattam élőben a dolgot, merthogy együtt ugráltunk a tengerbe éppen vasárnap délután meg este, amikor Federer meg Roddick egymást gyűrte a délnyugati 19. kerületben. Sejthető volt persze, hogy tenisztörténelem lesz a dologból - kicsit bántam is, hogy elmulasztom -, de basszus, hogy ilyen meccsen, azt ki gondolta volna?

Kicsit a régi idők tértek vissza, amikor az ember csak másnap reggel vagy valahogy úgy szerzett tudomást róla, hgoy ki nyert - ami ma, a neten pontról pontra követett meccsek idején marha frusztráló bír lenni -, és amikor végül sms-ben megkaptam az eredményt, percekig bámultam szerintem bambán.

5-7 7-6 7-6 3-6 16-14.

Most nézem éppen három nappal később a döntő játszmát, és így már persze nem az igazi, de azt kell megállapítanom, hogy Federer furcsán töketlen volt Roddick adogatójátékaiban, pedig szerintem ha úgy játszik, ahogy az előző fordulókban, most is simábban nyerhetett volna annak ellenére, hogy ilyen piszok jó Roddickot sem ő, sem mi nem láthattunk korábban. A két korábbi döntőjükben sem, meg máskor, mások ellen sem. És akármennyire is örülök, hogy történelmet láthatok felvételről éppen, közben nagyon sajnálom Andy barátunkat, és drukkolok neki, hogy eccer - talán amikor már végképp senki nem számít rá, mint annó Ivanisevics esetében- ő is nyerjen egy Wimbledont. Jár neki.

Szóval 15. Sampras rekordja megdöntve. Különben imádom, ahogy együtt bír mosolyogni három olyan ember, aki szóba kerülhetett a valaha volt legnagyobbként, azzal, aki most már talán végleg és kétségbevonhatatlanul a valaha volt legnagyobb. (Bár az az alacsony ott a kép jobbszélén...)


Hatalmas egyébként, hogy Sampras eljött megnézni, hogyan nem ő már minden idők legtöbbszörös Grand Slam-győztese, ez a Nike-reklám meg mindent visz. A legjobb persze, mint mindig, most is McEnroe. "Double what I've got".

Tizennégy

The tennis gods brewed up a storm around Roland Garros on Sunday afternoon as they prepared to welcome a new member into their midst. Roger Federer repelled the rain, thunder, and a certain Robin Soderling to take his rightful place among the immortals of the game.

Így kezdi a tudósítást a Roland Garros honlapja, és ez annyira marha emelekedetten hangzik, hogy letudottnak veszem vele a nagy szavakat, amiket alkalmasint magam sem kerültem volna el.

Nem tudom, van-e értelme azzal jönni, hogy akkor most Federer lett-e minden idők legnagyobb teniszezője. Valószínűleg a kérdés eleve hülyeség, de ha mégis muszáj megnevezni valakit ez ügyben, akkor az talán csak ő lehet most, hogy utolérte Sampras 14 Grand Slam győzelmét - ráadásul úgy, hogy mind a négy versenyen győzött, miközben Samprasnak a Garros soha nem sikerült.

Azzal jönni, hogy nem ér ugyanannyit, mintha Nadalt kellett volna legyőznie a döntőben, ostobaság. Nadal nem jutott el a döntőig, mert leütötte a pályáról Söderling, aki aznap Nadalabb volt Nadalnál.

Amondó volnék különben, hogy egy dolog, hogy Söderlingben ma nyilván benne volt a GS-döntő súlya, de nem lehet nem észrevenni, Federer mennyivel okosabban játszott ellene, mint Nadal. Brutál alapvonalról labdaveréssel nem biztos, hogy elérte volna azt, hogy ilyen sima legyen a meccs. Federer variált, hol rövidebben, hol hosszabban tette a labdát, lapos fonák nyesés után belecsapott a lecsóba egy nagy tenyeressel, néha meg olyan rövidítéseket ütött, hogy alsógatyát kellett cserélnem utána (az megvolt, amikor vagy egy méterrel az alapvonal mögül?).

