2020. május 22.

Mindjárt felébredek. Legyen mondjuk kedd reggel. Ma tanítok, szóval kimegyek a suliba, megtartom az óráimat, aztán irány haza anyukámhoz ebédelni. Ahogy mindig. Rakott zöldbab lesz, azt hiszem. Nem a kedvencem, de elvagyok vele, ő meg szereti, és könnyen megvan, szóval jó lesz. Szokás szerint meséli majd, ami eszébe jut, elmondja, kivel találkozott a piacon, ki hívta a Hetey, ki hívta a Kamper családból, én meg hallgatom, mert az iskola ricsaja után egy darabig nincs kedvem beszélni.

A bökkenő, hogy ébren vagyok. Ez nem egy hülye álom, amiból csak úgy fel lehet ébredni. Soha többet nem megyek haza úgy, hogy rakott zöldbab vagy töltött paprika vagy brassói vagy spenót vagy akármi vár anyukámnál, soha többet nem meséli el, kivel találkozott a piacon, ki hívta a családból. Soha többet nem kér meg, hogy porszívózzam fel a lépcsőt, mert ott már nem szívesen egyensúlyoz egyedül. Soha többet nem segít paprikát ültetni az udvaron. Soha többet nem szól, hogy kiírt valamit a számítógépe, nézzek már rá.

Sok időt töltök mostanában a lakásában, rendezkedem, takarítok, fontolgatom, mit, hogyan, merre, számba veszem a szüleim múltját, tervezem a saját jövőmet ugyanott, most már nélkülük.  És az a lakás üres, nagyon üres. Folyton azon kapom magam, hogy bekapcsolom a tévét. Arra sem járok, rá sem nézek, nem érdekel, csak a másik szobában molyolás, takarítás, dolgozás közben van valami buta illúzióm, hogy nem egyedül vagyok, hogy kint ül a nappaliban, hiszen mi másért mesélne egy ember a tévében éppen Indiáról. Vagy az oktatás helyzetéről. Vagy a húslevesről.

Pedig tíz napja már, hogy megszólalt a telefon. Kedd este volt, ismeretlen számról hívtak, és még fel sem vettem, már pontosan tudtam, mit fogok hallani. Azóta egyetlen olyan pillanatom sincs, hogy ne lenne ott valahol a mélyben a tudat, hogy már nem élnek a szüleim. Felnőttem.

Azt mondom, kedd, de ha igazán a lelkem mélyére nézek, tudom, hogy már hétfő reggel nem mertem remélni. Ahogy ott ültem mellette a mentőautóban, aztán a kórházban, mielőtt elnyelte volna a sürgősségi osztály szörnyetege, már visszavonhatatlanul tudtam, hogy búcsúznom kell. Ötvenévnyi igazi, boldog, végtelen szeretettel teli gyerekkor utolsó emléke egy kéz, ami a levegőt markolva keresi az enyémet, de hiába nyúlok érte, nem találja többé.

Hessegessük ezt el, nem így fogok emlékezni rá. Van egy kedvenc képem, valamikor a hatvanas években, még a születésem előtt az ország legmagasabb pontján, a Kékes-tetőn ülnek apámmal, mosolyognak, fiatalok. Nem tudom, mikor készült, de talán már gondolnak rám. Úgy döntöttem, ilyennek fogom látni őket mindig. Nem lesz nehéz, ilyenek voltak igazából. Erősek, mosolygósak élettel teliek.

Kicsit szimbolikus is nekem ez a kép. Akkor is odafent voltak együtt, még nélkülem. Most megint odafent vannak, együtt, már nélkülem. Olyan Csillagok háborújásan képzelem valahogy. Lebegő alakokként, meleg mosollyal néznek engem, ahogy védőernyőjüket vesztve bukdácsolok tovább, nézik a fiamat, ahogy megy előre a diploma felé.

Apukám hat éve halt meg, 76 évesen és hét hónaposan. A mai napig számtalan dologról az jut ösztönösen eszembe, hogy megyek, elmesélem neki. Anyukám 76 évet és kilenc hónapot élt. Amíg világ a világ, szólni akarok majd neki, hogy felhívott valaki a családból; hogy holnap nagy vihar jön; hogy a hétvégén ültessük ki a paradicsomokat. Meg akarom majd kérdezni tőle, milyen fűszert szokott rakni a vadasba, meddig süti a túrófánkot, melyik falu jön Rábapaty után, amikor Cenkre megyünk, hogy is hívták dédnagyapám öccsét.

Néha kicsit unalmas volt ezeregyedszerre is meghallgatni ugyanazt a családi történetet, de most kérlek, meséld el még ezerkettedszerre is. Vagy kérj meg, hogy főzzek neked egy csésze teát. Hívj fel, hogy hozzak olajat a Lidlből. Legalább mondd meg, hol vannak a tartalék porzsákok a porszívóba. Mindegy. Olyan rossz ez a csend.

Gary Moore 1952-2011

I adored all the personas of Gary Moore.

The classic Thin Lizzy guitarist.



The rocker.



The bluesman.



The guy who even made it to the Montreux jazz festival.



One of the greatest Irishmen ever passed away this morning while on holiday in Spain. Rest in peace, Gary Moore. You'll be remembered, be sure about that.

A revisited

Már megint ott tartok sajna, hogy ha én még itt posztolgatok is, garantáltan nem lesz meg a napi oldaladagom, úgyhogy az utóbbi időben nem vittem túlzásba, pedig történtek ám mindenféle dolgok.

Kedden voltam tanúskodni a rendőrségen például. Kilencedikben járt az osztályomba A (aztán elment máshová), aki akkor, két évvel ezelőtt jól teherbe esett 15 évesen, de némi kálvária után elment abortuszra, és elvetette a gyereket.

