A nőtlen király, a háromlábú szék és a ledér asszony

Mivel lassan másfél hónapja posztoltam utoljára, gondoltam, már kitalálok valamit, hogy könnyen és fájdalommentesen életben tarthassam a blogot. Úgyhogy gyártok egy-egy rövid posztot az elém kerülő érdekes mondatokból, amik vagy fordítási problémát jelentenek, vagy csak mittomén.

Íme a mai eresztés:

An unmarried king is like a chair with three legs, your Majesty. Apt to fall.

Kérdés: mit csinál egy király, amikor véget ér a hatalma? Elbukik? Oké. De elbukhat egy háromlábú szék? Szerintem nem igazán.

De mongyuk egy királyt (jó, kis metonímiával) meg lehet dönteni. Meg még kicsodát? Na hát Sándor barátunk aktív súgásával ez lett belőle:

Egy nőtlen király olyan, mint egy ledér asszony, felség. Könnyű megdönteni.

A kritikákat megelőzendő előrebocsátom, hogy simán lehet, hogy átnézésnél kezdem elölről, mert én sem vagyok feltétlen teljesen boldog vele.

Mindenesetre egyelőre így fordítottam a chair with three legs-t ledér asszony-nak.

A Bit of an ifjúkori álom

1995-ben (kábé) ismertem meg Bárczi Benőt Hugh Laurie-t. Egy ismerősöm, név szerint Stephen Fry mutatta be nekem. Akkor még nem sejtettem, hogy az imperilaisták fizetett ügynöke.

Valószínűleg az angoltudásom is sokat köszönhet ennek a két embernek, ha nem is feltétlen közvetlenül, de annyi biztos, hogy másokkal együtt ők is extra motivációt szolgáltattak, hogy ne ragadjak meg a nyelvtudásnak az akkor meglévő főiskolai diplomámhoz kellő nem feltétlen ördögi szintjén.

A lényeg mindenesetre, hogy az A Bit of Fry & Laurie kábé a legviccessebb dolog volt, amit addig láttam a tévében, és erősen gondolkodom, hogy nem tartotta-e meg a helyét azóta is, mert simán lehet, hogy igen. Ültem, röhögtem, és néha arra gondoltam, hogy nem lesz könnyű dolga annak, aki ezt egy szép napon magyarra fogja fordítani. Akkor asszem, még csak kacérkodtam a gondolattal, hogy fordító leszek, de ha valaki azt mondja, hogy én leszek az, biztos a seggem verem a flaszterba.

Na jó, most is a seggem verem a flaszterba. Ugyanis én fordítom az A Bit of  Fry & Laurie nyolc epizódját. A 3. és a 4. szezon már évekkel ezelőtt lement a Comedy Centralon, valami rejtélyes oknál fogva aztán az első kettő csak most lett aktuális. Közben persze én már dolgoztam nekik, meg igyekeztem ajánlgatni magamat, és meg is lett nekem ígérve a cucc, de aztán kiderült, hogy a korábbi fordítónak is meg lett ígérve - és mivel neki a főnök ígérte meg, ő nyert. Legalábbis ideiglenesen, mert aztán egyszer csak jött a mail, hogy sürgősséggel át kéne venni a melót az első szezon ötödik részétől.

Külön királyság, hogy szerintem az egészből bőven a második szezon a legjobb, úgyhogy kedvenc jeleneteimnek eshettem neki. Valami rejtélyes oknál fogva például 15 éve benne van a fülemben az a mondat, hogy "the lush, velvety texture of a Tideymans carpet". Erre leírhattam, hogy "egy Tideyman szőnyeg, buja, bársonyos textúrája".

Aztán meg megalkothattam a kamu szerszámnevek magyar verzióját kúpos trunyótól meg farokbillentős rúdkarmantyústól.

Persze kábé iderakosgathatnám mind a nyolc epizódot az elejétől a végéig, és őszintén nem is tudnám megmondani, melyik jelenet a kedvencem. Mindegy is. Olyan ez, mint egy valóra vált ifjúkori álom vagy mi. Nem, nem olyan. Az.

Nekem van a legjobb munkám a világon. Tony of Plymouth biztos egyetért.

Túrjátok fel utána a Comedy Central műsorát. Nem ám miattam, hanem a világ legviccesebb félórái miatt. Egyébként meg tök jó, hogy lefordíthattam, de alapvetően mindenkinek azt ajánlanám, hogy inkább tanuljon meg faszán angolul. Az A Bit of Fry & Laurie miatt érdemes.

Hát itt meg mi a fasz történik? - bődült el az öreg

Még mindig úgy vagyok vele, hogy tök jó, amikor a pénz megjön egy fordításért a bankszámlára, meg hát csak abból lehet kifizetni a számlákat, de az igazi értelmét a dolognak, meg az igazi lökést a folytatáshoz mindig az adja, amikor megkapom a kész könyveket.

Tegnap  reggel 8:11-kor a GLS futára ébresztett, hozta a Tolvajok városá-t meg A penge magá-t.

Mind a kettő egyszerre jelent meg puhafedelűben és keménytáblásban, én meg kértem négy keményet és egy puhát - annyi malőr történt, hogy öt puhát küldtek, de orvoslás már folyamatban, kapok három keménytáblást pluszban. Fergeteges, karácsonyi ajándékokkal hirtelen elkezdtem nagyon jól állni. Mondom, hogy a Könyvmolyképző faszányos cég.

Nem is elsősorban ezért persze, hanem mert ezek a könyvek is marhára rendben vannak.  Szerkesztés, borítók, betűtípus, minden.

A Tolvajok városa igazából még friss dolog, nemrég fejeztem be, úgyhogy egyelőre nem különösebben izgalmas beleolvasni, némi túlzással kívülről tudom minden mondatát.

Ellenben A penge maga tavaly ősszel készült, és miután az első szerkesztő igyekezett elsimítani minden érdességét, a kiadóhoz fordultunk, és az egész átment még egy szerkesztésen, úgyhogy az eredeti tervhez képest egy év késéssel jelent meg. Ami igen jót tett neki amúgy. Visszakapott minden stratégiailag elhelyezett káromkodást (például a címben szereplő, felháborító bulvártechnikával  klikkeket vonzó mondatot), és a második szerkesztő még következetesebbé is tett benne egy-két szóhasználatot, ilyesmit. (Ráadásul a címe se lett Penge és vér, mint az első szerk javasolta, mert szerinte A penge maga nem volt magyaros.)

Szóval most már sokkal nagyobb távolságból olvasom, és szeretem. Találtam ugyan benne csúf szóismétlést (amit még a szerkesztő nyakába se kenhetek, mer csekkoltam, és én voltam személyesen:)), de mindent egybevéve nem haragszom magamra nagyon. Pedig szoktam, sose vagyok elégedett.

Az Első Törvény című trilógia első kötete ugyebár, a harmadik részt hamarost kezdem, a második rész rég kész, már azt is ígérték, hogy januárban megjelenik, meglátjuk. Az én verziómban Miután felkötötték őket a címe, és mivel már így hirdetik, gyanítom így is fog megjelenni, bár a szerk - egy másik - azt javasolta, hogy Az akasztás előtt (ami felőlem oké, bár a névelőt kidobnám).

Akik kíváncsiak egy eredeti hangvételű, mocsok jó fantasyra, a trilógiáról itt olvashatnak, A penge maga pedig itt található a Könyvmolyképző honlapján.

A Tolvajok városa pedig itt.

Izibe vegyétek mind a kettőt. Vagy lehet kuncsorogni a plusz példányaimért (bár nagyrészt elkeltek már, de még van esély).

My Other Hero

Hú, na megvolt még egy My Hero epizód, és ennek kapcsán rájöttem, hogy marhára élvezem, hogy benne lehet a kezem ilyesmiben, és jópofa lesz meghallgatni a végén, hogy magyar szöveg: kg, de én inkább maradnék a könyveknél a jövőben.