Nadal ezt az eleganciát nem tudja, és ahogy Wilander bölcsen mondta utána, fel kell kötnie a textíliát rendesen, és új dolgokkal előállnia, mert brutális kiszorítósban egyre többen veszik föl fele a versenyt. Djokovics, Murray, Söderling, Del Potro, folytassam? Federernek olyan keze van, mint soha a büdös életben senkinek nem volt még, és ha pszichésen rendben van, bármelyik terminátornak túljár az eszén, és mi rakja végre vagy két év után rendbe pszichésen, ha nem egy Roland Garros-győzelem? Meglátjuk.

Amikor meg a második szettben már nem tudott úgy dominálni, előszedte a szervákat, és valójában soha nem került veszélybe az adogatójátéka. Annál a tie breaknél tökéletesebbet meg nemigen lehetett játszani. Vagy négy ász, egy tenyeres nyerő, még egy könnyfakasztó rövidítés.

Érdekes lehetett volna, mi történik, ha Söderling a harmadik szettben megcsinálja valamelyik bréklabdát, és visszajön a szettbe, de hát nem így történt. Federer remegő kézzel, a totál halhatatlanság kapujában is beütött egy két egészen félelemtes nyerőt (bár annál a visszakanyarodó tenyeres egyenesnél szerintem szintisztán mákja volt), és odakerült, ahová a Roland Garros költői vénájú tudósítója szerint is való.

Oda, ahol tulajdonképpen csak Fred Perry, Don Budge, Rod Laver, Roy Emerson és André Agassi üldögélt eddig. (Ajánlott olvasmány.) Az főleg szép gesztus, hogy az az Agassi adta át a Muskétások Kupáját, akivel ketten nyerték a négy Grand Slamet négy különböző felületen.

Mindenesetre furcsa, hogy arról beszélünk, vajon Federer minden idők legnagyobb teniszezője-e, miközben egyáltalán nem biztos, hogy ő napjaink legjobb teniszezője. Annyi mindenesetre tuti, hogy ha egyvalami hiányzik, hát az az, hogy egy Grand Slamen - bármelyiken - megint legyőzze Nadalt.

McEnroe vs Borg meg a Tesco

Bónuszvideó az előzőekhez.

McEnroe vs Borg
Uploaded by Almiron

Nemcsak zseniális sportolók, óriási emberek.

Két nap az Olümposzon

A Papp László Sportaréna székei irdatlanul kényelmetlenek. Vagyis a székek rendben lennének, csak hely nincs a közelben kettő darab lábnak sehogy. Hát üsse kő, kibírtuk. Megérte.

Ugyanis van abban valami varázslatos, amikor az ember hirtelen ott áll pár méterre a gyerekkori bálványaitól. Persze csak akkor, ha azok a bálványok nem dőlnek le. És nem dőltek le.

Jó, a tévében is lehetett látni, hogy fittek az öregek rendesen, de azért közvetlen közelről egyértelmű igazán, milyen sebességgel képes futni az 52 éves Borg, hogy egészen kiszorított helyzetből eldöngessen egy elütést a vonal mellett, milyen lendülettel csapódnak be a 45 éves Leconte ma is gyönyörűen ütött fonákjai, milyen kemények a 43 éves Cash röptéi, milyen felfoghatatlanul finom mozdulattal képes lehetetlen szögben áttenni egy félröptét a 49 éves McEnroe, milyen gyilkosan pörögnek a 41 éves Muster alapütései. Vilas 56, na jó, rajta már látszik, de asszem, sokan szeretnénk ilyen 56 évesek lenni. Ivanisevics szerváit meg Bruguera alapütéseit nem említeném, ők arcátlanul egy teljes évvel fiatalabbak nálam. (Basszus, ez a legendák versenye vagy mi, szóval, ha kurva jó teniszezőnek születtem volna, ma már én is csak legenda lehetnék.) Kíváncsi lennék, ha ennyi idősen ezt a teniszt lehetne nyomni évi marha sok héten keresztül, mire lenne jó a maiak között ez a játék. A százban biztos benne lennének. Az ötvenben. Az meg tuti, hogy Borg vagy McEnroe fénykorában semmivel sem volt kevésbé jó, mint Federer vagy Nadal.