Aztán pár hete csörög a telefonom, és egy igen kellemes női hang közli, hogy a n-i rendőrségről telefonál, és ugye én voltam A osztályfőnöke kilencedikben. Jézus. Kiderült, hogy a lány feljelentette az egykori apukát, és most nyomoznak a férfi ellen testi sértés, személyes szabadság korlátozása meg garázdaság miatt.

Mondta, hogy majd be kéne mennem az itteni rendőrségre tanúvallomást tenni, múlt héten fel is hívtak, kedden be is mentem, és tanúskodtam egy jót egy srácnak, akivel háromszor voltam még az előző suliban osztálykiránduláson (de nem tanítottam, mert németes volt).

Az mongyuk nagyon nem világos, hogy a pasi most is megvan-e még, és most kezdte-e el verni, A-t, vagy még a régi eseményekről van-e szó (de akkor miért most került elő az ügy?). Korabeli jóbarátnője, F szerint a pasi már akkor is verte A-t, nekem mindenesetre nem beszélt róla, és se testileg, se lelkileg nem láttam nyomát rajta, hogy ilyesmi történt volna, pedig elég sokat beszélgettünk akkortájt - én például előbb tudtam a terhességről, mint a szülők.

Annyi biztos, hogy A iszonyatosan naiv volt, ez a pasi volt neki az első, és ezt gondolta szerelemnek. A rákos édesanyja nem tudott igazi támasz lenni, és szegény ezt találta magának helyette. Az volt a benyomásom, hogy anyuka igazából nem is bánta, hogy A talált valakit, és ostobán azt remélte, hogy egy férfi mellett megtalálhatja azt a biztonságot, aminek a megadására ő maga sem érezte képesnek magát.

Nem tudom, mi lesz az ügyből, és mi lesz A-val, de őszintén sajnálom. Tán nem egy észkombájn, de kedves, jó lelkű lány, aki sokkal, de sokkal jobb sorsot érdemelne.

A könyvtár legidősebb olvasója

Nagyapámat felhívták a kaposvári könyvtárból, és közölték vele, hogy a nyilvántartás alapján a maga hajszál híján 91 évével ő eme nemes műintézmény legidősebb beiratkozott tagja. (Jár is rendesen különben, a múltkor is ő vett ki nekem Elveszett paradicsomot, amikor kellett egy idézet a City of Bones mottójához.)

Azért néztek utána a dolognak, mert nemsokára lesz egy könyvtári ünnepség, és meghívták, mert valamiféle ajándékot akarnak adni neki. Úgyhogy egyelőre frászban van, hogy akkor biztos beszélnie is kell majd, és fogalma sincs, mit mondjon. Szeretném én, ha ennyi idős koromban ez lenne a fő problémám, komolyan.

Állítólag megkérdezték, nem jelent-e gondot neki ennyi idősen bemenni a bulira. Muhaha. Azért ha olyan embert akartak előkeríteni, akin látszik is, hogy a könyvtár legidősebb olvasója, rossz helyen keresgéltek.

Azt tudom, hogy az orvosánál is ő a legidősebb páciens, de oda azért a könyvtárral ellentétben nemigen jár.

Ötven

Apukám is eljött a diplomaosztómra annak idején, meg láttam, hogy fontos is neki, hogy ott legyek, úgyhogy én is elmentem tegnap az övére.

Így 72 felé persze nem most végzett. Igazából 59-ben járt a főiskola végére, úgyhogy most az aranydiplomáját kapta meg néhány korabeli évfolyamtársával együtt.

Egy ilyen diplomaosztó persze eleve tűrhetőbb, mint egy általános iskolai tanévzáró - határozott előnye vele szemben, hogy itt nem csacsascsáznak az ötödikesek -, de külön aranyos volt, ahogy az elején elmondták az öregek életét, és a kezükbe nyomták a cuccost. Mongyuk volt, aki érdekes érdekes felolvasandó életrajzot adott le magáról - "az 56-os forradalom hőse voltam" -, de hagyjuk.

Apám életrajzából persze kimaradt a legmagasabb szakmai elismerés meg a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, ami van neki (pedig ő állítólag beleírta), plusz épp lemerült az elem a fényképezőgépemben, de hát sebaj.

Majd remélem, Lóci is eljön, amikor én kapom meg az aranydiplomámat. 2043-ban. Az azér elég valószínű, hogy nekem nem lesznek olyan kitüntetéseim, amikről meg lehet feledkezni majd, de asse baj.

Az úgy jó lenne, ha a fiamnak is olyan apja lenne, amilyen nekem van.

Két nő

Délelőtt elindultunk a fiammal útlevelet intézni, mert hát el kéne már menni pár napra a tengerhez. Bevettük magunkat az okmányirodába, ahol is a félvállról pattogós információs néni erős portásmentalitásról téve tanúbizonyságot, vonakodott megosztani velünk a lényeges információkat, de végül nagy nehezen hajlandó volt elárulni, hogy nem jó úgy, ha a gyerek anyja csak később jön be aláírni, egyszerre kell menni, meg hogy születési anyakönyvi kivonat is kell (aszittem, ha már van előző útlevél, arra nem lesz szükség, de mégis van), meg hogy majd 12000 forintot kell befizetnem, ha sürgősségi.

Hát jó. Mivel a kiccsávó születési anyakönyvi kivonata itt most nem részletezendő bénázások miatt nem volt kéznél, besétáltunk a szomszédba a pógármesteri hivatalban, bekopogtunk az illetékes másik nénihez, és kértünk másolatot. A néni mosolyogva közölte, hogy nem fontos ám, egyszerűen feltelefonálnak az okmányirodából, és kész. Azért kiállított egy másolatot, de az rendesen 2000 forint, és semmi szükség rá, úgyhogy a következő ingyenes, de a célnak megfelelő technikát alkalmazta:

fogott egy posztitot, kiírta rá a nagykönyvből az adatokat, aztán lepecsételte. Úgyhogy kis sárga fecnin vittük a hiteles és a célnak tökéletesen megfelelő születésianyakönyvikivonat-másolatot.

