A differenciált adpozíciós esetjelölés meg én

Kaptam két e-mailt ma délelőtt.  Illetve többet is, de ezek ránézésre furák voltak, először is rég írtak nekem angolul, meg elsőre is látszott hogy nem valami baráttól származik vagy ilyesmi, és nem is meló. Kapásból azt hittem, spamet látok, ami valamiért átment a Gugli szűrőjén, de aztán megnéztem jobban. Hogyaszongya:

In light of your expertise, we have taken the liberty of registering your name in the reviewer database for Linguistics and the Human Sciences.

Szóval ez egy nyelvészeti folyóirat, és arról tájékoztattak, hogy felvettek azoknak az embereknek a listájára, akik cikkeket véleményeznek a számukra. Hű, mondom, hát jó, hogy megcsináltam egy fél doktorit nyelvészetből, de ekkora veszett nagy szakértő sose voltam, hát még most nem vagyok az, jó pár évvel azután,  hogy nyelvész helyett mégis inkább fordító lettem.

Aztán nézem a következő mailt, és még a magyarázat is meglett.

I believe that you would serve as an excellent reviewer of the manuscript, "Prominence Hierarchies and Differential Adpositional Case Marking in Turkic Languages".

Szóval úgy sejtik, kiváló lektora lennék a Prominencia hierarchiák és differenciált adpozíciós esetjelölés a török nyelvekben című leadott anyagnak.

Na most a cím gyanúsan kapcsolódik saját korabeli cikkem címéhez (amiről itt írtam), szóval nem történt tévedés vagy ilyesmi; arról volt szó, hogy mivel magam is publikáltam a témában, hát felkértek.

Aztán bele is olvastam a cikkbe, és az első oldalon rögtön ott vigyorgott a nevem is.  Szóval az ember (a neve nem derült ki sehonnan) fel is használta, amit összehoztam. Ott vagyok a végén a hivatkozások között is, ahogy kell.

Persze nem fogom elvállani a lektorálást, régen volt már ez. El fogom olvasni a cikket, sőt meg is fogom érteni, de ahhoz jelenleg nagyon nem érzem felkészültnek magam, hogy egy komoly szakfolyóirat szintjén véleményt is mondjak róla.

Azért jól esik, hogy eszembe juttatták félbemaradt nyelvészkarrieremet, és ilyenkor mindig sajnálom egy kicsit, hogy nem írtam meg azt a disszertációt.

Abercrombie on Grammar

"But in general I don't think grammar should be taken too seriously. It's like manners. They are guidelines, not laws, and can be easily circumvented if you do it with charm."

From an Interview by fellow author, Patrick Rothfuss.

Differential Object Marking

Van nekem ez a nem egészen fél PhD-m nyelvészetből, ami már úgy is marad, mert hát erősen máshogy alakult az élet aztán (amit tulajdonképpen nem bánok, mert szeretek fordító lenni, de kicsit meg mégis bánok, mert jó lenne tényleg érteni kedvenc tudományomhoz). Azért így is marha sokat tanultam, nem kérdés, de ez persze csak arra jó, hogy a környezetem nyelvi kérdésekben tudja, hogy hozzám lehet fordulni.

Néha persze ez rohadtul kevés, hogy tudják, hiszen a nyelvhez mindenki ért, és simán nem hisznek el nekem semmit se. Idióta vérmérsekletem miatt sajna bosszantani szokott (pedig nem kéne), és ezt most csak azért mondom, hogy ennek apropóján felvezethessem életem főművét. Kicsit elfeledtem már az évek során, de a minap eszembe jutott, amikor lehülyéztem Grétsy Lászlót, és valaki megkérdezte, hogy milyen alapon, és én szerénytelen módon kénytelen voltam felhívni az illető figyelmét arra, hogy nekem bizony több komoly nyelvészeti publikációm van, mint hivatkozott nyelvművelőnek.

Nekem ugyanis van egy.

Az ELTE The Even Yearbook című, tanszéki oktatók és PhD hallgatók műveinek publikálására megalkotott, kétévente megjelenő kiadványában jutott neki hely (sajna abban az évben nem volt pénz nyomtatásra, úgyhogy csak onlájn), és a differenciált tárgyjelölésről szól többek között olyan egzotikus nyelvekben, mint a csicseva, a pityantyatyara, a malajalam, vagy egy különös kis közép-európai országban használt nyelv, amit beszélői magyarnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy ezek a nyelvek hol kirakják a tárgyragot, hol nem, és egy Aissen nevű holland néni dolgait továbbgondolva én megpróbáltam erre valamiféle magyarázatot keresni. Optimalitáselméleti keretben.