Hogy gyerekkori abszolút kedvencemet hozzam példának, egészen más élőben látni, ahogy McEnroe a hálónak hátat fordítva szervál, ahogy semmilyen emberi számítás szerint nem lehet - és szórja az ászokat, ahogy a maiak közül se sokan. Egészen más közelről figyelni, ahogy hisztizik. Valahogy az volt a benyomásom a tévén keresztül az utóbbi években, hogy a műsort már csak a közönség kedvéért rendezi, azért veszekszik, mert tulajdonképpen elvárják tőle. Hát jelentem, nem. A csávóban éppen úgy buzog a versenyszellem, mint régen; amikor dühöng, a jó öreg igazságérzet tör fel belőle (az az igazság az persze a saját igazsága, ami relatív, de hát istenem).

Egyebek

1. McEnroe vonul a lelkes sorfal előtt és dedikál. Sokmindenki lemarad róla, mert ennyi labdát az isten nem tudna aláírni. Egy magamkorabeli fickó, aki kimaradt a szórásból, korrekt angolsággal utánaszól:

Guy: Could you sign this for me? It's for my brother. It's his birthday. He wanted to come today but he got sick.
McEnroe: Can't you come up with anything better?
Guy: Is there anything better than the truth?
McEnroe: How old is your brother?
Guy: Thirty-three.
McEnroe: Then he doesn't need my signature, right?

Persze tényleg elvan az ember McEnroe aláírása nélkül, a dedikálásért rohangászást meghagyhatjuk a gyerekeknek szerintem is. De hét épp mi, harmincasok vagyunk azok, akik ezek miatt az emberek miatt kezdtünk el talán teniszezni. Én biztosan, nyilván a beteg tesó is. Szóval tényleg kicsit béna volt, ahogy a pasas McEnroe után szólogatott, de ő meg igazán aláírhatta volna. (Ha nem is tolongtam aláírásért, azért közelről sikerült megörökítenem. A szutyok telefonos képen az ember, aki miatt elkezdtem teniszezni + Temesvári Andrea).



2. A leginkább oda nem illő tárgy díját a neccbíró fémkerekes, szögletes műbőr foltele nyerte el, ami nyilvánvalóan egy hetvnes évekbeli falusi művelődési ház klubhelyiségéből származik.

3. Ilyes rendezvényre távcsőt vinni remek ötlet, mert távolról is kitűnően megfigyelhető Ivanisevics szervamozdulata, Bahrami arckifejezése, miközben hülyeségeket csinál meg Borg, amint a VIP páholyban üvegből sört kortyolgat. Valamint a bájos szőke hosztessz a pálya mellett.

4. A legkínosabb ember az arénában verseny második helyezettje a technikai személyzetnek az a tagja, aki végig filmet nézett a laptopján. A fentebb említett távcső segítségével van Damme-ot, Robert de Nirót, illetve a Szökés új epizódját sikerült azonosítanunk a két nap alatt.

5. A legkínosabb ember az arénában verseny első helyezettje Gundel Takács Gábor. Nem tudom, nem valamiféle hülye magyar betegség-e, hogy minden rendezvényre be kell szervezni egy vásári kikiáltót. Ha igen, akkor legalább keríthettek volna olyat, aki kevésbé rettenetes angolsággal egy árnyalattal kisebb baromságokat kérdez. Egészen gyönyörű volt, amikor Ivanisevics ápolása közben Gundel Takács elkezdett pofázni, hogy mégis hogyan alakul a helyzet a csoportban, ha ez meg ez lesz az eredmény a meccsen. Mire McEnroe beszólt neki, hogy talán fogja be. És igaza volt, basszus! Azt se értem, hogy jutott eszébe egyáltalán.

No végszó: kurva jó volt, nagyon rám is fért ennyi kikapcsolódás, és nyomorgunk egy sort a székeken jövőre is. Ha esetleg Samprast meg Edberget is láthatunk, az megintcsak fenomenális lesz. Ha meg Gundel Takács megszólal, akkor legföljebb bedugom a fülem és csendben sírdogálok.

