Amikor apa hülye kissé

Hollywoodi filmekben szokott lenni olyan, hogy hülye apuka elfelejt elmenni a gyerekért az iskolába. Hát ezt én ma eljátszottam egy az egyben.

Csütörtökön az anyja szokta elhozni Lócit a suliból, most viszont valami dolga volt, és tegnap megkért, hogy szóljak apámnak, mert ő nem tud elmenni érte (ilyenkor apám az ügyeletes elmenőember, mert nekem alapból órám van). Hát én meg simán elfelejtettem szólni.

Apámnak 12.40-re kelett volna odaérni Lóciért, de hát persze fogalma sem volt róla, hogy ott kéne lennie. Nekem egészen pontosan 12.40-kor jutott eszembe, hgoy gebasz van. A szalagavatós fényképezkedés miatt amúgy se tartottam órát, úgyhogy nem apámat hívtam már, hanem bevágódtam a kocsiba, és áthágva minden létező sebességkorlátozást, fittyet hányva pimf előzni tilos táblákra, útnak eredtem. Úgy negyedóra késéssel értem a sulihoz, csakhgoy Lócit sehol nem találtam.

Nem mondanám, hogy ideges voltam, mert azért nagyfiú ő már, és reggel egyedül is jár suliba amúgy, de hát csak meg volt beszélve, hogy ott lesz érte valaki, és nem volt.

Amikor utolértem kocsival, már jött ki a házuk kapuján, miután felment a lakásba, és nyugtázta, hogy nincs otthon az anyja, ezért továbbindult a nagyszülőkhöz.  A legkisebb mértekben sem volt fölzaklatva. Beült a kocsiba, közölte, hogy "hát úgy sejtem, anya persze elfelejtett szólni a papának, hogy jöjjön el értem", és vigyorgott, mint a tejbetök.

A tanulság leginkább, hogy 1, hülye vagy, Gergő, de nem nagy baj, 2, nem kell félteni Lócit, feltalálja magát, tényleg nagyfiú már (a képen például mosogat); 3, tán kéne már neki venni egy mobiltelefont, ha már nagyjából az összes osztálytársának úgyis van évek óta.

Amúgy nagyon édes, hogy az anyjára próbálta kenni az egészet, de persze felvilágosítottam, hogy én voltam a hunyó, nem anya, majd leszállítottam a nagyszülőkhöz, és mentem vissza a fényképezkedők körül legyeskedni. (Mellesleg egyre jobban csípem az osztályomat, majd egyszer mesélek róluk.)

KL: Fekete-erdő

Lóci kitalált egy csomó ilyet, majd fölrakom a többit is, kezdetnek világosodjatok meg, hogyan lett a Fekete-erdő.

Fekete-erdő

Egyszer Németországban annyira elszaporodtak a rablóbandák, akik kifosztották a városokat, hogy Isten annyira megharagudott, hogy a németek országa fölé hatalmas fekete villámló felleget küldött. Ez a vihar a Fekete-erdőt érte el elsőként. A villámok lesújtottak az erdőre, és lángba borították. Meghallotta ezt a német herceg, és elhatározta, hogy megmenti az országot. Elindult, hogy megkérje Istent, bocsásson meg a németeknek. Hosszú út után megtalálta Isten titkos palotáját.

Bebocsátást kért, bement, és arra kérte Istent, hogy ne pusztítsa el az országát. Cserébe ő megbünteti a rablókat. Isten megengedte, és elvonta a viharfelleget Németország fölül. A Fekete-erdő hamuvá égett, és kopár fekete fák álltak mindenhol.

Idővel az erdő újra kihajtott, de az egykori leégése miatt azóta is Fekete-erdő a neve.

kl

Ha érted, amit szájal, nem talján, ha nem érted, talján

Van nekünk ez az olasz testvériskolánk Rómától 60 kilométerre délre. A dolog szuper, minden évben mehetnek a tizenegyedikesek egy hétre, onnan meg ősszel jön a cserecsapat. Én már voltam egyszer négy évvel ezelőtt, és mivel ippeg tizenegyedikes osztályfőnök vagyok, megint rám került a sor.

Nem köll izgulni, egészen biztosan nem fogom én itt felidézni az egészet, csak egy-két dolgot említenék meg amúgy random.