Hihetetlen volt a különbség a mogorva seggfej okmányirodás meg a segítőkész anyakönyves nő között. Díjaznám, ha utóbbit klónoznánk a közhivatalokba, az előbbit meg elküldenénk valami kőbányába, ahová való.

Főleg, hogy az a 12 000 forint a végén 3000 volt, és kiderült, hogy az anyja is nyugodtan ráért volna bemenni később aláírni.

Papa

Béla 82 évet élt, ami nem kevés. De kilenc évvel volt fiatalabb nagypapámnál, aki a 91. évében csordultig van életerővel, életörömmel, és egészséges, mint a huzat. Csakhogy eltemette már a feleségét, egy unokáját, két öccsét. És ahogy vörös szemmel locsolgatta délután a kertben a virágokat, csak annyit mondott: bármennyire szereti az életet, mást már nem szeretne túlélni.

Amikor valaki azt mondja nekem, mennyire nem szeretne megöregedni, mindig a Papára gondolok, és arra, hogy egyáltalán nem bánom, ha meg kell majd öregednem - csak legyen erőm ilyennek lenni, amilyen ő. Ez persze nem változott szemernyit sem, de most esett le, hogy boldog öregembernek is szomorú dolog lehet lenni néha.

A kép különben kábé egy hete készült, Papa, aki mindig is a család villanyszerelője (meg egyáltalán: mindenese) volt, az én udvari lámpámat szereli a létra tetején. Még egyszer: decemberben volt 90 éves.

Rudi

Úgy tartja a családi legendárium, hogy a Túró Rudit nagypapám Béla nevű öccséről nevezték el. Persze ez biztosan nem igaz, de remekül hangzik, és a család emlékezetében valószínűleg most már így marad.

Az mindenesetre tény, hogy Bélát rokonai, barátai és üzletfelei gyakorta szólították Rudinak, jó humorú, végtelenül szeretetre méltó, karizmatikus figura volt. És az is tény, hogy a hetvenes évek elején a mátészalkai tejüzemben dolgozott, ahol akkor a Túró Rudit gyártották. Úgyhogy amikor ötéves korom tájékán náluk jártunk látogatóban, pár nap alatt annyit zabáltam be belőle (a pöttyös az igazi!), amennyit az időközben eltelt harmincegypár évben összesen sem, pedig azóta is szeretem.

Aztán nagypapámat és öccsét a szabolcsi faluból, ahol születtek, ugyanabba a városba, az ország túlvégére hozta a sors. Ahol ma Béla elment orvoshoz. A vizsgálat után kilépett a rendelőből, de nem érezte jól magát, és leült a váróban.

Mire bekiabáltak az orvosnak, és kiért utána, Béla már nem élt.

Banális talán búcsúnak, de megettem egy Túró Rudit. És csak én tudom, milyen szomorú nap a mai a pöttyös történetében. Isten veled, Béla.

I (egy másik)

I ippeg most fog éreccségizni, macerás élet áll mögötte, és igen instabil lelki világú leányzó. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy itt-ott a kanyarban ebből-abból megbukott jól, és meggyűlt a baja mindenféle tanárokkal. Mert ha leül, és rászánja magát, bármelyik tantárgy féléves anyagát simán megtanulja egy délután alatt.

Angolórákra például gyakorlatilag nem járt az első két évben, amíg nem én tanítottam, ugyanis idős kollégám, aki azóta nyugdíjba vonult, általában az óra ötödik percében kidobta ezért vagy azért. Csakhogy hiába volt minden angoltanulása ez a néhányszor öt perc, I úgy tud angolul, ahogy említett kolléga (with due respect - tényleg) sosem fog.

Abban nagyjából biztos vagyok, hogy ha besétált volna a tanáriba az osztályozó értekezletre, amikor róla volt szó, hát nem közülünk került volna ki a legintelligensebb versenyző a szobában. Aszongya, 136-os IQ-t mértek nála, én tán egy hangyasóhajnyival többre tippeltem volna, de legyen annyi. Az biztos, hogy ilyen elképesztő sebességű agyat 13 éves tanári pályafutásom alatt talán ha kettőt láttam rajta kívül.

Nu, oda akarok kilyukadni, hogy I negyedik év végén megbukott egy szakmai tantárgyból. Éreccségizni mehetett volna így is minden további nélkül persze, de a továbbtanulásról le kellett volna mondania egyelőre, még ha egészen más irányba is szeretne indulni, mint amiről a mi kis középiskolánk szól.

Említett buktató kolléga persze olyan, aki irdatlan hanggal szeret haragudni diákokra, akárkire, a világra, mindegy. I-vel meg ugyebár úgy kell bánni, mint a hímes tojással, borzasztó könnyen kiborul, elpöttyen, akár elsírja magát, utána meg már reménytelen. Na most kolléga nála is ordibálással próbálkozott, aztán meg még egy kis ordibálással, miután I a dolgozatok összes kérdéseire különféle jópofa sormintákat rajzolt válaszul. Így persze nem csoda az a bukás, meg ha az asztalra letett teljesítményt nézzük, jogos is.

Csak ő az, akinek simán az életét baszhatta volna el, ha nem könyörgi át a tanári kar. Ha most elmegy továbbtanulni, remélem, sínre kerül, és nem lesz gond. Ha egy év emiatt kimaradt volna, és csak tengett-lengett volna valahol, simán elkallódhatott volna. Kolléga végül kábé nyolcunk könyörgésére ingerülten átengedte I-t a maga igazságának őszinte tudatában - pedig igazsága az nem volt neki. Sosem értettem azokat a tanárokat, akiknek esze ágában nincs a diák mögött az embert is észrevenni. Ezek után meg asszem, I is érzi, hogy tartozik nekünk annyival, hogy megpróbálja komolyan venni a világot maga körül.