McEnroe vs Borg meg én

Most néztem végig Borg meg McEnroe meccsét a tévében. Gyönyörű volt. A nyomaték kedvéért még egyszer: gyönyörű volt. A két pasi 27 éve játszott utljára egymással Grand Slam-döntőt Wimbledonban meg New Yorkban, Borg 52 éves, McEnroe 49, a sebesség persze nem az, mint egy Federer-Nadalon. De ki nem szarja le. Ilyen kezet, ilyen játékintelligenciát, hát emberek!

Kicsit sajnálom, hogy nem láttam őket a helyszínen egymás ellen. De persze holnap megyek, és látom őket. Borgot Pat Cash ellen (akkora királyság volt, amikor a kockás fejpántban fossá röptézte Lendlt Wimbledonban), McEnroe-t meg Ivanisevics ellen (akiről mindenkinek a szervák jutnak eszébe, pedig hát mecsoda csuklója van). Plusz Muster (Iron Man) vs Vilas (ő persze még az én időm előtt volt) meg Leconte (az a Davis-kupa győzelem Samprasék ellen!) vs Bruguera (spanyol tucatsalak, de nem baj).

Az embernek ritkán adatik meg, hogy gyerekkora bálványait megnézhesse felnőttként, úgyhogy viszek tartalék alsógatyát, hátha becsinálok a gyönyörűségtől. (Szemét mód irigylem azt az embert, aki nekik tolmácsol.)

Majd mesélek.

Érinthetetlen

Mondanék néhány nevet a közelmúltból. Pete Sampras, André Agassi, John McEnroe, Ivan Lendl, Jimmy Connors, satöbbi (de főleg a satöbbi). Ezek az emberek egyetlen egy Grand Slam-tornát sem tudtak megnyerni zsinórban ötször. Náluk kicsit jobban áll bizonyos Björn Borg, ő Wimbledonban megcsinálta az ötöt egyhuzamban 1976 és 1980 között.

Olyan ember viszont nem volt, aki kettő darab Grand Slam-tornát bírt megnyerni ötször zsinórban. Már van. Roger Federer az előbb felmosta szegény jobb sorsra érdemes Andy Murrayvel az Arthur Ashe stadiont, és a US Open is meglett neki ötödször. Szépen sorban egymás után. (Bill Tilden 1925-tel bezárólag hatot is nyert, szóval e téren még van hová fejlődni.)

Federernek szar éve volt, mert hát ezidáig egy Grand Slam-elődöntő meg két döntőbeli vereség jutott neki, ráadásul már csak második a világranglistán, és az ő mércéjével ez nudli. Bárki máséval persze álom lenne, de RF nem bárki más. Végigcsinált egy pocsék nyarat - Simontól meg Karlovicstól meg az olimpián Blake-től kikapni elég gáz volt -, és az ember már kezdett beletörődni, hogy a rusnya, rakkolós teniszt játszó Nadal lenyomhatatlan lesz.

És akkor jött a US Open. RF nem kezdett valami fényesen, döcögött, bénázott, az önbizalma láthatólag továbbra sem volt sehol. Stepaneket azért úgy rendezte le, ahogy kell, de az Andrejev elleni meccs egyszerűen rémes volt. Aztán jött az elődöntő meg Gyokovics. És derengeni kezdett valami abból, amiért rendes teniszbuzinak boldogabb időkben elhomályosodott a tekintete, ha RF-et játszani látta. Mert ilyet nem tud senki más:



(Ugye volt Gyokovics mamának az Aus Open után az a szerencsétlen megjegyzése, hogy meghalt a király, és a gyerkőc lenne az utód. Nu, ez most szépen a helyére került.)

És a jött a döntő. A döntő első szettjében meg az a Federer. Asszem, amennyit a második szettben bizonytalankodott, annyi bármikor benne volt nála - de hát azt a keveset is tökéletesen feledtette a négynyerős (na jó, három és háromnegyed) brék 6-5 után, amivel vitte a játszmát. A harmadik meg formalitás volt, még ha a legeslegvégén jött is még egy döccenő.

