Tolvajok városa: a film

Panaszkodtam itt a múltkor, hogy Kaposváron nem mutatták be a Tolvajok városát, pedig hát hiába voltam tök régen moziban, ezt mindenképpen meg szerettem volna nézni, ha már a film alapjául szolgáló Chuck Hogan-regény fordítása a lelkemen szárad. Viszont aztán úgy alakult, hogy a Tennis Classics meg az Sfportal szülinap miatt úgyis kedvenc fővárosunkban jártam, úgyhogy Sándorral, Andival meg Junnal fogtuk magunkat, és elmentünk megnézni.

Na most nem szeretnék általános filmművészeti kitekintést tenni, és tartalomismertetővel sem bíbelődnék, inkább azokat a dolgokat szeretném kipécézni, amik a filmet meg a könyvet megkülönböztetik.  (A könyvről ugyebár beszámoltam a fentebb linkelt bejegyzésben, a filmről meg itt ír Sándor nálam sokkal elfogulatlanabbul.)

Először is mindenhol azzal jöttek, hogy Affleck Bostonban nőtt fel, szívügye a város, és mekkora szerepet kap a filmben is. Hát nem igazán kap. A könyv tele van Charlestownnal, Bostonnak azzal a negyedével, ahol állítólag a legtöbb az egy főre eső bankrablás az USA-ban, de a filmben legfeljebb egy-egy halvány utalás esik a helyszínre, voltaképp játszódhatna az egész bármelyik amerikai nagyvárosban. A könyvnek simán elhiszem, hogy valódi helyszíneken játszódik, a filmnek nem hiszek el semmit - és nyilvánvalóan nem is volt a cél a valódi Charlestown szerepeltetése. Ez nálam feltétlen veszteség.

Ami a dramaturgiát illeti, szétszedném a csajos szálat meg a bankrablósdit. Utóbbi volt az, amit Affleck teljesen máshogy zavart le, mint ahogy a könyvben szerpelt. A film eleji rablást, ahol Claire Keesey a képbe került, például egészen más módszerrel hajtották végre - ott pénzszállítók sem szerepeltek -, a középen kitalált autósüldözés helyett pedig a könyvben egy mozi kirablása szerepelt. Ezeknek a változatatásoknak persze nyilvánvalóan a hollywoodi filmek nézőinek kijáró pörgés becsempészése volt az oka - végtére is a közönség egy akciófilmre beülve lövöldözésre is számít meg ilyesmi.  Érdekes amúgy, hogy a mozirablásnál szereplő biztonsági őrök családtagjainak neve meg a lakásuk visszaköszön a végén a baseballstadionban, ahol viszont a könyv szerint nem használták ezt a nyomozós megfélemlítős módszert.

Nekem a filmből az se nagyon jött át különben, hogy mennyire alaposan tervez meg Doug minden egyes rablást, milyen higgadt és megfontolt - mongyuk Jem haverjával ellentétben.

A csajos szálnak egy hangyabokányival több köze volt a könyvhöz. A fő bankrabló, Doug MacRay kicsit többet jár a kirabolt fiókvezető, Claire után, de végül valóban egy mosodában találkoznak, és ott beszélik meg a randit. Persze érthető, hogy kihagynak jeleneteket, hiszen így is több mint kétórás volt a film, de nekem az első randi (egy háztetőn a kivilágított város fölött) elég komoly kulcsjelenetnek tűnt kettejük szerelmének szempontjából ahhoz, hogy ne tűnjön így el a semmiben.

Még inkább zavar Doug és Claire szexjelenete - ugyanis a könyvben nem jutnak el idáig, merthogy amikor Claire behívná magához Dougot, ő inkább visszakozik, és azt mondja magának, csak akkor megy bele a dologba, ha a nő megtudja, mi történt valójában, és tiszta lesz a kép.

És amúgy Claire valóban megsejt valamit, aztán bizonyosságot is szerez - csakhogy nem az FBI-ügynöktől, mint a film szerint, hanem Doug testestársba oltott barátjától, Jemtől, aki rátör éjszaka, hogy megijessze és elriassza mindenféle esetleges vallomástételtől.

Jut eszembe, FBI-ügynök.  Több filmelőzetesben is olvastam szerelmi háromszögről - csakhogy rohadtul nincs ilyen. Ellentétben a könyvvel, ahol Douggal együtt Frawley ügynök is valóban belezúg a nőbe, ai azért igen sokat számít a motivációk szempontjából. Mint ahogy egyébként Doug anonim alkoholistasága is számít bizony sokat, erre viszont legfeljebb utaltak a filmben - akkor már inkább hagyták volna a fenébe.

