KL: Fekete-erdő

Lóci kitalált egy csomó ilyet, majd fölrakom a többit is, kezdetnek világosodjatok meg, hogyan lett a Fekete-erdő.

Fekete-erdő

Egyszer Németországban annyira elszaporodtak a rablóbandák, akik kifosztották a városokat, hogy Isten annyira megharagudott, hogy a németek országa fölé hatalmas fekete villámló felleget küldött. Ez a vihar a Fekete-erdőt érte el elsőként. A villámok lesújtottak az erdőre, és lángba borították. Meghallotta ezt a német herceg, és elhatározta, hogy megmenti az országot. Elindult, hogy megkérje Istent, bocsásson meg a németeknek. Hosszú út után megtalálta Isten titkos palotáját.

Bebocsátást kért, bement, és arra kérte Istent, hogy ne pusztítsa el az országát. Cserébe ő megbünteti a rablókat. Isten megengedte, és elvonta a viharfelleget Németország fölül. A Fekete-erdő hamuvá égett, és kopár fekete fák álltak mindenhol.

Idővel az erdő újra kihajtott, de az egykori leégése miatt azóta is Fekete-erdő a neve.

kl

Hamuváros

Na most azért nem adtam a posztnak valami kacifántos címet, hogy jól megtalálja a gugli, ha beírják, hogy Hamuváros. Az ugyanis a helyzet, hogy minden nap akadnak néhányan, akik erre a keresőszóra találnak ide hozzám, szóval lehet abban valami, hogy nagy a várakozás a regény után.

Ezúton szeretném hát minden várakozóval közölni: végeztem a Végzet Ereklyéi-nek második kötetével (vagy két hete, amúgy, csak mostanra jutottam el a posztolásig), már a szerkesztőnél jár a cucc, úgyhogy alakul, alakul, csak kábé egy hónapot kell aludni (ha igaz a könyvhetes megjelenés), és kézbe lehet venni.

Amúgy szerettem csinálni. Semmi esetre sem volt nehéz, néha, főleg a párbeszédes részeknél, kés a vajban alapon haladtam előre. Aztán amikor befejeztem, kissé meglepve állapítottam meg, hogy csak 16 ív, valamivel rövidebb, mint a Csontváros. Valahogy az volt a benyomásom, hogy többet dolgoztam vele, de hát az annyi az annyi.

Először mondom a jót: Clare frankó karaktereket meg történeti csavarokat talált ki (oké, ezt-azt úgy nyúlt innen-onnan, de hát rég tudjuk, hogy nincs új a nap alatt, nekem ezzel nincs semmi gondom), úgyhogy - továbbra is fenntartva, hogy nyilván nem én vagyok ezeknek a regényeknek a célközönsége - azt kell mondjam, teljesen élvezhető sorozatról van szó, és őszintén megértem, mit szeret az ezek szerint népes rajongótábor.

Külön tetszik hogy a Végzet Ereklyéi talán még el is terel néhány rajongót mindenféle magasabb irodalmak felé, ugyanis renget utalást tartalmaz a vájtszeműek számára. Mondjuk tiszta mázli, hogy régen sok Dylan Thomast olvastam, mert talán fel sem tűnt volna, ha nem emlékeztem volna rá, hogy a kilencedik fejezet címe (And Death Shall Have No Dominion) bizony a walesi költő egyik leghíresebb versének a címe, ami magyarul Kálnoky László fordításában úgy szól, hogy És nem vesz rajtuk erőt a halál (a második vers a linkelt oldalon).

Innentől persze utánajártam a fejezetcímeknek, és ha már így történt, elmondom, mire jutottam.

A 10. fejezet címe, A Fine And Private Place, Peter S. Beagle regényéről kapta a nevét, ez magyarul Egy csendes zug címen jelent meg, ezért használtam fel én is ezt.

A 11. fejezet címe, Smoke And Steel, Carl Sandburg amerikai költő versére (illetve azonos című kötetére) utal, amely magyarul nem meglepő módon Füst és acél-ként fut, de sajnos nem találtam a neten.