A tegnap esti Federer az érinthetetlen Federer volt. Amikor azt műveli, amit az első szettben művelt, senki nem érhet fel hozzá - Nadal sem. Más kérdés, hogy játszott-e volna így, ha Nadal áll vele szemben. Tán igen, de igazából azt hiszem, megkönnyebbült, amiért egy rutintalan Grand Slam-döntős püfölte neki vissza a labdákat, és ez is hozzájárulhatott ahhoz a tenisznek álcázott költészethez, amit helyenként produkált. Sosem tudjuk meg, úgyhogy könnyen pofázom, de asszem, tegnap Nadal ellen is nyert volna, csak sokkal nehezebben. Viszont mennyivel nagyobb katarzis lett volna. Akárhogy is, várom a következő Federer-Nadalt.

13 GS-győzelem. Sampras 14-gyel a rekorder - tán még egy évig... 2002-ben fordult elő utoljára, hogy RF egyetlen egyet sem nyert.

(És ne menjünk el szó nélkül Andy Murray mellett: kurva jó. Megvert már mindenkit, aki számít, és úgy tűnik, a régebben mutatott mentális bizonytalanságán is túllépett. Szeressük őt is az állán pelyhedző legénytollal egyetemben. Nem ez volt az utolsó GS-döntője.)

Ketrecbe zárva

A squash nagy előnye a tenisszel szemben, hogy az ember nem érzi magát totál bénának. Merazér teniszezés közben sok a kajla ütés, a francba elzavart labda meg az egészen kretén mozdulat. A squashlabdát lényegesen könnyebb az ütő közepével eltalálni, ez tény. Nyilván semmivel sem vagyok jobb squashban, mint teniszben, viszont sokkal kevésbé látszik, mekkora hülyét tudna csinálni belőlem egy igazán jó játékos.

Viszont én akkor is sokkal jobban szeretek teniszezni. Levegőn vagyok, futározok. Squash közben meg be vagyok zárva egy ketrecbe.

6-4, 6-4, 6-7 (5-7), 6-7 (8-10), 9-7

Én megmondtam, hogy marha jó lesz. Amit Federer és Nadal vasárnap produkált, az egyszerűen mennyei volt. Előtte úgy éreztem, Nadal simán nyer, mert egyszerűen nem múlhatott el egyikükből sem nyomtalanul, ami a párizsi döntőben történt. Aztán persze úgy is indult, bár az első két szettet nemigen láttam, mégiscsak be kellett dobni valami kaját egy kissé mozgalmas hétvége zárásaként (miután úgy hajnali négy körül egy nagyon részeg ember egészen konrét fizikai erőszakot alkalmazván és római katonának gondolván magát megpróbált lerángatni a Bodrog partjára, én pedig még Asterixre hivatkozva sem könnyen tudtam lerázni).

Szóval az után az első két szett után azt hittem, simán vége lesz. És nem lett. Federer nyert itt ötször, eleinte simán, tavaly már nem könnyen. De soha wimbledoni dötőben nem került hátrányba, főleg nem kétszettesbe. És bezony két szett hátrányból itt Cochet győzött utoljára. 1927-ben.

És Federer mégis felállt, és egy zseniálisan végigszervált meg egy zseniálisan végigküzdött tájbrékkal máris (máris egy francot) egálban voltak. És nem egyhamar felejti el az ember azt a Nadal-tenyerest, amivel meccslabda lett meg azt a Federer-fonákot, amivel aztán a meccsben tartotta magát mégis.

Federert szeretem, tavaly elmondtam, miért, ott van a link az elején most is. Nadal remek fickó és teljesen szimpatikus, de ezt a terminátorkodást én teniszpályán nem díjazom. A finesz, az elegancia sokkal többet ér a szememben, mint az, hogy valaki a világ végére is odaér lábbal, és bárhonnan kurva nagyot tud ütni a labdába. Zseni mindegyik, nem kétséges, de Federer a jobb teniszező, Nadal csak a jobb buldózer. A legnagyobb füvespályások, Borg (bár ő ebből a szempontból azért határeset), McEnroe, Becker, Edberg, Sampras hagyományát Federer folytatja, nem vitás. És ha a fű olyan lett volna, mint szokott, szerintem most is nyer. Marha kíváncsi lennék, mi a bűbánatos francért csináltak a wimbledoni centerpályából ilyen vackot, amin kellemes lassúsággal a francba felpattan a labda. Lehet, hogy nem direkt volt, de hogy ez a terminátortenisznek kedvezett az biztos. Azt meg látni eleget salakon, és oda is való. Éppen ezért nem szeretem a salakot. Nekem az jön be, ha egy jó ütés pontot ér, nem az, ha mindennek van idő utánaszaladni, és visszakanalazni. Vagy Nadal esetében visszabrutalizálni.