1. A kevesebb néha több. Mesésebbnél mesésebb dolgokat láttunk, és eljutottunk olyan helyekre is, ahová turisták talán ritkábban, hiszen a fossanovai apátság, Sperlonga vagy főleg Sermoneta városa nem tartoznak a sűrűn emlegetett látványosságok közé. Csakhogy hat nap alatt végigrohanni mindazt, amit végigrohantunk, szinte embertelen. Fájt volna a szívem bármit is kihagyni, mégis azt mondom: egy-két dolgot ki kellett volna. Akkor a diákokban is több maradt volna az élményekből és kevesebb a fáradtságból.

Mert azért jó fejek voltak, és igenis értékelték, amit láttak, csak hát a tempó azért nem tett jót. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy a Colosseumot meg a Forum Romanumot hőségriadó idején sikerült bejárni, simán 40 fokban.

2. Imádom a gyerekemet. Végig bírta a tempót, nem nyafogott egy picit se, és imádta, hogy azokon a helyeken járhat, amikről annyi mindent látott meg olvasott. A Colosseumban konkrétan olyan előadást rittyentett, hogy a fele az ezerszer arra járt idegenvezetőszerűségnek is új volt. Marhára élvezem, hogy érdemes elvinni kirándulni bárhová, mert tudja, hová megy, érdekli, hová megy, és mindent tudni akar.

Azon kicsit meglepődtem, hogy nem a lányok istápolgatták, hanem a fiúk szórakoztak vele nagyszerűen. De hát végül is már nagyfiú, szóval tökéletesen be tud szállni a tengerben hancúrozásba, és ha nem is ő hajigálja a nagyobbakat, őt magát remekül lehet hajigálni. A lányok észre se nagyon vették, de hát persze ez nem baj egyáltalán.

Ha meg már Lóci meg nagyfiú, vasárnap, éppen a búcsúvacsoránk napján lett 11. éves. Erre akkora születésnapi tortát kapott az olaszoktól, hogy életében nem lesz neki méretben ehhez fogható - persze vagy 40 emberre készült, nem csoda. Iszonyú jó fejek voltak, és Lócinak is marha jól esett a dolog. Csak azért haragszom magamra, mert nem videóztam le, ahogy vagy húszan éneklik neki a Happy Birhtdayt - olaszul.

3. Irdatlan nehezen viselem az autokrata embereket. Márpedig a kolléga, aki a csoport vezetésével volt megbízva, az volt. Senkit semmiről meg nem kérdezett, csak közölte a döntéseit, és nem volt hajlandó tárgyalni róluk. Bejelentette például, hgoy 11-kor takarodó - aztán nem tudom, mennyire csodálkozott, hogy mi nem foglalkozunk vele, és ő kergeti a diákokat a folyosón. Miután elaludt, és a gyerekek előkerültek megint, elég jól elvoltunk velük.

Nemtom, azért szerintem őrültség hosszú és fárasztó napok után gyakorlatilag megfosztani a diákokat attól, hogy kicsit lazuljanak, biliárdozzanak, beszélgessenek, ne adj isten, borozzanak egy kicsit. Persze, amikor az egyik igen bebaszott, azt én is helyreraktam. A határokat meg kell találni, de nem túlzott és komolyan nem vehető szigorral. Ráadásul a kollégákat sem kéne úgy kezelni, mintha egyszerű alárendeltek lennének a Magyar Néphadseregben.

Azért kedvenc csoportvezetőnket végül sikerült lebeszélni róla, hogy frissen vásárolt Mussolinis kötényében mondja el a búcsúbeszédet magát Benito bácsit is belekeverve.

4. Dilisek ezek a rómaiak. Szóval jó gyerekek meg minden (bár az a faszi, aki Rómában körbekergetett minket, nemigen vette észre, hogy nem egyedül korzózik kedvére), de a lazaságuk bár voltaképp szimptaikus, néha bosszantó tud lenni. Sperlongában teszem azt, közölték, hogy ötre jöjjön vissza értünk a busz. Olyan negyed hat körül oda is ért a csapat a megbeszélt helyre, a busz is ott volt, csak a kolleganők meg a velük együtt hátul érkező olaszok tűntek el a balfenéken. Mint kiderült, beültek kávézni. Miután megtaláltuk őket, szóltunk vagy háromszor, hogy a rendőrök már el akarnának kergetni bennünket a helyijáratú busz megállójából, de ők higgadtan kávéztak tovább, mondván, hgoy a busznak nem ötkor kellett jönnie, hanem öt körül. Otthagytuk őket a picsába, nem volt más választásunk, aztán a városon kívülről visszamentünk értük. Öt körül, vontak vállat ismét szeretetreméltó (tényleg) házigazdáink.