I-t szeretni kell, ilyen baromi egyszerű, és mindent, de mindent visszakap tőle az ember. Én meg persze olyan vagyok, hogy még a büdös dögöket is képes vagyok szeretni, nemhogy az ilyen imádni való hóttintelligens bolondokat, mint ő. Úgyhogy a minap, ahogy mentek el szerenád után, a kapuban I kissé becsípve a nyakamba borult, majd közölte, hogy "a tanár úr olyan, mintha a második apukám lenne, és egy kicsit szerelmes is vagyok".

Hát ha szerelmes nem is vagyok, de kicsit én is kezdtem már a tiszteletbeli lányomnak tekinteni a végére (egyébként gyakorlatilag egyidős vagyok az apjával), úgyhogy remélem, visszatalál a kopasz pocakoshoz néha, és elmeséli, hogy alakul az élete.

A Nap Embere díj

Hát vacilláltam, kinek adjam a Nap Embere díjat, és gondoltam többek között a műfű feltalálójára, merhogy amióta nem salakon kell ugrálnom, sokkal szebb a világ a hétfői kispályás meccseken.

De aztán rájöttem, hogy abban, hogy megint annyira jól éreztem magam a kapuban, és odaértem az alsó sarokra, amikor oda kellett, még a barátságos műfűnél is nagyobb szerepe volt annak, hogy a novemberi húzódás óta az istennek nem gyógyuló combomat végre alig éreztem, és nem volt bennem minden mozdulatnál a tizedmásodpercnyi késedelem, amit a fájdalomtól való félelem okoz. Az meg egy kék cucc miatt volt, amit úgy hívnak, hogy Arkánum Sportbalzsam (és ez itt most a szemérmetlen reklám helye). Mongyuk erősen fahéjillatú, és olyan szagom van tőle, mint valami egzotikus keleti prostituáltnak, de az nem baj. Meg aszongya, "ha ön elmúlt negyven éves". De én még neeeem!

Szóval a Nap Embere díjat megosztva adományozm J-nek, aki aszonta, hogy fekete nadálytő meg árnika, illetve a gyógynövényboltos néninek, aki a kezembe nyomta a cuccot, amelyikben mind a kettő benne van többek között. Szobrocskát nem ígérek.

Negyvennégy

Összevissza a beiktatásról, mert a mélypolitikai elemzést tán mégis inkább meghagynám azoknak, aki tudják, mit beszélnek:

1. Mekkora már, hogy a legfőbb bírónak egyetlen feladata van az egész ceremónián: előmondani az eskü 35 szóból álló szövegét - és elbassza?! Mondjuk szerintem direkt jópofa volt, és jót tett a hangulatnak, ahogy Obama majdnem elröhögte magát. (További aranyos részlet volt a földre ragasztott cédulák sora, amiből mindenki megtudhatta, hova kell álnia. Pont, mint az oviban, ahol krétával meghúzzák a vonalat, hogy ide kell állnod, Pistike (vö. Barackocska).)

2. Obama mocskosul tud beszélni. Mert kiállni x millió ember elé, és 18 percen keresztül ilyen brutálisan erős retorikát odarakni azért nem semmi feladat (Bush a töredékét nem tudta megoldani). Ez persze nagyon nem mond semmit arról, hogy milyen elnök lesz belőle.

3. "[...] a man whose father less than sixty years ago might not have been served at a local restaurant can now stand before you to take a most sacred oath." Bezony. És büszkék lehetnek magukra az amerikaiak. Nem is azért, mert megválasztottak egy feketét (jó, mulattot), mert persze pusztán azért, mert fekete, senki sem lesz alkalmas elnöknek, hanem azért, mert egy nagyszerű vezetőt (vagy legalábbis annak tetsző valakit) nem ejtettek azért, mert fekete, alig több mint 50 évvel azután, hogy Rosa Parks nem adta át a helyét a buszon, és alig több mint 40 évvel azután, hogy 1965-ben garantálták a feketék választójogát.

4. Mert ez egy nagyon kemény, nagyon éles beszéd volt, semmi kétség. Obama kertelés nélkül sorolta föl, mit kell kidobni a régiből és hogyan kell változtatni. Közben persze Bush ott ült a háttérben és jobb híján vigyorgott. Na most mindezek után a két hapsi fölállt, az új kikísérte a régit a helikopterhez (aminek "Marine One" helyett már "Executive One" volt a hívójele, hiszen nem az elnök utazott vele), kezet ráztak, puszilkóztak a csajokkal és integettek. Valószínűleg ami a politikát illeti, édes kevés dologban értenek egyet egymással, de jó tudják mind a ketten, hogy a másik is ugyanabból az országból akar valami élhető helyet csinálni. Bassza meg, de irigylem őket. Bár optimista vagyok, szentül hiszem, hogy kétszáz év, és az ilyesmi nekünk is menni fog.

5. Milyen lehetett már ma George W. Bushnak lenni? Végtére is vagy kétmillió ember jött ösze azért, mert meg akarták ünnepelni, hogy eltakarodik a (Horn Gáborra szólva) picsába (de lásd 4. pont). Mindent megkérdőjeleztek, amit csinált, neki pedig jó képet kellett vágnia hozzá. Az meg nemtom, nekem kissé visszás volt, hogy még a beiktatásért felelős kongresszusi bizottság elnöknője is azt ecsetelgette, milyen csodálatos ez az alkalom, és mekkora nagyszerű változások jönnek - neki azért illett volna méltóságteljesebbnek maradnia.

6. Nemtom, nekem, a hithű ateistának hülyén veszi ki magát ez a nagy közös imádkozás - még ha hülyeségnek is tartom egyesek azon próbálkozását, hogy megtiltassák a "So help me God"-ot. De hát ők tudják.