Más. Azt megértem, hogy hagyták a banda másik két tagját (Gloansyt és Dezt), hiszen mindent valóban nem lehet belezsúfolni egy forgatókönyvbe, viszont valami rejtélyes oknál fogva mégis találtak időt a lakótelepi fickók a könyvben sehol sem található összeverésére meg annak a kifejtésére, hogyan ölte meg Jem annak idején a fickót, aki Dougot akarta kinyírni - Chuck Hogannél ilyen sem volt. Egyébként tarkótetoválás sem volt, és mivel a végén ez semmiféle dramaturgiai szerepet nem kapott, nem értem, miért keverték bele.

A Virágárus és Doug ellentétét viszont keményen szájba rágták nekünk a vásznon, holott a könyvben gyakorlatilag semmilyen korábbi kapcsolatuk nincsen - sem nem ő csinálta ki Doug anyját, és az apját sem dugatta meg a börtönben a vidámfiúkkal. Ellenkezőleg, Doug apja hasonló vezér volt egykoron, és a börtönben is körülötte forog a világ. Ráadásul váratlanul kiderül, hogy 16 hónap múlva szabadul, és az a célja, hogy visszahozza az eljuppisodott Charlestwon régi "dicsőségét", ami persze újabb a normális életre vágyó Dougnak a menekülésre.

Egyébként egy-két kulcsjelenet meg stimmel teljesen - elsősorban Doug, Claire és Jem hármasa az étteremben (mínusz tetkó) meg Frawley 15 centis poénkodása a bárban Kristával, aki bezony éppen úgy nyomja fel a társaságot, mint a filmben.

Feltehetőleg kicsit zavaros voltam. A lényeg, hogy a filmben elvesztek kicsit a szereplők eredeti motivációi, ami engem határozottan zavart.  Ettől még a film simán oké amúgy, jó dramaturgiával, jó képekkel, jó színészekkel, csak valahogy szokás szerint a könyv mégis jobb.  De hát valószínűleg ez azért van, mert a könyv mindig jobb.

Különbe a vége is tök más. Elszpojlerezem, de úgy, hogy itt lesz a lenti bekezdésben fehér betűkkel. Aki kíváncsi, met úgyse olvassa el a könyvet (alapvető hiba), vagy elolvassa, csak le akarja lőni a poént (ez is), csak jelölje ki alant a szöveget, és látni fogja, mi a dörgés.

Odáig stimmel a dolog, hogy, miután lelép a stadinból, Doug lelövi a Virágárust, csakhogy eközben maga is megsebesül. Még elvonszolja magát Claire lakásáig, és éppen amikor Frawley is odaér, az előszobában meghal. Idézek.

"Claire levette a szeméről a kendőt. Mélyen Doug egyre homályosabb szemébe nézett. A kandallóban égő tűz jutott az eszébe, az izzó hamu, ami csak oly sokára hűl ki, miután az utolsó lángnyelv is ellobbant. Jó lett volna tudni, mit látott Doug MacRay, ahogy kialudt a szemében a fény. Jó lett volna tudni, mi hal meg utoljára egy tolvaj szívében."

Fikázós poszt

Na, az éjszaka olyat csináltam, hogy atyavilág, ilyet még eddig soha.

Megkaptam feliratozni az MTV zenei díjkiosztójának egyik felvezető műsorát, aminek kapcsán minimum két dolgot állapítottam meg.

Először is, hogy fingom nincs ezekről a mai mainstream cuccokról. A jelöltek több mint felének például a nevét se hallottam korábban (Plan B, B.O.B, Kings of Leon, pff).

Amelyiknek meg mégis hallottam a nevét, mert nem lehetett nem hallani, annak most láttam életemben először a fejét. Egészen idáig halvány segédfingom nem volt róla, hogy Lady Gaga falubolondjának öltözött a jelmezbálon, Eminem úgy néz ki, ahogy, Katie Perrynek bociszemei vannak, sőt ad abszurdum, azt sem tudtam, hogy Rihanna fekete. Azt is csak sejtettem, hogy Justin Bieber még ovis, de azért az ő feje jól jött, mert bedobhattam a közösbe a séróbáró kifejezést.

Ami mongyuk jobban zavart ezügyben, hogy mennyire szar az ez az egész.

