Polivitaplex

Jártam ma a lovardában, végül is három és fél év után, három hónappal a záróvizsgák előtt (szakiskola, nem éreccségiznek) már ideje volt, hogy megnézzem az osztályomat lóháton.

Vicces volt, mert a szalagavatón csinálnak majd valami lovas cuccot (engem egy fogaton hurcolnak majd közben), és azt gyakorolták, aztán a lovasedző megkért, hogy menjek át segíteni, mert be van rekedve. Ő mondta az instrukciókat nekem, én meg a magyar hangjaként beleordítottam a lovardába mindent. Arra járó kolléga csak a hangokat hallotta kintről, és igen csodálkozott, hogy akkora polivitaplex lettem, hogy én tartom a lovasedzést. Mindeközben a Kapos TV vágóképeket készített.

Ismét történt valami érdekes tyúkszaros kis életemben. Csak a végére már nagyon kellett pisilni.

Induljon a bonsai

Úgy kezdődött, hogy a múlt héten valamikor felhívott unokatesóm, hogy a férje, Jani, aki kertész, és bonsaiokkal foglalkozik, kiugrana Hollandiába egy komolyabb szállítmányért a cuccból, és menjek már el vele, merthogy kéne valaki, aki tud külföldiül, és bónusz gyanánt még el is vezetget az út felén. Persze minden hülyeségre hajlandó vagyok, meg ilyesmit még úgyse láttam, úgyhogy mentem.

Ezernégyszáz kilométer oda, meglepő módon ezernégyszáz kilométer vissza. Persze idén már jól megjártam Atént is, ami kábé ennyi volt, csak hát kalandosabb körülmények között, mert akkor időnként úttalan útakon jártunk, most meg felhajtottunk a sztrádára Fonyódnál, és Utrechtnél lehajtottunk róla. Mongyuk ha a GPS-en múlik, szerintem még most is valahol Nagykanizsánál bolyongunk, de több eszünk volt szerencsére. Meg azért, hogy ne legyen egyszerű az élet, az osztrák alpokban faszán belefutottunk egy kis húzós hóba, kilométereken keresztül harminccal döcögtünk közvetlenül a hószóró mögött.

Elindultunk péntek délben, oda is értünk szombat hajnali négyre. Igazán minimális szerencsétlenkedéssel találtunk meg a Lodder Bonsai nevű baszott nagy bonsai lerakatot, amennyit meg szerencsétlenkedtünk, abszolút megérte. Az Utrecht közvetlen közelében lévő Harmelen egy futó pillantás alapján iszonyú szeretnivaló hely klassz házakkal, szűk, barátságos utcákkal és rengeteg csatornával. Mentünk olyan utcán, amelyiknek mind a két oldalán víz folyt - rajta csónakok, kisebb bárkák, kacsák, hattyúk, azonosítatlan víziszárnyasok garmadája.

A világ legkényelmetlenebb furgonjai közé tartozó Mercedes Sprinter komoly előnye, hogy amíg üres, a hátuljában faszán lehet aludni egy hálózsákban (feltéve, hogy jár a motor - odakint kemény hideg volt, a csatornák is befagytak részben). Negyed nyolckor ébredtünk - tök sötét volt, nem hiába kevertünk ilyen messze nyugatra. A sötét miatt, meg mert nemigen láttunk alkalmazottakat érkezni, az embernek az volt a benyomása, hogy sokkal hajnalabb van; aztán befutott egy autó, meg még egy, és még egy, de nem szálltak ki belőlük, csak ültek járó motornál. Akkor jöttünk rá, hogy ezek vevők.

És hogy, hogy nem, reggel nyolckor, amikor végül nyitottak, olyan tömegek álltak a böszme üvegházak előtt, hogy ha nem három teherautóbehajtásra alkalmas nyíláson lehet bejutni, hanem egy szűkebb ajtón, akkor esküszöm egymást taposták volna, mint mifelénk, ha új bálát bontanak a sarki turkálóban. Valahogy ez volt a legszürreálisabb élmény az egész kalandban: hogy bonsaiért ilyen tipródás bír lenni. Persze valami akció volt, azért.