Illetve akkor csinálnám szívesen ezeket a szinkrondolgokat, ha valami rabszolga elvégezné helyettem a kulimunkát. A hosszúságok belövésével, a szájraillesztéssel, a pici hangocskák - (köhintés) - beírogatásával hihetetlen mennyiségű idő megy el. Ugyanannyi karakterhez jó kétszer annyi idő kell, mint egy átlagos könyv fordíása közben, az agyam meg teljesen taccsra vágódik a hússzor visszapörgetett dialógusoktól, meg az egyszerre két szöveget hallgatás és lejátszókezelés multitaskingjától.

Pedig hát a My Hero szövege fele olyan nehéz se volt, mint pölö a Tolvajok városa, aztán mégis. Illetve ennél az epizódnál (az előzővel ellentétben) elég masszív kihívásokkal kellett szembenézni, ugyanis volt benne

• vers
• három kínai nyelvjárás
• nyelvművelő kötözködés

A vers 19. századi, nem találtam hozzá ismert magyar fordítást, de hát amúgy sem feltétlen illett volna szájra, úgyhogy. Nem lett volna nagy ügy, de hát ugye úgy kellett stimmelnie a hossznak, hogy még a rím is megmaradjon. Stimmelt, megmaradt.

A kínai nyelvjárásokkal ugye csak annyi a huncutság, hogy fonetikusan bele kell írni a szkriptbe, oszt mivel egy csoffadt kínai nyelvjárás nem sok, annyit se beszélek, ez nem feltétlen egyszerű. Azért nagyon durva sem volt igazából.  Valószínűleg a szinkronszínész fog igazán szívni vele, és kétlem, hogy echte mandarin visszahámozná, miről lehetett szó. (Főleg, hogy nemtom, az eredeti duma mennyire autentikus.)

Nyelvművelő kekeckedésnek először a háttal nem kezdünk mondatot nevezetű címeres ökörséget akartam bevenni, aztán a szaggatott szájmozgás nagyon megfogott, úgyhogy más lett. Meg van egy ikes ige is.

Azért valahol meg rohadtul élveztem, hogy kicsit mást csinálok, és vicces dialógusak írhatok hosszú leíró körmondatok helyett.  És fogok ám még én szinkront vállalni, ha úgy adódik,  főleg ha valamelyik régi kedves brit szitkomomról lesz szó megint.

Csak azért a könyvek maradnak a szívügyeim. Most jelent meg kettő, amint megkapom a példányokat, írok róluk.

Ja, és a Watership Down-ból Nils Holgersson-t csináltam, Alan Titchmarshból meg Jamie Olivert. Ikea nem volt.

Szinkronra fel

Az utóbbi időben erősen halmozom az élvezeteket, merthogy bevállaltam némi tévés melót is. Egy darabig úgy volt, hgoy én fogom fordítani a My Hero című BBC Sitcomot, ami azért érdekes lett volna, merthogy feliratot és hangalámondást csináltam már ugyan, de szinkront sosem, az pedig azért külön műfaj, hiszen nem engedhetem szabadjára magamat, mint máskor, a legfontosabb, hogy ne legyen hosszabb a magyar szöveg, mint az eredeti.

Már meg is kaptam e-mailben a gyorstalpalót, hogy mithogyanmerre, amikor végül horogra akadt egy rutinos szinkronos, és elvállalta a melót, belőlem pedig szerkesztő lett. Jól is van ez így nagyon, mert István szövegein a gyakorlatban is láttam, hogyan kell ezt csinálni. Ráadásul azt hiszem, a fordítás egyszerűen bele se fért volna, így pedig azért sokkal kevesebb időmet viszi el a dolog, ráadásul nem kellett keríteni valakit, aki külön szájra írja az én rutintalankodásomat.

Az egészet igazából azért vállaltam persze, mert régi álmaim egyike, hogy brit sitcomokkal legyen dolgom, ráadásu a My Hero nem is volt ismeretlen, merthogy a BBC Prime-on több szezont is végignéztem belőle sok évvel ezelőtt. Jópofa, amolyan családi sorozat, kedves humorral, semmi durvulós szóvicc vagy hasonlók, ideális kezdet.

Istvánnak heti négy epizódot kell leadnia, ez azt jelenti, hogy heti négyet nézek át. Itt-ott javasolok valami szerintem viccesebb megoldást, meg főleg itt-ott kiszúrok egy-két félrefordítást, ez a dolgom. Egyébként már azt is tudtom, mit nézett be István, ami fölött én faszán elsiklottam véletlenül, és mire két nappal később észrevettem, már késő volt, addigra felmondta a színész. De nem baj, majd ha adásba megy, jól bekülditek a Leiterre, mi meg nem tesszük ki.

Na, mindezek után az történt, hogy a héten István idejébe egyszerűen nem fért bele négy epizód, és megkért, vállaljak be egyet. Én meg hát örömmel, ez ideális kezdet egy szinkronba járatlan fickónak, amilyen én vagyok. Szóval megcsináltam, alapvetően élveztem is, hogy nem hosszú leíró mondatokat fordítok, hanem vicces, pörgő párbeszédet.

Persze itt mások a megoldandó problémák, mert ha valaki azt kérdezi, hgoy "bride or groom", arra aligha írhatom, hogy "menyasszony vagy vőlegény", mert szinkronszínész legyen a talpán, aki megoldja. Akárhogy is, szerintem jól sikerült a dolog, amit meg amatőrködésből elmulasztottam (a szünetek jelölésénél főleg meg ilyen köhintések, krákogások beírásánál), azt István segített javítani.

A sorozatnak Én hősöm lesz a címe; azt sajna nem tudom még, mikortól fogja vetíteni a Comedy Central, bár felteszem, a szombat esti brit blokkba kerül. Az én művem a második sorozat hetedik (uccsó) epizódja lesz, összesítve a 13. Majd szólok, pontosan mikor, ha már tudom.

Jó buli volt, és máskor is szívesen belevágok egy-két ilyenbe alkalmasint, de egyelőre azt hiszem, maradok a könyveknél.

Fikázós poszt

Na, az éjszaka olyat csináltam, hogy atyavilág, ilyet még eddig soha.

Megkaptam feliratozni az MTV zenei díjkiosztójának egyik felvezető műsorát, aminek kapcsán minimum két dolgot állapítottam meg.

Először is, hogy fingom nincs ezekről a mai mainstream cuccokról. A jelöltek több mint felének például a nevét se hallottam korábban (Plan B, B.O.B, Kings of Leon, pff).

Amelyiknek meg mégis hallottam a nevét, mert nem lehetett nem hallani, annak most láttam életemben először a fejét. Egészen idáig halvány segédfingom nem volt róla, hogy Lady Gaga falubolondjának öltözött a jelmezbálon, Eminem úgy néz ki, ahogy, Katie Perrynek bociszemei vannak, sőt ad abszurdum, azt sem tudtam, hogy Rihanna fekete. Azt is csak sejtettem, hogy Justin Bieber még ovis, de azért az ő feje jól jött, mert bedobhattam a közösbe a séróbáró kifejezést.

Ami mongyuk jobban zavart ezügyben, hogy mennyire szar az ez az egész.

Rockzenét azért alapvetően mégiscsak sokat hallgattam az elmúlt harminc évben, de még azok se tetszenek. Van a Muse meg ez a Kings of Leon, meg a 30 Seconds to Mars (annak is csak a kretén Sziget-reklámban hallottam eddig a nevét), meg még egy, amire most nem emlékszem. Persze csak fél számokat hallottam tőlük, mert annyit vágtak be a műsorba, de direkt belehallgattam egy-két másikba a YouTube-on, hogy csekkoljam a dolgot, és sajnos igazam volt. Tökéletesen semmilyen mind.