Nincsenek ám illúzióim, hogy bárki elolvassa (intelligencs, érdeklődő outsider ezt-azt tán ki tudna hámozni belőle előképzettség nélkül is, ha érdekelné az ilyesmi, de hát a kutyát nem érdekli nyilván), csak most úgy jól esett hirtelen nagy arccal felidézni, hogy ilyet is tudtam egykor.

De tudnak-e a szlovákok szlovákul?

Igen sok vidámat hallottunk már a szlovák nyelvtörvényről, úgyhogy most nem állnék neki nagyon siránkozni a magyarokról, megtették helyettem mások, természetesen jogosan.

Arról nem is szólva, hogy erős rossz érzéseim vannak, ha arra gondolok, hogy a magyar nyelvtörvény értelmében Magyarországon egy szlovák nem írhatja ki a szlovákok számára szlovák vízibicikliket kölcsönző szlovákvízibicikli-kölcsönzőjére szlovákul, hogy "vízibcikli-kölcsönző" (hálás lennék, valaki kisegítene, és elárulná, hogy van szlovákul az említett egység elnevezése). Szóval nekünk is megvan ám a magunk baja, még akkor is, ha a két törvény baromsági együtthatója nem mérhető egymáshoz.

Viszont most jutottam el odáig, hogy át is futottam az ominózus nyelvtörvényt (itt van magyarul, bár nyilván csak remélni tudom, hogy korrekt a fordítás), és ezt találtam:

(3) Az államnyelv kodifikált formáját a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma
(továbbiakban: Kulturális Minisztérium) hagyja jóvá, és teszi közzé az internetes honlapján.

Mi van? Honnan a búbánatból lenne az államnyelvnek kodifikált formája? Ki kodifikálja, és mi alapján? Hogyan kell csinálni az ilyen kodifikálósdit egyáltalán? Valahogy úgy képzelik, hogy a minisztérium internetes honlapjára oda lesz írva, hogy "az egyes szám első személy jelen idő, kijelentő mód ragja a szlovák nyelvben az '-u'"? (Nyilván fogalmam sincs, mi a rag, korabeli orosztanulmányaim alapján hasaltam.) És milyen alapon választanak a nyilván meglévő számos nyelvváltozat közül? Magyar példákat használva, mi alapján döntik el, hogy az "eszek"-et vagy az "eszem"-et választják, ezzel törvényen kívül helyezve a kisebbségekkel együtt a szlovák anyanyelvi beszélők jelentős hányadát is?

Na, ekkora baromság nálunk azért nincsen, bár meglepően sokan hiszik azt, hogy létezik a magyar nyelvnek valamiféle "kodifikált" változata, amit az Akadémia állapított meg, és akkor aszerint illenék beszélni minékünk szerencsétlen megtévedt magyaroknak, csak sokan olyan hülyék vagyunk, hogy képesek vagyunk ettől eltérni, az pedig értelemszerűen nemzethalálhoz vezet. (Ezek tapasztalatom szerint általában azok az emberek, akik összekeverik a nyelvet a helyesírással, és azt hiszik, hogy a magyar szavak kimerítő listája megtalálható a Helyesírási Szabályzat példatárában, jobb esetben az Értelmező Kéziszótárban.)

(4) Az államnyelv kodifikált változatába történő, annak szabályszerűségeivel ellentétes mindennemű beavatkozás megengedhetetlen.

Ezt végképp nem tudom elképzelni, hogyan kell érteni. Hogyan avatkozhat be valaki az államnyelv kodifikált változatába (annak szabályszerűségeivel ellentétesen)? Tájszólást mer használni? Suksükölni (akárhogy is kell azt szlovákul) mer az állatja? Vagy mi?

A szomorú persze az, hogy ha nálunk lenne ehhez mérhető nyelvtörvény, bizony itt is rengetegen támogatnák az ilyen jellegű értelmetlen baromságokat. Emberek képesek mifelénk is piszkos nehezen viselni, ha mások kicsit másképp beszélnek magyarul, elég beleolvasni egy átlagos olvasottabb blog hozzászólásaiba - szinte nincs olyan, ahol valaki ne kötne bele a másik nyelvhasználatába. (A helyesírásról nem is beszélve, de arról már nyilatkoztam.)