Mi is hoztunk az akciósból is, de alapvetően nem azért mentünk, hanem Jani saját boltjába meg más boltokba hoztunk árut, elsősorban az olcsóbb, itthon könnyebben eladható példányokból, meg egy-két drágábból. Na nem az extrémekből, mert mi ott hagytunk a 300+ bonsaiért 2400 eurót (és féláron kaptunk mindent), de simán volt olyan max. 20 centi magas fa, ami egymaga került volna ennyibe (ha azt hozzuk haza, mehettünk volna a rendes kocsival, és mennyivel kényelmesebb lett volna). Persze az sem volt sehol a mezőny legdrágább darabjához, egy 11 000 euróba fájó példányhoz képest. Tél van, ez meg kültéri példány, úgyhogy levél éppen nem volt rajta, de tényleg gyönyörű fa volt (Jani mondta, milyen fajta, de simán elfelejtettem). És hát végül is hosszú évek belefektetett munkáját kell megfizetni. De hát ez akkor is laza hárommillió forint.

Különben a sokvendéges akciós nap alkalmából ingyé osztogatták a kávét meg a kekszet, Eric, aki intézte a dolgainkat, hulla jó fej volt, ahogy a pénztáros csávó meg a bonsaiok locsolgatásával foglalkozó kertész meg a kávét adagoló alkalmazott is. Azt mondanom sem kell, hogy egytől egyig folyékonyan beszéltek angolul. Mint a bácsi meg a néni is, akikkel kávézás közben beszélgettünk (a néni két éve járt Magyaroroszágon).

Ráment a délelőttünk, mire összeválogattunk mindent, amit hoznunk kellett, de esküszöm, megérte. Nem voltam soha nagy kertész, de olyan szívesen lennék bonsailocsoló ember Harmelenben, hogy na. Fel is vettem karrieropcióim közé (rögtön a jakartai garnihotelportás mellé) arra az esetre, ha tele lesz a tököm a fordítással meg az angoltanítással (utóbbival már többé-kevésbé tele van). Eszméletlen, de öt különböző irdatlan méretű üvegház volt tele növényekkel; szebbekkel, rondábbakkal, kicsikkel, nagyokkal, mindenfélével.  Jó volt új dolgot látni, meg olyasmit, amit máskor sose. Kiszakadni a proverbiális mókuskerékből.

Ha már akció, meg sok vendég, különben volt kiállítás is néhány igazán különleges darabbal. A cserépbe ültetett, mégis virágzó, illetve gyümölcsöket termő cseresznyefák látványa például abszolút prájszlessz volt.

Nadeztán fizettünk, bedobozolták a cuccot, begurultam a népek közé a Merdzsóval, bepakoltunk, és irány haza. Délután háromnegyedkettőkor indultunk, elkerült bennünket hó meg minden, úgyhogy rendesen tudtunk jönni végig, és hajnali négy óra tizenkilenc perckor az egyébként egészen szórakoztatóan hülye GPS azt mondta: "megérkeztél az úticélodhoz, balra". És tényleg.

Legközelebb azért szívesebben mennék olyan autóval, amelyikben valami minimális ergonómiai agymunkát fordítottak az ülés, a kormány és a pedálok egymáshoz való viszonyának megtervezésére, mert kábé darabokban voltam, mire megérkeztem. A sokkal rázósabb, és az utak miatt majd kétszer ilyen hosszú aténi kirándulást sokkal kevesebb fizikai gyötrelemmel sikerült letudni. Az utolsó kilométereken már iszonyatos kínokat okozott nyomni a gázt, annyira fájt a térdem meg az összes pedálnyomó izmom a lábamban (i.e.: az összes izmom a lábamban). Janinak mindeközben a nyaka készült ki.

Ehh, ötre ágyba kerültem, ma délután félháromkor fel is ébredtem, és egy órával később már könyvet meg Celebszemlét fordítottam (utóbbit a társadalom épülésére, írok róla nemsoká).

Jó emberekről

A ma délelőttöt történetesen a kaposvári kórház fülorrgégészetén töltöttem két olasz társaságában, merthogy az itt futkosó harmincöt talján vendégdiákból az egyiknek mikor máskor durrant volna be a füle, mint pont most és itt.  Merthogy van ugye nekünk ez a cserekapcsolatunk, és most éppen rajtuk volt a sor, hogy itt töltsenek egy hetet.

(Persze a cserekapcsolat huszonegy éve alatt nem először jártak ők már a kórházban, és mi is megfordultunk nyáron a latinai balesetin egyik ifjú titánunk erős pityókás állapotban elszakította a bokaszalagját.)