Az ötödik jelölt, bizonyos Ozzy Osbourne neve már ismerősen hangzott, de megjegyzem, ez a Scream című utolsó lemez neki sem éppen pályafutása csúcsa.

Azért, hogy egy zenéről posztban zene is legyen, berakok egy Ozzy-számot a régi szép időkből, nehogy Katie Perryt kelljen.

Különösen szánalmasnak mongyuk azt találom, hogy ezek a cuccok mennyire ugyanarra a sablonra épülnek. A fent említett nénik például előszeretettel nyilatkoztak szerény feliratozásomban arról, hogy mennyire az egyéniségüket fejezik ki meg minden, oszt közbe csont ugyanazt csinálja az összes, simán felcserélhetők egymással. Egyszerűen érdektelen.

Félreértés ne essék, nem az, hogy nekem nem tetszik, az legyen az én bajom. Egy csomó minden van, ami nekem nem tetszik, de bármikor készséggel elismerem, hogy jó. De ezek egyszerűen semmilyenek. Gagyik.

Nem tudom, mikor fog menni az MTV-n az adás, és a magyar szöveg természetesen felemelő lesz, de egyébként nem feltétlen ajánlom megtekintésre.

Fikázás over.

Tolvajok városa: nem a film

Azért ha leadok egy könyvet, szoktam írni róla, de annyi minden mással együtt most ez is elmaradt kissé. Pótolom gyorsan. Ha az orosz vacsorát már nem is sikerül, legalább ezt.

Az apropót az egészhez az adja, hogy dicsekedhetek kicsit, mert most fejezte be a szerkesztést a kiadó vezetője személyesen, és azt mondta, "[n]agyon tetszett a fordítás, alig tudtam belenyúlni". És ahogy végigfutottam, meg a néhány kérdésére válaszoltam, tényleg alig van belejavítva, ami tőle jó, mert amúgy alapos munkát végez. (A legutóbbi szerkesztőm is alig nyúlt bele, de neki sikerült bennehagynia egy-két hibát is,  a tücsök rúgja meg.)

A könyv egyébként Chuck Hogan bostoni illetőségű író Prince of Thieves című regénye, amit Ben Géza Afflecknek sikerült filmmé fúrnifaragnia. A trélert nemrég posztoltam is. A moziművészeti csimborasszó amúgy eredetiben a The Town címet kapta, nálunk meg Tolvajok városa lett belőle, ami azért érdekes, mert ugye így a Könyvmolyképzőnek sem volt választása a könyv címét illetően, márpedig ezen a címen már jelent meg regény Magyarországon.

Nadeszóval azt akarom mondani, hogy külön örülök a szerkesztői jószónak, mert eszetlen sok melóm feküdt ebben a könyben. Huszonegy ív suli mellett, valamivel kevesebb mint két hónap alatt amúgy sem kevés, de ennyit talán még sosem szívtam szöveggel. Vagyis ez talán nem igaz, de ilyen módon nem. Önmagában nem szokott gond lenni, ha sok szlenggel találkozom, arra van az Urban Dictionary meg egyáltalán a Google. Ezúttal azonban többször előfordult, hogy egy kifejezésre egyetlen találat volt: maga a könyv a Google Bookson.

A linkelt oldal sajnos csak egy kurta előnézet, a könyvet magát pedig ugyebár vissza kellett küldenem a kiadónak, különben szívesen idéznék is egy-két példát, amikor leginkább tippeléssel hoztam létre a magyar mondatot - gondosan ügyelve természetesen, hogy koherens legyen a szöveg. Sajna arra sem emlékszem, mi lett az, amiből végül piszoárt csináltam, pedig egyetlen pillanatig sem voltam biztos a dolgomban, csak valahogy annak volt értelme.

És akkor a Jennifer's Convertible-t még nem is említettem! A könyv csordultig van bostoni konzum- és kulturális utalásokkal. Az élvezetbe amúgy valószínűleg nem rondít bele, hogy a magyar olvasó sok mindennel nincs tisztában, nekem meg kitűnő szórakozás volt a Google Mapsen követni, merre járunk éppen a városban. A nyitójelenetben például ezt a bankfiókot raboltuk ki.

Menet közben leveleztem a Magyar Baseballszövetséggel is némely szakkifejezéseket illetően, sőt az anonim alkoholistáknak is írtam, de ők nem válaszoltak. A kínálkozó poénokat engedelmetekkel most nem sütném el.

Ami pedig a lényeget illeti. Hogy jó-e a könyv? Hát rosseb tudja. Annyi biztos, hogy nem valamiféle pergő, akciódus szuperkrimire kell számítani, inkább egy történetre arról, mi megy végbe a bankrablóban, az FBI-ügynökben meg a kettejük között rekedt nőben, és az őket körülvevő valóságban. Ha a bankrabló fejlődésregényeként olvassuk, egészen érdekes is lehet - bár benne van egy kicsit az amerikai egyszerűség, szóval nyilván nem egy Dosztojevszkij, de hát nyilván nem is arra számítunk.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy a történet a karakterek köré épül, nekem borzasztóan hiányzott a nő alaposabb rajza. Szóval van ez a maca, aki egy bankfiókot vezet, és a rablás után rögvest bolondulni kezd érte a bankrabló is meg az ügyben nyomozó FBI-ügynök is. Oké, egy alapvetően realista regényben is lehet ilyen, de borzasztóan zavart, hogy egy pillanatra sem derült ki, miért. Semmi olyasmit nem sikerült beleírni a szereplőbe, ami ezt érthetővé tette volna. Az a némi kis sebezhetőség, ami a személyisége lényeg lett, ehhez nekem nagyon nem volt elég.

Valahogy mintha ez a karakter kevéssé érdekelte volna az írót. Az első randis fejezetben például gyakorlatilag nem szerepel a neve, csak she, she, she.  Persze ezen magyarul segítettem - ha nem akartam volna is muszáj lett volna -, úgyhogy nem lesz olyan látványos.

A sztori vége meg kissé giccses, de azért jó, azt választotta, amit választania kellett, hogy feloldja a normál krimikhez képest meglévő komoly ellentmondást: az olvasó a bűnöző figurájával azonosul, a nyomozót pedig kissé ellenszenvesnek találja.

Ezzel pedig vissza is kanyarodtunk a filmhez, merthogy annak rohadtul nem ugyanaz a vége, Gézánknak sikerült egy sokkal szarabbat előállítania. Érdekes, de az a második olyan regényem (A Legenda vagyok után), aminek készült filmváltozata, és eddig kettőből kettőben iszonyat gagyi a film vége a könyvhöz képest. (A különbség, hgoy a Legenda vagyok vége zseniális (aki csak a filmet látta, azonnal olvassa el a regényt!), a Tolvajok városá-é meg csak jó.)

Apropó film. Október 21-én volt a magyarországi bemutató, gondoltam, el is megyek jól. Nézem, nézem a moziműsort, hát Kaposváron csesznek játszani. Egyelőre, gondolom, később csak ideér egy kópia, de akkor is bosszantó. A torrentezés nyilván csúnya dolog nagyon, de csak leszedtem egy példányt (természetesen lehánytam magam, de az a szerzői jogvédő, aki szerint ez jelen esetben nem volt tisztességes, kapja be), ami mongyuk ilyen mozis kamerás felvétel volt, annyira szer, hogy meg sem néztem, csak a végébe lestem bele kíváncsiságból az ismert eredménnyel.

Megvenni természetesen.

Al Pacino kis barátja meg én (utánközlés)

Megírtam tegnap a Leiterre, minő izglamakba futottam munka közben, és mivel sajnos saját kis blogom az időhiány áldozatául esik az utóbbi időben, úgy gondoltam, ide is bekopizom a cuccot, ne legyen már akkora a sivárság errefelé. (A kopizott részben valamiért nem látszanak a linkek, de ott vannak és működnek azért).