Nem értem

Ha meleg lennék, felvállnám. Kamingaut teljes gázzal. Azt hiszem. Persze baromi nehéz beleképzelnem magam annak az embernek a helyébe, aki soha végig nem mehetett a szerelmével az utcán kézenfogva, aki soha nem adhatatott neki egy búcsúcsókot, amikor kikísérte a vonathoz.

És persze azt sem tudom, milyen, amikor kiállok magamért, megpróbálom egy ellenséges vagy jobb esetben közönyös társadalomnak megmutatni, hogy létezem és önmagam szeretnék lenni, és erre némelyek azt találják adekvát válasznak, hogy hozzámvágnak ezt-azt.

Azt hiszem, csak néznék ki nagyon bután a fejemből, és nem érteném, miért zavarja a létezésem azokat a csuklyás alakokat ott a tojással, az utcakővel, a molotovkoktéllal a kezükben annyira, hogy fizikai valómban tartják helyesnek fenyegetni. Pedig nem ártottam senkinek.

Aztán még butábban néznék ki a fejemből, amikor a bírónő közli, hogy a fiúkat nem is kell megbüntetni, hiszen élelmiszerrel dobálózni frankó, nincs abban semmi. (A tárgyalóteremben kéne az ilyenhez hozzávágni egy dugig fazék romlott bablevest, ha következetes, úgyse büntethet meg.)*

Bosszantana, hogy sokan még mindig a tollboás transzvesztitákkal azonosítanak, pedig egyszerű, hétköznapi fickó vagyok, semmi más. Nem mintha a tollboásokkal bajom lenne, vagy bárkinek ártanának.

Megköszönném a rendőröknek, hogy megtették, amit tudtak, és megérteném, hogy nem mindig merték határozottabban használni a gumibotot vagy a könnygázt. És lélekben egy komplett élelmiszerraktárt vágnék annak a pártvezérnek a fejéhez, aki szerint a rendőrségnek határozottabban kellett volna fellépnie, mert a lelkes rajongókkal ellentétben nem vagyok annyira hülye, hogy ne emlékezzem rá, amikor éppen ő hisztizett a gumilövedékek meg a gumibotok miatt. (De igazából nem vágnék hozzá semmit, nem vagyok olyan.)

___________________________

No de az utolsó csekkolásnál még heteró voltam, a jelek szerint most már az is maradok. De akkor se értem.


*Hopp, tán mégse olyan következetesek.

I

I a legeslegjobb tanuló volt az idén nálunk éreccségizők közül. Intelligens, szorgalmas, elbűvölő csaj, ennél sokkal jobb iskolában is bőven megállta volna a helyét. Az angollal kezdett, persze ötös with flying colours, nem volt kétségem felőle előzetesen sem. Magyar sima ügy, töri sima ügy. És jött a biológia.

Amikor leült, még mondtam is neki valami vicceset, mert neki lehet, úgyse zökken ki, úgyis csípőből mondja majd. És így is volt. Amíg valahogy össze nem kevert két izét egymással. Nem nagyon figyeltem addig, megint mondtam valami barátságost a sarokból, és ahogy visszanézett rám, csillogott a szeme. Aztán némi visszafogott sírdogálás és tanári vigasztalás után vett egy mély levegőt, és a lehető legvilágosabban felépítve és a lehető legpontosabban lenyomta még a B-tételt is.

Amikor kiment, kimentem utána megnézni, mi van vele. Elkenődött smink, oldódó feszültség. Olyan édes volt, hogy még picit meg is öleltem, aztán elzavartam lovagolni, merthogy állítólag az nyugtatja meg.

Tulajdonképpen az egészben az az érdekes, hogy mennyire nem ismeri az ember a diákjait még pár év után sem. Merthogy I-ről azt el tudtam volna képzelni, hogy mosolyogva, a feszültség legkisebb nyoma nélkül leéreccségizik, esetleg azt is, hogy ha tele van a töke, odacsapja a cuccait, és kirobog a teremből. De azt, hogy elpityergi magát felelet közben, hát, sose gondoltam volna.

Vannak pedig, akiket nagyon is jó lenne nem csak diákként, de emberként is sokkal jobban ismerni. I ilyen.

A (UPDATE)

Hát ebből lehetne egy jó ki pszichologizálós poszt, de nem lesz, inkább bele se akarok gondolni, mit élhetnek át a szereplők, úgyhogy inkább viszonylag rövidre fogva:

Szóval A az osztályomba jár, lány a kevésbé szűzies fajtából. 15 éves. Terhes.

(Érdekelne különben, hogy ezek a nagyon nagy fiúk meg lányok, akik már ennyire kiválóan érettnek érzik magukat rá, hogy dugjanak, mit tudnak a dolog lehetséges következményeiről meg arról, hogy hogyan lehet tenni ellene. Annyit mindenesetre én is leszűrtem az esetből, hogy valami szexuális tanácsadót ildomos lenne beszervezni nekik.)

A legenda szerint a pasi 21, és már van két gyereke valami más csaj(ok?)tól. És a családjával együtt meg akarná tartani ezt is. A pedig tök későn mert szólni az anyjának is (aki, hogy vidámabb legyen a sztori, rákos, és vagy két éve, vagy két hete van hátra), meg mindenkinek, úgyhogy majdnem frankón kicsúszott az időből, hogy abortuszra mehessen egyáltalán.

Annyi szerencséje volt, hogy az osztálybeli legjobb barátnője, F, nem hagyta annyiban, és addig rugdosta meg hurcolászta a kórházba, hogy alakultak a dolgok, és most pénteken az anyukájával a családsegítőnél van jelenése, ahol meg kell hoznia a végleges döntést.