A még szomorúbb az, hogy lenne olyan "nyelvész", aki e mellé hajlandó lenne odaállni, és szívesen neki is veselkedne a kodifikációnak. Grétsy Lászlóból, Balázs Gézából meg eszmetársaikból simán kinézem, főleg azután, hogy lelkesen propagálták a létező magyar nyelvtörvényt, aminek már a preambuluma is majd akkora blődség, mint a fentebb idézet szlovák részletek. (A magyar nyelvtörvényről itt érdemes olvasgatni.)

No de vissza Szlovákiába. Hogy egyértelmű legyen e lényeg, idézem ezt is:

(1) Államnyelv alatt a 3. §-tól a 8. §-ig terjedő rendelkezésekre vonatkozóan a szlovák nyelvnek 2. § (3) bekezdés szerinti kodifikált változata értendő, ezzel nincs kizárva másnyelvű új szakkifejezéseknek, fogalmaknak vagy új jelenségek megnevezéseinek használata, amelyekre még nem állandósult és nem lett kodifikálva az államnyelvben megfelelő egyenértékű kifejezés, valamint a nem irodalmi nyelvi eszközök használata, amennyiben célzatos (funkcionális) használatukról van szó, főként művészi alkotásban és publicisztikában.

Szóval legyen világos: az államnyelv az nem a szlovák, mint olyan, hanem a szlováknak a Kulturális Minisztérium honlapján közzétett, kodifikált változata. Tehát aki suksüköl (szlovákul természetesen), az éppen úgy nem az államnyelvet beszéli, mint a csallóközi magyarok.

És bizony nemcsak az anyanyelv, de az anyanyelv-változat használatát sem ildomos korlátozni egy kultúrországban.

Az MTA Nyelvtudományi Intézetének petíciója meg éppen azért a legértelmesebb a számos szlovák nyelvtörvénnyel kapcsolatos aláírásgyűjtés közül, mert nem a mi kis sérelmeinkre bazíroz, hanem higgadtan, érvelve, több szempontot figyelembe véve mondja el, miért faszság ez az egész.

Én már jó rég aláírtam.

Hírnév

Írtam tavaly novemberben egy ilyet a helyesírásról. Arra akkor nem gondoltam, hogy még kisebb karriert is be fogok futni vele, de az utóbbi napokban szárnyára kapott a hírnév, oh yeah.

Az történt, hogy legkedvesebb félrefordításos blogomban vitatkoztam egy barátságosat arról, hogy lehet-e "földcsuszamlásszerű győzelem"-nek fordítani a "landslide victory"-t (ugyan mér ne az adott kontextusban?), amikor vitapartnerem, bizonyos TH egyszercsak megtalálta hivatkozott eszmefuttatásomat, és mivel egyetértett vele, linkelte, és mások is bólogattak, és más olyan fórumokba is betették, ahol egyesek szartak a posztra, és nekiálltak a helyesírással foglalkozni. Kattintottak is egy csomóan innen-onnan.

Tök jó. Terjesztem az igét.

[í]

Egy ideje már figyelem, hogy Lóci fiam rendszeresen olyanokat mond, hogy [tízes]. (A szögletes zárójel most azt óhajtja jelölni, hogy a benne foglaltak a kiejtést tartalmazzák, nem a helyesírási konvencókat, még ha a kettő alkalmasint egybe is esik.) Na most magyar dialektológiát sose tanultam bár, de amennyire tudom, a keleti határ mentén előfordul ugyan nyelvjárásokban ez a kiejtés, de a köznyelvben biztosan nem.

Nem volt nagy művészet rájönni, hogy a tanítónéni a ludas a dologban. Már úgy értem, a régi tanítónéni, az új ez alatt a három hét alatt még nem lehetett ekkora hatással (de tuti, ő se lesz jobb ebből a szempontból) . Sajnos ma Magyarországon az anyanyelvi műveltség olyan szinten van a béka segge alatt, hogy még a tanítónők is azt hiszik, hogy ami hosszú í-vel van írva, azt pedig hosszú [í]-vel kell ejteni, különben rosszul beszélünk magyarul. Külön vicc, hogy természetesen spontán beszédben ő se mondja [tízes]-nek, viszont nyilván azt hiszi magáról, hogy igen.

Hát ez nagyon nagy gáz. Ha van olyan, hogy valami "magyartalan", ez az. Egészen röhejes ilyeneket hallani, hogy [tízes] meg [színész] meg [óvoda]. Ezek a magyar köznyelvben [tizes], meg [szinész] meg [ovoda]. Fordítva is működik ám: [únió], [pacsírta].