Mindazonáltal.

Eszement volt, ahogy játszottak, hiba alig, baromi jó labdamenetek egymás után. Szóval a döntőjátszmában egyszerre azon kaptam magam, hogy nem drukkolok egyiknek sem. Mindegy volt, ki nyer. Az 1980-as Borg-McEnroe-t persze felvételről láttam, ami nem ugyanaz, de asszem, ez volt annyira jó, és meg is marad majd úgy az emlékezetben, mint az. Ott Borgnak sikerült nyernie ötödször, itt Federernek nem sikerült hatodszor.

És persze Nadal megcsinálta azt, amit utoljára Borg éppen akkor, 1980-ban: egymás után megnyerte a Roland Garrost salakon meg Wimbledont füvön.

Terminátor ide vagy oda, megérdemelte, a tücsök rúgja meg.

Szávay

Á, úgyse tudok mit mondani. Kéne itt áradozni jó sokat, mert kellett ez a lány nekünk magyar teniszbuziknak nagyon, és áradozom is magamban, de írásban az nem az igazi.

Azt azért megjegyezném, hogy Magyarországon valahogy még most is sokadrangúnak tűnik a tenisz. Nincs statisztikai kimutatásom, de az a benyomásom, hogy kábé kétezer olyan sportág van, amelyikkel könnyebb a címlapra kerülni, mint a tenisszel (bár most olvasom, hogy valami csoda folytán ma a NS szép nagy képpel mégis kitette előre). Amit Ági csinált ezen a héten, ahhoz fogható kevés történt a magyar sportban mostanában. Mert hogy mondjuk a kajakosok megnyerik a vébét ebben vagy abban a számban, az tök nagy dolog, de hát hála az égnek, megszoktuk, úgy mentek oda, hogy esélyesek, és megcsinálták, vagy másodikak lettek, vagy ilyesmi. Le a kalappal nyilván.

De ez a lány a selejtezőből ment el a döntőbe egy tier II-es tornán, basszus. Ha nem szórakozik vele a dereka, ahogy kinézett, meg is nyerhette volna minden további nélkül, olyat pedig még soha senki nem csinált. Itt van a brék, amit aztán sikerült végigvinnie az első szett megnyeréséhez, valami jótét lélek feltette:



Marha jó az is, hogy megvertük az olaszokat szerdán, de Ági mostani teljesítményéhez az lesz fogható, ha mondjuk a Honvéd elmegy legalább a nyolc közé az UEFA-kupában. Legyen így, de vannak kétségeim.

Jut eszembe focisták. Ez a lány egy hét alatt 10 óra 14 percet töltött a pályán. Mér van az, hogy egy focista zokog, ha két meccse van egy héten, ami ugye kerek 3 óra? Oké, egy teniszező utána lehet, hogy két hétig nem indul el tornán, és igaz, ami igaz, senki nem csúszik be a sípcsontjára stoplissal, de akkor is. Ráadásul most pihi se igen van, kedden kezdi a US Opent. Hát, jó lenne, ha a hát rendben lenne addigra.

És különben még jófej is, amennyire a weboldalán lévő bejegyzéseiből kiderül. Meg a meccs utáni interjúból.

Egy darab isten

Ritkán van, hogy úgy érzem, megingok hithű ateizmusomban. Kitűnő alkalom azonban erre, amikor Federer egyszercsak belejön. Észbontó a könnyedség, az elegancia, amivel mozog és üt hihetetlenebbnél hihetetlenebbeket. Igen, mintha benne lenne isten keze. Valamiféle pogány, természeti nép istenéé persze, csakis.