A - legalábbis nekem azt mondta - mindenképpen el akarja vetetni azt a gyereket, és mondhatnak a katolikusok akármit, 15 évesen ezt kell tennie. Ettől még ez kegyetlen döntés így is, ebben a helyzetben is, 15 évesen is. F mesélte, hogy együtt voltak ultrahangon, A a 12. hétben van, a baba vagy öt centi, látszanak a végtagjai, minden. És ez bizony megérintette még őt is nagyon, hát még A-t, aki az anyukája lehetne ennek a picinek egyszer. Mégsincs más választása.

Hú.

UPDATE

A befeküdt a kórházba, és elvileg túlvan az abortuszon - F-től tudom megint, hogy nem sima az ügy, gyakorlatilag meg kell szülnie a halott gyereket. Hát inkább ebbe se gondolok bele.

Éreccségi szünet után jön iskolába megint, és kurvára remélem, hogy senki sem ítélkezni áll neki fölötte, hanem inkább megpróbál segíteni, hogy visszarakjuk a sínre szegényt.

S, F és egy KO

S már a húsz felé közelít, hatodéves, idén végez. Hála az égnek. Mindenkinek keményen tele van az összes szóbajöhető testrésze vele, tanároknak, diákoknak, szerintem a takarítónéniknek is. Soha a büdös életben nem strapálta magát, de annyira nem hülye, valahogy a végén mindig mindenből átment. Viszont arrogáns, idióta, agresszív, semmiféle késztetés nincs benne arra, hogy bárkivel normális hangnemben beszéljen. Engem elfogad, én az ilyen idiótákat is emberszámba veszem, és ez annyiban kifizetődik, hogy azért valamelyest szót értek vele; de ezzel nagyjából egyedül vagyok talán, és hallgatni rám se hallgat.

S példás rendszerességgel buzerálja az alsóbb éveseket meg mindenki mást is. Ott köt bele a szembe jövő kisebbekbe, ahol tud. Nem veszélyes csávó, csak a pofája nagy, úgyhogy asszem, nem fél tőle senki, inkább megvetik és a pokolba kívánják.

Történt a múlt héten, hogy odakint heveny dohányzás közbe beszólt valamelyik ifjabb titánnak, miszerint "büdös cigány". (S fehér ember, ha valaki csak őt ismerné közülünk, azzal a lendülettel lenne rasszista, és utálna minden fehéret.) A hibát ott követte el, hogy ennek fültanúja volt F, egy maga korabeli cigány fiú, akinek megvolt mindig a maga baja, tanulni sose tanult, ketteskékkel átcsúszott, de én alapvetően tisztességes és jószándékú valakinek ismertem meg.

Nem, nem az történt, hogy F kapásból bemosott egyet S-nek. A következő szünetben, amikor szembejött vele a folyosón, lekapcsolta az igazgatóhelyettest, és szólt neki, hogy készítse a tollát, hamarosan igazgatói intőt kell írnia az ellenőrzőbe, ugyanis elveri S-t, mint a répát. A igazgatóhelyettes igyekezett rávenni, hogy bírjon ki még egy hónapot, akkor mind a ketten végeznek, utána meg felnőtt emberek módjára intézzék el egymás között, ahogy akarják. F hajthatatlan volt. Másnap odakint megintcsak heveny dohányzás közben S mellé lépett, és akkorát húzott be neki, hogy a kerítés adta a másikat. A legenda szerint, amikor S éppen feltápászkodott volna, kapott még egyet az állcsúcsára, amitől izibe visszazuhant a földre. Amikor végül valahogy talpra kászálódott, állítólag csak annyit mondott: "te vagy az erősebb, és akkor mi van?" Viszont azóta nem volt gond vele az alsóbb évesek között.

Az igazgatói irodában később megbeszélték velük, nem kaptak semmi írásos hülyeséget, csak valami békíttető tárgyalást zavartak le. Viszont a tanáriban titkon megszavaztunk F-nek egy igazgatói dicséretet. Megérdemelte volna.

S-t állítólag verik otthon a mai napig, az apjának gyakorlatilag mindig is ez volt a kommunikációs stratégiája. Ha valóban így van, különösebben nem csodálom, hogy másból nem ért, csak egy kiadós pofonból. Ha a sikítófrász is kap el, ha egy időzónában kell tartózkodnom vele, alapvetően nem haragszom rá. Sajnálom. És baromi kíváncsi lennék, mi lesz belőle, ha nagy lesz.

P (UPDATE)

P. Az egyik legböcsületesebb, legtisztességesebb, legszorgalmasabb gyerek az osztályomban, az iskolában, a kollégiumban. Az egyik, akivel nyilvánvalóan törődnek otthon, ez csak őt ismerve is egyértelmű, de az anyukája is ott volt a szülőiken, érdeklődött, intelligens volt - szóval olyan normális. Amilyennek minden szülőnek kéne lennie.

Ma csak negyedik órám volt, fél 11 előtt kocogtam be az iskolába (bocs, L). A tanáriban lelkesen közlik, hogy P-t tegnap este mentő vitte el a koliból, annyira berúgott. Összehányta meg összefosta a ruháját (V, mindannyiuk tyúkanyója az osztályban, kimosta!), de állítólag a zuhanyozót meg a folyosót is jól telefosta. Hárman voltak inni, a két másik srácnak nem lett nagyobb baja, igazából nem világos, hogy csak kevesebbet ittak vagy jobban bírták.

Mivel soha a legkisebb gond nem volt vele, a tanárok és a diákok is szeretik meg becsülik, P megússza egy kollégiumvezetői intéssel meg egy jó kis beszélgetéssel velem, meg hát gondolom az anyjával.

Akárhogy is.

Egy: miért? Búbánatos halál tudja. Majd ha elbeszélgettem vele, apdételem a posztot, hátha okosabb leszek.