Ekkor negyed hét volt.

SVO

Egyetlen gyermekem a szokásos napirenddel ellentétben nem volt itt hét közben, mert eljött látogatóba ex anyukája, és vele töltötte a délutánokat (jóban vagyunk különben meg minden, és az ember nyilván megérti a nagymama unoka iránti vágyát, úgyhogy rendben is volt ez így). Lócinak azért a jelek szerint hiányoztam, mert aztán viszont az anyja elutazott, és péntek este beállított hétvégére, mire úgy ugrott a nyakamba, mintha időtlen idők óta nem látott volna, pedig még hát így is kétszer vittem úszni a héten.

Szóval az jutott eszembe, hogy mennyire szerencsés elvált apuka is vagyok én voltaképpen, Lóci meg mennyire szerencsés elvált szülők gyereke.

De nem is ezért álltam neki írni, hanem a ma reggelért. Lóci ébren volt már, én még félig inkább aludtam, amikor odmászott mellém, megbökött, és aszonta: "Apa, figyelj..." Aztán összeszedve minden tőlem összeszedett, még kezdő angoltudását: "I like my father."

Hádde majdnem megkönnyeztem, komolyan mondom.

Pun (intended)

Szánalmas, mennyire nem érek rá mostanság megint írni, kcsit fáj rálesnem a blogra esténként, hogy ilyen régen nem változik semmi. De hát ez van, szerencsére nem unatkozom, és ide már kevés energiám marad.

Melókról is fogok, mert történtek érdekes dolgok, de most nem azt akarom mondani, hanem hogy ma reggel voltunk nyílt napon Lócinál. Az első óra nyelvtan volt, azt kihagytam, mert elkéretőznöm is macerás lett volna a saját iskolámból úgy, meg őszintén szólva a nyelvtan csak elborzaszt (erről talán külön posztban, remélem, nem csak terv marad).

A második óra töri volt, arra értem oda, és mivel a főnök kedvenc tárgya, amiből csillagos ötösnél nem nagyon szokott rosszabbat hozni, kíváncsi is voltam.

Elképesztő dolgok történtek. Például becsöngetéskor mindenki a helyére ment, és ott várták a tanárnénit. Hát ezt én a 9. a-ban szeptember óta nem tudom elérni, komolyan. Azok mindig a folyosón, vagy jobb esetben a küszöbön tolonganak, és igen nagy tehetetlenséggel indulnak el a helyükre, amikor meglátnak. Persze nincs kétségem, hogy az ötödikesek is ki fogják nőni ezt a rendesgyerekesdit, mire középiskolába kerülnek.

Persze nem ez volt a legjobb, hanem az, hogy egy jó tanár jó órát tartott. Meg lehetett érteni, miért szeretik a gyerekek a történelmet, és miért van belőle jó jegyük. Egy olyan pedagógus szaladgált a teremben, akit egyrészt érdekelt a saját tantárgya, másrészt láthatólag szerette a gyerekeket, harmadrészt nem utálta a gondolatot, hogy ott van, ahol. Még a rémes hajszínét is megbocsátottam, esküszöm.

Lóci drága nem esett ki a padból a jelentkezéstől, pedig töriből azt hittem, ki fog. Azért ha félénken is, de nyújtogatta a kezét, és a végén ő említette a sóval behintősdit, szóval néma sem maradt.

Utána azt mondta, azért zavarta az a sok szülő hátul, meg azt hitte, majd csúnyán nézek rá, ha hülyeséget mond. De basszus, hogy ezt honnan szedte? Jó, a matekháziknál néha kiakasztott, de hát akkor se téptem le a fejét nyilván, és ez meg mégse matekóra volt. Ha valami miatt nyaggatom, az mindig a vállalkozókedv hiánya, és őszintén vallom azt, amit a világ legviccessebb és egyik legjobb töritanára mondott annak idején: "Hülyeséget szabad mondani. Ha kiadták volna azt a sok hülyeséget, amit én egyetemen összehordtam, ma is menne a sorozat."

És legalább én is felfrissítettem magam a második meg a harmadik pun háborúból.