Huszonegypár éve nézek teniszt, mikor mennyit lehetett. Láttam McEnroe-t (odáig voltam és vagyok érte meg vissza), láttam Lendlt (mindenidők legtúlértékeltebb teniszezője, fájt nézni), láttam Beckert, Edberget, láttam Agassit (imádtam), láttam Samprast (minden tiszteletem mellett untam kicsit), de ilyet nem láttam. Nem vagyok mongyuk vele egyedül a jelek szerint, mert valaki összeállította ezt is. Az a címe, hogy Thank God for Roger Federer.



És hát volt nekünk most egy 2007-es wimbledoni döntőnk. Majd beszartam, az a helyzet, de hát ezért jó a magamfajta teniszbuzinak Federerrel és Nadallal egy korban élni. Félelmetes volt, ahogy Federer egyszerűen szarul játszott jó darabig (önmagához képest nyilván), aztán a döntő szett közepén egyszercsak kattant valami. Nem tudom, hogy lehet ekkorát váltani fél pillanat alatt, mert az rendben van, hogy én nem vagyok képes megcsinálni, de hát nagyok között se sokszor látni ilyet. Mondom én, hirtelen mintha valami felsőbb hatalom kezdte volna mozgatni a lábait, a kezét, visszatért a rugalmas, kecses, hibátlan mozgás - isten keze, mondom én. Asszem, erre a meccsre is emlékezni fogunk sok-sok év múlva, mint Borg ötödik címére, mert hát az se volt semmi meccs azzal a negyedik szett tájbrékkel.

Lehet tulajdonképpen azon filózni, hogy milyen nagyszerű Nadal is, mert az, semmi kétség. De hát ő egy Grand Slamet nyert meg háromszor, Federer meg kettőt. A harmadikat meg ötször. Ma ötödször. És Borgnak megvolt a kellő drámai érzéke, mert úgy tudom, most másodszorra dugta ide az orrát, amióta 80-ban utoljára nyert. De ma eljött, mert tudta, hogy van valaki, aki utánacsinálja. És jófej volt, és mosolygott, és utána mosolyogtak is egyet közösen a dicsőségtábla előtt.



Két okból drukkoltam Federernek ma különben. Az egyik általános, amiért máskor is drukkolok neki. Egyszerűen mesélni akarom az unokámnak (aki szintén teniszbuzi lesz nyilván), hogy igen, én végignéztem, ahogy ez a svájci gyerek végigdöntögette a rekordokat. Veszettül szeretnék egy Grand Slamet látni, de nem fogadnék rá, hogy meglesz. Nadal egyre-egyre jobb füvön is, maga Federer jókat mondott a tavalyi és az idei Nadal közti különbségről a sajtótájékoztatón a meccs után. Szóval mint azt ő is sejti, és a mai meccs után nyilvánvaló, Nadal most már bárhol megcsípheti - persze ez fordítva is igaz, Hamburgban már ő is elkapta hosszúgatyás barátunkat salakon.

A másik ok, amiért ma Federernek drukkoltam, az a puszta külsőség. Marha liberális gyerek vagyok, de Wimbledon az Wimbledon, itt belőlem is kitör az őskonzervatív. Iszonyat tetszik ez a régi idők tenisze imidzs a hosszúgatyával és a fehér zakóval. Egyszerűen idevaló. A másik meg a seggét turkálja. Arra azért kíváncsi lennék, kézfogásnál finoman odasúgta-e: "Ne szagold meg, Roger".

De akárhogy is, minden tiszteletem Nadalé is, és alig várom, mit művel még ez a kettő ezután. Jujj, de jó lesz.

Búcsúzóul még egy klip:

Vénebbek

Jut eszembe, és ez megér egy külön posztot.

Az ember (vagy egy darab isten inkább), akiért rajongtam, amikor elkezdtem teniszezni, és akit azóta is imádok nézni korabeli felvételeken, tavaly előjött a nyugdíjból, és 47 évesen és 3 naposan nyert egy tornát párosban, pont említett Björkmannal (ami azt jelenti, hogy négy különböző évtizedből van tornagyőzelme - basszus, ezt csinálja utána valaki). Úgy hívják, John McEnroe (és róla is posztolok még külön majd egyszer).