Vajh miért olyan nehéz kevésbé olvasott embernek megkülönböztetni egymástól az áru meg az árú szavak írásmódját például? Megmondom, ezek homofónok. Szóval a különböző írásmód ellenére a kiejtésük teljesen azonos. Magyarban ugyanis eleve nem végződik egy szótagnál hosszabb szó hosszú [ú]-ra. Nincs mese, a suliban azt kell megtanulni, hogy melyik szavak a kivételek, azaz azok, amelyeket nem csak rövid [u]-val ejtünk, hanem rövid u-val is írunk.

Mire a gyerek besétál az iskolába (nem pont Lóci, bármelyik gyerek), az anyanyelvtudás a nagyjából rendben van. Aztán durr bele, jön egy tanítónéni, aki nekiáll tökéletes sületlenségre javítani azt, amit otthon a szüleitől megtanult. Hát ha van, ami kurvára rosszat tehet a nyelvi kompetenciának, az éppen ez.

(Boncolgatnám tovább, de még meg kell találnom ma este egy felkoncolt hullát.)

-i

Tegnap megvoltak a pótvizsgák, most először láttam gyereket június óta. Nyilván nem hiányoztak , de mindegy, ez van. Nálam persze nem olyan könnyű megbukni, mint teszem azt, matekból, de aki keményen megdolgozik azért a bukásért, különösebb lelkifurdalás nélkül meghúzom. De ez most mellékes, nem a sajátjaimról akarok írni.

Már megint a helyesírás miatt jöttem füstölögni. Egyszer már elmondtam a véleményem a helyesírás fő funkciójáról a mai magyar rögvalóságban, most meg megint sikerült kicsit kiakasztani a kilencedikesek pótvizsgatesztjével. Az öt feladatból három foglalkozott a helyesírással, plusz egy negyedik részben.

Az értelmestől az ostoba felé haladva nagyjából-egészéből így néztek ki (nyilván hosszabbak voltak, csak egy-egy példát hozok):

1. Írj mondatokat a páros mindkét tagjával: versel - verssel.
Ezzel igazából semmi bajom, sőt, önálló mondatalkotás, némi szókincsfejlesztés, remek. Főleg, ha esetleg nemcsak a helyesírás különbségét veszik észre, hanem azt is, ami tényleg fontos: a morfémákat. Hogy az egyik végén igeképző van, a másik végén meg rag. De mindegy is, ez tényleg jó feladat, asszem.

2. Írd le az alábbi, kiejtés szerint megadott szavakat. [tuggya] --> ....
Ez is oké, mert némi morfológiai ismereteket is feltételez, ráadásul bármennyire berzenkedem a helyesírás túlzott komolyan vétele miatt, én se gondolom, hogy tök jó lenne, ha a népek fele úgy írná, hogy tuggya, a másik fele meg úgy, hogy tudja. Ezek olyan helyesírási szabályok, amelyeket van értelme tudni és tisztességes szövegben alkalmazni.

3. Két betű egy hang, írj a kihagyott helyekre j-t vagy ly-t. Gó__a
Ó de nem fontos egy pótvizsgán. Tisztességes helyesírási szabályzat már rég szabadon választhatóvá tette volna a ly-j párost, az egész tényleg csak arra jó, hogy szivatni lehessen vele a kölyköt. (Megjegyzem, én akkor is szép következetesen használmám a ly-t, ha a szabályzat opcionálissá tenné, sőt ha eltörölné, akkor is. Hiába, konzervatív vagyok. De hogy jön ide az én ízlésem?) Annyival, de annyival hasznosabb és érdekesebb ismereteket lehetne tanítani a nyelvről.

4. Lásd el -i melléknévképzővel az alábbi tulajdonneveket.
Magyarország
Magyar Köztársaság
Nyugat-Magyarország
Petőfi Sándor
Petőfi utca

Nyilván népünk és nemzetünk egésze, kultúránk életképessége és számos más emelkedett szempont miatt rendkívül lényeges, hogy ezt a kérdést szénné variáljuk, hiszen ha azt az istenverte -i képzőt ehhez az öt tulajdonnévhez nem öt különböző módszerrel kéne hozzáadni, annak beláthatatlan következményei lennének. (Ha valaki nem érzi az iróniát, most szólok, hogy a fenti mondat dugig volt vele.)