A 12. fejezet címe, The Hostility of Dreams, W.H. Auden és Christopher Isherwood The Dog Beneath the Skin című színdarabjának egy sora, nem találtam magyarul ezt sem.

A 13. fejezet címe, The Host of Rebel Angels, mint annyi minden más a sorozatban, John Milton 17. századi angol költő klasszikus művéből, az Elveszett Paradicsom-ból (Paradise Lost, aki faszán tud angolul, itt van az egész, tök jó, érdemes beleolvasni) származik. Jánosy István fordításában szerepel itt a szóban forgó kifejezés "angyal-pártütők"-ként, ezért választottam én is ezt a magyar változat a 13. fejezt címének.

A Harmadik rész címe, The Day of Wrath, egy nevezetes egyházi ének, ami leginkább latinul ismert, miszerint Dies irae - és mit ád az ég, az egyben az utolsó fejezet címe is.

A 14. fejezet címe Rettenthetetlen lett, ennek viszont semmi köze Mel Gibsonhoz, de egyáltalán, az eredeti nem Braveheart volt, hanem Fearless.

A 15. fejezet címe, The Serpent's Tooth, Shakespeare Lear királyára utal, ahol az első felvonás negyedik színében hangzik el a következő: "How sharper than a serpent's tooth it is to have a thankless child". Azaz Vörösmarty szerint: "Élesben fáj, mit a kígyó foga, hálátlannak tudni gyermekét". (Az "élesben" szót nyilván értsd: "élesebben".)

A 16. fejezet címe, A Stone of the Heart, egy Tom Grimes nevű elég obskúrusnak tűnő író (még Wikipédia szócikk sincs róla) regényéről neveztetett el. A csávót a magyar weben nyomokban sem találni, nyilván én sem hallottam róla sosem.

A 17. fejezet címe, East of Eden, egy lényegesen híresebb regényre utal, legalább is az én időmben az amúgy irodalmi Nobel-díjas John Steinbeckről szerintem esett szó a suliban (vagy csak én olvastam túl sokat). Mondjuk ma már biztos nem említik az irodalomanyagban, feltűnt volna. Akárhogy is, az Édentől keletre talán az Egerek és emberek mellett a legnevezetesebb regénye. Ajánlott olvasmány mindegyik, bár senki nem fogja hülyére röhögni magát rajtuk, az a helyzet. Elvileg amúgy ezt is a Könyvmolyképző adta ki, de a kiadó honlapján nem találtam, úgyhogy itt van hozzá egy Libri-link. (Fentebb a címre kattintva egy könyvismeretetőt találtok.)

A 18. fejezet címe, Darkness Visible, ismét Elveszett Paradicsom-idézet. (Angolosok figyeljék meg a ma már nagyon archaikusnak tűnő szórendet, miszerint hátul van a jelző, pont mint a címben, miszerint Paradise Lost.)

A 19. fejezet címéről, Dies irae, ugyebár fentebb volt szó.

Aztán meg nem bírom magamban tartani azt se, ami zavart. Egyrészt a regény tele van egészen hülye hasonlatokkal, a kedvencem az volt, hogy "Isabelle's smile was like a whispered secret". Na most amikor a huszadik ilyen jön szembe egy oldalon, már simán agyfaszt lehet kapni ám szegény fordítónak. Ugyanez a kategória nálam a túlzásba vitt színezés, főleg, hogy azok a színek nem is változatosak. Jace-nek nemcsak a haja, a szeme és a bőre, de talán még a hasnyálmirigye is aranyszínű, ettől azonban mindegyik képes ezüstösen is villani, de ha jól emlékszem, előfordult, hogy még szürkészöld (!) is keveredett valamelyikbe.

