2020. május 22.

Mindjárt felébredek. Legyen mondjuk kedd reggel. Ma tanítok, szóval kimegyek a suliba, megtartom az óráimat, aztán irány haza anyukámhoz ebédelni. Ahogy mindig. Rakott zöldbab lesz, azt hiszem. Nem a kedvencem, de elvagyok vele, ő meg szereti, és könnyen megvan, szóval jó lesz. Szokás szerint meséli majd, ami eszébe jut, elmondja, kivel találkozott a piacon, ki hívta a Hetey, ki hívta a Kamper családból, én meg hallgatom, mert az iskola ricsaja után egy darabig nincs kedvem beszélni.

A bökkenő, hogy ébren vagyok. Ez nem egy hülye álom, amiból csak úgy fel lehet ébredni. Soha többet nem megyek haza úgy, hogy rakott zöldbab vagy töltött paprika vagy brassói vagy spenót vagy akármi vár anyukámnál, soha többet nem meséli el, kivel találkozott a piacon, ki hívta a családból. Soha többet nem kér meg, hogy porszívózzam fel a lépcsőt, mert ott már nem szívesen egyensúlyoz egyedül. Soha többet nem segít paprikát ültetni az udvaron. Soha többet nem szól, hogy kiírt valamit a számítógépe, nézzek már rá.

Sok időt töltök mostanában a lakásában, rendezkedem, takarítok, fontolgatom, mit, hogyan, merre, számba veszem a szüleim múltját, tervezem a saját jövőmet ugyanott, most már nélkülük.  És az a lakás üres, nagyon üres. Folyton azon kapom magam, hogy bekapcsolom a tévét. Arra sem járok, rá sem nézek, nem érdekel, csak a másik szobában molyolás, takarítás, dolgozás közben van valami buta illúzióm, hogy nem egyedül vagyok, hogy kint ül a nappaliban, hiszen mi másért mesélne egy ember a tévében éppen Indiáról. Vagy az oktatás helyzetéről. Vagy a húslevesről.

Pedig tíz napja már, hogy megszólalt a telefon. Kedd este volt, ismeretlen számról hívtak, és még fel sem vettem, már pontosan tudtam, mit fogok hallani. Azóta egyetlen olyan pillanatom sincs, hogy ne lenne ott valahol a mélyben a tudat, hogy már nem élnek a szüleim. Felnőttem.

Azt mondom, kedd, de ha igazán a lelkem mélyére nézek, tudom, hogy már hétfő reggel nem mertem remélni. Ahogy ott ültem mellette a mentőautóban, aztán a kórházban, mielőtt elnyelte volna a sürgősségi osztály szörnyetege, már visszavonhatatlanul tudtam, hogy búcsúznom kell. Ötvenévnyi igazi, boldog, végtelen szeretettel teli gyerekkor utolsó emléke egy kéz, ami a levegőt markolva keresi az enyémet, de hiába nyúlok érte, nem találja többé.

Hessegessük ezt el, nem így fogok emlékezni rá. Van egy kedvenc képem, valamikor a hatvanas években, még a születésem előtt az ország legmagasabb pontján, a Kékes-tetőn ülnek apámmal, mosolyognak, fiatalok. Nem tudom, mikor készült, de talán már gondolnak rám. Úgy döntöttem, ilyennek fogom látni őket mindig. Nem lesz nehéz, ilyenek voltak igazából. Erősek, mosolygósak élettel teliek.

Kicsit szimbolikus is nekem ez a kép. Akkor is odafent voltak együtt, még nélkülem. Most megint odafent vannak, együtt, már nélkülem. Olyan Csillagok háborújásan képzelem valahogy. Lebegő alakokként, meleg mosollyal néznek engem, ahogy védőernyőjüket vesztve bukdácsolok tovább, nézik a fiamat, ahogy megy előre a diploma felé.

Apukám hat éve halt meg, 76 évesen és hét hónaposan. A mai napig számtalan dologról az jut ösztönösen eszembe, hogy megyek, elmesélem neki. Anyukám 76 évet és kilenc hónapot élt. Amíg világ a világ, szólni akarok majd neki, hogy felhívott valaki a családból; hogy holnap nagy vihar jön; hogy a hétvégén ültessük ki a paradicsomokat. Meg akarom majd kérdezni tőle, milyen fűszert szokott rakni a vadasba, meddig süti a túrófánkot, melyik falu jön Rábapaty után, amikor Cenkre megyünk, hogy is hívták dédnagyapám öccsét.

Néha kicsit unalmas volt ezeregyedszerre is meghallgatni ugyanazt a családi történetet, de most kérlek, meséld el még ezerkettedszerre is. Vagy kérj meg, hogy főzzek neked egy csésze teát. Hívj fel, hogy hozzak olajat a Lidlből. Legalább mondd meg, hol vannak a tartalék porzsákok a porszívóba. Mindegy. Olyan rossz ez a csend.