De nehogymá pont ennek a lárpúrlár okoskodásnak a beseggelése vagy be nem seggelése döntse el, hogy valaki érdemes-e a 10. osztályba lépésre. Javallom, emberek, próbálkozzatok meg magatokban ezzel a feladattal, megoldókulcs odalent. A legtöbben a negyedikhez hasonlókat szokták elszúrni.

Annyi, de annyi mindent lenne érdemes tudni a magyar nyelvről, amiről az átlagembernek fogalma sincs. Mert ezt a blődlit tanítják és kérik számon helyette.

(Érintőleges ajánlott olvasmány kommentestül donB szösszenete a helyesírás ún. reformjáról.)



____________________________________
Megoldókulcs: magyarországi, magyar köztársasági, nyugat-magyarországi, Petőfi Sándor-i, Petőfi utcai

Botanikailag kommunikálható

Az történt, hogy volt hétfőn magyaréreccségi. Írásbeli mármint. Na most ugye amióta a kétszintű éreccségit toljuk, a magyar írásbeli két részből áll, amiből az első a szövegértés. És ehhez a szövegértési feladathoz idén egy Nádasdy Ádám-interjút használtak fel. Először is hadd szögezzem le, hogy ez egy csodásan progresszív lépés. Tudván, hogy azért a magyar nyelvtan mint tantárgy tananyaga agyament nyelvművelő (a szó lehető legrosszabb értelmében) szempontok alapján lett összeállítva, és tudván, hogy mi Nádasdy véleménye erről a nyelvművelésről, nemigen számíthattunk ilyesmire.

A feladatsor egyébként alapvetően korrekt, a dolog természeténél fogva a szöveg értelmezésére megy rá, nem kell sem a diáknak, sem javítás közben a tanárnak állást foglalnia semmiben. A kérdések a beszélő (mármint Nádasdy) mondanivalójára, az ő véleményére vonatkoznak. Zokoghat tulajdonképpen a magyartanár, hogy ő ezekkel nem ért egyet, és a nyelv akkor is szörnyen romlik, mert ő jobban ért hozzá, mint a tudós, aki ezzel foglalkozik, a válaszok akkor is egyértelműek.

Más kérdés, hogy mondjuk egy ilyenre: A 20. század második felében jelentősebb nyelvi változások történtek, mint a 15. században, meri-e rávágni vödörnyi év iskolai agymosás után egy kevésbé gyors felfogású csávó, azt, amit rá kell vágni, miszerint hamis. Mondjuk két dologban reménykedhetünk. Egyrészt sok magyartanár alig tart nyelvtanórát, úgyhogy a hülyeségeket se nagyon terjeszti, másrészt ha mégis, a kevésbé gyors felfogású csávók tudatáig talán az agymosás se jutott el.

A vicc mindazonáltal a következő. Idézem a megoldókulcsból:

3. Keressen két példát a beszélgetés szövegéből a következő, említett nyelvi változásra!

„(Rengeteg az) idegen szó, amit magyarítunk, és magyarként ragozunk tovább.”

Lehetséges példák:
• botanikailag
• tippelném
• aposztrofálod
• dresszúrával

2 jó példa: 2 pont
1 jó példa: 1 pont
0 jó példa: 0 pont

Csak ragozott szó fogadható el jó példaként.
(Például a kommunikálható szó nem fogadható el.)

Na most megnézném azokat az érveket, amik szerint a botanikailag-ból a -lag rag. Melléknévből határozószót csinál, ha pedig szófajt vált, azt ugye még ők is képzőnek szokták vennik. Szóval ha már ennyire genyák, hogy nem egyszerűen toldalékokra kérdeznek, ezt nemigen kéne elfogadhatónak tekinteni. (UPDATE: közben persze rájöttem, hogy ez szerintük határozórag. És miért rag? Hát mert szóalakzáró. Szóval a saját kissé izzadtságszagú elméleti keretükben igazuk volt legalább. Ettől még tökéletesen komolytalannak gondolom, hogy a szóalakzárás kritérium legyen. De ez nagyon messzire vinne most. Hasonló témában mindenesetre lásd a következő bekezdés linkjeit.)

Aztán ugyebár a kommukiálható nem fogadható el szerintük, merthogy az -ó képző. Igen, ha a melléknévi igenevet külön szófajnak vesszük. Igaz, hogy a mai iskolai nyelvtan így tesz, de hát ez ellen elég komoly érvek szólnak azért. Ha pedig a melléknévi igenév nem külön szófaj, hanem az igei paradigma része, akkor az -ó miért is ne lenne rag? Mint ahogy az előtte álló -hat is sokkal inkább rag, mint képző, ha komolyan el akarunk gondolkodni ezekről a kategóriákról.