Szóval reggel beestem a suliba, megírattam egy dolgozatot a 9.a-val, és már ülhettem is be a kocsimba minden olasz tanárnők legjófejebbike, Livia és egy kissé fura fejű fiú társaságában. Kicsit fostam, hogy mennyit kell várni, meg hogy néznek majd ránk az EU-s biztosítási kártyával a regisztrációnál, meg tudunk-e egyáltalán parkolni normálisan a várost körülvevő dzsumbujban, de Livia megnyugtatott, hgoy fel van készülve mindenre, mert feléjük semmilyen kórházat nem lehet megúszni sok óránál rövidebb idő alatt, továbbá mázli, ha fél óra alatt egy kilométernél közelebb le lehet parkolni. Na, ehhez képest a parkolás igen sima ügy volt (mongyuk kellett hozzá némi mázli).

Aztán meg mire odaértünk, a suli egyik igen hatékony alkalmazottja lezsírozta az ügyeletes doktornővel, hogy soron kívül fogadja az olasz srácot, úgyhogy még regisztrálnunk sem kellett, miután pedig leültünk a váróban, öt percen belül megjelent egy doktornő, és igen lelkesen megkérdezte, hol van az a bizonyos olasz diák. Láthatólag igen élvezte, hgoy történt valami érdekes, a vizsgálatra gyorsan lehívott valami friss diplomás kolléganőt is, hogy megmutassa, hogyan kell ellátni egy EU-st (hát mongyuk ugyanúgy leginkább).

A kommunkiáció egyébként a következő módszerrel zajlott: doktornő hozzám magyarul, én Liviához angolul, Livia a diákhoz olaszul, a diák Liviához olaszul, Livia hozzám angolul, én a doktornőhöz magyarul. Buli volt.

Aztán kiderült, hogy fülfelszúrásra van szükség, ahhoz meg muszáj volt regisztrálni, úgyhogy gyorsan elintéztem azt is (végül alaptalannak bizonyult a doktornő félelme, hogy borzasztó macerás lesz a papírmunka, semmi különösre nem volt szükség). Ennek kapcsán kiderült, hogy az olasz személyi két vacak papír egy műanyag tokban, és nincsen benne a tulaj anyja neve, valamint születési helye, ellenben ott van a testmagassága, ami azért a szóban forgó tizenhat éves csávónál nem feltétlen stabil adat. Mindegy, megfelelt.

Megvolt az érzéstelenítés, a fülfölszúrás (rohadtul fájt neki, annyira durva volt a genny, hogy az érzéstelenítő nemigen tudott felszívódni), aztán már mehettünk is a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért (ennek kapcsán Liviának megtanítottam a painkiller szót, amit nem ismert) meg fülcseppért. Mire a többiek (akik közben Szennában voltak) nekiláttak az ebédjüknek, mi is odaértünk).

Szóval azt akartam mondani, hogy szokták szidni az egészségügyet, és egészen biztos, hogy van is miért, de ma totál pozitív tapasztalatot sikerült szereznem, és azt hiszem, ők se rosszhírünket viszik haza.

(Mongyuk amúgy se, rettentő jó fej társaság ez a mi testvériskolánk - az egész hetet élvezték, meg én is a velük töltött időt.)

Spock katartikus szakálláról

És akkor most nekiállok pótolni mindazt, amit az elmúlt egy hónapban nem bírtam megírni, mert úgy nagyjából hajnali háromig voltam általában elfoglalva kedvenc charlestowni bankrablóimmal. Már amikor nem vettem ki magamnak szabadnapot.

Szeptember 28-án például szabadnapot vettem ki magamnak, és Spock's Beard koncertre mentem az A38 állóhajóra. Nem vagyok egy nagy koncertjáró amúgy, sok olyasmit is kihagytam, amihez amúgy kedvem lett volna, tán ez a vidéken lakás egyik hátránya. Persze vacsorákra azért mindig elindulok, meg ki tudja még mire, a koncertekkel viszont az van, hogy nemigen akad társaságom hozzá, de hát így jár az, aki folyton mindenféle rétegzenéket hallgat britniszpírsz helyett.

Azért van nekem Tamás barátom, akivel most már jó sok éve focizunk együtt, és ugyanúgy progrock megszállott, mint magam, ráadásul zenéstársai, meg egyikük húga, Judit is beszálltak a buliba, úgyhogy ötünkkel kellemesen megtelt a Szuzuki. Nem mellékes körülmény, hogy a társaság egészen remeknek bizonyult, amin még az se rontott picit se, hogy egyedül én mint autótulajdonos és sofőr maradtam végig józan.