Rockzenét azért alapvetően mégiscsak sokat hallgattam az elmúlt harminc évben, de még azok se tetszenek. Van a Muse meg ez a Kings of Leon, meg a 30 Seconds to Mars (annak is csak a kretén Sziget-reklámban hallottam eddig a nevét), meg még egy, amire most nem emlékszem. Persze csak fél számokat hallottam tőlük, mert annyit vágtak be a műsorba, de direkt belehallgattam egy-két másikba a YouTube-on, hogy csekkoljam a dolgot, és sajnos igazam volt. Tökéletesen semmilyen mind.

Az ötödik jelölt, bizonyos Ozzy Osbourne neve már ismerősen hangzott, de megjegyzem, ez a Scream című utolsó lemez neki sem éppen pályafutása csúcsa.

Azért, hogy egy zenéről posztban zene is legyen, berakok egy Ozzy-számot a régi szép időkből, nehogy Katie Perryt kelljen.

Különösen szánalmasnak mongyuk azt találom, hogy ezek a cuccok mennyire ugyanarra a sablonra épülnek. A fent említett nénik például előszeretettel nyilatkoztak szerény feliratozásomban arról, hogy mennyire az egyéniségüket fejezik ki meg minden, oszt közbe csont ugyanazt csinálja az összes, simán felcserélhetők egymással. Egyszerűen érdektelen.

Félreértés ne essék, nem az, hogy nekem nem tetszik, az legyen az én bajom. Egy csomó minden van, ami nekem nem tetszik, de bármikor készséggel elismerem, hogy jó. De ezek egyszerűen semmilyenek. Gagyik.

Nem tudom, mikor fog menni az MTV-n az adás, és a magyar szöveg természetesen felemelő lesz, de egyébként nem feltétlen ajánlom megtekintésre.

Fikázás over.

Tréler

Most meg Chuck Hogan Prince of Thieves címűjét csinálom. Boston, bankrablás, sok bankos duma, meg még több bostoni szleng, amivel bizony akadnak problémáim. Egyelőre azért szimpi a könyv, majd írok még róla később nyilván.

Ez a kurta poszt most csak azért van születőben, mert a regény a jelek szerint megtetszett Ben Afflecknek (kiről tudjuk, hgoy második keresztneve Géza), ugyanis nekilátott filmet csinálni belőle. És akkor én most beágyaznám a trélert, enjoy:

Még megvannak

És a tanulságról se feledkezzünk meg:

Life on Mars

Nem, ez most nem David Bowie. A Life on Mars (remélem, senki nem hiszi azt, hogy a gagyi amerikai utánzatról beszélek; Nagy-Britanniában járunk!) simán a legjobb drámai sorozat, amit láttam. Ever. És csak az első szezonon vagyok túl, a második még úton van (tényleg nem torrent, küldi az Amazon). Legszívesebben az eszetlenül zseniális utolsó negyedórát mutogatnám, de az előtte lévő hét és háromnegyed óra nélkül sajna semmi értelme.

Megnézni! (Úgy is, mint pedagógus imperatívusz.)



(Ugye, David Bowie nem véletlenül került a képbe, a Life on Mars című fennforgó dal éppen 1973-ban készült, abban az évben, amelyikbe Sam Tyler belecsöppen.)

A tokaji bor kultúrhistóriájának históriája

"Önéletrajzom új fejezete egy nyirkos, ködös november végi napon kezdődött a Zemplénben" - írom majd 2067-ben megjelenő visszaemlékezéseimeben nyilván, amikor színészi szárnypróbálgatásaimra terelem a szót.

A hétvégén ugyanis Tolcsván és Sátoraljaújhelyen statisztáltunk Kántor Pisti barátom A tokaji bor kultúrhistóriája című filmjének forgatásán.