Apja fia

Az úgy volt, hogy ex meg Lóci az őszi szünet előtt odébbköltöztek néhány utcányival. Eltelt vagy egy-két hét és egyik délután ex megkért, hogy menjünk el a régi helyre, és hozzuk el a Lóci biciklijét a pincéből, merthogy az még ott maradt. Elmentünk hát kettesben - még a főnök vezetett be a hátsó ajtón a lépcsőházba bejutás rejtelmeibe -, és elhelyeztük nálunk az amúgy Mike névre hallgató sárga jószágot.

Vagy két héttel később ex a telefonban azt mondja, képzeljem, ellopták Lóci biciklijét. Mondom, mi van?, hát itt van nálam. Kiderült, hogy egyetlen drága szórakozott gyermekem az "elmentetek Apával a bicikliért?" kérdésre többszöri határozott nemmel felelt. Ezek után ex bevágta magát egy taxiba, elment a bringáért, és persze nem találta a pincében, mire Lócival rendesen csüggeszteni kezdték az orrukat, és bánkódtak az eset fölött. És a drágámnak még mindig nem jutott eszébe, hogy személyesen szállította át hozzám azt a biciklit.

No mindegy, masina meglett, volt nagy örömködés, meg bolondgyerek-letolás (második mozgószabály!).

Erre ma meg. Reggel az anyja vitte suliba, délután én mentem érte. Este viszem vissza exhez, aki egyből azt kérdezi: hol a bicikli? Mint kiderült, reggel azzal mentek el, a büdös kölke meg simán elfelejtette, hogy ott van lezárva, és frankón a sulinál hagytuk. Úgyhogy mentem este féltízkor ellopni a gyerek biciklijét az iskolaudvarból, kerítésmászással tarkítva persze, mert a kapu zárva volt. Szerencsére nem szólalt meg riasztó, és nem jött senki, hogy megkérdezze, mi a francot keresek ott.

Jó, hogy az én génjeimmel ez annyira nem meglepő, de mégis, mi a francot lehet kezdeni egy ennyire szórakozott gyerekkel?

A szakácsművészet ifjú mestere

Kajának kaja, de nem Lucullus. Gyermekem valamilyen obskúrus tévéműsorból kinézett magának egy elég idétlen receptet, és a minap nekiállt főzni. Mongyuk nem először, már együtt is csináltunk kaját, a nagyanyja instrukciói alapján meg már sütött sütit is tök egyedül.

Most is inkább csak sertepertéltem körülötte, de egészen keveset segítettem. Répát vágott, zellert vágott, narancsot facsart, fűszerezett, lisztben forgatott, sütött.

Aztán a zőccség nem ízlett neki (nem voltam meglepve), de a húst tisztességgel betermelte.

Gordon Ramsay nézhetett így ki tízéves korában (már ha ő is az apja régi, szakadt pulcsijában próbálkozott).

Lóci a tengernél (meg én)

If this isn't nice I don't know what is.

Bronz

Szóval voltunk Dombóváron versenyezni. Amolyan motivációs verseny volt, semmi világrengetés, arra találták ki, hogy a picik belekóstoljanak kicsit a hangulatba, lássák, milyen a tatamira menni, amikor ott van egy bíró is, meg bemondják a nevüket a hangosba meg ilyenek.

Lócinak direkt jó is, hogy van ilyen, mert tényleg ügyes, de annak még tán nem jött el az ideje, hogy igazán mélyvízbe dobja az ember. Meg persze rá is ér, meg különben sem az a lényeg, hogy valami világbajnok legyen belőle, vagy mittomén, úgyhogy így egy csomó edzésről jól ismert haverral, azzal az ígérettel, hogy úgyis mindenki kap érmet, ő se izgult annyira, mint tartottam tőle, hogy fog.

Ami azt illeti, annyira egészséges mentalitással ment oda, hogy öröm volt nézni. Én is azt nyomattam, meg az edző is azt nyomatta, hogy az a lényeg, hogy tegyen meg mindent, amit tud; a többi nem fontos. Szerencsére le is esett neki a tantusz.