Az úgy volt, hogy tegnap éppen félrefordítottam, amikor egyszer csak kedvenc bűnözőm helyénvalónak találta egy mozi kirablása közben szétlőni az előcsarnokban található kartonfigurákat, mindegyiknek a fejéhez vágva valamelyik klasszikus idézetét. Bruce Willis kapott egy "yippie kay yay, motherfuckers!"-t, és rögtön hasznát láttam a blognak, mert a linkelt bejegyzés segítségével komoly utánajárást spóroltam meg.

A nehéz pillanat akkor jott, amikor Al Pacino kartonfeje a "Say hello to my leetle friend" kiáltás kíséretében lett szétdurrantva. Az könnyedén kideríthető, hogy az idézet a Sebhelyesarcú-ból van, úgyhogy elkezdtem keresni a filmet magyarul. Találtam hozzá feliratot, ami subrip, tehát elvileg a DVD-ről van. Ott a következő mondat szerepel: "Búcsúzz el a kis barátaidtól!" Ez ugye nyilvánvaló marhaság, hiszen a "say hello" az ippeg az ellentéte a "búcsúzz el"-nek. A szituból egyértelmű, hogy a "my friend" az a fegyver, és őt kéne üdvözölniük az Al Pacinóra támadóknak. Félrefordítás numero uno. Ezzel legfeljebb annyi gondom van, hogy azért végsősoron nem lehetek biztos benne, hogy nem valami amatőrfordítást vadásztam-e le. Amennyiben így van, természetesen a dolog tárgytalan, hiszen ilyenekre nem vadászunk.

Gondoltam hát egyet, és megkérdeztem lelkes Facebookos rajongótáborunkat, megvan-e valakinek a film otthon szinkronizálva. És megvolt, így hát megtudtam, mi szerepel a szinkronizált verzióban ezen a helyen. Hát ez: "Isten hozott benneteket!". Ennek persze már annyira semmi köze az eredetihez, hogy erről rögtön eszembe jutott Louis, aki legalább olyan szentimentális, mint én.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy másik forrás szerint ez amondat úgy van a kérdéses jelenetben, hogy "Köszönj a kis barátomnak!", ami viszont már stimmel, csakhogy az illető nem látta személyesen a filmet.

Akárhogy is, sok választásom nem volt, mégse lehet szétlőni egy kartonfigurát azzal a dumával, hgoy "Isten hozott benneteket!".

Úgyhogy azt írtam, "Köszönj a kis barátomnak!", ti meg küldjétek be nyugodtan majd, ha úgy gondoljátok.

Tréler

Most meg Chuck Hogan Prince of Thieves címűjét csinálom. Boston, bankrablás, sok bankos duma, meg még több bostoni szleng, amivel bizony akadnak problémáim. Egyelőre azért szimpi a könyv, majd írok még róla később nyilván.

Ez a kurta poszt most csak azért van születőben, mert a regény a jelek szerint megtetszett Ben Afflecknek (kiről tudjuk, hgoy második keresztneve Géza), ugyanis nekilátott filmet csinálni belőle. És akkor én most beágyaznám a trélert, enjoy:

Mielőtt után

Az van, hogy egy hónapja nem írtam ide. De hát jártam itt, jártam ott, közben nagyon be kellett már fejeznem Abercrombie 2-t, úgyhogy dolgoztam is rendesen.

Olyannyira rendesen, hogy végre a végére értem Joe Abercrombie The First Law trilógiája második kötetének. Amit az első kötetről, A penge magá-ról írtam, továbbra is érvényes: a könyv remek, szórakoztató, vicces, dugig zseniális karakterekkel. Így, összesen közel 60 ívnyi szöveg után mongyuk már leginkább azt mondanám, hogy azért egy erős húzás nem tett volna rosszat neki. Így is pörög a történet voltaképp, de bőven vannak olyan részek, amik kimaradhattak volna, hogy feszesebb legyen az egész. Akárhogy is, soha rosszabb melót.

Ami viszont érdekes annyira, hogy itt megosszam, az a könyv címe. Az eredeti keresztségben Abercrombie ugye azt találta ki, hogy Before They Are Hanged. Mielőtt felkötik őket, tök jó. Igen ám, csakhogy a mottó egy Heine-idézet, ami angolul így szól: "We should forgive our enemies, but not before they are hanged".

"Bocsássunk meg az ellenségeinknek, de azelőtt ne, mielőtt felkötik őket"? Nem jó.

Variáltam ide meg oda, és a végén úgy adtam le, hogy "Bocsássunk meg az ellenségeinknek, de csak miután felkötötték őket."

Úgyhogy nálam egyelőre az a könyv címe, hogy Miután felkötötték őket.

Greg! Help!

(Mobilnettel a nemzet félkarú óriás, a poszthoz tartozó képeket csütörtök este vagy pénteken töltöm fel, ha hazaértem a Balatonról.)

Nem először tolmácsoltam most már mindenféle színészeknek, hiszen még a blogom előtti időkben volt alkalmam egy színpadon állni Mira Furlannal, Gerald Home-mal és Garrick Hagonnal, aztán pedig Julian Glovernek segítettem a feltett kérdésekre válaszolni, legutóbb pedig Ethan Pillips és Vaughn Armstrong voltak a pácienseim. Így utólag visszagondolva meg nem mondanám, ki volt a legjobb fej közülük, de vagy szerencsém volt velük, vagy eleve csak a jófejek járnak conventionökre, de mindegyikükkel nagyon jól éreztem magamat én is, meg mindenki más is a környezetükben.

Most viszont azt hiszem, egészen új szintre jutottak a kapcsolatok David Nykllel és Rick Worthyvel. Amikor megtudtam, hogy Jun és Sándor őket hívták meg, cöccögtem kicsit magamban, mert sem a Stargate Atlantisból, sem a Battlestar Galacticából nem láttam még egy epizódot sem soha, ráadásul tudtam, hogy nemigen lesz időm rákészülni a dologra. Aztán megtudtam, hogy a színpadra David Nykllel fogok felmenni, úgyhogy gyorsan elolvastam róla meg az Atlantisról, amit találtam, és Junnal, Matyival, a másik tolmáccsal, meg Csillával már mentem is eléjük a Keletibe.

Mire kiértünk az utcára a taxihoz, már a mind a ketten tudták a számukra legfontosabb magyar kifejezéseket. Ez David esetében a "még egy sört", Ricknél pedig a "kérem a telefonszámod" volt. Jókedv, móka kacagás az első pillanattól.

Az első este a mongol étteremben meg a Trombitásban ismerkedéssel telt, úgyhogy mire másnap reggel összeszedtük őket a Novotelnél, hogy városnézzünk kicsit, már igen jóban voltunk. Felsiklóztunk hát a várba, ott ebédeltünk meg söröztünk egyet, körül is néztünk jól, sőt Ricky még egy fagyira is meghívott, ráadásul gyorsan kiderült, hogy van egy közös kedvenc melegszendvicsezőnk Chicagóban.

Mindeközben a kelet-európai lélek David Nykllel sikerült annyira egy húron pendülni, hogy már kismilliószor röhögtünk össze, és tényleg kezdett olyan lenni, mintha régi ismerősök lennénk. Ez aztán azt hiszem, nagyon jól is jött a délutáni színpadi fellépésnél, mert most először nem bútordarabnak éreztem magam a színpadon (az nem baj, ha úgy van, az a dolgom), hanem a műsorszám részének. Ha olyan volt a helyzet, David simán belevett a bolondozásba, és pontosan lehetett érezni a rezdülésein, hogy mikor fér bele, hogy egy kis saját poént is belecsempésszek a dologba. Egyszer még elemet is cserélt bennem.