Egészen konkrétan azt a feladatot kaptuk, hogy korabeli kosztümökben igyunk. Igaz, azt mondták, forgatás közben csak tea lesz (úgyis mint bordublőr), de nem az volt. Leereszkedtünk hát a föld alá a tolcsvai Oremus pincéjének nemespenésszel borított falai közé, és filmtörténeti jelentőségű vágóképeket rögzítettünk régi és új barátokkal. Nekem egy bordó köpönyegbe öltözött jedi lovagot nemesembert vagy ilyesmit kellett eljátszanom. Doktor Kántor (miszerint rendező) mondta, hogy koccintanunk kell Zsolt kollégával, leülni a padra és beszélgetni mindegy miről, mert hát a hang nem játszik. A method acting hívei volnánk, tehát Éva (a kamerának háttal, hogy ne látsszon a szűkös kosztümből kibuggyanó terjedelmes mellbősége) teletöltötte a kupákat furminttal, aztán koccintottunk, leültünk a padra, és az instrukcióknak megfelelően beszélgetni kezdtünk. Vagyis nekem valami rejtélyes oknál fogva az bukott ki a számon, hogy "1964-ben ismertem meg Bárczi Benőt". Ezek után még kábé öt másodpercig bírtuk, mielőtt elröhögtük volna, de állítólag ennyi elég volt.

Sikerült végeznünk, mielőtt valami orvoskonferencia résztvevői megérkeztek volna borkóstolni (ez szempont volt!), aztán folytattuk a sátoraljaújhelyi múzeumban, ahol gátlás nélkül szedtük össze a műtárgyakat, hogy idétlenkedhessünk velük. Hamarosan az is kiderült, hogy az itt nekem szánt szerepről simán lemaradok, mert a 19. századi zekének (szókincsem az van ám)halvány esélye sem volt, hogy rámjöjjön. A segédoperatőr ugrott be helyettem, de tartok tőle, hogy így megfeleződtek az esélyeim az Oscarra a Best Supporting Actor kategóriában.

Aztán kipróbáltuk, hogy igaza van-e Margaret Mead antropológusnak, akit Vonnegut idéz: Men are happiest "[w]hen they're starting out on a hunt with no women or children along". Azt kell mondjam, nem hülyeség. A male bonding nagyon is jól tud esni alkalomadtán. Igaz, nem vadásztunk, csak babgulyásra, zsíroskenyérre, furmintra meg valami félédesre, de azokra rendesen. Hajnalra alig maradt a 16 liter borból (két liter már forgatás közben elfogyott) úgy, hogy heten voltunk, akik ittunk, és ebből legalább ketten tulajdonképpen alig. A hangulat emelkedett volt, viszont a másnaposságot simán megúsztuk - igencsak jó volt az a furmint, na (ennek lehetett valami kevésbé flancos évjárata).

Azt meg csak valahol a másfeledik liter után tudtam meg, hogy az ónkupát, amiből filmen meg egész este is ittam, több száz éve (tényleg) úrvacsoránál használják az olaszliszkai reformátusok. Ami azért nem semmi, még akkor se, ha belegondolok, miféle bacilusok járhattak már rajta, mire a kezembe vettem. Pestis lehetett? Simán.

Most már aztán ide nekem Hollywoodot.

És rég kopíroztam poszt végére az odalt leledző Vonnegut-idézetet: If this isn't nice, I don't know what is.

Kedvenc britjeim

Annyi mostanában az amerikai sorozat, hogy Potomacot lehetne velük rekeszteni, jön a tévéből szar szinkronnal, használható szinkronnal (igazán jóval nyilván sosem, olyan asszem, nincs is), jön a netről torrentezve (fúj, csúnya dolog, csapjatok a kezetekre, torrentezők, én sose csinálnék ilyet, ááááááááá).

Vannak egészen szarok is, a Heroesból végigszenvedtem másfél szezont, de nem is értem, miért. Aztán vannak egészen viccesek is, mint a Scrubs (nehogy valaki belenézzen a szinkronosba, az komoly agykárosodást okoz!).

Meg hát a House-t muszáj nézni, mivelhogy Hugh Laurie-nak lelkes rajongója vagyok, amióta valamikor a 14. század második felében először láttam A Bit of Fry & Laurie-t meg Blackaddert (és amióta a dögunalom Szakácsi helyett Kulka van, még magyarul is nézhető, bár úgy minek).

És ezzel kellemesen át is vezettem magam oda, amit mondani akartam: az amerikaiak totál sehol nincsenek a britekhez. Sokáig azt gondoltam, hogy ez elsősorban a jó öreg klasszikusok miatt van így, a mai legnagyobb sláger, az Office (a brit eredetiről beszélek persze, az amerikait nem igazán láttam) erősen az agyamra megy, csak ülök, nézek ki bután a fejemből, és nem értem, most min kéne nevetni. Persze azért van a Little Britain meg legfőképpen a Coupling.

Na ja, de ezek mind szitkomok.

Aztán valami hirtelen, nem is tudom, honnan jött inspiráció hatására elkezdtem Doctor Who-t nézni. A modernet persze, bár a klasszikus sorozatokat is jó lenne beszerezni. Ugyebár minden idők leghosszab ideig futó sci-fi sorozatáról (a magyar címért én kérek elnézést) van szó.

Emberek, zseniális. És persze megint attól, amiben a britek annyira jók: nem veszi túlságosan komolyan magát. Nyivánvaló, hogy van sorozat, amelyik alaposabban ki van dolgozva, és kevesebb benne a logikai bakugrás, aprólékosabban össze van rakva a cselekmény meg minden. A Doktor ebből a szempontból nem hasonlítható Jack Bauerhez. Ellenben ilyen imádnivaló humort, ilyen hangulatot, ennyi iróniát és öniróniát csak britek tudnak produkálni.

Sürgősen nyomás Doctor Who-t nézni. Most.

Két nő mínusz egy fej

Most fejeztem be épp a Tudors második évadát. Kellemes hollywoodi hatásvadászat persze, főleg a vége, de annak egyébként nagyon jó. Akik kimaradtak az angol történelem eme kalandos szappanoperájából - szerelem, halál, cselszövés!!! -, azoknak szpojler ugyan, de elárulom, hogy Anne Boleynt a végén jól kivégzik. Amiről is két dolog jutott eszembe.

Egyfelő Natalie Dormer iszonyatosan jó színésznő. Az elején, amíg csábítja Henriket elfele, irdatlan gyönyörű és kívánatos nő, az embernek kedve lenne iskolás lelkesedéssel szerelmesnek lenni bele, és szent meggyőződése, hogy ezért a nőért bőven megérte összebalhézni a pápával meg fél Európával. Aztán amikor kissé stresszesebb körülötte a helyzet, sikerül elfelejtetnie mindent, ami valaha vonzó volt benne, és éppen olyan meggyőzően hozza a szarban lévő, már hisztérikus nőt, aki tudja, hogy nem csak a férje, de az élete, a gyereke, mindene kockán forog, amit tétnek tettek föl a nem kispályás játszmában.

Még sosem voltam lenyakazás előtt álló királynő, szóval nem könnyű megítélni, de ott, a Towerben is tudott egyszerre kétségbeesett, beletörődő és méltóságteljes lenni.

Kár, hogy olyan rövid még rövid az a filmográfia.


Aztán itt van Natalie Dormer eredetije, Boleyn Anna, aki kétszer járt a Towerben. Egyszer a koronázása előtti éjszakát töltötte ott, aztán a kivégzése előtti három hónapot. Hogy poénosabb legyen, ugyanabban a lakosztályban.

Na szóval milyen lehetett már arra kelni reggel, hogy viszik az embert lenyisszantani a fejét, aztán megtudni, hogy bocs csak délután, aztán megtudni, hogy bocs, csak holnap? Milyen lehetett már aztán tényleg arra kelni, hogy indulás van, és jön a francia kardja? Milyen lehetett már fölállni az emelvényre, végignézni a tömegen, és tudni, hogy mindjárt vége mindennek? Milyen lehetett félteni az árván maradó hároméves kislány életét - és nem tudni, hogy ez a hároméves kislány lesz az, aki nem sokkal később igazi nagyhatalommá teszi Angliát?

Milyen lehetett az végtelenül rövid pillanat, amikor meghallotta a kard suhanását, megérezte a hideg fémet a nyakán?

Magyar hangja Jim Carrey

Ki volt az a totális idióta barom állat seggfej faszkalap büdösbunkó, aki úgy gondolta, hogy a Fawlty Towerst feltétlen szinkronizálni kell? Eleve halálra ítélt vállalkozás volt ugyan, de hát a Life of Brian meg a Holy Grail is egész nézhető magyarul, és a fordítás itt sincs alapvetően elbaszva...

Kerekes Józsefnek viszont fingja sincs az egészhez, könyörgök. Szánalmas, siralmas, borzalmas. Meg persze a többi hang is, Manuel is borzasztó gáz, Sybill is borzasztó gáz, Polly is borzasztó gáz. (De legalább nincs mindig másfél másodperccel a poén (a poén holtteste inkább) előtt bekeverve az eredeti hangulatos közönségnevetés helyett érkező konzervnevetés, mint a Couplingban.)

Alapvetően ellenzem a halálbüntetést, de nagyon szívesen bevezetném megint annak az embernek a kedvéért, aki kitalálta, hogy akkor ezt most nyomassuk magyarul.