Na mindegy, különben. Nádasdy volt a magyaréreccségin, legalább a diákok meg azok a magyartanárok, akiknek eddig fogalmuk se volt róla, hogy a nyelvi változásnak nincs köze a szókincshez, és hogy a változások alapvetően nem förtelmesek, is olvastak valami értelmeset. Királyság. Legyen mondjuk az első lépés a normáis nyelvtantanítás felé.

Ősmagyar friend-or-foe a sztyeppén

Van itten egy beharangozó egy előadásról. Valamikor februárban volt, úgyhogy lemaradtunk róla jól, de majd utána elmondom, miért rakom mégis ide.

A magyar nyelv akusztikája
Előadó: Dr. Lukács Béla a Központi Fizikai Kutatóintézet tudományos tanácsadója

A magyar nyelv sok szempontból egyedi. Például akusztikai sajátosságai miatt, melyek elsősorban a magánhangzók hangsúlyozása révén jönnek létre. Ennek segítségével aztán anyanyelvként könnyebb megtanulnunk, hiszen érezzük, hogyan kell ragozni a szavakat. A magánhangzók megfelelő hangsúlyozása azonban már a sztyeppéken élő elődeink számára is fontos volt. Ha nem is értették meg egymást a különböző törzsek tagjai, de a neveket a hangsúlyokból érteni lehetett, s ebből tudták meg, van-e közös rokonuk, vagyis testvér vagy ellenséggel állnak szemben. Előadónk saját kutatásairól számol be az anyanyelv nemzetközi napján.

Gugliztam a cikk után keményen, hogy mégiscsak világosabb legyen, mi a fenét akar, de sajna nem találtam sehol, kizárólag ez az absztrakt bukkant fel néhány helyen. Na most, amennyit ebből ki lehet olvasni, az hülyeség.

Az emberek szeretik azt hinni, hogy a magyar nyelv egyedi, de hát nem az. Ettől még szeressük persze, de mégsincs benne olyan dolog, amit ne találnák meg kismillió más nyelvben is. Könnyen kialakul persze a benyomás, mert a környező indoeurópai nyelvekre valóban nemigen hasonlít a magyar, de hát, a tücsök rúgja meg, azokon kívül akad még egy néhány nyelv, ahol találni agglutinációt, tárgyas ragozást, magánhangzóharmóniát, mittoménmit, ami olyan egyedinek tűnhet, ha kizárólag az angol, a német meg a francia a viszonyítási alap.

"[A]nyanyelvként könnyebb megtanulnunk..." Majd hiszem, ha látom azokat a szociolingvisztikai vizsgálatokat, amelyek kimutatják, hogy az átlag magyar Pistike hamarabb kezd el beszélni, mint az átlag svéd Olafka, az átlag kínai Csen vagy az átlag csicseva kiccsávó (akárhogy hívják az átlag csicseva kiccsávót). Éppen ez az, ahonnan tudhatjuk, hogy a világ nyelvei között nincs egyszerűbb meg bonyolultabb: kimutathatatlan, hogy lenne különbség a gyerekkori nyelvelsajátításhoz szükséges időben.

"...hiszen érezzük, hogyan kell ragozni a szavakat". Mi van?

Arra egyszerűen kíváncsi lennék, hogyan találta ki Lukács, miféle friend-or-foe magánhangzóviszonyok uralkodtak a sztyeppén, de majd visszatérek rá, ha sikerült valahol fellelnem az előadást, és elolvasnom a szövegét.

Tulajdonképpen az egész bejegyzésbe anyám miatt fogtam bele, aki délután lelkesen közölte velem, hogy micsoda okosságot talált ki ez a Lukács, a magyar magánhangzók teljesen egyedülállók a világon. És persze amikor finoman mondtam neki, hogy azért ez nem feltétlen zseniális meglátás, elnéző mosollyal nem firtatta tovább. Jó, az egy dolog, hogy anyám úgyse hisz el nekem semmit, mert az a típus, aki mindent jobban tud (sokkal), de az egész mögött valahol mégiscsak az van, hogy a nyelv sajnos olyan, mint a foci. Sőt olyanabb, mert a focihoz csak a férfiak értenek mind, a nyelvhez meg mindenki marhára ért inklúding a nőket.

Mi a bánatért kell egy fizikusnak nyelvvel foglalkoznia? Vagy hát jó, foglalkozzon vele, de talán mégse kéne kiállni előadásokat tartani róla. Ugyanis az emberek ezeket a dolgokat elhiszik, mert olyan mondta, aki okos ember, látták a múltkor is a tévében. Meg hát eddig is tudták, hogy a magyar különleges nyelv, és olyan bizsergetően kellemes érzés újabb bizonyítékot hallani erre.

Annyira gáz.

Alulmúlni Grétsyt

Aki sírni vagy röhögni akar, esetleg vágyik az érzésre, hogy ne tudja eldönteni, melyik is lenne a helyénvaló a kettő közül, nézze meg a magyar televíziózás eme csimborasszóját.

Az utóbbi időben vagy örvendetesen hiányoztak az Álljunk meg egy szóra meg a Hej, hej, hejesírás féle ökörségek a tévéből, erre puff, sikerült mindent alulmúlni. Még én erről írok, most dolgoznom kell, a tücsök rúgja meg.

A bunkók bunkója

Feltűnt, mennyire szeretik buzerálni egymást mifelénk a népek a helyesírás miatt? Népbetegség, de tényleg. A neten alig akad olyan fórum, olyan blog, ahol a hozzászólások kisebb-nagyobb hányada ne azzal foglalkozna, hogy mások mennyire igénytelenek, mert elkövettek másfél helyesírási hibát, és hát az illetők nyilván nem is tudnak magyarul, az iq-juk meg a béka segge alatt.

Aztán a másik mostanában divatos téma, hogy mennyire trágyák vagyunk, ha olvasásértésre kerül a sor. Persze hogy azok vagyunk. Legalábbis részben nyilvánvalóan amiatt, amit az első bekezdésben mondtam. Úgy értem, az átlag magyar ember sokkal inkább törődik a másik helyesírási hibáival, mint a mondanivalójával. Ez meg persze az iskola miatt van, mint oly sok minden más. Jelentkezzen az, akinek olyan magyartanár jutott, akinél fontosabb volt, hogy mit írt, mint az, hogy kitette-e az összes vesszőt, és megfelelő helyre tette-e a kötőjeleket meg a nagybetűket abban, hogy Petőfi Sándor-i (ezt tényleg így kell írni). Ha akad ilyen, akkor együtt örülök vele, hogy milyen szokatlanul normális példány jutott neki.

Nézzünk szembe vele: ma a magyar iskolában legalább olyan fontos (ha nem fontosabb), hogy valaki mennyire akkurátusan alkalmazkodik az 1984-es 11. kiadáshoz, mint az, hogy van-e füle meg farka annak, amit leír. Sikerül velünk elhitetni, hogy a 11. kiadás olyan szabályok gyűjteménye, amelyek kikezdhetetlenül logikusak és akkurátusak: ami le van bennük fektetve, az egyedül így jó, és nem is lehetne máshogy.

Na most azért ez elég nyilvánvaló sületlenség. Hadd említsem fel kedvenc példáimat: miért ó az óvoda, ha i az iroda és u az uszoda? Miért nagy Sz a színház, ha a kis m a mozi (tulajdonnévben nyilván)? Miért padka a padka, ha a Jutka Jutka?

Nem tök mindegy, hogy ovodát, Izé Mozit vagy patkát írok-e? Mit befolyásolja ez a mondanivalóm lényegét? Nem tök mindegy, hogy a józan nyelvérzékem szerint egybeírom-e a papírzsebkendőt, vagy hallgatok a szabályzat bohóságaira (összetett szóhoz kapcsolódó anyagnév), és ezt választom: papír zsebkendő (de hogy néz mán ez ki?)?

Külön dühítőek az olyanok, mint például a bicikli vs. bicigli dolog. Egy csomóan k-val mondják (itt vagyok példának én), jóval többen (legalábbis az a benyomásom, hogy jóval többen, de az arány lényegtelen) meg g-vel. Mi indokolná vajon, hogy bár a nyelvben tökéltesen elfogadott a két kiejtési változat, írásban nem, és "magyarul tudó" kultúrembernek márpedig kutya kötelessége biciklit írni?