És tényleg meg is tett mindent, olyan összeszedetten judózott, ahogy edzésen még nem is láttam talán. Az első meccsen csak bírói döntéssel kapott ki az edzésekről jól ismert, méretben megfelelő, de lényegesen rutinosabb D-től, aztán jött a két pécsi srác. Ment mind a kettő rendesen, valamivel biztos, hogy nehezebbek is voltak, és bezony az elején mind a kettő dobott is Lócin egy yukót, csakhogy főnök aztán izibe elkapta mindegyiket a földön, és akkor már nem is engedte felállni őket többször. Úgyhogy két leszorításos győzelem után mondták be a hangosba, hogy "kettes szőnyegen győz KL, Kaposvár", amivel magát is beleértve a jelenlévő családi kontingens mindhárom tagját (kiegészültünk apukámmal mint sofőrrel, mert ugye a bal bokám nincs kuplungképes állapotban) igen boldoggá tette. Közben az éppen ott figyelő többi kaposvári meg persze velem az élen drukkolt ordítva (a videófelvételt nem is teszem közkinccsé), ami igen jól esett.

A negyedik meccsen aztán Lóci megkapta a szintén kaposvári K-t, aki egy laza fejjel magasabb nála, és nem annyira értem, hogy került ebbe a mezőnybe. Mondtam neki, hgoy inkább próbálja meg menekülőre fogni, de ő nekiugrott, mint a huzat. Esélye persze nem volt, K a végén dobott rajta egy waza-arit, de ezen aztán tényleg fölösleges lett volna búslakodni.

Akárhogy is, a végén K nyert, mert hát persze, D lett a második, Lóci meg bronzot kapott - ami azt jelentette, hogy mint majd minden kategóriában, itt is tarolt a KASI. Büszke is az érmére, és nyilván joggal, holnap el is viszi a suliba megmutatni jól. (És már megint milye jó, hogy ide jár, a régi tanítónéni rezsimje alatt nem lett volna értelme ilyesmivel próbálkozni.)

A következő próbálkozás a Mikulás kupa lesz - na mikor? -, az már kicsit komolyabb, de hát addig ő is komolyodik meg ügyesedik még.

Csak Asterix ne jöjjön

Megtaláltuk az egyetlen olyan dolgot, ami jobb volt a régi suliban, mint az újban. Ez pedig a farsang volna.

Ott összegyűltek az osztályban, mindenki beöltözött, vittek kaját, játszottak, buliztak, ahogyan azt alsóban kell. Jól érezték magukat.

Itt meg összeömlesztették az egész iskolát a sportcsarnokban, először másfél óra alatt végig kellett nézni 19 műsorszámot, amiből kábé 16 tánc volt (ebből 14 teljesen értelmetlen), a többi meg csak simán unalmas. A táncoláshoz a zenék persze rettenetesek, még a 4 (!) ABBA volt a legelviselhetőbb, ami azért sokat elárul a színvonalról. "Az én kifinomult fülem nem bírja ezt a hangzavart" - nyilatkozott gyermekem például.

Aztán kettesével végigmentek a jelmezesek a küzdőtéren, és annyi.

Lóci a dzsumbujban alig talált ismerőst, akinek mutogathatta volna magát, pedig iszonyú büszke volt a jelmezére - és joggal. (Az oldalt látható római légionárius outfit anyukám keze munkáját dicséri amúgy.) Sütit meg kaját meg piát mindenki vitt, aztán büfét csináltak belőle, ahol amolyan kedélyes árakért lehetett cuccokat venni (a pénzt persze az osztályok között osztották szét a végén), de annak is feneette tolongás lett a vége csak.

Szóval szar volt. De mindegy nyilván. A jelmezért megérte. Asszem, a főnöknek is.

National Geographic különkiadás

A sok fordítás között nem is mondtam, hogy a főnök rákapott a korcsolyázásra. Az ilyesféle mozgásokban mindig is ügyes volt, meg görkorcsolyázni már úgyis tudott, úgyhogy nemigen lepődtem meg, amikor három perccel azután, hogy életében először a lábára húzott egy ilyen izét, már száguldott, mint a huzat. (Biciklizni úgy tanult meg négyévesen, hogy mire kerestem volna egy adekvát segédseprűnyelet, már nem értem utol.)

Az ominózus első kísérlet egy rémesen szürke balatoni szombaton volt. De akármilyen rémes is volt az a szombat, olyat láttunk, hogy csuda.

Először csak a szárnysuhogtatva repülő hattyúk jelentek meg, aztán a távolban észrevettünk egy érdekes gyülekezetet. Odaballagtunk hát, és jól megnéztük magunknak. A jég közepén egy darabon kilátszott a tiszta víz, és hattyúk, kacsák, szárcsák elképesztő sereglete talált itt menedéket (ezt nagyon szépen mondtam).