Aztán persze arra is rá kellett érezni, mikor fordul árnyalatnyit komolyabbra a dolog, és mikor kell visszahúzódnom, és visszafogott tartozékká válnom a teremben. Szerintem meg a visszajelzések szerint sikerült, remélem, hamarosan meg tudom nézni a felvételt, kíváncsi vagyok rá. Majd azért szörnyülködöm kicsit az akcentusomon, de voltaképp azt is üsse kő.

Különben a közönség java része tudott angolul, és a kérdéseknek szerintem több mint a fele külföldiül is jött. Furcsa mód ez kicsit nehezítette a dolgot, mert nem lehetett ráállni egy ritmusra, ráadásul így egy-egy lelkesebb kérdezőnél előfordult, hogy kissé csevegésbe kezdett volna hajlani a dolog, és legyeznem kellett, hogy hahó, most már én jövök.

A közönséget különben bírtam. Lehettünk volna mongyuk legalább másfélszer ennyien, de jó kérdések jöttek, amikre David jó válaszokat adott, szóval a hangulat remek volt a teremben, meg utána a dedikáláson is. Akadt olyan vendég, aki üzenetet vett fel a weboldala számára Daviddel, de olyan is, aki egy rajzot hozott róla, és arra kért aláírást.

Mindeközben persze Rick is ugyanilyen jól elvolt, de róla Matyi gondoskodott, és a színpadon is csak pár percre néztem bele, dedikálás közben meg egyáltalán nem is láttam. Utána azért megint összejöttünk mind, és Csillával visszataxiztuk őket a Novotelbe, ahol korábban nem kellett kifizetni egy kávét, mert savanyú volt hozzá a tej.

Csilla meg én továbbálltunk a Trombitásba, a két vendég viszont kért egy órát pihenni meg zuhanyozni. A meccs szünetében értek oda, hogy aztán David lelkesen kövesse a második félidőt (a németeknek drukkolt), miközben Rick megosztozott újdonsült ismerősünkkel, Judittal egy tányér tatárbifszteket. David később gulyást rendelt, és a terítőre mert komolyabb adag kivételével jóízűen el is fogyasztotta.

Időközben bájos szokásává vált, hogy valakivel nem értette meg magát, hangos "Greg! Help!" kiáltásokkal rendelt magához segíteni.

Az igazi kaland pár órával később jött, amikor úgy döntöttünk, bejárjuk az éjszakai Budapestet. Első körben a Trombitás lépcsőjéig jutottunk, majd miután ott eltöltöttünk vagy két órát, arra gondoltunk, keresünk egy közeli helyet, ahová beülhetünk. Úgyhogy beültünk a Trombitásba. Itt végre eljött a pálinkakóstolás ideje is. Davidnek semmi gondja nem akadt, azt mondta, olyan, mint a slivovica, de Rick igencsakelfintorodott, és később inkább a tequilát választotta.

Amikor két óra után kidobtak bennünket, inkább már a hotel felé indultunk - gyalog, hiszen igazán nem nagy távolság. Menetközben csárdással és capoeirával szórakoztattuk Budapest lakosságát. David "Greg! Help! What is the rhytm of csárdás?" kiáltását például garantáltan legalább három kerületben hallották.

Miután a rakparton nem sikerült újabb pálinkaárudát találnunk, David háromfele aludni tért, Sándorral, Kittivel, Judittal, Csillával és Rickkel pedig beültünk a Nagyi palacsintázójába a Batthányin. Rick lényegesen elégedettebb volt a túróssal, mint a pálinkával.

Mindezek után lassan hazaindultunk, és valamikor négy óra után, már ágyban is voltunk. Illetve én egy szivacson Sándornál a földön, de egészen remek volt az is.

Másnap délelőttre a fiúk szabadidőt kértek, David például egymaga járta be a várost gyalog meg metróval. Kettőre mentünk értük a hotelba, ahol kaptak egyet Sándor általam angolra fordított novellagyűjteményéből, illetve David még a fürdős panorámaalbumból is, mivel aszonta, legközelebb termálba menne. Meg persze aláírták az előző nap készült, frissen előhívatott fényképeket is, amik mennek a falra a többiek mellé. ("Wall of fame or wall of shame?" - kérdezte Rick.)

Rick annyira jól érezte magát, és annyira kíváncsi volt Magyarországra, hogy úgy döntött, annak ellenére, hogy várja otthon a labradorja, marad még egy napot magánszorgalomból (és azért ez végtelenül jó érzés). UPDATE: Péntekig marad, bakker.

Davidet várta a család Csehországba, úgyhogy őt ki kellett fuvarozni a Keletibe. Azt mondta, tökéletesen megfelel neki az én kocsim is taxi helyett, úgyhogy bepattant az előzőleg a fecskeszar vastag rétegétől megpucolt Szuzuki anyósülésére, és már indultunk is. A vonat persze késett egy csomót, de végül csak búcsút intettünk Davidnek, majd Junnal és Sándorral még betoltunk egy gyrost, és este már a Balatonban fürödtem Lócival.

Csuda jó két fazonnal találkoztam, kénytelen is leszek nekiállni Stargate Atlantist meg Battlestar Galacticát nézni. Meg Sándor jövőre esedékes filmjét, amiben ha minden stimmel, David rosszfiút fog játszani. Teljesen komolyan beszélt, amikor megígérte.

Mindenesetre mondtam neki, hogy ha legközelebb átlépi a határt, csak bődüljön el: "Greg! Help me!", és én máris jövök.

Hamuváros

Na most azért nem adtam a posztnak valami kacifántos címet, hogy jól megtalálja a gugli, ha beírják, hogy Hamuváros. Az ugyanis a helyzet, hogy minden nap akadnak néhányan, akik erre a keresőszóra találnak ide hozzám, szóval lehet abban valami, hogy nagy a várakozás a regény után.

Ezúton szeretném hát minden várakozóval közölni: végeztem a Végzet Ereklyéi-nek második kötetével (vagy két hete, amúgy, csak mostanra jutottam el a posztolásig), már a szerkesztőnél jár a cucc, úgyhogy alakul, alakul, csak kábé egy hónapot kell aludni (ha igaz a könyvhetes megjelenés), és kézbe lehet venni.

Amúgy szerettem csinálni. Semmi esetre sem volt nehéz, néha, főleg a párbeszédes részeknél, kés a vajban alapon haladtam előre. Aztán amikor befejeztem, kissé meglepve állapítottam meg, hogy csak 16 ív, valamivel rövidebb, mint a Csontváros. Valahogy az volt a benyomásom, hogy többet dolgoztam vele, de hát az annyi az annyi.

Először mondom a jót: Clare frankó karaktereket meg történeti csavarokat talált ki (oké, ezt-azt úgy nyúlt innen-onnan, de hát rég tudjuk, hogy nincs új a nap alatt, nekem ezzel nincs semmi gondom), úgyhogy - továbbra is fenntartva, hogy nyilván nem én vagyok ezeknek a regényeknek a célközönsége - azt kell mondjam, teljesen élvezhető sorozatról van szó, és őszintén megértem, mit szeret az ezek szerint népes rajongótábor.

Külön tetszik hogy a Végzet Ereklyéi talán még el is terel néhány rajongót mindenféle magasabb irodalmak felé, ugyanis renget utalást tartalmaz a vájtszeműek számára. Mondjuk tiszta mázli, hogy régen sok Dylan Thomast olvastam, mert talán fel sem tűnt volna, ha nem emlékeztem volna rá, hogy a kilencedik fejezet címe (And Death Shall Have No Dominion) bizony a walesi költő egyik leghíresebb versének a címe, ami magyarul Kálnoky László fordításában úgy szól, hogy És nem vesz rajtuk erőt a halál (a második vers a linkelt oldalon).