A helyesírás lényege, hogy amikor az ember olvas, többé-kevésbé ismerős mintákat lásson, ne kelljen állandóan silabizálnia. Ebből a szempontból fontos, hogy ne írjon a fél ország zőccséget, a másik fele meg zöldséget. De. Nem azért, mert az utóbbi lenne az egyedül elképzelhető megoldás, hanem mert kultúrtörténetileg véletlenül így alakult. Továbbá. Nem segíti a gyorsabb és fájdalommentesebb olvasást, ha én egybeírom a nyitvatartást, a szomszéd néni meg külön (ez utóbbi felel meg a szabályzatnak).

A helyesírás bunkó. A gyakorlatban sokszor arra szolgál, hogy egyesek saját műveltségüket fitogtassák a segítségével, és odasújtsanak vele embertársaiknak, egyáltalán nem törődve azzal, hogy mit is akartak mondani valójában.

Erősen ideje lenne, hogy az iskolában megtanítsák a gyereknek, hogy egyes írásbeli szokások (inkább, mint szabályok) betartása fontos, valahol az illemtan része (vö. nem fingunk a vacsoraasztalnál), de egy bizonyos határig nyugodtan hagyatkozhatnak a saját nyelvérzékükre meg a saját ízlésükre.

Életképesebb lesz az a generáció, amelyik alkalmasint nem a j meg a ly miatt köt bele egy szövegbe, hanem amiatt, hogy az tele van baromságokkal. És akkor is tud örülni egy okos agymenésnek, ha a szerzője történetesen g-vel írta a biciglit.

Arról, hogy G miért nem részletezi a mindenféle dolgokat

Tulajdonképp rájöttem. A baj az, hogy a csajokról írni túl személyes. A nyelvről írni meg nem elég személyes. (De azért előbb-utóbb fogok, mert az előbbiről muszáj, az utóbbi meg a vesszőparipám, úgyhogy arról is muszáj.)

Hát ezt tényleg le kéne rendezni

Ideje lenne lerendezni ezt a dolgot.

Ez a mondat az éreccségi egy szóbeli nyelvtantételében szerepelt a suliban, ahol jómagam angolból szórakoztattam a jelenlévőket, és szerencsétlen vizsgázónak azt kellett volna megállapítani, hogy mi vele a baj. Izzadt is rendesen, az ideje lennével próbálkozott, de mondták neki, hogy nem ott a gond. A helyzet az, hogy nekem se esett le.

Aztán a tanárnő elárulta, hogy az igekötőbe szeretne belekötni.

Ja, hogy az igekötő. De hát a tücsök rúgja meg, miért? A magyartanár úgy gondolta, fölösleges, és helyesen így lenne: Ideje lenne rendezni ezt a dolgot. Nem volt kedvem huzakodni vele (mert különben tök kedves csaj, és abszolút bírom, és az éreccségi közepén mégse), úgyhogy nem tőlem kell megtudnia: bezony a rendez és a lerendez nem egészen ugyanazt jelenti.

Na most itt litániákat lehetne zengeni a nyelvművelő ökörségekről, amikor minden értelmes magyarázat nélkül bélyegeznek meg nyelvi jelenségeket (sőt: beszélőket, de erről máskor). De hát könyörgök, használják a magyar emberek ezt a szót, hogy lerendez? Igen. Akkor meg miről beszélünk? Van ilyen magyarul, és punktum. Majd ha összeszedettebb leszek, írok erről egy hosszú posztot jó sok linkkel, de most maradjunk a maiaknál.

Szóval: a mellettem ülő némettanárnővel kezdtem sugdolózni, ő persze izibe kiállt a nyelvművelő sületlenségek mellett, és azt mondta, nyilván nem jó a lerendezni. Na miért? Mert nincsen felrendezni! - közölte. Áááááááááááááááááá. Akkor nyilván leesik sincsen, lelke rajta. Felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a lecsinállal, mert felcsinál ugye van, de hát mégiscsak nagyon mást jelent.

No de komolyan. Megmondom, mikor fog a nyelvtannak csúfolt tantárgy azzal foglalkozni, amivel kéne neki. Ha az éreccségin nem az lesz a kérdés, hogy miért fölösleges a lerendezben az igekötő, hanem az, hogy mi a különbség a rendez és a lerendez között. Megoldás a vízszintes vonal alatt.

(Azt azért tegyük hozzá gyorsan, hogy a magyartanárok nem azért nem értenek a nyelvtanhoz, mert hülyék volnának, szerencsétleneknek ezt tanították.)

_____________________________________________________________________________________


Elárulom: a lerendez befejezett. Gondoljunk például az olvas-elolvas párra. Ilyen egyszerű. Robi a bácsikád.