A világ pedig annyira kicsi, hogy a helyszínen még Adeptussal mag Annatarral is összefutottam, akik maguk is megírták a dolgot még azon frissiben, szerintem inkább őket érdemes elolvasni. 

Előzenekarként az Enochian Theory nevű, számomra eddig ismeretlen háromfős társulat tolta. Róluk erősen megoszlottak a vélemények utólag. Magam annyira nem voltam oda értük, de azért rossznak sem találtam őket egyáltalán, itthon utólag meghallgatva a legújabb lemezüket (George bácsi küldte Portsmouthból természetesen) viszont kifejezetten szerethetőnek gondolom a cuccot. Élőben tán nem szóltak olyan jól, az (oké, nem túl fergeteges) énekhang például alig hallatszott. Aztán viszont az jött, hogy:



És bizony a lényegnél, a Spock's Beardnél már egyáltalán nem lehetett a hangzásra panaszkodni. A szűk színpadon felsorakoztattak két teljes dobfelszerelést, vagy hat billentyűs dolgot meg egy rakat gitárt és mikrofont. Ezek aztán mind rendesen hangosítva is voltak, sokkal mesésebben szólt a cucc, mint remélni mertem.

Vannak, akik szerint a Spock's Beard addig volt az igazi, amíg köztük volt (a később zeneileg fantasztikus, bár az én ízlésemnek szövegileg szinte elviselhetetlenül ájtatos keresztény szólóalbumokat produkáló) Neal Morse is, de nemtom, én a későbbi lemezekért is odáig vagyok. A legújabbért, az X (márminthogy ez a tizedik) címűért meg aztán végképp. Spock's Beard szűzek a MySpace-en hallgathatnak bele a videókon túl is. Ez itt például A császár ruhája.



A koncert első részében éppen ezt az új lemezt játszották el az elejétől a végéig (kivéve az amúgy csak bonus track Their Names Escape Me-t). A fantasztikus az, hogy ezt a hihetetlenül összetett, tempó- és hangulatváltásokkal teli negyedórás dalokból álló anyagot úgy adták le, hogy nyoma nem hallatszott csúszásoknak, bökkenőknek, semminek. Egyszer nem stimmelt csak valami Nick D'Virgilio billentyűivel, akkor odaszaladt a hihetlen fazon Ryo Okumoto cuccához, bebújt a kis japán hóna alá, és ott nyomta le a rá kiosztott három billentyűt.



D'Virgilio amúgy elképesztő. Énekel, aztán az instrumentális részeknél rohan hátra a dobokhoz (hiszen gyárilag ugye ő dobol a lemezeken, csak a turnékra hozzák magukkal Jimmy Keegant), de itt-ott a kanyarban gitározik meg billentyűzik is kicsit. Mindezt hibátlanul. Okumoto is könnyed csuklóval billentyűzik, ha kell, hogy aztán gond nélkül váltson a húzósabb témákra, és a show kedvéért meg is mássza a hangszerét. Komolyan nem tudom felfogni, miért nem vittem magammal a fényképezőgépem. Ne feledkezzünk meg azért ám Dave Meros basszusgitárosról meg a meglepően vicces arc Alan Morse-ról (Neal tesója) sem a szólógitárjával meg a narancssárga koponyákkal díszített ingével (megtekinthető a Man Behind The Curtain akkusztikus változatában).

Az X élő verziója után D'Virgilio és Keegan páros dobszólót vágott le, aztán fordított időrendben következtek számok régi lemezekről. Elhangzott az On a Perfect Day, a zúzós Surfing Down the Avalanche, a mindenkitől összehangolt vokálprodukciót igénylő mesés Thoughts és a világ egyik legnagyszerűbb dala, a Doorway (ehhez sajnos nincs koncertvideó), hogy aztán ráadásként meghallgathassuk az éteri szépségű June-t is.



El lettünk varázsolva rendesen. Zseniális zenészek borzasztóan komoly kompozícióit hallgattuk borzasztó magas színvonalon előadva. Amúgy lehettünk talán háromszázan maximum. Egyfelől tök jó lenne, ha az ilyen igazi zenék töltenék meg a stadionokat, másfelől viszont egészen faszagányos volt centikről látni D'Virgilio arcát, Morse ingét, Okumoto őrült fejét.

Jártak már itt 2007-ben is, talán jönnek még később. Ha jönnek, én is megyek, az hótziher.

(Azért kicsit sajnálom, hogy Ozzy több szempontból sem fért bele egy hétre rá. Ő másért lett volna jó.)