Innentől persze utánajártam a fejezetcímeknek, és ha már így történt, elmondom, mire jutottam.

A 10. fejezet címe, A Fine And Private Place, Peter S. Beagle regényéről kapta a nevét, ez magyarul Egy csendes zug címen jelent meg, ezért használtam fel én is ezt.

A 11. fejezet címe, Smoke And Steel, Carl Sandburg amerikai költő versére (illetve azonos című kötetére) utal, amely magyarul nem meglepő módon Füst és acél-ként fut, de sajnos nem találtam a neten.

A 12. fejezet címe, The Hostility of Dreams, W.H. Auden és Christopher Isherwood The Dog Beneath the Skin című színdarabjának egy sora, nem találtam magyarul ezt sem.

A 13. fejezet címe, The Host of Rebel Angels, mint annyi minden más a sorozatban, John Milton 17. századi angol költő klasszikus művéből, az Elveszett Paradicsom-ból (Paradise Lost, aki faszán tud angolul, itt van az egész, tök jó, érdemes beleolvasni) származik. Jánosy István fordításában szerepel itt a szóban forgó kifejezés "angyal-pártütők"-ként, ezért választottam én is ezt a magyar változat a 13. fejezt címének.

A Harmadik rész címe, The Day of Wrath, egy nevezetes egyházi ének, ami leginkább latinul ismert, miszerint Dies irae - és mit ád az ég, az egyben az utolsó fejezet címe is.

A 14. fejezet címe Rettenthetetlen lett, ennek viszont semmi köze Mel Gibsonhoz, de egyáltalán, az eredeti nem Braveheart volt, hanem Fearless.

A 15. fejezet címe, The Serpent's Tooth, Shakespeare Lear királyára utal, ahol az első felvonás negyedik színében hangzik el a következő: "How sharper than a serpent's tooth it is to have a thankless child". Azaz Vörösmarty szerint: "Élesben fáj, mit a kígyó foga, hálátlannak tudni gyermekét". (Az "élesben" szót nyilván értsd: "élesebben".)

A 16. fejezet címe, A Stone of the Heart, egy Tom Grimes nevű elég obskúrusnak tűnő író (még Wikipédia szócikk sincs róla) regényéről neveztetett el. A csávót a magyar weben nyomokban sem találni, nyilván én sem hallottam róla sosem.

A 17. fejezet címe, East of Eden, egy lényegesen híresebb regényre utal, legalább is az én időmben az amúgy irodalmi Nobel-díjas John Steinbeckről szerintem esett szó a suliban (vagy csak én olvastam túl sokat). Mondjuk ma már biztos nem említik az irodalomanyagban, feltűnt volna. Akárhogy is, az Édentől keletre talán az Egerek és emberek mellett a legnevezetesebb regénye. Ajánlott olvasmány mindegyik, bár senki nem fogja hülyére röhögni magát rajtuk, az a helyzet. Elvileg amúgy ezt is a Könyvmolyképző adta ki, de a kiadó honlapján nem találtam, úgyhogy itt van hozzá egy Libri-link. (Fentebb a címre kattintva egy könyvismeretetőt találtok.)

A 18. fejezet címe, Darkness Visible, ismét Elveszett Paradicsom-idézet. (Angolosok figyeljék meg a ma már nagyon archaikusnak tűnő szórendet, miszerint hátul van a jelző, pont mint a címben, miszerint Paradise Lost.)

A 19. fejezet címéről, Dies irae, ugyebár fentebb volt szó.

Aztán meg nem bírom magamban tartani azt se, ami zavart. Egyrészt a regény tele van egészen hülye hasonlatokkal, a kedvencem az volt, hogy "Isabelle's smile was like a whispered secret". Na most amikor a huszadik ilyen jön szembe egy oldalon, már simán agyfaszt lehet kapni ám szegény fordítónak. Ugyanez a kategória nálam a túlzásba vitt színezés, főleg, hogy azok a színek nem is változatosak. Jace-nek nemcsak a haja, a szeme és a bőre, de talán még a hasnyálmirigye is aranyszínű, ettől azonban mindegyik képes ezüstösen is villani, de ha jól emlékszem, előfordult, hogy még szürkészöld (!) is keveredett valamelyikbe.

A másik meg, hogy marhára ráfért volna a könyvre egy rendes szerkesztő, mert folyton jönnek az önellentmondások. Előfordult, hogy Isabelle letette a korbácsát, aztán a következő bekezdés elején Isabelle megint letette a korbácsát. Jace odaadja Clarynek a kabátját, aztán három és fél oldallal később elővesz valamit a kabátzsebéből. Jace elkéri Isabelle telefonját, aztán Isabelle megkérdezi Alectől, minek neki a telefon. Én komolyan nem is értem, hogy maradhatnak benn ilyenek egy könyvben. Mindegy, nyilván annyira ügyes gyerek vagyok, hogy fordítás közben a legordítóbb szerkesztési hibákat helyrehoztam, úgyhogy a magyar verzió jobb lesz, mint az eredeti. (Ez itt a szmájli helye, de blogposztba szmájli az milyen má?) UPDATE: úgy néz ki, itt sáros vagyok némi bénázásban, valószínűleg összekevertem a két fiút, mert nemcsak hogy az eredetiben, de még az én fordításomban is tökéletesen stimmel a telefonos dolog, az egyik korbács helyett pedig az irónját teszi le. Ünnepélyesen bocsánatot kérek az érintettektől.

Viszont mindent egybevéve, mondom gyorsan még egyszer, abszolút vannak erényei a sorozatnak. Eddig is szívesen csináltam, és nagyon is van olyan szeglete a lelkemnek, amelyik várja a harmadik részt, az Üvegváros-t. Már itt van a polcon (gyönyörű, nagy, hardback kiadás), de előbb még befejezem a félbehagyott Mielőtt felkötik őket-et, aztán pedig jön a Tolvajok hercege (még akármi is lehet a címe, ez most szó szerint van).

Az Acknowledgments rovat keretében szeretném megköszönni Vikinek a héber szöveget, nagypapámnak, a kaposvári könyvtár legidősebb olvasójának pedig az Elveszett Paradicsom beszerzését.

És örök hálám Mollynak, az egyszemélyes közönségnek az ajándékba kapott saját angol példányokért, és mert mindig meg tudja hozni a kedvemet a Végzet Ereklyéihez.

Benne vagyok a tévében

Rat race, taposómalom, mi kell még.

Április 15-ig City of Ashes, aztán elméletileg két hetem van befejezni a Before They Are Hanged-et, de a gyakorlatban az még vagy kéthavi munka, és már azt is tudom, utána mi következik. Chuck Hogan (Chuck Norris és Hulk Hogan szerelemgyereke volna tán?) Prince of Thieves címűje. Meglátjuk, a maga idejében persze írok majd róla.

Node, hogy ne legyen nagyon unalmas az élet, menet közben bevállaltam némi melót a Comedy Centralnak is. Feliratokat, a szinkronírás más történet, abba az ember nem vág csak úgy ukkmukkfuck bele.

Két standupról meg egy égetésről van szó; aggodalomra semmi ok, mindjárt elmagyarázom ez utóbbit is, előbb azonban a standupokról emlékeznék meg nem túl részletesen.

Brian Regan mérsékelten vicces, de tulajdonképpen aranyos fickó. A szóban forgó műsorának itt van egy részlete, ni, és ez mindjárt szemlélteti is, mitől nem volt olyan könnyű a dolog. Loitering, ja. Most szombaton este tízkor meg lehet tekinteni, hogy oldottam meg a problémát.

Carlos Mencia meg mexikói. Az azért nem mindegy, mert a San Franciscó-i műsor vastagon a helyi bőrszín típusú kulturális kavarról szólt, és hiába dőlt a röhögéstől az ottani színház közönsége, nekünk nem sokat mondanak a sokszor amúgy elég alpári stílusban előadott dolgok. Itt van a pápás vicc, ez a jópofább részek közé tartozik.