A hattyúk ráadásul nem is félnek az embertől, ugyanúgy jönnek kajáért, mint nyáron, simán elközlekedtünk közöttük, Lóci még meg is simogatta az egyiket.

Hihetetlen volt, komolyan.



If this isn't nice I don't know what is.

Kilenc

Gondolkozom a gyerekemen. Kívülről úgy fest, lelkesen hisz a húsvéti nyúlban meg a télapóban meg ilyesmiben, pedig már kilenc éves. Csak közben egy irtózatosan jó eszű kiccsávó kilencéveshez képest elképesztő műveltséggel, tudással, akármi (jó, apuka elfogult persze, de kívülállóknak is feltűnt már nem egyszer, úgyhogy lehet benne valami). Szóval néha nem értem, hogy aki kilencévesen ennyire tisztában van az őt körülvevő világgal, hogy a csudába hihet el egy ekkora baromságot, mint a húsvéti nyúl. Ja, tojásokat tojik, bazmeg, biztos. Nem igaz, hogy nem tűnt fel neki a sok kamu meg köntörfalazás, ráadásul most már ő is készít és ad ajándékokat (hogy mecsoda jegesmedvét varrt az anyjának karácsonyra!).

És mindig rájövök, hogy azért hiszi el, mert el akarja hinni. Mikulás előtt meglátott nálam valamit, amiről jól tudhatta, hogy az ajándéka lesz, rákérdezett, mi az, mire én előálltam valami agyament idióta válaszszerűséggel, ő meg nem kiröhögött, hanem megkönnyebbülten hitt nekem. Fontosak neki a maga kis legendái.

Végtére is még csak kilenc éves. Jó neki.

Ünnepi baromsággyűjtemény

1. A fiam iskolája rendezte a műsort a kaposvári március 15-ei ünnepségen, mert zenei általános, és hát tudnak remekül zenélni meg énekelni. Nagyszerű. Erre kötelezővé tették az iskola összes diákjának, hogy vonuljon ki. De hát milyen ez már? Én utoljára 88-ban voltam kötelezően kivezényelve május elsejei felvonulásra. Szóval még mindig Kádár János szép emléke köszön vissza így 2008-ban. Tudom, aki akkor szocializálódott, annak természetes az ilyesmi, és az iskolavezetés meg az intelligencia nem szükségszerűen együttjáró fogalmak. Ráadásul Orbán vagy Szita Károly direkt alkalmasnak is tűnnek ilyen kádári apafigurának, és nem is nagyon van ellenükre a szerep.

Irdatlan gáz, lassan meg kéne tanulni, hogy a gyerekek ünnepre vezénylése nem kultúrországokba való. A hagyományok ápolására ott van az iskolai ünnepség, a töriórák meg alkalmasint az osztályfőnöki órák.

2. Lóci bevonult tehát az iskolába 10 órára, hogy aztán onnan tanítónénivel meg persze a többi osztállyal együtt osonjanak ki a Kossuth térre. Gyülekező az osztályteremben ünnepség előtt egy órával. És tanítónéninek na milyen ötlete támadt? Feleltetett a Nemzeti Dalból. Szombat délelőtt tíz órakor olyan gyerekeket, akiknek leginkább otthon kellett volna játszani, olvasni, tévét nézni, leckét csinálni, esetleg kirándulni a természet lágy ölére vagy akár saját jószántukból (mármint szüleik jószántából nyilván) elmenni az ünnepélyre a Kossuth térre. Lócit hála az égnek azért annyira nem könnyű felzaklatni, simán lefelelt ötösre a Nemzeti dalból, és még örült is az egésznek, mert közben huszárokat meg kardokat meg ilyeneket is rajzoltak, az meg remek dolog. Node, basszus, akkor is. Ezzel azért simán el lehet érni, hogy a gyerek az ünnepből ne az ünnepet fogja föl, hanem valami kellemetlent kössön hozzá.

(Különben meg a héten technikaórán kokárdát varrtak. Lóci hármast kapott rá, pedig hát egy nagyon pöpec kis kokárdát varrt. De különben ezt meg nem is értem. Hogy a bánatos nyavalyatörésbe jut eszébe valakinek egyáltalán osztályozni ilyesmit, ha meg már igen, akkor miért nem ad mindenkinek ötöst? Visszafogom magam, és nem mondok jelzőket.)