Ha érted, amit szájal, nem talján, ha nem érted, talján

Van nekünk ez az olasz testvériskolánk Rómától 60 kilométerre délre. A dolog szuper, minden évben mehetnek a tizenegyedikesek egy hétre, onnan meg ősszel jön a cserecsapat. Én már voltam egyszer négy évvel ezelőtt, és mivel ippeg tizenegyedikes osztályfőnök vagyok, megint rám került a sor.

Nem köll izgulni, egészen biztosan nem fogom én itt felidézni az egészet, csak egy-két dolgot említenék meg amúgy random.

1. A kevesebb néha több. Mesésebbnél mesésebb dolgokat láttunk, és eljutottunk olyan helyekre is, ahová turisták talán ritkábban, hiszen a fossanovai apátság, Sperlonga vagy főleg Sermoneta városa nem tartoznak a sűrűn emlegetett látványosságok közé. Csakhogy hat nap alatt végigrohanni mindazt, amit végigrohantunk, szinte embertelen. Fájt volna a szívem bármit is kihagyni, mégis azt mondom: egy-két dolgot ki kellett volna. Akkor a diákokban is több maradt volna az élményekből és kevesebb a fáradtságból.

Mert azért jó fejek voltak, és igenis értékelték, amit láttak, csak hát a tempó azért nem tett jót. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy a Colosseumot meg a Forum Romanumot hőségriadó idején sikerült bejárni, simán 40 fokban.

2. Imádom a gyerekemet. Végig bírta a tempót, nem nyafogott egy picit se, és imádta, hogy azokon a helyeken járhat, amikről annyi mindent látott meg olvasott. A Colosseumban konkrétan olyan előadást rittyentett, hogy a fele az ezerszer arra járt idegenvezetőszerűségnek is új volt. Marhára élvezem, hogy érdemes elvinni kirándulni bárhová, mert tudja, hová megy, érdekli, hová megy, és mindent tudni akar.

Azon kicsit meglepődtem, hogy nem a lányok istápolgatták, hanem a fiúk szórakoztak vele nagyszerűen. De hát végül is már nagyfiú, szóval tökéletesen be tud szállni a tengerben hancúrozásba, és ha nem is ő hajigálja a nagyobbakat, őt magát remekül lehet hajigálni. A lányok észre se nagyon vették, de hát persze ez nem baj egyáltalán.

Ha meg már Lóci meg nagyfiú, vasárnap, éppen a búcsúvacsoránk napján lett 11. éves. Erre akkora születésnapi tortát kapott az olaszoktól, hogy életében nem lesz neki méretben ehhez fogható - persze vagy 40 emberre készült, nem csoda. Iszonyú jó fejek voltak, és Lócinak is marha jól esett a dolog. Csak azért haragszom magamra, mert nem videóztam le, ahogy vagy húszan éneklik neki a Happy Birhtdayt - olaszul.

3. Irdatlan nehezen viselem az autokrata embereket. Márpedig a kolléga, aki a csoport vezetésével volt megbízva, az volt. Senkit semmiről meg nem kérdezett, csak közölte a döntéseit, és nem volt hajlandó tárgyalni róluk. Bejelentette például, hgoy 11-kor takarodó - aztán nem tudom, mennyire csodálkozott, hogy mi nem foglalkozunk vele, és ő kergeti a diákokat a folyosón. Miután elaludt, és a gyerekek előkerültek megint, elég jól elvoltunk velük.

Nemtom, azért szerintem őrültség hosszú és fárasztó napok után gyakorlatilag megfosztani a diákokat attól, hogy kicsit lazuljanak, biliárdozzanak, beszélgessenek, ne adj isten, borozzanak egy kicsit. Persze, amikor az egyik igen bebaszott, azt én is helyreraktam. A határokat meg kell találni, de nem túlzott és komolyan nem vehető szigorral. Ráadásul a kollégákat sem kéne úgy kezelni, mintha egyszerű alárendeltek lennének a Magyar Néphadseregben.

Azért kedvenc csoportvezetőnket végül sikerült lebeszélni róla, hogy frissen vásárolt Mussolinis kötényében mondja el a búcsúbeszédet magát Benito bácsit is belekeverve.

4. Dilisek ezek a rómaiak. Szóval jó gyerekek meg minden (bár az a faszi, aki Rómában körbekergetett minket, nemigen vette észre, hogy nem egyedül korzózik kedvére), de a lazaságuk bár voltaképp szimptaikus, néha bosszantó tud lenni. Sperlongában teszem azt, közölték, hogy ötre jöjjön vissza értünk a busz. Olyan negyed hat körül oda is ért a csapat a megbeszélt helyre, a busz is ott volt, csak a kolleganők meg a velük együtt hátul érkező olaszok tűntek el a balfenéken. Mint kiderült, beültek kávézni. Miután megtaláltuk őket, szóltunk vagy háromszor, hogy a rendőrök már el akarnának kergetni bennünket a helyijáratú busz megállójából, de ők higgadtan kávéztak tovább, mondván, hgoy a busznak nem ötkor kellett jönnie, hanem öt körül. Otthagytuk őket a picsába, nem volt más választásunk, aztán a városon kívülről visszamentünk értük. Öt körül, vontak vállat ismét szeretetreméltó (tényleg) házigazdáink.

Ekkor negyed hét volt.

Vulkanizálva

Az úgy volt, hogy szerdán éppen a diákigazgató-jelöltek kortesdumájához szerelgettem az aulában a technikát, amikor megállt mellettem az igazgatóhelyettes, és azt kérdezte, nincs-e kedvem elugrani Athénba. Persze igazán ritkán fordul elő, hogy ilyesmit kérdeznek az embertől csak úgy, úgyhogy gyorsan rá is vágtam, hogy de, aztán megkérdeztem, hogy mégis mikor és miért.

Kiderült, hogy másnap reggel, és a főnökömet kell a suli egyik sofőrjével kimenteni az athéni repülőtérről, ugyanis a vulkánpor miatti repülési káosz miatt max odáig tud eljutni hazafelé jövet Új-Zélandról, ahol a szántóvilágbajnokságon (ez nem valami hülye poén, tényleg) vett részt a magyar versenyző kísérőjeként, és egyben pontozóbíróként. (Kérdeztem, hogy megy ez: úgy, hogy a versenyző adott időre felszánt egy parcellát, a bíró meg amolyan ritmikus sportgimnasztikásan lepontozza, mennyire szépen.)

További komplikáció, hogy nem sikerült két olyan embert szerezni a küldetéshez, akinek útlevele is volt, bennünket pedig a személyinkkel nem engedtek volna be Szerbiába meg Macedóniába, úgyhogy súlyosbító körülményként a hosszabb és macerásbb Románia-Bulgária útvonal várt ránk.

A cél az volt, hogy péntek délután kettőre megérkezzünk, gondoltuk hát, hogy elindulunk csütörtök reggel, akkor lesz belőle valami. Csak azt bántam volna, hogy úgy tűnt, pont lemaradok a csütörtök koradélután esedékes tanár-diák meccsről, pedig az iszonyat jó szokott lenni mindig. Aztán csütörtök délelőtt kiderült, hogy várnunk kell az indulással egy megerősítő telefonigj, úgyhogy még a meccs is belefért (de micsoda meccs, külön poszt holnap felé).

Szóval indulás Gyuri bácsival az iskola sofőrjével kettesben Athénba csütörtök délután egykor. Jármű a suli Opel Vivarája, az út a Google szerint 1800 kilométer, ami csak az utolsó 500-on sztráda (little did we know!).

Szóval felpakoltunk sörrel, pálinkával, kolbásszal meg szalonnával, hogy legyen mit kajálni az Új-Zélandról (Bangkok és Dubai érintésével) Athénba érkezőknek, aztán nekivágtunk. Temesvárnál vettem át először a Vivarát, és igaz, hogy vezettem már ugyanennek a kocsinak a Nissan verzióját, de azt csak városon belül, úgyhogy még ismerkedni is kellett. Nem baj, tök jó volt, csak meg kellett szokni a hat sebességet, és hogy az ember sokkal kamarabb kapcsoljon föl, mint Suzukiban. Illetve nem is azt, hanem hogy amikor visszakapcsol, akkor hova. Ötösből négyesbe helyett, folyton négyesből hármasba akartam, és tapogatóztam a semmiben a sebváltó után. De megszoktam, és tényleg megszerettem, úgyhogy majd egyszer-kétszer próbálok ürügyet találni rá, miért én vezessek a sofőr helyett iskolai ügyekben.

Na szóval, gondoltuk, Romániát hamar lezavarjuk, úgy 250 kilométer az egész Kiszombortól Calafatig. Kivéve, hogy Romániában útjavítanak. Végig. A fél út baromi hosszú szakaszokon le van zárva, és egyszerre csak az egyik irányból engedi az embert a lámpa. Mindezt hegyek meg kamionok között, úgyhogy sokkal lassabban jutottunk át Románián, mint szerettünk volna.

Hajnali negyed három volt (ottani idő szerint, CET+1), amikor megérkeztünk Calafatba a határátkelőhöz. Na most ugyebár Románia és Bulgária határa az egy szép széles folyó, úgy hívják, Duna. Vidám keleti barátaink híddal meg ilyen hülyeségekkel nem szaroztak: komp jár. Előbb legomboltak rólunk egy vödör eurót mindenféle címeken, aztán megnéztük, mikor indul a komp, és az volt kiírva, hogy háromkor. Miután megetettem a kikötői kutyát, aki tekintete alapján a világ minden bajáért, ideértve a közel-keleti konfliktust is, engem okolt, elaludtam a hátsó ülésen.

Hétkor arra ébredtem, hogy megjött a háromkor induló komp, úgyhogy gyorsan fel is hajtottunk rá, és irány Bulgária a túlparton. Vidin (miszerint Bodony!) rögtön nem tett jó benyomást az emberre, mert csak csúf, kiégett, lepusztult, félig leomlott gyárépületeket láttunk. Meg valami katasztrófális utat. Bulgária felér egy szlalomversennyel, az ember a főútakon is a kátyúkat kerülgeti folyamatosan.

Amúgy vannak egészen remek utak is néhány tíz kilométeres szakaszokon. Négysávos, sztrádának beillő dolgok, ahol lehetne rendesen haladni, kivéve, hogy 90 a sebességhatár rajtuk, amit úton-útfélen 60-as táblák finomítanak, ha mondjuk egy fa látható az úttól 20 méterre, hiszen a kilencvennel száguldók nyilván nekimennének. Mindez hagyján lenne, de mérnek. Volt, hogy egymástól olyan 7-800 méterre állt két trafipax, úgyhogy sokkal lassabban jutottunk át Bulgárián, mint szerettünk volna.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a görög határ közelében egészen csodálatos helyeken is jártunk hósipkás hegyek közötti szurdokokban, folyók mellett, és ott már az út is jó volt, és rendőrt se igen láttunk - na ja, az a turistaorientált rész.

A görög határtól Thesszalonikiig minden tökély volt, és mivel onnantól elvileg autópálya viszi az embert a maradék potom 560 kilométeren, azt hittük, révbe értünk.

Frászt. A pálya ilyen on and off megoldással működik, hol van, hol meg leterelik róla az embert valamiért. Szóval én nem mondom, hogy rossz dolog, amikor az ember úgy autózik, hogy a balján az Égei-tenger, a jobbján meg az Olümposz, de az út 26-27. órjában már nem ugyanaz a feeling, főleg ha Gyuri bácsi az útitárs, aki tényleg nagyon rendes ember, mert az, de el tudok képzelni szívmelengetőbb társaságot is egy ilyen heyre. Szóval sztrádán száguldás helyett szerpentineken kacskaringóztunk, úgyhogy sokkal lassabban jutottunk át Görögországon, mint szerettünk volna.

Szófiától majdnem teljesen a tengerig én vezettem, addigra már volt bajom rendesen, ha van tahográf, már felrobbantotta volna a kocsit, annyira nem lett volna ildomos kormányhoz engedni, úgyhogy gyorsan átadtam a hidat, és ha nem is aludtam el, navigáltam tovább, mert Gyuri bácsi szegény a két falu közötti egyenes szakaszokon is képes lett volna eltévedni nélkülem. (Egyszer itthon is eltévedt, amikor a fogorvoshoz vitt egy osztállyal, ami azért teljesítmény.)

Végül este kilenckor érkeztünk meg Athénba délután kettő helyett, úgyhogy az egész városból csak elkerülő autópályát, sötétet meg a repteret láttam az ott töltött idő alatt, kilenctől féltízig.

Miután az új-zélandi küldöttség besörözött meg pálinkázott a csomagtartóból, véget vetettünk a nyaralásnak, és hazaindultunk. Mondjuk innentől a főnök vezetett, aki az italokat ezért megvonta magától, mi meg Gyuri bácsival a hátsó ülésre behúzódva bevertük a szunyát - én Neil Morse-szal a fülemben és a törölközőmmel a fejemen, mert az ugye fontos, hogy az ember mindig tudja, hol van a törölközője.