Az igazi gond az volt, hogy utólag derült ki, hogy máshogy kellett volna tördelni a sorokat meg egyebek, úgyhogy még utólag kapkodnom kellett vele egy sort. Mindennek tetejébe egyáltalán nem volt rá idő, hogy szerkesztő átmenjen rajta, úgyhogy sajna maradtak benn hibák. Plusz, az időzítő ember full fél sorokat lehagyott. Mindegy, ez már múlt szombaton volt, ismétlésről egyelőre nem tudok.

Na hát erről az égetés dologról meg kiderült, hogy az USA-ban bevett műfaj. A lényeg, hogy fognak egy magasröptű celebet, és más, amúgy kevéssé ismert celebek anyázzák (meg egymást is anyázzák közben). A dolog humorforrássa abban leledzik, hogy csúnyákat mondanak. A William Shatneres kiadásban például az úgynevezett poénoknak gyakorlatilag a nyolcvan százaléka arról szólt, hogy kinek milyen testrészében járt George Takei farka. Az egésznek saját weboldala is van, úgyhogy nyugodtan lehet tobzódni a részletekben.

Az időponttal kapcsolatban annyi biztos csak, hogy ez is szombati napon lesz, de hogy melyiken, azt még nem tudni. Egyszer már benne volt a műsorban, de mégsem adták le: állítólag túl trágár még a 18-as karikához is. Ez azért vicces, mert helyette Pamela Anderson égetése ment, ami éppen olyan trágár, kivéve, hgoy a feliratban a "dick" meg a "penis" következetesen "répa" fordításban bukkant fel. De vizuálisan ez meg még durvább volt, mint a Shatner. Szóval tudja a bánat.

Akárhogy is, élveztem ám, hogy kicsit kiruccantam a könyvekből. Hihetetlen, hogy mennyire tök mást kell csinálni. Annyival könnyebb, hogy nincsenek hosszú, leíró részek ezersoros körmondatokkal, viszont annyival nehezebb, hogy sokkal sűrűbben kerülnek elő hajmeresztő szójátékok, meg olyan kulturális hátterű dolgok, amiket meg kell próbálni valahogy adaptálni, különben a magyar néző nem ért belőle semmit.

Szóval másért jó, meg másért kihívás. És szívesen csinálom ezután is, ha úgy adódik.

Mash

Annyira király, hogy megjelent az Inkvizítor a Hamuvárosban.

Alig várom, hogy Glokta szétcsapjon az Árnyvadászok között. Én egy füllevágással kezdeném a helyében.

Hogy van angolul, hogy "különleges nevelési igényű gyerek"?

Az úgy volt, hogy összedobott a suli egy pályázatot, Comenius meg minden, az a lényeg, hogy ha összejön, diákok mehetnek osztrák gazdaságokba dolgozni meg tapasztalatot szerezni meg minden, tök jó.

Aztán tegnap szóltak, hogy jól le kéne fordítani a pályázatot angolra, mert a résztvevő országok nyelvén nem lehet beadni, szóval magyar és német ugrott. Megnéztem. Sikítottam. Nemtom, mit gondolnak laikus arról, hogy hogyan megy ez a fordítósdi dolog, de szerintem azt hitték, hogy az ember leül, és mosolyogva átdob angolra tíz ánégyes oldalt egy-két felhőtlen órácska alatt. Tele ha nem is brutálisan, de öléggé hivatalos mezőgazdaságis meg pályázatis szövegekkel - és én se a mezőgazdasághoz, se a pályázatosdihoz nem értek.

Annyiban meg persze mákjuk van, hogy egy fordítót alkalmaznak angoltanárnak, mert - és kurvára nem akarom, hogy ebből bármiféle beképzeltség süssön, mert egyáltalán nem úgy gondolom - ezt a melót tíz angoltanárból kilenc sose tudná megcsinálni. Sok angolul se tud hozzá eléggé (ciki, de tényleg nem túl rózsás a helyzet tapasztalatom szerint), amelyik meg igen, annak a fordításban nincs tapasztalata, és azért az se megy magától.

Akárhogy is, elvállaltam, de úgy, hogy a hét hátralévő részében nemigen tartok órát, csak bevonulok a laptoppal, és elfordítgatok, amíg a gyerekek elvannak, mint a befőtt - mongyuk azért valami feladatot próbálok adni nekik, meg a fél szemem azon van, hogy ne szedjék szét az épületet.

No hát így ért össze g fordító és pedagógus énje egy hideg februári reggelen.

Hamuváros, mielőtt felkötik őket

Már egy ideje nyűvöm ugye Joe Abercrombie Első Törvény trilógiájának második kötetét - ha rajtam áll, az lesz a címe, hogy Mielőtt felkötik őket. (Az első kötet, A penge maga remélem, most már hamarosan megjelenik.) Elvileg február vége a szerződés szerinti határidőm, és azt asszem, sikerült is volna tartanom, ha...

Ha nem cuppannak rá csajok tömegei a Csontvárosra. Állítólag annyi folytatást követelő ímél zúdult a Könyvmolyképzőre, hogy úgy döntöttek, előrehozzák az amúgy későbbre tervezett kiadást. Úgyhogy arra kértek, függesszem fel Abercrombie-t, is március végéig gyorsan csináljam meg a Végzet Ereklyéinek következő részét.

Tehát mostantól elég izmos tempóban City of Ashes.

Ha már az első végül Csontváros címen jelent meg, ez nyilván Hamuváros lesz. Mivel az első kötet is barátságos meló volt, feltehetőleg ezzel sem lesz semmi gondom, úgyhogy a változásnak határozottan van pozitív oldala: még egy olyan könyv kerül ki a kezemből, amit marha sokan el fognak olvasni, és az piszok jó érzés. Remek dolog a kirakatokban meg a könyvesboltok díszhelyein látni a cuccot, arról nem is beszélve, hogy a suliban a csajok is megőrülnek érte, és az is jól esik.

Azt hittem, különben, másnak adták a folytatásokat, hogy én az Abercrombie-t csinálhassam, de a jelek szerint enyém mind a két trilógia (mongyuk a Végzet Ereklyéi erősen túlnőni látszik ezen a trilógia dolgon, szeptemberben jelenik meg kint az előzménytrilógia első kötete, és jövőre jön az eredeti sorozat negyedik kötete). Szóval ha minden rendben halad, jó darabig el leszek látva munkával. Ráadásul olyan munkával, amit ezért vagy azért, de tulajdonképpen szívesen csinálok.

A variálás hátulütője persze az, hogy kicsit a polcra kell tennem Abercrombie-t, pedig ő a szívem igazi csücske. Nem baj, azért visszatérek majd hozzá, de addig hiányozni fog. Meg jó lett volna minél hamarabb itt látni a teljes trilógiát a polcomot. Azért ami késik, nem múlik.

Bazmeg

Meséltem ugye nemrég A penge magáról, miután leadtam jól. El is ment a szerkesztőnek, és megállapodtunk, hogy bármi kérdése, ötlete, akármije van, megosztja velem izibe.

Megosztotta. Különben tök okés és barátságos párbeszédet folytattunk, és teljesen jól kijöttünk egymással. De. Az első dolga volt, hogy kiszedte a káromkodásaimat. Ugyanis az eredetiben itt-ott előugrik egy egészen remek érzékkel elhelyezett fucking meg ilyesmi, és hát nem gondoltam, hogy ezeken magyarul finomítani kéne, úgyhogy nem spóroltam a bazmegekkel meg volt a picsába is, meg ez-az, ami kell. Hát nem maradt belőlük semmi.

Azt mondta a szerk, azért, mert angolul sokkal természetesebb egy fuck meg egy shit, mint magyarul egy bazmeg meg egy szar, és az angolul tulajdonképpen nem is annyira trágárság. Aha. De akkor, kérdem én, mégis mit mond egy angol, ha káromkodni akar?

Meg hogy ejnye, egy varázsló szájába hogy lehet olyat adni, hogy bassza meg. De miért nem? Az egész Bayaz-dolognak éppen az a lényege, hogy marhára nem az a sztereotip varázsló, mint ahogy a többi karakter sem az a kimondottan sztereotip ifjú titán, meg háborús hős meg széplány.

Oké, aláírom, hogy van egy-két szituáció, ahol egyszerűen hülyén hangzik jelzőként mondjuk a kurva vagy a kibaszott, és jobban illik oda egy sima átkozott vagy ilyesmi, de a stratégiai pontokon, ahol a szereplők személyiségéhez tesz hozzá az a bazmeg, bazmeg, onnan szerintem egyszerűen nincs jogunk kiszedni sem prüdériából, sem valamiféle stilisztikai izékre hivatkozva.

Meglátjuk.

A penge maga

Annak, hogy eltűntem a blogomról egy ideje, az az egyszerű oka van, hogy Joe Abercrombie lekötötte minden kreatív energiámat. Masszív napi tíz oldalakkal kellett haladnom, ami ezért ilyen oldalakból nem semmi, higgyétek el nekem. Életemben először így is megesett az a csúfság, hogy késtem a leadással pár napot. De hát alig több, mint két hónapom volt huszonhét ívre. Mondom huszonhét ívre! Több mint egymillió leütés. Az sok.

Fikáztam én már itt a fantasyt rendesen, és valóban nem a szívem csücske a műfaj, de persze eddig igazából egy-két fordításra kapott novellán kívül csak Robert E. Howarddal meg Tolkiennel találkoztam. A linkelt bejegyzés ugye Howardról szólt, a Gyűrűk uráról meg nagyjából ugyanaz a véleményem - az első kötet végén érve sikítva váltam meg tőle.

Ehhez képest A penge maga nagyjából a legszórakoztatóbb könyv, ami fordítóként valaha a kezem ügyébe került. Fantasynak fantasy ez is, de annak borzasztó eredeti. Abercrombie egészen élő, nagyszerű világot teremtett, összetett, hiteles karakterekkel. Megvan a barbár harcos, a délceg ifjú, a nő, a varázsló meg ami kell, de mindegyikük személyiségét elképesztő csavarok teszik izgalmassá. Gandalffal például aligha fordulhatott volna elő, hogy meztelenül kiront a fürdőkádból, a farkáról csöpög a víz, és azt ordítja, hogy 'what the fuck is going on?'. Bayaz pedig, a helyi kváziGandalf, éppen ezt teszi.

A történetnek még van hová alakulnia, ugyanis ez a 27 ív csak a trilógia első kötete. A második (Before They Are Hanged) és a harmadik (The Last Argument of Kings) már itt várják, hogy sorra kerülhessenek. Mind a kettő bőven hosszabb. Szerencsére viszont jóval több időm lesz rájuk, és ha továbbra is marad ilyen az egész, hát üsse kő, mennyit kell gürizni vele.

Éjszakai utazás (vagy valami hasonló)

Közben nem is írtam a Night Roadról, amit pedig már több mint két hete befejeztem. De majd most.

Nekem kicsit meglepő, mennyire mennek most a vámpíros könyvek, néha úgy tűnik, húsz év alatti korosztálynak el se lehet adni semmit, amiben nem szívnak vért legalább egy kicsinyég. Mondjuk persze mindegy, divathullámok mindig lesznek, egy-két év múlva talán majd a mütömők életével és munkásságával foglalkoznak a tiniregények. Úgy vagyok vele, hogy sebaj, jó tudni, hogy legalább van egy csomó tizenéves, aki tud olvasni.

A Night Road (by A.M. Jenkins) is vérszívókról szól, annyi a különbség, hogy ők nem nevezik magukat vámpíroknak, sőt határozottan rühellik a szót, mert nem akarják, hogy bárki Lugossy Bélára asszociáljon róluk.

Jenkins hemói (a "vérevők") ugyanis egészen mások. Ők csak egy keveset szívnak ki az omnikból (a "mindenevőkből"), akik ideális esetben észre sem veszik, mi történt. A gond akkor van, ha kimarad pár éjszakányi táplálkozás, mert akkor jön a Szomj, amit nem lehet leküzdeni. Ilyenkor történik az, hogy a hemó annyi vért szív, amitől az omni meghal - és ezzel hemóvá válik maga is.

A főszereplő, az örökké 18 éves Cole aszerint igyekszik rendezni az életét, hogy minden este vérhez jusson, és soha ne érje utol a Szomj. Aztán egy szép napon rábízzák a szintén 18 éves Gordont, aki egy baleset folytán frissiben lett hemó. Sandor (sic!) barájtával hármasban útra kelnek, hogy éjszaka utazva, táplálékot keresve, nappal pedig szállodákban aludva járják a világot, amerre éppen a kedvük tartja, és próbálják bevezetni Gordont a hemóság rejtelmeibe.

Amolyan roadmovie/fejlődésregény ez. Nyilván Gordonnak is emésztenie kell, hogy oda a régi élete, és valahogy át kell állnia egy újra, és persze nem egyszerű a világ, ha az ember az egyik nap hamburgert és sört fogyaszt, másnap meg már vért. De a középpontban mégiscsak Cole személyisége van, aki felidézi majd kétszáz évvel ezelőtt omni múltját, és az azóta hemóként eltöltött időt, a Gordon tanítása során szerzett tapasztalatok pedig hozzásegítik, hogy szembenézzen ennek az időnek a legsötétebb pillanataival.

Mongyuk nem tudom, mennyire lehet célközönség a Twilight tizenéves csajokból álló rajongótábora - itt nincs romantika és szex, vagy csak nagyon kevés. Itt lelki élet van, mégpedig kamaszfiú lelki élet. A főszereplővel, Cole-lal nemigen lehet azonosulni (nem mert seggfej vagy ilyesmi, csak a helyzete miatt). Szóval kétlem, hogy irdatlan siker lesz. Pedig lehet, hogy megérdemelné.

A furcsa (vagyis nem is olyan furcsa, volt már ilyen máskor is) az, hogy amíg olvassam, szerettem, és jó szívvel is gondolok rá vissza, és ajánlani fogom embertársaimnak. Fordítani meg nem szerettem. Merugyanis tulajdonképpen egy intelligens, teljesen jól megírt könyvről van szó. Csak hát a mondatok. Nagyon nem feküdt Jenkins stílusa, izzadtam sokat. Azért remélem, sikerült tisztességgel összeraknom a dolgokat a végén. Igyekeztem.

Arról nincs információm, hogy mikor jelenik meg.

Az apád vagyok, Luke

Na, csak nagyjából a végére értem a Csontok városának, és ahogy mondtam, tényleg elég okés munka volt; szerettem. Alább pedig szpojler következik, az, aki megjelenéskor szénné kívánja izgulni magát, ne olvasson tovább.

Szóval SZPOJLERALERT szityuésön van.

Na tehát. Van a főszereplő kiscsaj meg van a főszereplő csávó. Ők a jelek szerint kezdenek egymásba habarodni, miközben a csajnak van egy másik lelkes udvarlójai is. Aztán a könyv végére lassan kiderül, hogy a főgeci, miszerint Darth Vader Valentine az apja a fiúnak. Meg a lánynak is. A jó oldalon egymásba habarodásnak induló ifjak tehát testvérek, ahogyan az kell.

Nem ismerős ez valahonnan, gyerekek?

(Ja, és van egy Luke nevű szereplő is, bár ő nem a fentiek közül kerül ki, talán leginkább egy Beru nénibe oltott Ben Kenobi.)