És Jimmy Connors 39 évesen elődöntőt játszott a US Openen 1991-ben. A német RTL-en néztem a meccseket (schöne alte zeiten), emlékszem, iszonyatos szemcsés képen, hajnalok hajnalán. Óriási volt.

Aztán ott van még egy csodálatos öreglány, Martina Navratilova, aki 2006-ban, 50 évesen még megnyerte a vegyespárost a US Openen.

Szóval párosban még én is vihetem akármire, van időm.

Vének

Ifjabb koromban jelentős teniszező voltam, amit nagyjából-egészéből úgy kell érteni, hogy sűrűn jártam játszani, még versenyeken is elindultam, de nagy győzelmeimet nem jegyzi a sporttörténelem. Voltak azért, többször is eljutottam helyiérdekű versenyeken a második fordulóig. Annál tovább sose, de hát istenem. Emlékszem ezen kívül egy nagyszerű párosgyőzelemre a városi csapatbajnokság egy mérkőzésén, az remek volt. Amiben komoly szerepett játszott az a tény, hogy említett meccset szőnyegen játszottuk.

Nagyon nem erről álltam neki írni, de ha már a tenisznél tartok, megjegyzem, hogy a magam szintjén ugyanazzal a problémával küszködtem, mint Sampras (és ezt komolyan gondolom!). Egyszerűen nem találtam sose a ritmust salakon, valami gyorsabb pálya mindig is jobban feküdt volna nekem, szőnyegen talán a harmadik forduló sem maradhatott volna elérhetetlen álom a helyiérdekű amatőr versenyeken. Samprasszal ellentétben azonban nekem eleddig nem adatott meg, hogy kipróbáljam, milyen füvön teniszezni. (És mit meg nem adnék érte még ma is!) Sose értettem ezt a kelet- és dél-európai vonzódást ehhez a vörös borzalomhoz.

No de Sampras szépen át is vezet ahhoz, ami eszembe jutott az imént. Néztem a Roland Garros mai összefoglalóját, és egyszer csak egy interjú erejéig megjelent Jonas Björkman, akit imádok a meseszép szerva-röpte játéka miatt. (Előbb Daniella Hantuchova jelent meg, de róla meg megint egészen más jut eszembe, és az nagyon beside the point most.) És akkor eszembe jutott, hogy de jó, hogy az öreg még van, még játszik, ráadásul most is a harmadik fordulóban van már, méghozzá két 0-2-ről megfordított meccsel (a párosról nem is beszélve, ott még mindig 2. kiemelt Mirnyijjel). Ez pedig az ő korában...

Kinek a korában? Gyanús lett, hogy... Utánanéztem, és hát persze, két évvel fiatalabb nálam. A rég visszavonult fent emlegetett Sampras eggyel. Անդրե Աղասի volt az én emberem, aki három+ hónappal idősebb, mint én. Amíg ő játszott, azt mondogattam magamnak, hogy a mi korunkban még lehet az embernek esélye Wimbledont nyerni. Aztán visszavonult, és kénytelen voltam lemondani róla, hogy valaha Grand Slamet nyerek.

És hát szóval ez van. Az ember gyerekkorában, még ha nem is feltétlen gondolta komolyan, valahogy mindig úgy nézett a sportolókra, hogy hú, majd én is ilyen szuper leszek, ha felnövök. És nem tudom, más hogy van vele, de ebből a gyermeki lélekből megmaradt valami. Amikor teniszt nézek, még mindig azt hiszem, hogy majd ha nagy leszek, én is akkora isten leszek, mint az amúgy 11 évvel és 5 nappal fiatalabb Federer (na, őróla majd egyszer még posztolok egyet).

De hát a gyermeki lélekből hiába maradt meg valami, ha a gyermeki izmokkal és izületekkel kissé más a helyzet. És ez valahogy különösen aktuális a mai foci után, mert momentán a budiig elsántikálni is nehezemre esik.

Szóval csodálom Agassit, Bjorkmant meg a többieket, akik bírták/bírják az eszetlen fizikai terhelést vénségünkre.

No, búcsúzóul itt egy háló melletti az öregtől, érdemes megvárni az utolsó lassítást, azon látszik a legszebben: