Raviolit csakis medvehagymahabbal, malacbőrt csakis ananásszal

Lajossal, a szakáccsal vacsoráztunk már együtt Philippe-nél (a belgánál), amikor is szájtátva  hallgattuk, hogyan diktál le két óra alatt fejből és élvezettel egy nem nagyon egyszerű nyúlreceptet. Akkor is érződött minden szavából, mennyire szereti, amit csinál, és valahogy abban is biztos voltam, hogy érti a szakmáját. Nos, péntek este gyakorlati tapasztalatokat is szerezhettem ez ügyben, ugyanis a Lucullus Bt. 99. vacsorájának menüjét Lajos állította össze és készítette el.

Amúgy nem szívesen állítok fel sorrendet a vacsorák között, meg nem is feltétlen hasonlíthatók össze egymással, de nekem a tegnapi fúziós menü Philippe és Wang mellett ott volt az első háromban. A molekulárisokat simán verte például.

A hangulathoz jelentős mértékben hozzájárult a Lucullus új főhadiszállása, a Hidden Kitchen névre hallgató lakásétterem, ahol ezúttal csak tizenketten jöttünk össze, viszont így nyugodtan nyüzsöghettünk főzés közben a konyhában, és kérdezgethettük Lajost, aki lelkesen magyarázta, mit csinál éppen.

Mindjárt el fogom mondani persze, miket ettünk, meg lesz diavetítés is sok képből, de étvágycsinálónak a legjobb talán, ha meghallgatjuk magát Lajost:

Hát ezek után persze mit mondhatnék én? Akárhogy is, azért próbálkozom.

Hideg előételként (igazából azért meleg volt) a blackening powder névre hallgató lousiniai cajun fűszerkeverékbe forgatott japán tonhallal kezdtünk, ami két napja még állítólag élt (mongyuk ha Fukushima környékén, akkor lehet, ráfaragtunk), ehhez pedig wasabis majonézba forgatott ruccolát és fűszerekbe pácolt gyömbért kaptunk.

Ugye szabály, hogy mindig az előétel a legjobb, most viszont nem tudok dönteni. Ez az előétel most is totál zseniálisra sikeredett, aztán viszont csak nem akart semmi kevésbé zseniális lenni. Azt mondanám, az összes fogás egyformán óriási volt.

Második előételnek jött a kecskesajtos ravioli paprikás-cukkínis dresszinggel meg medvehagymahabbal. Ha valaki nem nézte volna végig a videót, a medvehagyma volt a magyar elem a fúzióban, nagyon jól is sikerült az a hab a raviolik meg az apróra vágott zöldségek mellé, és külön élvezet volt belapátolni azután, hogy az orrunk előtt verődött habosra pillanatokkal korábban.

A két főétel közül elsőnek jött a bőrös malackaraj, amin muskotályméztől lett egészen izgalmasan ropogós a bőr, és amit a mellé felszoglált paradicsomos/ananász illatú mentás/garam masalás chutney meg a Guinness sabayon meg a háromféle hagymából (ezeket már nem tudnám felsorolni, de olyan is volt közte, amiről sose hallottam) készült hagymapüré dobott fel még inkább. A Guinness sabayonnak mongyuk nem volt annyira erőteljes Guinness-íze, de az se baj nyilván.

Az ezután következő borjúbélszín meg olyan minőségű hús volt, ami önmagában is megérte volna az estét (Lajos az árát is említette, itthonra nem veszek sajnos), főleg, hogy tökéletes mértékben maradt rózsaszín a közepe. A fenyőmagpesztó és a vörösvajmártás meg dobott rajta még egy csomót nyilván, nem is beszélve, a kétoldalán sült hagymatortáról (a hagyma alatt levelestésztával).

Amikor némi beszélgetős, sokat röhögős emésztés után megjelent előttünk a desszert, első blikkre az volt a benyomásunk, hogy az alul túrós, felül karamellás, törökmézzel, ananásszal és violaesszenciával vegyített csodaszép izé a tányér közepén tömény lesz kissé. Nem volt az. Erre szokta anyukám azt mondani, hogy röpült. Könnyű volt, lágy, habos, éppen a megfelelő mértékben édes, tökéletes. És igen, teljesen valódi virágszirmokat is ettünk hozzá.

Itt persze vége is volt a menüsornak, és amúgy voltaképp jól laktunk, de azt mondtuk, férne még belénk, én pedig rafináltan kifigyeltem, hogy maradt még abból a malacból pár szelet, amit Lajos nem akart kiküldeni a pincérrel (az lakásétterembe is jár), mondván nem sikerült tökéletesen ropogósra a bőre, márpedig ő a tökéletességre törekszik. Azért szerencsére annyi lazaság belefért neki, hogy desszert után kihozza még nekünk a maradékot. De nem ám csak úgy simán.

Egyszer csak beállított egy tállal, amin a malackatonák törökmézzel és sajttortával kiegészítve álltak halomban. Persze ezt az extrafogást csak a pillanat hozta, mégis összeállt kerek egésszé, és kis híján ölre mentünk a falatokon (igazából nem ám, a társaság ezúttal is kiváló volt).

Aztán meg ha ez nem lett volna elég, jött még egy adag, kanálon tálalt ropogós malacbőr ananásszal. Ez már persze inkább poén volt, de nagyon bejött, a malacbőrhöz feltétlen igényelni fogom az ananászt a jövőben is.

Ja, és még a túrómousse-ból is maradt egy utolsó adag, amit kikanalazhattunk.

Jóllakva álltunk tovább hárman (Lajos, Lajos meg én) sörözni egyet, közben pedig Lajos azt is elmesélte, melyik fogást melyik séftől leste el, és mit tett hozzá ő maga. És jó volt látni valakit, aki ennyire szereti azt, amit csinál, és ennyire bele tudja vinni az egyéniségét. Le a kalappal. Ha ő főz, és nem rogy a fejemre az ég, én mindig megyek majd.

Zöld csirke és a világ legcsípősebb krumplija

Jó régen volt már az indiai vacsora, konkrétan december 30-án, szóval eltelt azóta egy szilveszteri buli (nagyjából eseménytelenül) meg egy full hét az iskolából is, de hát agyatlan mennyiséget szenvedek Cassandra Clare-rel (esküszöm, órákat töltök a gép előtt, néha mégis olyan, mintha visszafelé haladnék), úgyhogy nem volt érkezésem eddig írni.

Több mint egy hét után meg már nehéz is lenne túlzásba vinni, szóval ezúttal rövid leszek. Legalábbis rövidebb a szokásosnál - ha már a fogások sora is rövidebb volt, mint legutóbb Wang mesternél. No, nem mintha baj lett volna; a karácsonyi szokásos meg a fordítómaffia közgyűlősén előző  este az első lucullusos vacsorámon megkedvelt Parázs presszóban elfogyasztott eszetlenül csípős leves és zöld curry után olyan nagyon tele akartam volna tömni magam. Persze aztán sikerült.



Imádom az indiait, meg a Jham Kulvinder Singh (aka Kuki) vezette Maharaja étterem is bejött a Trinidad és Tobagó-i meg a nepáli vacsora során, úgyhogy azért nem szívesen hagytam volna ki.

Kissé késtem szokás szerint, ami azt jelentette, hogy megúsztam Túró beszédét (na jó, ez csak ízetlen tréfa, sajnálom, hogy lemaradtam az ételekről tartott beszámolóról), viszont szék se nagyon jutott cserébe. Azért szereztek egyet, úgyhogy jöhettek az előételek, úgymint:

• Shikampuri Kebab, azaz gyógynövényekkel töltött darált bárányhúsgombóc-tallér
• Allo tikki chaat, azaz fűszeres burgonyatortácska joghurttal, chutney-val, és gyömbéres hagymaszósszal (NAGYON ERŐS)

Mivel tudnivaló, hogy mindig az előételek a legjobbak, ezúttal is isteni volt mindegyik, igazából nem is tudnék választani közülük. A szósz nagyonerőssége is stimmel, bár azért volt egy nála húzósabb fogás a főételek között, amik így festettek:

• Malabari "zöld csirke", azaz tandoor kemencében sült csirkecomb Keralából. Friss korianderral, zöld currylevéllel és szegfűszeggel.
• Badami marha korma, azaz puhára főtt marha mandulareszelékkel sütve, csillagánizzsal és kardamommal ízesítve.
• Allo Kadai Masala, azaz vörösjoghurtos szószban főtt burgonya és hagyma
• Citromos rizs
• Royal Green Peas, azaz "királyi zöldborsó"
• Butter paratha, azaz vajas paratha lepény
• Sima naan.
• Házi készítésű csípős szósz.

A zöld csirke elsősorban látványban nyújtott különlegeset - bár azért finom is volt nagyon -, de a húsok közül nekem az édeskés mandulás marha jobban bejött azzal együtt is, hogy lényegesen kevésbé volt különleges nyilván. Naanból bármikor bármennyit, házi csípős szószból dettő, és a királyi zöldborsó is felkerült a listára.

Az este legizgalmasabb versenyzője azonba a vörösjoghurtos szószban főtt krumpli volt, ami valami eszetlenül csípett. Az ember minden egyes falatnál újra meg újra meglepődött, hogy mennyire. Azért a csípéshez íz is járult bőviben, és Kukit még sikerült kicsit beszéltetnem is a témában - magyarul, ami nagy eredmény, mert ha hagyjuk neki, még mindig az angolt választja, holott magyarul se beszél semmivel se rosszabbul, csak szégyellős.

A desszert az keleti szokások szerint most sem volt különösebben emlékezetes, gyümölcsjoghurtot kaptunk kókusszal és banánnal. Mindehhez ittam mangó lassit, amit továbbra is imádok, Kingfisher sört viszont ezúttal nem, merthogy előző este a kollégákkal, hogyismondjam, khm, ittam én eleget - ha nem is Kingfishert, de Staroprament meg Borsodit.

Nyilván a társaságra sem lehetett ezúttal se panasz, és még egy South Park-os jelvényt is kaptam, ha már a múltkor nem sikerült Áginak, Orsinak meg Zolinak meggyőznie, hogy a South Park az jó. Mer a South Park az nem jó, m'kay?

Hétéves és száznapos

A Lucullus Bt., kedvenc kajálós társaságom, minden évben Wang mester éttermében tartja a születésnapját. Merthogyugyanis Wang mesternél vacsorázni jó. Nagyon jó. Én tavaly voltam először, amikor is ujgur ételeket ettünk jelentős mennyiségben és hibátlan minőségben, úgyhogy egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy az idei (amúgy hetedik) szülinapot esetleg kihagyhatnám valami perverz okból.

Úgyhogy nem hagytam ki, elmentem, és piszok jól tettem, megint frenetikus vacsorát ettünk végig huszonegy fogással. Eleve jó volt az asztaltársaság, mert Sándorunk magával hozta a húgát meg Andit is, de csatlakozott hozzánk Blem meg Zsófi is, nem is beszélve a thaiföldi vacsorán megismert Ágiról, Orsiról és Zoliról, akikkel már akkor is jól telt a két nyelés közti idő. Ezúttal többek között arról próbáltam meggyőzni Zolit, hogy a South Park egyszerűen vacak (a Simpsonszal vagy a Family Guyjal ellentétben), és az amerikai foci se az a nagy hóbelevanc.

Szecsuáni erős-savanyú levessel indítottunk, amiben gomba volt meg zöldségek elsősorban, és igen szívesen mertem volna belőle még egy tányérral, de mire körbeért a középen forgó asztal, bizony elfogyott. Az egyetlen, amit alkalmasint felróhattunk a helynek, ugyanis az volt, hogy tizenkét fős asztalhoz tízemberes adagokat hoztak. De nem rójuk föl, mert a végén aztán simán visszakóstolhattuk a kedvenceket - az a veszély nagyon nem fenyegetett, hgoy bárki is éhen marad a környéken. Sorolnám az első kör ételeit:

• Tavaszi tekercs
• Édes savanyú oldalas.
• Wang féle csülök-roló
• Kou shui feipian（Ökörszív ,nyelv, pacal, marha, zeller stb.）
• Ízletes fafülegomba saláta
• 100 napos tojás zöldpaprikával
• Étvágygerjesztő zeller
• Házi húsos táska

Ha ki kéne választanom a legjobbat, hát nehéz helyzetben lennék.  Na jó, a kou shui feipian. Nem, a fafülegomba. Vagy a tavaszi tekercs. Esetleg bármelyik másik, például a száznapos tojás, amit amúgy három hónapig faszénben meg oltottmészben tárolnak, és ettől nyeri el a szivacsos, puha állagát meg a fekete-zöldes-sárgás színét. Az ember persze név alapján valami gusztustalanságra asszociálna, de egyáltalán nem az. Kifejezetten kellemes ízű, barátságos étel. Nyilván egy Wang-kaliberű igazi szakács kell hozzá, szóval itthon nem szívesen tárolnék kacsatojást faszénben. Miközben ezeket belapátoltuk, valahogy nyugodtabb volt a tempó, mint tavaly, aminek az lehetett az oka, hogy ennek az asztalnak lassabban forgott a közepe, úgyhogy több idő volt lehalászni a pálcikával az éppen kinézett kajadarabot, és a sör vagy a fényképezőgép se gurult messzire, ha véletlenül rossz helyre tettem le.

Egy föld alatti teremben ültünk mi tizenketten, úgyhogy az első kör után úgy szaladtak le értünk, hogy kezdődik a tésztanyújtó-bemutató. Tavaly is volt ugyebár, és igaz, hgoy miután Ágit sikerült az első sorba tuszkolnom, hogy ő is láthasson valamit, most is bambán bámultuk csak mit tud a néni, de a múltkori bácsi szerintem nagyobb király volt, és több mindent is csinált. Most ráadásul valamiért nem is volt akkora a vállalkozókedv a közönség részéről, hogy utánacsinálják. Még én se kaszaboltam a tésztát, mint tavaly.

A fogások közti második közbeeső programként egy kínai néni zenélt nekünk egy kínai hangszeren. Sajnos csak annyit sikerült megjegyeznem, hogy a néninek és a hangszernek a neve nagyon hasonlít egymásra, és mindig össze szokták keverni, de azt már nem tudom, mit kéne összekevernem. Akárhogy is, a kínai zene így helyben elég hangulatos volt, bár valószínűleg nem szeretném órákon át hallgatni. Sajna épp azelőtt kapcsoltam ki a gépet, hogy a néni átcsapott metálba, pedig legszívesebben azt raknám be ide videónak. Azért van helyette másik.

Plusz a kultúrainterface jegyében meghallgattuk A csitári hegyek alatt című közismertet is, amit komolyan érdekes volt egy kínai nő szájából. (Mindig izgi, ahogy egy amúgy akcentussal (vagy alkalmasint sehogy) magyarul beszélő külföldi énekelni kezd - és abban a pillanatban mintha anyanyelvi lenne.) Bár azt nem nagyon értem, miért nem jöttek ki a tűzoltók. Itt meg lehet hallgatni.

Mindezek után visszaszaladtunk a föld alá, és folytattuk a második körrel, miszerint:

• Csirkecomb-darabok illatos omlós kínai gombával
• Pekingi hogymás csirke
• Szecsuáni omlós kacsa
• Sertés ’Shui Zhu’ módra (csípős paprika, zeller, szójababcsíra)
• Wang nagymama steak marhája
• Édes savanyú sült rák
• Szecsuáni zöldbab
• Édesburgunya
• Piritott rizstészta
• Lanzhoui piritott tészta
• Tojásos-zöldséges pirított rizs

Jézusom, mit mondjak? A steak marha, amit salátalevélbe kellett volna tekerni (ha jutott volna mindenkinek salátalevél) kicsit túl szezámos volt nekem, de így is finom, a többi meg totál tökéletes. Még az édesburgonya is (a mélban kapott menü szerint "edésburgonya"), pedig azt többen halnak hitték. Ja, a zöldbabot nem kóstoltam; nem direkt, az valahogy kimaradt a kavalkádban. A személyes kedvencem a rák volt amúgy ezekből, és nem mulasztanám el megemlíteni, hogy még az imént a szemünk láttára gyúrt, és frissen elkészített tésztáknak is egészen zseniális íze volt.

Mindezek után jöttek még darált fekete szezámmaggal töltött tésztagombócok is, amikben a darált fekete szezámmag nem csak kinézetre, de ízre is kísértetiesen emlékeztetett a mákra. Én meg a mák az pedig ugyebár szerelem, úgyhogy ebből is jöhet bármennyi.

Na aztán még volt Lucullus születésnapi ajándékosztás meg offtopic tortácska, amiből lecsempésztünk néhány maradék példányt magunkkal a föld alá. Ahová időközben megérkezett a visszakóstolni való adag a rákból, a tavaszi tekercsből meg a húsos táskából. Szerettünk volna még az istenien csípős ökörbelsőségekből is, de arról időközben lemaradtunk.

Aztán még Vérnyúltól megtudtuk, hogy Wangnak van háromoldalnyi olyan, kínai krikszkrakszokkal írt étlapja, amiről gyakorlatilag semmit nem hajlandó kihozni európaiaknak.

És hazamentünk. És kurva sokat ettünk, de nem voltunk hülyére eltelve, és másnap már szinte éhes voltam. Aztán azért mégsem ettem estig.

Fahéjas csülök & co.

A legeslegelső Lucullus Bt-s vacsorám egy thai cucc volt még tavaly februárban, most meg eljött az ideje, hogy megint thaiföldi ételeket kóstolnunk. Az első és legnehezebb feladatom ezzel kapcsolatban, hogy sikerüljön elkerülnöm a thaijellegű rémes szóvicceket, a tavalyi bejegyzés címe éppen elég volt.

Ezúttal egy kicsit elegánsabb helyre, a Bangkok Thai Étterembe mentünk, ahol a thai főnök és a thai szakács is szólt néhány kerékbetört, de kedélyes angol szót. Utóbbitól megtudtuk, hogy a menü különböző darabjai Thaiföld különböző szegleteiből származnak, úgyhogy az egész országot alkalmunk nyílt végigenni. Persze jegyzetelhettem volna, és akkor most konkrétumokkal is tudnék szolgálni.

Akárhogy is, mesés előételekkel kezdtünk. Volt tavaszi tekercs édes-csípős mogyorószósszal (kaeng massamann) és rákpogácsa korianderes chiliszósszal (thod man kung). Persze a szószokat össze-vissza raktuk mindenre - részben mert kíváncsian vagyunk, részben mert sajnos részletesebb magyarázat ezúttal nem tartozott a kajákhoz, pedig engem érdekelt volna. Én a szószokkal való kísérletezést annyira túlzásba vittem, hogy még a terítőre meg a kezemre is borítottam egy adagot, és mivel olyan sűrűn voltunk, hogy macerás lett volna kikászálódni a mosdóra, igen hosszasan voltam kénytelen nyalogatni az ujjaimat. Mongyuk a szósz annyira finom volt, hogy belefért.

Az előételhez amúgy tartozott még egy finom zöld papayasaláta (nom tam) meg egy savanyú halleves naphalból (kaeng-som pla - ezek a nevek nem vagyok benne biztos, hogy nem klingon nyelven vannak). A halleves nem épp bizalomgerjesztő szaga ellenére valóban kellemesen savanyú volt, és miután a kikészített chilipaprikából beleraktunk egy keveset, ölég brutálisan le is izzadtunk tőle.

Kivételesen talán nem laktunk teljesen jól az előételekkel, úgyhogy lelkesen vártuk a főételeket. Ezekkel kapcsolatban van egy jó meg egy rossz hírem. Kezdem a rosszal, az a kevésbé fontos, és essünk túl rajta: marha gyorsan jöttek-mentek a kaják, néha győztük kapkodni a fejünket. Igazából sokkal jobb lett volna lassabban és tudatosabban kóstolgatni a cuccokat.

A jó hír ugyanis az, hogy minden iszonyat finom volt. Minden, úgy mint:

• sertéscsülök gyömbéres szószban (mu pa lo)
• mogyorós-currys bárány burgonyával (kaeng massamann)
• kókusztejes-chilis kacsamell licsivel (kaeng phed ped)
• fűszeres darált csirkehússaláta korianderrel, mentával, gyöngyhagymával és chilivel (larb kay)
• rizstészta marhahússal sütve borssal, osztrigaszósszal (phad seau yaou)
• sült zöldségek fokhagymaszósszal
• meg köretnek főtt jázminrizs és tojásos sült rizs

A sertéscsülök ízéhez a gyömbéren kívül nagyon határozottan hozzájárult a fahéj, és bármilyen meglepően is hangzik esetleg ez a kombináció, egészen mesés végeredmény született. Kicsit bosszant, hogy nem kértük el a receptet, igen jó lenne reprodukálni a dolgot (és sajna a mu pa lo guglikereséssel se megyek semmire).

Nem igazán bírom eldönteni, hogy ez, vagy a bárány volt a vacsora csúcsa, mindenesetre az sem ízlett kevésbé. És a kacsamell se volt sokkal mögöttük.

A marhahúsos rizstészta egész csúnya volt első látásra, de csak meg kellett kóstolni, és máris nem volt semmi baj ezzel se, még egy kaja, amit szívesen megennék máskor is, csak kértük volna el a receptet.

Persze eddigre már nagyjából tele voltunk (Judit mellettem például csinos adagba rendezte mindazt, amit nem tudott már megkóstolni se, és elcsomagoltatta), úgyhogy én annyira nem bántam, hogy a csirkesaláta nem igazán ízlett (ez volt az egyetelen ilyen egész este, és akadt olyan, akinek ez lett a kedvence) - állítólag raktak bele zúzát is, akkor biztos azért.

A menüben nem szereplő tengeri herkentyűkből aztán jó csomó kagyló meg rák jutott nekem, merthogy abból már tényleg nem sokan ettek.

Közben elfogyott a második üveg Irsai Olivér is, és meghallgattuk régi barátokból és újonnan szerzett ismerőseinkból álló remek asztaltársaságunk történeteit, aztán azoknak, akikbe fért, jött a desszert, úgyis mint kókusztejes ragacsos rizs mangóval. A keletiek persze desszertben sosem voltak nagyok, úgyhogy ettől se kellett annyira elájulni, de jó volt. Értelmeszerűen a nyomába sem ért az azon a bizonyos első thai vacsorán fogyasztott sós kókusztejbe áztatott bannának.

Én aszondom, thai vacsora jöhet bármikor ezután is.

A végén még Túró kedvcsinálóját is meghallgattuk a következő Lucullusos balhéról, ami csokimanufaktúralátogatás lesz. A jelentkezésről már jól lecsúszott mindenki, pedig én nem is foglalom a helyet - a csoki a fahéjas csülökkel ellentétben nem csigáz fel különösebbképpen, még akkor se, ha gumimacit, 23 karátos aranypelyhet, wasabis makadámdiót vagy kandírozott rózsaszímdarabokat teszünk rá. De érdekesnek azért érdekes lehet.

Egy pipetta mangóért

Ez az év eddig valahogy úgy alakult, hogy Philippe kivételével az összes Lucullusos vacsorát ki kellett hagynom ezért vagy azért (lemaradtam egy szicíliairól, egy reneszánszról meg egy zsidóról), és őszintén szólva most is erősen filóztam, hogy elmenjek-e, merthogy se időnek, se energiának nem vagyok ébb bővében, hogy finoman fogalmazzak.

Ráadásul ismét andalúz konyhai mágiák vártak ránk, mint egyszer már tavaly nyáron is, akkor pedig bizony, bár minden fantasztikusan finom volt, rendesen éhen maradtunk, úgyhogy fennállt a lehetőség, hogy nagyjából egy pipetta mangóért vonatozom ide-oda. További súlyosbító körülményként egyáltalán senkit nem bírtam elvinni magammal, még Sándor sem ért rá. Aztán mindezek ellenére úgy döntöttem, történjen valami érdekes tyúkszaros kis életemben: elmegyek

Mindezek után az egész úgy kezdődött, hogy a személyvonat lekéste Dombóváron az IC-t, és egy másik személyvonnattal döcögtünk Pestig. No mindegy, ennyi belefért, akár egy pipetta mangóért is.

Vacsorára indulás előtt Sándornál még benyomtam némi pizzát, nehogy elkövessem a tavalyi hibát, és éhesen menjenk molekuláris gasztronómiás meg állítólag Michelin-csillag kategóriájú vacsorára.

Elkéstem rendesen, részben annak a barátságos villamosvezetőnek köszönhetően, aki úgy bezárta az ajtót, hogy már az utolsó leszálló is csak kislisszanni tudott, én meg ottmaradtam bambán a peronon.

Mindegy, azért még az első fogás előtt érkeztem a Bonfini kertbe (aminek a honlapját nem linkelem - majd mondom, miért).

Az első előétel amúgy tempera volt. De esküszöm. Túróczi Gábor szerint amúgy olivaolaj és kakaóvaj keverékét rejtették a fehér tubusok, de teljesen kizárt dolog, hogy ilyen kiszerelésbe ne temperát rakjanak. Mindenesetre rányomtuk a pirítósdarabokra, és tulajdonképpen nem volt rossz.

Második körben egyből hat előétel érkezett egy tányéron, és hát elég kényelmesen elfértek persze. Ezek közül először az instrukcióknak megfelelően az egy kiskanalat megtöltő zöld golyócskákat fogyasztottuk el, amik az aperifitnek számítottak, azt hiszem, merthogy sárgadinnyéből és sherryből készült koktélt molekularizáltak ilyenesre. Végül is érződött is rajta, rendben volt.

Opitmistán hozzáállva a nem olyan jóktól a jobbak felé haladva sorolom tovább. Volt először is olivakeksz, kerek sárga valami, aminek elég vacak íze volt, és valami hihetetlen brutálisan ragadt be az ember fogába, abban a pillanatban, hgoy a szájába tette. Hagyjuk.

Meg volt sherryecetből készült zselékocka, aminek sherryecet íze volt. Szóval savanyú meg minden, de leginkább tök értelmetlen. Viszont nem ragadt az ember fogába, hogy egy pozitív tulajdonságát is kiemeljük.

Az andalúz csirkeegyenleg sáfránnyal című dologból viszont szívesen ettünk volna egy falatkánál többet is az asztalnál helyet foglaló Lóránttal, Attilával, és a társaságba némi késéssel beesett Dórival, akivel most találkoztam ugyan először, de remélem, máskor is jön. Szóval ez a cucc lényegében egy préselve sütött csirkebőrön (ez komoly!) elhelyezett fürjtojást jelentett, és tényleg jöhet máskor is.

A sonkába tekert légies kenyér meg egészen rohadt jó volt, úgy két tucat ilyen darabkát szívesen elropogtattam volna még belőle. Lényegében egy hajszálvékony sonkadarabba tekert kenyérről volna szó, ami attól légies, hogy valami újabb agyas kémiai eljárással (asszem, valahol itt sütöttük el először a részecskegyorsítós poént) eltávolították a teljes belsejét. Könnyű, friss, roppanós, remek. Kérek még. Sokat.

Viszont még ennél is jobb volt a Royal de Foié: libamáj mangóval és borecetredukcióval és spanyol árvácskával (whatever that is - de ezen is jókat poénkodtunk). A mangó ugyan nem egy pipettányi volt, hanem néhány apró kocka és a borecettel együtt nem osztott, nem szorzott, de nem is baj, mert a libamáj isteni volt a mellékelt kitűnő kenyérre kenve (megjegyzem, a kenyérnek valszeg komoly szerepe volt abban, hogy az ember ezúttal nem marad éhes).

Tapasként kecskesajthabszivacsot kaptunk pohárban szardellával és ruccolával. A habszivacs az megintcsak komoly; a kívánt állagot folyékony nitrogénnel érték el, mint tavaly a mojitófagyi esetében, viszont sajnos ezúttal nem előttünk végezték a műveletet, pedig az piszok látványos volt (az elején linkelt korabeli bejegyzésben ott a videó). Akárhogy is, ez a cucc is ízlett, és nem bántuk a kémiai marháskodást.

Viszont ezután jött az este mélypontja sajnos, a szferifikált burgonya tőkehallal és olivabogyóval. A kis rudacskákká alakított, szferifikációval porhanyóssá tett krumplinak még krumpliíze volt, addig oké, de a 65 fokos hőmérsékleten, vákuumban marha sokáig sütött (sou vide) tőkehalat sikerült minden, de minden ízétől megfosztani. Még csak rossz sem volt, akkor legalább emlékezetes lett volna. Ez semmilyen sem volt. Ha nem tudom, hogy hal van a számban, valószínűleg nem találtam volna ki. Mindehez egy illúzióromboló műanyag pipettában (igen, előre eltalátam, volt pipetta, csak nem mangóval) jött olivaolajsűrítmény, amiben Gábor szerint benne volt fél Andalúzia. (Ez esetben szegény andalúzok most nagy szarban vannak, mert megettük alóluk nyilván hőn szeretett szülőföldjüket.) Elismerem, ez tényleg fantasztikus kiegészítője lett volna - egy ennél sokkal jobb ételnek. Főleg ha nem olyan pipettában van, amiből máskor az orromba szoktam csöppenteni.

A másik főétel, a mangalicából készült ibér sonka viszont a túlsó végletet képviselte, ugyanis egyrészt semmi alkímiát nem vetettek be az elkészítésénél, másrészt csodálatos volt (hogy van-e összefüggés, azt nem tudom). Mellé szintén mesés ízű szezámpasztás lencse járt - személy szerint emellé amúgy inkább el tudtam volna képzelni a szferifikál krumplit, de lehet, hogy én vagyok reménytelenül ízlésficamos. Akárhogy is, ezért a fogásért mindenképp érdemes volt elmenni.

Ezután persze csak a desszertek voltak hátra, ezek viszont mind a ketten igen érdekesre sikerültek. Az első tulajdonképpen görögdinnye és ananász volt, de úgy, hogy mindegyiket cukorszirup társaságában vákumba csomagolták, aztán az egész cuccot behajították a részecskegyorsítóba mélyhűtőbe. Itt a hidegtől a pórusok kitágulnak, és a gyümölcs belefetyeli a cukorszirupot, mint Tyson pittbull a gazdi kilöttyent sörét. A végső eredmény persze nem sokban különbözik attól, mintha lehűtött gyümölcsöt megszórnánk cukorral, de azér ez tényleg érdekes és különleges fogás volt - kár, hogy nem jutott belőle több a jéggel teli tálkákba.

A második desszert natúrjoghurtból készült fagylalt volt földieperrel, ami viszont nem kapott cukrot, helyette savanykás borecettel ízesítették. Ez elég furcsán hangzik, és őszintén szólva én nem is voltam odáig érte, de a többieknek ízlett, és ez esetben készséggel elismerem, hogy a hiba az én ízlésemben volt (pedig a sós, kókusztejes banán a legelső Lucullusos vacsorámon nagyon bejött). Mongyuk így sem mondanám, hogy nem volt jó, mert végsősoron dehogynem.

Mindezek után még alkalmam nyílt megkóstolni, milyen a cserszegi fűszeres, amikor Dóri pipettás olajbogyót csöppent bele - annyira nem rossz, mint amilyen gusztustalanul kinéz, például simán el lehetne adni andalúz csodabornak, csak egy tehetséges marketinges kéne hozzá.

A végén Gábor még régóta óvott sherryjét is megosztotta velünk, ami csodásan finom volt amúgy, bár Lórántnak nem ment könnyen a címke lefordítása, csak egy másnapi mélben osztotta meg velem a megoldást. Szerintem egyébként téved, és valójában golyvás fenyőcinkékről volt szó a sherryspalackon, ami állítólag 1925-ből származik, bár ezügyben felmerültek kétségek.

Mindezek után a pincér előbb átvert az italszámlával (ez csak itthon esett le sajna), majd miután adtam egy ötezrest, és mondtam, hogy háromezerből kérek, eltűnt, miután pedig visszajött, a kezembe nyomott ezerötöt, majd mondta, hogy akkor rendben vagyunk. Mondtam, hogy nem. Ezek után az a benyomásunk támadt, hogy a túl sokáig maradó vendégeket bosszúból a kijárat helyett a hadronütköztetőbe terelik egy egyenest Svájcba nyíló ajtón keresztül. Az utolsó kontingens (azok mi voltunk) meg annyira sokáig maradt, hogy még az ajtót is ránk zárták. Na jó, csak kicsit.

Mondjuk a ránkzárást megértem, tényleg rég túlvoltunk a zárásidőn, de azért az átverés hagyott annyi rossz szájízt bennem, hogy a Bonfini kertet nem ajánlanám jó szívvel senkinek.

Mindezek után Dórival, Lóránttal és Gáborral még mászkáltunk egy nagyot az éjszakai Várban, és jót beszélgettünk, érintve az élet nagy kérdéseit a fiatal Indana Jonestól (aki voltaképp Han Solo) a második mozgószabályig.

Szóval mindent egybevéve nem vagyok nagyon oda ezért a molekuláris gasztronómia dologért. Az eddig kevés benyomásom alapján az az érzésem, hogy fontosabb a vegyi anyagokkal meg a mindenfélével való játszadozás, mint az ételek íze. Azért ha úgy hozza a sors, kísérletezem ám még tovább.

És az üreges kenyérért, a libamájért, a kecskesajtért, a mangalicáért meg a desszertekért ez az este is bőven megérte. Meg persze a társaságért, mondani sem kell.

Meg a félrefordításért, amit a Keletiben lőttem, mielőtt hazafelé is megszívatott a MÁV. Megy is mindjárt a leiterjakabra.

Philippe még mindig belga

Tavaly májusban a második Lucullus bt-s vacsorám helyszíne volt Philippe, a belga elegáns és hangulatos étterme. Mindent egybevéve simán az volt a kedvencem az eddigiek közül, úgyhogy amikor kiderült, hogy ismét Philippe-nél lesz jelenésünk, nem nagyon merült fel bennem, hogy ki kéne hagyni a dolgot. Pedig nem kis macerával járt, hogy ott lehessek, ugyanis csütörtök estére sikerült szervezni a kulináris csimborasszót, péntek reggel nyolckor meg mégiscsak órám van (illetve jelen esetben péntek reggel nyolckor iskolát kellett takaríttatnom a 9.a-sokkal, de erről még a végén).

Az amúgy sem nehéz döntést tovább könnyítette, hogy csatlakozott hozzám kolleganőm s barátom, E, úgyhogy nem egymagam kellett Pestig autóznom. Visszafelé ráadásul hárman jöttünk, merthogy Sándor szokásos kaposvári kalandjának is épp most jött el az ideje.

Nadeszóvalakkor. A hely hangulata még mindig zseniális szerintem, ráadásul ugyanahhoz az asztalhoz kerültünk, mint tavaly, ami jó, mert a nyugis galérián kimaradtunk a lenti viszonylagos nyüzsiből.

A menü meg különben nagyon hasonlított a tavalyira, bár magunk közt szólva, elmaradt tőle valamelyest. Akárhogy is, üdvözlőfalatkákkal kezdtünk ismét, hogyaszongya: csirkesaláta, répaleves, és disznóhúsból meg disznózsírból készült pástétom. És persze mindehhez az apró, szigorúan Philippe által saját kezüleg készített buci (szerintem még a gabonát is ő veti) szigorúan Philippe által saját kezüleg készített vajjal (szerintem még a tehenet is ő nevelgeti), amit már tavaly is imádtam. Akkor az asztalon volt, most oldalt várakozott, úgyhogy amikor már nem volt kedvem várni, felkaptam a tálcát, és kiosztottam az asztalnál mindenkinek a maga adagját. A leginkább sztyúárdesszre emlékeztető pincérnő ezért kissé morcosan nézett rám, de később barátságos volt, úgyhogy azt hiszem, megbocsátott.

A pincérnő sztyúárdesszöltözete annál inkább illett az alkalomhoz, mivel Jani barátunk előszeretettel beszélt második kedvenc témájáról, a repülőgépszimulátorokról. Legkedvencebb témájáról is beszélt, de azt inkább hagyjuk. Az asztalunknál ült még Lóránt is, akiről elkészült a kép, amelynek szerintem a Lucullus bt-t kéne hirdetnie óriásplakátokon.

Ahogy ilyenkor dukál, ezután ismét hideg előétel - meleg előétel - szorbet - főétel - desszert sort ettünk végig. Eleinte a hal dominált, a hideg előétel ugyanis füstölt pisztráng terrine volt póréhagymásan, a meleg pedig - idézem: - tengeri "choucroute" mint "pot au feu". Na most a pot au feu az alapból nagyon nem halas, merthogy gyakorlatilag zöldségekkel párolt, kocsonyás állagú marhahús. Gondolom, a lassan puhára párolás lehetett a közös vonás, végül is a pot au feu forró fazekat jelent. A choucroute meg ha jól veszem le a dolgot, savanyúkáposzta (etimológiailag a német Sauerkrautra megy vissza). Száz szónak is egy a vége: a francia név, káposztával párolt halat és fekete kagylókat takart.

Persze jó szokás szerint megint az előétel volt a legjobb: E is és Sándor is a halakra esküdött, és nekem is csak annyi bajom volt, hogy nem rajongok a káposztáért - ami persze a magánügyem, ettől még az étel ellen semmi kifogásom nem lehetett. A kellemesen tormás ízű pisztráng meg tényleg tízujjnyalós volt.

E menetközben felajánlotta, hogy hazafelé vezet, úgyhogy én elchardonnayztam Sándorral, és gondoltam, nem baj, majd picit lassabban érünk haza legföljebb, az pedig egyáltalán nem baj. Na hát erre még visszatérünk.

Mint tavaly, a meleg előétel és a főétel között ezúttal is szorbet szolgált átvezetésül, a sörös helyett azonban ezúttal körtéből. Nekem speciel a tavalyi sörös jobban bejött, de hát rossz éppen ez se volt.

A főétel maradt el leginkább a tavalyitól. Maga a marharagu szerintem tök ugyanaz volt, és a körítésként funkcionáló stoemp is (ami kvázi flamand krumplipüré vele párolt zöldségekkel). Csakhogy amíg tavaly a tálat feldobta például vörösboros körte és az endívia nevű keserű, ámde ízletes zöldség, idén ennyiben maradt a dolog. Mindegy, azért nekem most is ízlett, bár a marha édeskés szószáról megoszlottak a vélemények, és mintha maga a hús is kissé szálasabb lett volna, mint a tavalyi tökély.

Meg valahogy a tavalyi rácsodálkozások is elmaradtak, akkor egy csomóan néztük, ahogy Philippe fürge kézzel állítja össze a desszertet, most meg én egyedül vetettem rá néhány pillantást. És még a mosdóból is el volt fogyva a textil kéztörlőkendő.

Akárhogy is, a desszert azért hiba nélkül megérkezett: körte charlotte spéculoos krémmel, valami pici meg nem nevezett izé meg rozmaringfagylalt. A pici meg nem nevezett izé kissé túl édes volt talán, de a körtés dolgot hibátlannak mondanám, és nekem a rozmaringfagylalt is bejött, bár hasonló műfajban még ennél is eggyel jobb volt az M étterem bazsalikomparféja.

Na szóval, mindent egybevéve azért egy nagyon jó kis vacsora volt ez, bár ha Philippe-re gondolok, azért a tavalyi marad az etalon.

E pedig beváltotta az ígéretét, és két bocsánatos lefulladás után (mégiscsak ismeretlen kuplunggal kellett dolgozni) nemhogy lassabban értünk volna haza, de úgy röpített bennünket Kaposvárig, mint a huzat. Kettőkor itthon is voltunk. E negyed nyolckor indult iskolai nőnapi kirándulásra Szlovéniába, én meg nyolcra mentem tanítani iskolát takaríttatni, merthogy a fedélzeten maradt pasik száma tanításra már nem lett volna elegendő.

Jaktalanul

Amikor már azt hittük, 2009-re vége, eccer csak megjött a mail, hogy december 30-án nepáli vacsorára várnak bennünket a Himalaya étterembe. Jártunk már itt egyszer - pontosabban a vele egybenőtt Maharajában -, akkor cápát ettünk, ahogy Trinidad és Tobagón készítik. Ráadásul a végén megint a Maharajában kötöttünk ki, ami persze végső soron mindegy. Hangulatos, jól eltalált hely, szívesen végigeszem itt az összes többi himalájai ország menüjét is, ha arról van szó.

Úgy kezdődött, hogy kora délután felszálltam a vonatra, és megállapítottam, hogy a velem szemben meg a folyosó túloldalán ülő srác is Leslie L. Lawrence könyvet olvas. Nos, akkor fogalmam sem volt róla, hogy este egy asztalnál fogok ülni Lőrincz L. Lászlóval. Sajna utoljára valamikor tízéves korom körül olvastam tőle könyvet, de annyira barátságos asztaltársaságnak bizonyultak feleségével, hogy kedvem támadt bepótolni a mulasztásaimat. Tán meg is teszem, csak érnék rá kicsit jobban. Plusz kiderült, hogy földik vagyunk.

Mire ezeket kitárgyaltuk, megérkezett a thupka nevű nepáli tésztaleves. Őszintén szólva semmi különlegeset nem találtam benne, kicsit menzai húsleves hangulata volt - azért ízben és minőségben nyilván nem hasonlítanám össze a dolgokat, meg anyagmennyiségre se, mert ez tele volt hússal.

A levest a mix momo nevű előétel követte, azaz zöldséges és húsos táskácskák kétféle szósszal. A táskák magukban nem voltak nagyon erős ízűek és jellegzetesek, de a mentás és a csilis szósz életre keltette őket. Meg a szokás szerint szórakoztató asztaltársaság is persze. Klári és a férje sajnos ezúttal a szomszéd asztalhoz kerültek, de Lőrincz L. Lászlóékon kívül megint velünk volt Magdi és Manó, Turóczi Gábor (a Lucullus bt lelke), Lóránt és barátja, valamint a Kínával foglalkozó és a Konfuciusz intézetben dolgozó Dóri, akivel most találkoztunk először, de egy nap még kínaiul fogok tanulni tőle.

Mivel ezúttal nem kétmillió fogásos vacsoráról volt szó, izibe megjelent a két főétel: a zöldséges kofta csípős szószban, illetve a csirkehús kesúdiós kókusztejben. Hát mind a kettő mennyei volt. Nekem a zőcséges ízlett még a másiknál is jobban, Sándor meg fordítva volt vele, de akárhogy is: hülyék voltunk, hogy nem kértük el a recepteket, akármelyiket is remek lett volna elkészíteni következő közös főzésünk alkalmával. Azért talán még találkozunk Kukival, az indiai étterem-tulajdonossal, akkor elkérjük tőle. Mint ahogy a mangó chutney receptjét is most szereztük meg - ugyanis hiába ígérte a Trinidad és Tobagó-i vacsora után, sosem küldte el emailben.

Mindehhez köret gyanánt járt kathmandu parkari tulao, azaz pirított basmati rizs gyümölcsökkel és kesúdióval, valamint hagymás naan kenyér, amit a jelek szerint Nepálban kulchának hívnak. Ezek a mindenféle kenyérszerű dolgok persze nekem örök kedvenceim, úgyhogy ebből is jópárat betoltam.

Ennyi idő után Wangnál még az előételekkel sem végeztünk, ezúttal azonban máris jött a desszert. Nem is baj, az után a tobzódás után én legalábbis nem bántam egy könnyebben átlátható menüsort, amiből mindenre emlékszem így utólag is. Na szóval: a desszert shikrani volt, azaz házi joghurt kókusszal és fahéjjal. Kinézetre nem vágódott be nálam, mert kísértetiesen emlékeztetett a tejbepapira, azt meg marhára rühellem (már a középső csopiban furán néztek rám, mert mindenki más szerette, én meg fintorogva távoztam, ugyanis a szagát se bírtam). Na persze a shikraninak teljesen más íze volt - nem meglepő módon amolyan kókuszos -, úgyhogy el is fogyott sec perc alatt.

Nem úgy, mint a jakvajas tea. Jakot sajnos nem sikerült elkapni fejés céljából a Csengery utcában, így sima vaj lett a dologból. Ez még nem is lett volna baj, meg a fekete tea, a cukor, a gyömbér és a tej sem. De a só! Anélkül egész iható valami sült volna ki a dologból, de így... Azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki megitta az egész pohárral (műanyagpohárral, merhogy teáscsészéből nem volt elegendő a Maharaja/Himalayában), és büszke is vagyok a teljesítményemre. Viszont utána levezetésnek inkább megittunk Dórival egy mangós vodkát.

Terülj, terülj, ujgur asztalkám

Őszintén szólva ekkora slamasztikában még sosem voltam Lucullus Bt-s vacsoraposzt megírása előtt. Ebben a pillanatban úgy érzem, két lehetőség áll előttem: vagy minden idők leghosszabb posztja lesz ez, vagy a legrövidebb.

Az nyilvánvaló képtelenség, hogy egyenként felsoroljam mindegyik fogást, és szóljak róluk pár szót: ahhoz folyamatos és részletes jegyzetelésre lett volna szükség.

A kedvcsináló ímélben 24 fogás szerepelt, némelyiket - teszem azt a "good harvest" meglepetésételt - így utólag azonosítani sem tudnám, szóval a megszokott ügymenet, miszerint végigveszem a fogásokat, nemigen fog működni.

Komolyan fontolgattam, hogy az egész poszt csak ennyi lesz: "jó volt", és mellékelek egy vödör képet, végül azonban úgy döntöttem, csak felvázolom a lényeget, hiszen erről-arról muszáj beszélni - és természetesen mellékelek egy vödör képet (harmincnyolcat).

Szóval Sándorral ezúttal Wang mester újonnan nyílt éttermébe vettük be magunkat a Gizella utcában. A hely elsősorban az ujgur tartomány ételeire gyúr, így mi is Kína ezen szegletének gasztronómiájával ismerkedtünk (bár a pekingi kacsa nekem gyanús, hogy inkább pekingi lehet).

Hagyomány már, hogy ilyenkor év végén a Lucullus Bt. mindig nála üli meg a szülinapját. Ezúttal a hatodikat - ami nekem persze az első volt, hiszen idén tavasszal kezdtem pályafutásomat. Kivételesen nagyjából időben érkeztünk, ami azt jelentette, hogy miután letelepedtünk tizenkét fős asztalunkhoz, meghallgathattuk Oravecz Péter ünnepi beszédét.

Mindezek után érkezett első körben a kacsaleves ecetes retekkel, ami elsősorban a kacsa belsőségeit vonultatta föl: isteni volt, és kellemesen csinált helyet az ember gyomrában a továbbiaknak.

Hogyaszongya előételek. Sorolom, ami a mélben található:

• Narancsos csirke
• Koktélrák saláta
• Yu Xiang Can Dou (kínai bab)
• Ízletes fafülegomba
• "Good harvest" meglepetésétel
• Rózsaszín ginseng
• Gyümölcsízű marhahús
• Sült apróhal

Na most ezek közül távolról sem tudom mindegyiket azonosítani, de annyi biztos, hogy az apróhal tényleg apró volt, furcsán kemény, de finom, a többiek meg abszolút rászolgáltak a jelzőikre, mert a fafüle gomba ízletesnek, a ginzeng rózsaszínnek, a marhahús pedig gyümölcsízűnek találtatott.



Értelemszerűen pálcikákkal űztük az ipart, a kikészített késeket és villákat hanyagolva. Ez önmagában tök rendben is lett volna, de engem az előételek magasságában még nagyon zavart, hogy szabályosan vadászni kellett az ételre az asztal közepén pörgő üvegpanelről. Lekaptam fél falatot, és valaki már pörgette is tovább. Szóval ez így fastfoodabb volt a fastfoodnál, és piszkosul megnehezítette, hogy az ízekre figyeljek. Később azért beálltunk valamiféle ritmusra, és rájöttem, hogy ha felkapom az előttem pörgő tálat, majd a tányérba terelem róla a magam adagját, menni fog ez. És ment.

Ezek után jött a vacsora csúcsa (kivételesen nem az előétel volt az), a pekingi kacsa. Előbb körbehordozták szerencsétlen állatot egészben, majd eltűntek vele a konyhában, és nemsokára visszajött egészen vékony darabokra szelve. Hangsúly a bőrön, ugyanis a pekingi kacsa legfinomabb részének a bőrét tartják, amiben frissen szerzett tapasztalataink alapján van is valami. A kacsadarabokat egyébkén mandarinpalacsintába (nem a gyümölcsre kell gondolni) tekert hoisinszósszal és gyufaszálvékonyságúra szelt hagyma- meg uborkadarabokkal illendő enni, és rutintalan pálcikásnak ezt a kombót azért nem volt könnyű felkapni. Azért megoldottuk.

Hogy evésen kívül más is történjen, ezután kínai szakácsok varázslással felérő tésztagyúró bemutatóját nézhettük meg, sőt mi több, volt vér a pucámban, és meg is próbálkoztam a bárddal milliméter vékonyra szeleteléssel. Végül is sikerült, csak a milliméterek száma nem egy volt, hanem annak vidám szorzata. Különben azóta sem értem, hogy csinálta a csávó, aki addig brutalizált egy nagy darab tésztát, amíg az hajszálvékony csíkokká nem alakult át. Lásd a videón.

Mire visszaértem az asztalhoz, már ott is találtam a további főételeket:

• Vaslapon sült paprikás marha
• Jade rákja
• "Ég és Föld” oldalas
• Birka ’Gan Guo’ módra
• Pikáns csirke Wu Dong tésztával
• Kínai kel ’Ming Lu’ módra
• Kínai kenyér(saslik)
  
• Bárány(saslik)
  
• Pekingi pizza
  
• Öt elemű rizs
  
• Kézzel tépett pirított tészta

Talán érthető, ha nem részletezem egyenként a dolgokat. Nekem a legjobban egy osztrigaszószos marha ízlett, amiről nem tudom, hogy azonos-e ennek a listának az első darabjával. Valószínűleg nem, de mindegy. Viszont az történt, hogy kevés volt belőle, mert némi logisztikai malőr miatt tízemberes tálakat hurcoltak mindenhova, mi meg ugye tizenketten ültünk az asztalunknál. Nohát éhen így sem maradtunk volna, de szóltunk, hogy ebből a tálból kérünk még egyet azért. Meg kacsacsontot is, mert Manó megemlítette, hogy a pekingi kacsából azt is szokás megenni. Hát hozták, plusz egy gőzölgős csirkét. Úgyhogy a mi asztalunk két extra fogással gazdagodott.

Külön megemlékeznék a kínai kenyérsaslikról, ami a brutalitás csúcsa. Olyasmi, mint a bundáskenyér, csak szárazabb, zsírosabb, fűszeresebb, nehezebb. Egy darab valószínűleg tartalmazza az ember egyheti kalóriamennyiségét. Itt is szóltunk, hogy csak tizet hoztak tizenkettőnknek, de ez hiba volt, mert az eredeti tíz fele is megmaradt aztán. Másfelől viszont ez bizonyult a legszórakoztatóbb ételnek, mint a képeket megnézne ez üstöllést nyilvánvalóvá válik.

A keletiek sose a desszertjeikről voltak híresek, a mostani kókuszos, szezámos és sütőtökös golyócskák azonban annyira jók voltak, hogy megint csak további körökért nyaggattuk a pincéreket. Akik közül az egyetlen magyar közben rájött, hogy egy alagsori hatfős asztal is tízemberes adagokat kapott, és szépen elkezdte fölhordani a félig teli tálakat nekünk. Teli hassal egészen ijesztő látvány volt a hirtelen újra megtelt asztal, de azért igyekeztünk a visszakóstolással, amíg bírtuk. Íme ilyen egy terülj, terülj asztalkám ujgur módra:

Na most ha mindez nem lett volna elég, az ujgur vacsora Lucullus Bt. születésnapba torkollott, ami tortaevéssel járt. Meg ajándékátadással, amiből büszkén jelenthetem, én sem maradtam ki, mivel Sándorral és Klárival együtt írói munkásságunkat egy-egy üveg kínai szilvaborral ismerték el. Őszintén mondom, hogy jól esett - mostantól fogva Lucullus-vacsorákról írni már kötelességem, asszem! Nem baj, ezt úgysem lehet megunni. Ezúttal ráadásul hármunkon kívül Magdi is megírta az estét.

Szóval elfogyott a torta, elszállingóztak a vendégek, és már csak négyen maradtunk hátra, amikor a pincérek megjelentek még néhány szelet, az előző napi hasonló vacsoráról megmaradt tortával. Hát, istenuccse, hajnali egy fele megettünk párat azok közül is, a többit meg becsomagoltuk az ajándék szilvabor mellé, és még a másnapi tízóraihoz is jutott belőle.

Szóval tisztességgel jóllaktam, de ami a keleti ételek örök csodája: mégsem zabáltam magamat hülyére, és békében nyugodó gyomorral kerültem ágyba (igaz, a jókora séta sem ártott hazafelé).

Most meg itt pihen a sütésre váró kacsa a lakás leghűvösebb és legszellősebb pontján - a nappaliban. Holnap a tőlünk telhető legjobb közelítést próbáljuk megvalósítani a pekingi kacsának Sándorral. Lesz itt bénázás rendesen. Majd mesélek.

Török gyerek megvágta, magyar gyerek felfalja

Olyan már volt, hogy az előétellel jóllaktunk, na de hogy az üdvözlő falatkákkal? Hát jelentem, ennek is eljött az ideje. Szokásos Lucullus bt-s vacsoránkon most nem egy flancos vagy barátságos vagy valamilyen étterembe vettük be magunkat, hanem a VIK Vendéglátóipar Iskola tanéttermébe mentünk török ételeket kóstolni. Ami viszont nem változott, az az autentikusságra való törekvés, aminek a jegyében teljesen valódi török szakácsok vették be magukat említett iskola konyhájába három ifjú hölgy személyében, akiket a török felmenőkkel is rendelkező Varga Detre hozott össze nekünk. Szívesen megemlíteném a lányok nevét is, mert megérdemelnék, de az a helyzet, hogy egy hallás után valami oknál fogva nem sikerült megjegyeznem (ki érti?).

Sándorral persze 20 perc késéssel szoktunk megérkezni, most azonban én technikai okokból a kezdés előtt egy órával ott voltam, úgyhogy amikor a többiek a cipőjüket húzták otthon, én már kaptam két töltött szőlőlevelet (yaprak sarmasi) üdvözlés gyanánt, meg elüldögéltem békében a felnévtáblázott helyemen, és courtesy of valami szomszéd étterem wifije, elütöttem az időt a társaság érkeztéig.

És akkor most el kéne kezdenem a fogások felsorolását, és nem is fogok kihagyni semmit, de csak mert van puskám. Jubileumi tizedik (ha jól számolom) Lucullusos vacsorám ugyanis méltó volt személyes jubileumomhoz, és borzasztó gazdagnak bizonyult. Szóval az idejekorán elfogyasztott töltött szőlőlevelek után jöttek a valódi üdvözlő falatkák. A kicsinyítőképző ugyan nem tudom, mire utalt a menüben, mert a frissen sült, meleg, kelt ramadáni kenyérből bőven jutott mindenkinek, és még sütöttek is utólag. Négyféle cuccot kentünk rá, amiket alant felsorolnék:

• joghurtos, fűszeres répapüré (havuclu haydari)
• padlizsánkrém (patlican salatasi) - (nyomokban sem hasonlított a nálunk ismert tesójára
  
• hummusz (hummus al tahini)
• diós szezámpüré (tarator)

Ja nem, ötöt, de az ötödiknek nem tudom a nevét, mivel nem szerepelt a menüben. Mindenesetre egy paradicsomos, paprikás, fűszeres, gránátalmaszirupos szósz volt az illető, amit tudok bizonyítani, mert a lopott csészéből kilöttyenve összekente a farmerdzsekimet hazafelé menet. Talán a répapüré volt a legfinomabb, de a fene tudja, mert mind nagyon ízlett, és nem tudtam visszatartani magam, úgyhogy jó pár darab ramadáni kenyér végezte a gyomromban.

Esküszöm, teljesen jól voltam lakva, mire a végére értem, és bizony ekkor tudatosult bennünk, hogy oké, megvoltak az üdvözlő falatkák, most jön a vacsora mint olyan.

Jött. Előbb a leves (kirmizi mercimek sorbasi), ízletes, gazdag vörös folyadék vöröslencséből, krumpliból, répából, olajjal. Be bírtam volna belőle lapátolni pár tányérral, de tekintettel voltam a későbbiekre, úgyhogy egy közepes adaggal megelégedtem. Ezt sem úgy kell elképzelni, mint a magyar lencselevest, hiszen az összetevők homogén masszává alakultak, és persze a fűszerezés sem hasonlított a mienkre. Mint mindennek, Detre ennek is borzasztó lelkesen adta elő a receptjét, de sajna nem jegyeztem meg. Sándor sokat jegyzetelt, talán ha ő is megírja majd, megosztja a nagyérdeművel a dolgot.



Szép komótosan meg is érkeztünk, na hova? Az előételekhez. Ebből is akadt vagy három. Az egyik az általam már jól ismert töltött szőlőlevél, a második pedig töltött paprika, aminek sajna nem tudom a török nevét, mert szintén nem szerepelt a menüben. A szőlőlevél is jó volt, de a paprika meg még jobb. Utóbbiban fűszeres rizs volt, hús egy szál se, és ha az ember leöntötte az üdvözlőfalatkákból maradt gránátalmás szósszal, egészen frenetikus kombinációt kapott (bár lehet, hogy Szulejmánt el lehetett volna vele kergetni Szigetvár alól, akkora pofont adtunk az autentikusságnak, nem tudom).

Az előételek között külön kategóriát képviselt a pizzaszerű török húsos lepény (lahmacun), amihez Detre szerint órákig kellett válogatni a petrezselymet a vásárcsarnokban, mert a török lányok nagyon nem elégedtek meg akármivel. Ezt frissen kisütve, csíkokra vágva hordozták körbe, úgyhogy amint az újabb részletek érkeztek, több adagban ettünk volna belőle, ha nem akartunk volna még némi helyet hagyni a főételnek is a gyomrunkban. Tartok tőle, hogy hagytunk is belőle, pedig rossz érzés volt, higgyétek el.

Ennyit még sosem fogalmaztam a főételek előtt esküszöm, de csak elérkeztünk ide is. Előbb egy tálon befutott a török húsgombóc (köfte) zöldséges bulgurpiláffal (sebzeli bulgur pilavi). Utóbbit simán rizsnek nézte az ember, de belekóstolva egyértelmű lett, hogy tényleg nem az. Külön tálban kaptunk még török csirkepaprikást is, ami persze megint zseniális volt, és az ember tényleg sajnálta, hogy már inkább csak csipegetett belőle a korábbiak során megtelt hasával.

Az mondjuk kész szerencse volt, hogy profi felszolgálók nem lévén jelen (a két felbérelt pincér csak az italokról gondoskodott, meg leszedni segített), nyugis tempóban kerültek az asztalra az ételek, mert csak így lehetett győzni. Gyorsan megjegyzem, hogy a felszolgálásbéli profizmus amúgy sem hiányzott egy cseppet sem, Detre és a török lányok kedvessége és lelkesedése bőven pótolt mindent, ami bökkenőnek számíthatott volna esetleg máshol. Szakácsászati profizmusban meg garantáltan nem volt hiány.

Így leírva sem rövid a dolog, de esküszöm, a végén még volt desszert is. Olyannyira, hogy a grízes-mézes helvából megettem másfelet, mert érdemes volt rá, és a rewani nevű grízes-csokoládés is elfogyott.

Asszem, mennyiségre többet ettünk, mint legutóbb a bajor oktoberfestes vacsorán, mégsem teltünk meg annyira. Egyrészt azért a csülök meg a kolbász jelentősen töményebb, mint a török ételek voltak, másrészt azért a sok kisebb fogással jobban tudtunk játszani, és persze tényleg sokkal nyugisabb tempóban ettünk.

Na, azt akartam itten pár szóban elmondani, hogy jó volt.

(Disclaimer: annyira ügyes voltam, hogy otthon hagytam a fényképezőgépemet, úgyhogy a diavetítás Sándor barátom fotóiból készült.)

A szakácsművészet ifjú mestere

Kajának kaja, de nem Lucullus. Gyermekem valamilyen obskúrus tévéműsorból kinézett magának egy elég idétlen receptet, és a minap nekiállt főzni. Mongyuk nem először, már együtt is csináltunk kaját, a nagyanyja instrukciói alapján meg már sütött sütit is tök egyedül.

Most is inkább csak sertepertéltem körülötte, de egészen keveset segítettem. Répát vágott, zellert vágott, narancsot facsart, fűszerezett, lisztben forgatott, sütött.

Aztán a zőccség nem ízlett neki (nem voltam meglepve), de a húst tisztességgel betermelte.

Gordon Ramsay nézhetett így ki tízéves korában (már ha ő is az apja régi, szakadt pulcsijában próbálkozott).

Mr. Creosote goes to Octoberfest

Októberben persze mi más is lehetne soron gasztronómiailag, mint egy kis Lucullus Bt-s mini Oktoberfest. Szóval bajor vacsorára igyekeztünk a Chili bárba. (Persze egy marhaságnak tűnhet, hogy mit keres a Chili bárban a bajor konyha, és ha a linken megvizsgáljuk az étlapot, nyomát se találjuk, de most szereztek egy rakat csapolt búzasört, és belevágtak a dologba, és hadd siessek a dolgok elébe, jól tették.)

Persze menetrend szerint elkéstünk Sándor barátommal, de szintén menetrend szerint nem maradtunk le semmiről, mert a felvezető beszéd is csak azután kezdődött, hogy a kiírt időpont után majd félórával beestünk. Biztos annyira lényegesek vagyunk, hogy nélkülünk már enni se bírnak a többiek.

Az ital ugye általában nem szokott a vacsora szerves része lenni, azt mindenki úgy rendeli magának. Ezúttal azonban mégiscsak Oktoberfestet ültünk, tehát azzal indultunk, hogy mindenki elé letettek egy pohár csapolt Edelweiss szűretlen búzasört. De nemúgyvana! Egyharmad liternyi sörrel nem játszunk, és olyan ritkán téved az ember olyan helyre, ahol literes korsó is akad, úgyhogy nem kispályáztam, egyből egy marmonkannával hozattam magam elé.

(Ide tartozik minapi Monty Python-jelenetünk a pincércsajjal egy kaposvári étteremben:
Mi: "Literes korsótok van?"
Pincércsaj (lelkes mosollyal): "Igen, van."
Mi: "Jó, akkor kérünk két literes korsóval."
Pcs: "Literes korsó az nincs.")

Miközben elégedetten végeztem a liter sör fogyasztásával együtt járó kemény csuklógyakorlatokat, befutott az előétel is: Obatzer, azaz camambert-es bajor körözött barna kenyérrel. Ugye alaptétel, hogy mindig az előétel a legfinomabb, és persze ez szerintem most sem dőlt meg - bár ezúttal holtversenyt hirdetek gyakorlatilag az összes fogás között, merugyanis igencsak egyenletes volt a színvonal. Próbáltak persze figyelmeztetni bennünket, hogy óvatosan, mert az előző napi vacsorázók a főfogás felét otthagyták, de mivel az összes kaja ezzel az intelemmel kezdődik (az M étteremben ugye még a szakács is feljött lehordani bennünket), mi sátáni kacajjal betömtük az előételt az utolsó falatig. Én még Kláriénak a felét is felzabáltam, annyira jó volt.

Az előételt leves követte, mégpedig Bayerische Scwammerlsuppe, azaz bajor rókagombaleves. Sándor szerint ez volt a legjobb gombaleves, amit valaha evett, és nálam is csak azért nem, mert anyám különösen jó gombalevesben, de én is amondó volnék, hogy ez ott volt anyám műalkotásaival egy szinten. Jami, mondhatni. (Érdekes amúgy, hogy nemrég még nem voltam egy nagy gombafan, de az utóbbi egy-két évben egyre jobban szeretem, és pont a rókagomba az egyik, ha nem a kedvenc.)

Mitnemongyak, már nem voltunk különösebben éhesek, amikor megérkezett a bajor gizi tál, ami azért már vizuálisan sem volt semmi. Két bitang nagy adag sült csülök, négy szál (virslinyi) nürnbergi kolbász, fehérboros párolt káposzta, bajor perec. Mindehhez kaptunk barátságos, édes bajor mustárt is. Persze Bajorország itt van egy köpésnyire tőlünk, és mindannyian ettünk már ilyesmit, úgyhogy az ízek ezúttal nem számítottak igazán különlegesnek, de ez a kutyát nem érdekelte: minden úgy volt isteni, ahogy volt. Jó, kivéve a párolt káposztát, de ott is én vagyok a hibás, mert a káposztát igazából csak nyersen szeretem, káposztasaláta formájában. Szóval mire betoltuk az egészet, már kezdett erősen megtelni a poci, de a társaságban akadtak olyan eszetlenek, akik meghagytak a maguk adagjából, és ezt nem tűrhettük, úgyhogy Sándor benyomott még egy csülköt, én meg még jó pár fincsi kolbászt. Ebben az volt a legjobb, hogy kértünk hozzá még perecet, és frisset sütöttek nekünk - ne olyannak képzeljük el, mint a mi roppanós perecünk, ennek egészen lágy, omlós tésztája volt, és forrón egészen felséges íze. Kár, hogy nem fért több belém.

Időközben elfogyott a liter sör, második körben pedig előrelátóan csak egy félliteres korsóval kértem - nem az alkoholmennyiség lett volna sok, csak annyi folyadékot már nem volt hová burítani. Főleg, hogy a korsóval együtt befutott az "Apfelstrudel mit Vanillensosse" is. Valszeg alapfokú német nyelvvizsga sem kell hozzá, hogy megfejtsük: itten almásrétesről van szó vanilíaszósszal. Sok almásrétesről, mert nem lévén képesek tovább strapálni bendőjüket, többen is ránk hagyományozták a desszertet. Szóval még ebből is megettem kettőt - isteni volt, komolyan, megint csak anyám réteséhez tudom hasonlítani, pedig ő fekete öves rétessütő mester (legalább nyolc dan).

Na, akkor kezdtem érezni azt a feszítő érzést odabent, ami azért annyira nem esik jól - de igazából a kaja egyetlen falatjáról sem mondtam volna le szívesen utólag, hogy elkerüljem, annyira jó volt az egész. Ha valakinek nem lenne ismerős a címbe foglalt Mr. Creosote neve, hát íme ő, amint híven szemlélteti állapotomat a Chili bárban elköltött bajor vacsora után:

A fizetés és a búcsúzkodás a szokásos társaságtól - Gábortól, Janitól, Kláritól meg a férjétől - komoly nehézséget okozott, aztán Sándorral úgy döntöttünk, a hazaút egy részét jobb lesz gyalog megtenni, és a metróról leszállva átballagtunk az Árpád-hídon, ekképp megszabadulva az este felszedett kalóriák egy kétszáznegyvenheted részétől.

A következő vacsora elvileg török lesz, de az már kevesebb, mint egy hónap, és nem biztos, hogy addigra éhes leszek megint.

Tapasok háborúja 2: Az Artesano visszavág

Ugye, éhen maradtunk mi már egyszer az Artesano (marha idegesítő weboldal, percekig tartott, mire rájöttem, mi merre) nevű spanyol étteremben, midőn a molekuláris gasztronómia egyébként elsőrangú, de igen szűken mért finomságait fogyasztottuk.

Most azért mentünk el ugyanoda, hogy a rusztikus andalúz ételeket is megkóstoljuk. A helyszín tehát ugyanaz volt - még az "r" betűt is visszaragasztották, amit legutóbb jól levertem a galériáról -, viszont a két kaját nyilvánvalóan nem lehet összehasonlítani egymással.

Most tényleg kissé falusias hangulatú dolgokat ettünk, az a sejtésem, ilyesmit süthet otthon Sanchez nagyi az unokájának, Miguelnek.

Miután Sándorral rendeltünk egy üveggel a marha drága (haha, a legolcsóbb bor az Artesanóban), de kitűnő bikavérből (Torres Sangre de Toro), ismerősök meg egy csomó ismeretlen társaságában nekiláttunk az első tálnak. Merthogy az előzetessel ellentétben gaspacho végül nem volt - de lehet, hogy el is voltam nélküle, a kenyér folyadékban típusú dolgok nekem ritkán jönnek be.

Ez a bizonyos első tál amolyan előételszerűség volt, rajta tonhalas táskával, uruguayi chorizzo kolbásszal és egy rózsaszínes, fűszeres szósszal megkent kenyérrel. Azt mondjuk díjaztam volna, ha a kenyér nem valami hétköznapi izé, hanem virít róla, hogy helyben készült. A kolbász kellemesen fokhagymás volt, olyan nagyon nem különbözött azoktól, amiket az ember itthon szokott a grillre dobni vagy ilyesmi, de igen finomnak találtuk, nem is maradt belőle egy falat se, pedig raktak a tálakra bőségesen. A helyzet az, hogy már ezután többet ettünk, mint legutóbb összesen.

És akkor jött a második tál, aminek amúgy szintén előétel hangulata volt. Az nem baj ám, hiszen tudjuk, hogy mindig az előétel a legjobb. Nos, ez a második tál Empanadas húsos táskát, Tortilla de Espanola lepényt és spanyol malacsültet tartalmazott, nem is szólva az Albondigas húsgolyókról. A táskában darált hús volt, a tortillában nem is vagyok biztos, hogy az volt-e, de szeretem az ilyesmit, úgyhogy jól esett, a malacsült malacsült volt, méghozzá rozmaringgal fűszerezve (és Sándor szerint borsikafűvel, de ebben én nem vagyok biztos). Ez utóbbival sikerült annyira spórolni, hogy nekem kábé egy fél villányival jutott belőle, de jócskán kárpótoltak az Albondigas gombócokkal, amiket pikáns, paradicsomos szósszal öntöztünk le.

Ezzel jól el is jutottunk a főételig, ami persze egy andalúz vacsorán nemigen lehetett más, mint a paella. Annak is a valenciai verziója, polippal, kagylóval, tonhallal, csirkével. Sáfránnyal persze. Sajnos egy tányér után már jóllaktam teljesen, így csak utólag bántam meg, hogy nem ettem még egy adagot az íze kedvéért. Ha egyszer arra járok, mindenesetre szívesen próbálom majd ki a környéken létező összes többi variációt is.

A desszertek közül a vörösborban sült körtéről azt hittem, nem fog ízleni, mert nem szoktam szeretni az ilyesmit, de végül teljesen bejött. Remekül harmonizált egymással a gyümölcs meg a bor íze, és a körte éppen annyira maradt kemény, amennyire azt kell.

A másik édesség a flan volt, ami nekem eddig kimaradt, de most annyira ízlett, hogy izibe' kerestem is egy receptet hozzá. És ki másét találtam, mint Kláriét (ezt nem úgy hívják, de ugyanaz) Sándor posztjának kommentjében. Tulajdonképpen egyszerű, pudingszerű valami, de az ízek összhatása igen különlegessé tette. Úgyis itt az őszi szünet, desszertet meg még életemben nem csináltam, hát szerintem megpróbálkozom vele egy óvatlan pillanatban. Persze el fogom baltázni, de hát üsse kő.

Szóval ha rangsorolnom kell - mert mongyuk az életem múlik rajta - a két Artesanós kaját, hát a fene tudja. Az elsőnél különlegesebb ételeket ettünk, különlegesebb ízeket éreztünk, ez kétségtelen. A második lényegesen kevesebb meglepetést tartogatott, de sokkal életszerűbb volt, és az ember mégiscsak azt érezte, hogy jó ételeket vacsorázik, nem pedig azt, hogy műkedvel. Ha az egyik ételsort még egyszer végigehetném, azt hiszem én mégis a molekuláris gasztronómiát választanám - persze kizárólag, ha utána elmehetek vacsorázni. Például valenciai pallát.

Indul a görög aludni

Kissé sűrű napjaim miatt folyton elmaradozok itt magammal, és tessék már megint: csak most jutottam el odáig, hogy írok pár szót a múlt csütörtöki Lucullus Bt-s görög vacsoráról.

Izibe őszinte is leszek: a késlekedésnek bizony az is az oka, hogy a vacsora nem volt különösebben emlékezetes. Mongyuk éhen nem maradtunk, az biztos, a Gyradiko bőséges adagokkal szolgált.

Igazság szerint nagyon vacilláltam, hogy elmenjek-e egyáltalán, mert aznap reggel toltuk a pótvizsgát, meg délután értekezlet is volt, és az teljesen biztos volt, hogy a gyroskészítő tanfolyamra nem érhetek oda, és ráadásul úgy sejtettem, hogy a későbbi vonatra is futnom kell. Hát nem kellett, mert az értekezletnek örvendetesen hamar vége lett, úgyhogy útnak indultam.

Szeretnék ehelyütt röviden kitérni a MÁV nevű csodára. A Pécs-Budapest IC-k félóránál kevesebbet sosem késnek. Sosem. Kalkulálni lehet nyugodtan, hogy menetrend + 30 perc vagy több. Ráadásul a nemzetközi vonatoknál a pótjegy árát sem térítik vissza, mondván, hogy nem rajtuk múlik. Ehhez képest a csütörtöki vonatom 40 perces késéséből 30-at már Dombóvár után szedett össze. No comment. (Viszont most se oda, se vissza nem szállítottak le Sárbogárdon.)

Mire a negyven perc késés után kitömegközlekedtem Békásmegyerre, már ott ült mindenki a szabadtéri asztalnál, ami némi meglepetésemre közvetlenül egy közepesen forgalmas úttest mellett állíttatott fel. No de tudtuk, hogy kisvendéglőbe, kvázi büfébe jövünk, gond egy szál se (bár én szeretem látni, mit eszem, és ez a sötétben nem mindig adatott meg). Szerencsére még az első söröm felét is bőven megittam, mire kijöttek a hideg előételek. Meg egy ouzót is, pedig utálom. Most is utáltam, de gondoltam, egy görög vacsorához azért dukál.

A hideg előételekkel együtt érkezett meg az élő görög zene a tulajdonos, Ghavrilos Arghyropoulos, valamint Zeus nevű buzukisa jóvoltából. Nem vagyok oda a görög muzsikáért, és a háttérben a ritmust adó szintetizátor határozottan lagzilajcsissá tette a dolgot, de végül is illett a kajához a koncert, és némi hangulatot is varázsolt, úgyhogy utólag is áldásom rá.

Mint szinte mindig, most is az eleje volt a legjobb. Klasszikus görög kajákat kaptunk le a tálról: dzadzikit, padlizsánkrémet, csípős kecskesajtkrémet, paradicsomos óriásbabot, csípős csicserimasszát, epirusi tiropitát és spanakopitát (utóbbi kettőt túróval, illetve spenóttal töltött piteszerű pita). Egyik sem hagyott kívánnivalót maga után, nekem legjobban a kecskesajtrém jött be.

A kétféle meleg előétel közül a dolma (szőlőlevélbe tekert fűszeres rizs - olyan, mint a tőtike, csak nagyon más) nekem sajna nem ízlett, de készséggel vállalom, hogy a hiba bennem volt. A tulaj, a nálunk született, de színgörög Ghavrilos sajtgolyója viszont fenséges volt, és állítólag kuriózum, mert ilyet csak ő csinál az országban.

A két főétel közül az elsőt, a citromos csirkét tepsis burgonyával tökéletesen értelmetlennek találtam. A citromot nyomokban sem lehetett észrevenni rajta, inkább a paradicsomtól volt egy kis lecsós fílingje, de alapvetően ha egy jóféle menzán eszem csirkecombot krumplival, az nagyjából ugyanilyen ízű. Anyámé meg sokkal jobb.

A következő hústálon azt kapta az ember, ami a görög ételekről először eszébe jut: gyrost, szuvlakit, biftekit bulgurral, salátával meg pitával. Sajna kicsit hidegek voltak a húsok mire eljutottak hozzánk, de azért az ízükkel nem volt gond egyáltalán.

Időközben annyira hülyére zabáltuk magunkat, hogy Sándorral gyorsan le is sétáltunk az alig pár méterre lévő Duna-partra egy kicsit levegőzni. Még szerencse, hogy ő nem eszik desszertet, mert mire visszaértünk, olyan kevés maradt a kitűnő baklavából, hogy pont elég volt nekem.

Mindent egybevéve azt kell mondjam, tisztes görög vacsorában volt részünk. Azt mondják, a Gyradiko Magyarország legautentikusabb görög étterme, és ebben nincs is okom kételkedni. Az is egyértelmű, hogy kitűnő alapanyagokból dolgoznak, a húsok (amikről sajna csak találgathattuk, milyen állatként funkcionáltak négylábú korukban) érezhetően jó minőségűek voltak, a zöldségek frissek, ízletesek. Kis hiba az egészben, hogy másnapra gyakorlatilag elfelejtettem az egészet, most is meg kellett néznem a meghívót, hogy felidézzem.

Ettől még a görög ételek híveinek abszolút ajánlom a Gyradikót, ha megfizethető, egyszerű, valódi élményre vágynak.