Kettő: valahogy meg kell tanulni a kulturált meg normális alkoholizálást ennyi idős korban. Nem úgy, hogy bebasznak minden egyes buliban a hétvégén, és akkor milyen jó laza fejek, asszem. Meg igazából az amerikai módszerben sem hiszek, ahol 21 éves kor alatt ugyebár szabálysértés egy korty sör is (vicces volt, ahogy 32 éves fejjel nem kaptam sört ID nélkül Chicagóban annó, pedig hát azért nem néztem ki 21-nek). Ott is csak az lehet a végén, hogy ennyi tiltás után, ha rászabadulnak az alkoholra, nem tudják, mi a határ. Szóval nincs világmegváltó ötletem, de valahogy hiszek benne, hogy a saját fiammal majd meg tudom oldani az ilyesmit. Asszem, nem igazán a tanár felelőssége ez, milliószor inkább a szülőé.

Három: P atomrészegen állítólag kissé megütötte az őt lefogni próbáló mentőst. Mesélik, a mentős erre azt felelte: "Kis agresszív cigánygyerek vagy, mint a többi." Ó, bassza meg, de ki kéne rúgni az ilyet. Mi köze hozzá az idiótának, hogy fehér, cigány, kínai, izlandi vagy maori az a páciens? Abszolút elhiszem, hogy nem kellemes egy agresszív részeghez kivonulni (ha 15 éves is), de tartsa már meg magának a véleményét, és ne csináljon úgy, mintha a bőrszín alapfeltétele lenne a seggrészegségnek vagy a seggrészeg agresszivitásnak. És szinte mindegy, hogy a világ egyik legszelídebb gyerekének szólt be (aki értelemszerűen semmire nem emlékszik az egészből). P a piától hány, én a kis hétköznapi rasszizmustól, ez van.

Különben meg ez utóbbiban az a legjobb, hogy a srác (nem cigány), aki ezt elmesélte nekem, éppen úgy ki volt akadva, mint én.

UPDATE:
Később P azt mondta, úgy érzi, szégyent hozott saját magára, a társaira, a szüleire, és soha többé ilyen elő nem fog fordulni. Elhiszem neki. Good for him.

He, who knocked that bastard off

Olvasom, hogy meghalt Sir Edmund Hillary. Sosem tudtam róla sokat, most utánaolvasgattam (idő hiányában kissé felületesen) azért, de mindegy is. Mindig is az ő mászása a számos nyelven beszélő, de írástudatlan Tenzig Norgayjal (aki már 1986-ban meghalt) volt az egyik leghátborzongatóbb "milyen lehet már" dolog bennem, azt hiszem.

Balatonátúszás után szokott eszembe jutni, amikor azon filózom, miért kellett nekem végigszenvedtem azt a két-három órát a vízben: because it was there. Erre persze basszus most kell megtudnom, hogy ezt nem is Hillary mondta, hanem George Mallory (de lehet, hogy ő sem), aki 1924-ben vagy feljutott az Everestre, vagy nem, le mindenesetre nem jött, 1999-ben találták meg a holttestét. (És 95-ben Mallory unokája felment - ez szép, ha ő lett volna a nagyapám, szerintem én is megcsinálom bármi áron.)

No de maradjunk Hillaryéknál.

Szóval milyen lehetett már ott állni 1953 május 29-én a legeslegmagasabb hegy legeslegtetején, és lenézni a világra?

Hátborzongató belegondolni, mit érezhetett az a két ember. Jó, hát biztos ma se semmi, de amikor tucatjával járnak expedíciók odafent, és 25 000 dolláros engedély megváltása után amatőröket is felvisznek (felteszem, azért nem akárkit), az már mégse ugyanaz.

Ilyenkor persze megint előjön az emberben rejlő kisfú: ha nagy leszek, majd én is, mondja valami odabent, és a franc se akar tudomást venni róla, hogy nem úgy megy a.

Ketten a családból

Nagypapám ma 89 éves, apám (aki a veje, nem a fia) tegnapelőtt volt 70. Nagyapám, aki a maga korával simán a legegészségesebb a családban, erőlködés nélkül letagadhatna egy vödörnyi évet abból a majd' kilenc évtizedből - marha szívesen leszek én is ennyi idős, ha bír bennem ennyi testi meg lelkierő maradni. Apám meg él, és egyáltalán nem is néz ki rosszul - a januári riadalmak után pedig ez nagyon nagy szó.

Jó, hogy vannak. Kellenek nagyon.

E

E 16 éves, vékony és magas, (tagadja bár, de) szőke, kék szemű lány. Szép. Nagyon. Tudja magáról. Ciki neki. Nem mondja, de egyértelmű, hogy szívesebben lenne csúnya. Mindenesetre brutális bakanccsal meg a nőietlenség egyéb kellékeivel tesz róla, hogy cicababának senki se nézze, de szépség az szépség, aura az aura, bomlani fognak utána a pasik mindig (hej, ha 18 lennék). E szeméből mindeközben csillagközi távolságokra süt az intelligencia. E idén másodszor elsős, tavaly nyolc tárgyból bukott.

Fura ez. Szakszerű pszichológiai helyzetelemzésem szerint E-nek borzasztó fontos, hogy még véletlenül se álljon be a sorba, még véletlenül se feleljen meg semmiféle elvárásnak. Ezt aztán úgy oldotta meg, hogy ha tudta a választ, se felelt mindenféle jöttment tanárok kérdéseire, és folyamatosan összerúgta a port mindenkivel a kollégiumi nevelőket is beleértve, mindenféle náci társaságokba járt, meg tartok tőle, jár most is (de már közöltem vele, hogy ugyan én az ilyesmitől hányok, de csinálja felőlem, majd kinövi - és ki fogja).