A másik meg, hogy marhára ráfért volna a könyvre egy rendes szerkesztő, mert folyton jönnek az önellentmondások. Előfordult, hogy Isabelle letette a korbácsát, aztán a következő bekezdés elején Isabelle megint letette a korbácsát. Jace odaadja Clarynek a kabátját, aztán három és fél oldallal később elővesz valamit a kabátzsebéből. Jace elkéri Isabelle telefonját, aztán Isabelle megkérdezi Alectől, minek neki a telefon. Én komolyan nem is értem, hogy maradhatnak benn ilyenek egy könyvben. Mindegy, nyilván annyira ügyes gyerek vagyok, hogy fordítás közben a legordítóbb szerkesztési hibákat helyrehoztam, úgyhogy a magyar verzió jobb lesz, mint az eredeti. (Ez itt a szmájli helye, de blogposztba szmájli az milyen má?) UPDATE: úgy néz ki, itt sáros vagyok némi bénázásban, valószínűleg összekevertem a két fiút, mert nemcsak hogy az eredetiben, de még az én fordításomban is tökéletesen stimmel a telefonos dolog, az egyik korbács helyett pedig az irónját teszi le. Ünnepélyesen bocsánatot kérek az érintettektől.

Viszont mindent egybevéve, mondom gyorsan még egyszer, abszolút vannak erényei a sorozatnak. Eddig is szívesen csináltam, és nagyon is van olyan szeglete a lelkemnek, amelyik várja a harmadik részt, az Üvegváros-t. Már itt van a polcon (gyönyörű, nagy, hardback kiadás), de előbb még befejezem a félbehagyott Mielőtt felkötik őket-et, aztán pedig jön a Tolvajok hercege (még akármi is lehet a címe, ez most szó szerint van).

Az Acknowledgments rovat keretében szeretném megköszönni Vikinek a héber szöveget, nagypapámnak, a kaposvári könyvtár legidősebb olvasójának pedig az Elveszett Paradicsom beszerzését.

És örök hálám Mollynak, az egyszemélyes közönségnek az ajándékba kapott saját angol példányokért, és mert mindig meg tudja hozni a kedvemet a Végzet Ereklyéihez.

Differential Object Marking

Van nekem ez a nem egészen fél PhD-m nyelvészetből, ami már úgy is marad, mert hát erősen máshogy alakult az élet aztán (amit tulajdonképpen nem bánok, mert szeretek fordító lenni, de kicsit meg mégis bánok, mert jó lenne tényleg érteni kedvenc tudományomhoz). Azért így is marha sokat tanultam, nem kérdés, de ez persze csak arra jó, hogy a környezetem nyelvi kérdésekben tudja, hogy hozzám lehet fordulni.

Néha persze ez rohadtul kevés, hogy tudják, hiszen a nyelvhez mindenki ért, és simán nem hisznek el nekem semmit se. Idióta vérmérsekletem miatt sajna bosszantani szokott (pedig nem kéne), és ezt most csak azért mondom, hogy ennek apropóján felvezethessem életem főművét. Kicsit elfeledtem már az évek során, de a minap eszembe jutott, amikor lehülyéztem Grétsy Lászlót, és valaki megkérdezte, hogy milyen alapon, és én szerénytelen módon kénytelen voltam felhívni az illető figyelmét arra, hogy nekem bizony több komoly nyelvészeti publikációm van, mint hivatkozott nyelvművelőnek.

Nekem ugyanis van egy.

Az ELTE The Even Yearbook című, tanszéki oktatók és PhD hallgatók műveinek publikálására megalkotott, kétévente megjelenő kiadványában jutott neki hely (sajna abban az évben nem volt pénz nyomtatásra, úgyhogy csak onlájn), és a differenciált tárgyjelölésről szól többek között olyan egzotikus nyelvekben, mint a csicseva, a pityantyatyara, a malajalam, vagy egy különös kis közép-európai országban használt nyelv, amit beszélői magyarnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy ezek a nyelvek hol kirakják a tárgyragot, hol nem, és egy Aissen nevű holland néni dolgait továbbgondolva én megpróbáltam erre valamiféle magyarázatot keresni. Optimalitáselméleti keretben.

Nincsenek ám illúzióim, hogy bárki elolvassa (intelligencs, érdeklődő outsider ezt-azt tán ki tudna hámozni belőle előképzettség nélkül is, ha érdekelné az ilyesmi, de hát a kutyát nem érdekli nyilván), csak most úgy jól esett hirtelen nagy arccal felidézni, hogy ilyet is tudtam egykor.

The Donkey

Hithű ateistaként azt szoktam mondani, hogy a Vallás nevű szoftver semelyik verziója nem fut az én operációs rendszeremen, de ez a Chesterton-vers azóta az egyik kedvencem, hogy főiskolás koromban (14. század második fele) először találkoztam vele. (És találtam hozzá most egy Szerb Antal-írást.)

THE DONKEY
G.K. Chesterton

When fishes flew and forests walked
And figs grew upon thorn,
Some moment when the moon was blood
Then surely I was born;

With monstrous head and sickening cry
And ears like errant wings,
The devil's walking parody
On all four-footed things.

The tattered outlaw of the earth,
Of ancient crooked will;
Starve, scourge, deride me: I am dumb,
I keep my secret still.

Fools! For I also had my hour;
One far fierce hour and sweet:
There was a shout about my ears,
And palms before my feet.

__________________________

G.K. Chesterton

A szamár

Mikor az erdő járt, a hal
repült, a vad sövény
fügét hajtott s vérzett a hold,
akkor születtem én.

Rikoltva, torz fejjel, fülem
csúf szárnyként röpködött:
ördög torzképe lettem a
négylábúak között.

Kit kivetett rongyként a föld
s egy ősi akarat,
gyötörj, gyalázz: néma vagyok,
megőrzöm titkomat.

Ostobák! Jutott nékem is
egy nap, vad s drága nap:
hangok lengtek fülem körül
s pálmák lábam alatt.

Fordította: Sárközi György

Gyrostörténeti link

Sándor kis gyrostörténeti összefoglalója annyira meghatott, hogy muszáj idelinkeltem.

Ó azok a jó kis nyíregyházi állomásos gyrosok! Összefut a nyál a számban, de komolyan. Nosztalgiahegyek.

Kötelező olvasmány

Kicsit lestrapált vagyok mostanság, úgyhogy ez itten kurvára rámfért. Rég kacagtam ily jóízűt.

Radnóti Blues

Radnóti Miklós: Férfivers

Süvölts csak bátran, hisz férfi vagy
s boldog dolgaid között orvul szurokkal önt nyakon
a csókoddal ojtott asszony is,
s e hajlongó tréfája mögött
még kést is dugdos elõled.
Tudd, egyedül vagy, mint az elsõ farkas volt
az éjszaki rideg erdõn, mikor félfarra dõlt
és fûrészelõ nyögéssel tépte
a húsbapólyált bordát oldalából,
hogy nõstényt teremtsen magának,
kivel együtt futhat a fák közt
s ki elpotyogtatja majd fajtáját maradéknak!
és szedte, marta egyre kíjebb a bordát
szörnyû türelemmel s nem segített néki senkisem.
És mégis mindennap újrakezdte!
Te is naponta kezded és egyedül vagy,
csak szavaid szálas indái karolnak.
És nõttön nõ süvöltõ kedved körül
a borostás magány.

Kicsit modoros mondjuk, de kurvára van benne valami. Szar nekem, mi?

Imádtam különben Radnótit 18-19 éves korom körül, amikor még azt hittem, ilyen bölcsészcuccokkal fogok foglalkozni. Persze most is imádom, csak már nem veszegetem le a kötetet sűrűn a polcról, mint akkor, meg amit tudtam kívülről, nagyrészt elfelejtettem. Ez van.

Most megyek, hozok egy sört magamnak, bluest hallgatok, és nőttön nő süvöltő kedvem körül a borostás magány. Meg kéne borotválni, vagy valami.