3. Ünnepség, as such. Kiáll a város elé kedvenc polgármesterünk, Szita Károly, és nekilát a beszédnek. Komoly összegbe le mertem volna fogadni, hogy március 15-éről a múlt vasárnapi népszavazás jut eszébe, és mit tesz isten, nyertem volna (bár a Sportingbet nem adott volna túl jó oddszokat erre, az tuti). Szánalmas. Hogy a büdös francba lehet összekeverni egy korrekt és tisztességes forradalmat egy szánalmas politikai játszmával? Bízom benne, hogy Szita nem annyira hülye, hogy tényleg azt higgye, Gyurcsány meg a vizitdíj felér a Habsburgokkal, mindenesetre igyekezett ezt az információt közölni az egybegyűltekkel. Esküszöm, ha Orbán leadja a maga egybegyűlt fanatikusainak ezt a szöveget, nincs vele különösebb gondom; szánalmas az egész, de hát tegye, beszéljen akkora hülyeségeket, amekkorákat a fanek csak hallani szeretnének, belefér. Viszont egy hivatalos városi ünnepségen, amihez pártoknak azért nemá' köze legyen? Kötelezően kivezényelt általános iskolások előtt? Hát milyen szereptévesztésben van ez az ember, a jó életbe?

És egyáltalán: ezt az egész dumát is hogy képzelik? Miért kell lerángatni Kossuthot meg a többieket (akik nyilván gyarlók voltak meg minden, de 160 év távlatából hősökként élnek bennünk) a maguk primitív szarába? Hogy lehet összekeverni egy demokratikusan megválasztott kormányt (és most tök mindegy, mennyire béna kormányt) egy ránk tukmált uralkodóházzal? Hogy lehet összekeverni a kórházi napidíjat a függetlenséggel?

Agyrém.

Száraz elefántürülék

Amikor Lóci elsős volt, a tanítónéni elvitte őket sétálni környezetórán, aztán mindenkinek rajzolni kellett valamit a városról. A többiek előálltak az obligát piros tetős házakkal meg a zöld lombos fákkal meg ilyenekkel. Lóci felülnézetből gondolta ábrázolni a várost, a képen volt aknafedél és galambszar is. Kettest kapott rá, mert "túl sötétek voltak a színek". Nem kommentálnám, öreg vaskalapos és a tanítást a ridegmarhatartással összekeverő idióták sajna vannak, mi meg pont kifogtunk egy ilyet (amióta külön tanárnéni van a rajzhoz, Lóci négyeseket meg ötösöket kap, pedig technikailag tényleg nem egy őstehetség - csak hát van olyan pedagógus is, akinek nem az a fő célja, hogy minden egyéniséget kiirtson).

No, akárhogy is, legkedvesebb tanítónénink simán lepattant Lóciról, fiam két év elteltével harmadikban visszatért az excrementum témaköréhez. Íme:



Azt mondja, a National Geographicon látta.

(De a dolgozatban, amikor ugyanez volt a kérdés, azért már nem írta bele).

A séf

O-goshi

Downhill

If this isn't nice, I don't know what is.

Far from the Christmas Tree

It's supposed to be Christmas Eve and I've been sitting at my computer and working all day. If it wasn't for a number of phone calls and mails from friends (so I have some after all, which is nice to know) I wouldn't even have realized what day it was - especially as I can't see the tree from the inner sanctum where I am sitting right now.

Don't get me wrong, I'm not complaining at all. I had my own Christmas Eve yesterday. My son came and he had his fun with the truckload of presents he got (parents - separately, as they are... well, separated, grandparents, great-grandfather). And he was happy hanging stuff on the Christmas tree, lighting the candles and all. And that's good. Good enough for me on the 23rd as well, as being a devout atheist I don't give a flying fuck about the birth of Christ or whatever.

So what I wanted to say is this: I don't much care for Christmas, I'm bored with the mandatory niceties, the decorations, the never changing wishes and all that. I guess I am far too cynical.

Still, if you have a kid, it makes the holiday not just okay, but much more than that even if Christmas Eve comes one day early.

That doesn't actually mean that I don't miss him right now. I bloody do. Especially that it's been the nicest, whitest Christmas here for many years he would simply adore. And I would simply adore him adoring it.