Tavaly nem tanítottam, csak a rettenetes hírét ismertem, azt hittem, valami kezelhetetlen borzalom vár rám, ha egyszer az utamba hozza a sors. Aztán május után az utolsó pár hétre megkaptam az osztályt, bementem, ránéztem, visszanézett rám, és azóta bírjuk egymást. A nyolc bukás után idén úgy hozta a sors, hogy az osztályfőnöke vagyok, látom sűrűn, beszélgetek vele, amennyit bírok - terelem. Úgy érzem, hagyja magát. Valahol a botrányhős alatt elrejtve ott van egy iszonyú jószándékú, kedves lány, akit lenyomott magában, és most bújik lassan előfele. Már a kollégákat se hallom panaszkodni rá. Aminek marhára örülök, hogy beszállt a suli kézilabdacsapatába, és lelkes, és fontos neki, hogy benne van egy ilyen, amúgy alapvetően egészen jó fej csajokból álló közösségben. (Ez az egész épp arról jutott eszembe, hogy a mai (a múlt hetivel ellentétben epifánia nélküli, bár szintén győztes) focimeccs után összefutottam vele, amint éppen frusztrált volt, amiért nem tudott miattunk bemenni a terembe magánszorgalomból dobálni kicsit.)

Az anyja egyedül neveli, és a jelek szerint szarik rá (szülőire nem jött, keresni sose keresett, E állítólag azért nem iratkozott át a nyáron egy pécsi iskolába, mert baszott elintézni a papírmunkát). A tanárok egy része vagy zsigerből utálja, vagy szintén szarik rá.

Hát bassza meg, én meg nem hagyom elveszni. Ebből a lányból akármi is lehet, csak rá kell jönnie, hogy abból a sorból úgy is ki lehet lógni, ha valami értelmesre fordítja azt a töménytelen észt, ami az U18-as kategória legszebb szempárja mögött lakik.

Tanárok kis állatkertje

Biztos más pályákon is vannak tökéletesen alkalmatlanok, de hát én persze a tanárokat látom közelről.

Vannak az alaptípusok, mint az amúgy is kissé tehetségtelen diákoknak semmit el nem magyarázó matektanár, aki aztán lazán hülyézik le mindenkit, aki nem fogja föl kapásból, ami pedig neki oly világos. Nála aztán buknak matekból a népek töménytelen mennyiségben.

Ott van még a kissé szerencsétlen, de naív fiatal magyartanárnő, aki minimális fegyelmet sem tud tartani, pedighát egészen jó ember (talán éppen ez a baj), csak a karizma meg az erély hiányzik belőle, úgyhogy a gaz tanulóifjúság visszaél az áldott jószívűségével - pedig valójában szeretik, és sajnálják is kicsit, hogy megszivatják, de hát ilyen a természetük, mint a fabulabéli skorpiónak.

Van aztán a hisztérikus picsa, akinek komoly stresszt okoz, hogy egyáltalán gyerekek között kell lennie, úgyhogy nem nagy ügy kikészíteni, és ki is készítik rendesen minden adandó alkalommal. Ő az, aki tehetetlenségében sűrűn zavar ki pácienseket az óráról, de alkalomadtán maga is kivágtat frusztráltan és zokogva.

Ismerünk még midannyian aljas gennyládákat is (többnyire középkorú vagy nyugdíj felé haladó nők tartoznak ebbe a fajba), akik imádnak minél rosszabb jegyeket adni, és okkal vagy ok nélkül megszégyeníteni a gyereket. Ha az ilyen magyartanár, akkor van például töménytelen bukás a helyesírás miatt (tulajdonképpen ez a helyesírás egyik fő funkciója: hogy bunkó legyen az ilyen alakok kezében, amivel aztán odasújthatnak, ahová jónak látják).

Ne feledkezzünk meg a tornatanárról se (akkor se testnevelő, hívják úgy magukat, ha nekik jólesik), amelynek létezik a gyereket izzasztó, kissé szadista alfaja (én simán ilyen lennék, ha tornatanár lennék), meg a másik, aki bedobja a labdát, aztán leül a tanáriban és elolvassa a Blikket, amíg a fiúk fociznak, a lányok meg lézengenek (a többség nyilván le se vetkőzött), és a pasijaikról meg a plázáról beszélgetnek.

Satöbbi.

De hogy hová sorolnám be az osztályomban gyűrődő némettanánőt, azt nem tudom. Volt már, hogy húszéves ötödévesek színeztek órán, mert épp az jutott eszébe feladatnak. Ma azzal akasztott ki az egyik srác, hogy egytől ezerig le kelett írnia németül a számokat - már vagy hatszáznál tartott (tele volt egy csomó oldal gyöngybetűkkel), amikor kollegina közölte vele, hogy ez így nem jó, mert úgyis másolta.

A minap jött valaki, hogy az osztályomban A betette a szekrénybe T-t. Az üvegajtósba. Az üvegajtón keresztül. Rohantam megnézni, mindenki él-e. Éltek, és közölték velem, hogy a dolog nem ám szünetben történt, hanem németórán.

Tanárnő később megkérdezte M-től, hogy mégis, mi a fenét lehet csinálni, ha felállnak órán. Hát erre M nem tudott válaszolni saját bevallása szerint, mint ahogy én se tudtam volna. Vagy tud az ember valami egészséges osztálytermi légkört kialakítani, amibe kinek-kinek ízlése szerint ez vagy az belefér (nálam simán sokkal több, mint másnál, és ez tök jól is van így), vagy hagyja, hogy a gyerekek terrorizálják. Ezt nem lehet tanárképző főiskolán tanulni attól tartok.

Az már hab a tortán, hogy két nappal később S barátom szintén németóra közepén jónak látta dezodort fújni a padra és meggyújtani. Persze igazgatói lett a végeredmény, ami tulajdonképpen egy marhaság. Lehet, hogy talán inkább egy olyan tanár kellett volna, akinek az óráján az ifjú titánnak eszébe se jut felgyújtani a padot vagy beletenni a másikat az üvegajtóba - és ideális esetben nem azért, mert annyira fél tőle, hanem mert... nem.

A folytatásban: mégis, milyen tanár vagyok én szerintem?