Jut eszembe, a fent felvázolt ritmusból adódóan ilyen hülyeségekre, hogy mosakodás vagy átöltözés természetesen nem volt idő meg hely meg lehetőség, úgyhogy a törölköző kivételével minden holmit (úgy mint váltás cucc, fogkefe, ilyenek) teljesen fölöslegesen vittem magammal - és konkrétan törölközésre a törölközőt sem használtam.

Valamikor két-három óra elteltével félálomban érzékeltem, hogy a vezetést/navigálást átvevő - a főnökből és a magyar szántóbajnokból álló különítmény - faszán eltévedt, és éppen a pályára próbálunk rátalálni, de nem lehet, mert ebben az irányban is terelés van. Még több terelés. Annyi terelés, hogy az Athén-Thesszaloniki szakaszt több mint tizenkét óra alatt sikerült teljesíteni (jó, az eltévedéssel együtt).

Mindezek után Gyuri bácsi átvette a korványt, én a navigálást, és a GPS-re hagyatkozva nekünk is sikerült kétszer eltévedni Bulgáriában - azzal a különbséggel, hogy mind a kettőből jól jöttünk ki. Elkerültük a rendőröket, úgyhogy bár az utak ugyan szarok voltak, de nem szarabbak, mint a főútak, jobban haladtunk. A második esetben még 70 kilométert spóroltunk is, bár időt nem biztos, ugyanis 1450 méteres magasságig sikerült felkapaszkodni. Amúgy tök jó, hogy erre tévedtünk, egyszerűen gyönyörű volt, kivéve hogy mint fenyőfák között szokott, előjött az asztmám, amin az se segített, hogy a felhő közepében a páratartalom sem közelítette a nullát. Mindegy, élek.

Szóval ez volt végre az első szakasz, amit elfogadható szintidővel sikerült teljesíteni, ami azt jelentette, hogy este fél tízre visszaérkeztünk a vidini komphoz (melynek cirillbetűs bolgár neve - lásd a képen - engem nagyon megfogott). Izgultam, hogy kell-e reggel hétig várni, de éjfélkor feltereltek bennünket a fedélzetre. Arra gondoltam, mekkor baromság, áthajózni a balpartra, csak hogy majd a dunaföldvári hídon visszajöhessünk a jobbpartra, és akkor már egyszerűbb lenne komppal hazáig, de aztán inkább beültem a kormány mögé, és nekivágtam Romániának. Hát hétvége lévén kamion alig, meg hazafelé mindig más, úgyhogy hihetetlenül begyorsultunk.

Innentől a kihívást az ébren maradás jelentette a kormánynál - két kocsiban úgy négyórányi alvással eltöltött éjszaka után fittséggel nemigen lehetett vádolni. Amikor aztán Temesvár előtt már álmodtam vezetés közben, gyorsan elmenekültem a kormánytól, és miután válaszoltam Gyuri bácsi "melyik jön hamarabb, Szeged vagy a határ?" kérdésére (jó, hát ő is nagyon fáradt volt már), elszunyókáltam.

Aztán már a magyar határon ébredtem fel, örömmel konstatálva, hogy végre egy vámos, akinek nem kell a felemás angolsága ellenére megmagyaráznom, hogy Gyuri bácsi okmányának azért nincsen lejárati dátuma, mert ő már öreg. (A görög csávó eltűnt a személyivel, majd visszajött, és megkérdezte, az a sor azt jelenti-e, hogy "no expiry". Szerintem megnézte a Google Translate-ben.)

Szegeden lepasszoltuk az egyéb utasokat, aztán már a főnök elvezetett hazáig. Én egy darabig aludtam, aztán a szántóvetőversenyzés titkairól beszélgettünk (ami meglepően érdekes volt), és közel 72 óra után, amiből a kompot nem számítva talán ha másfelet töltöttem az autón kívül, putty, hazaértünk.

Szóval így jártam meg Athént nem turisztikai céllal. Egyszer tán vissza kéne menne úgyis, hogy nem csak autópályát meg repülőteret látok a városból.

Azért jó volt ám, nem hiszem, hogy nincs ez a jó kis marhaság, valaha is kompoztam volna a Dunán Románia és Bulgária között, vagy valaha is elkeveredtem volna a nagy büdös bolgár világvégére. Meg van mit mesélni az unokáknak meg a haveroknak meg itt, meg tulajdonképpen jó érzés, hogy sikerült teljesíteni egy ilyen túlélőtúrát.

Történt valami érdekes tyúxaros kis életemben.

And I always knew where my towel was.

A színigazgató esete Magilla Gorillával

A helyzet az, hogy az 1992/93-as tanévben én voltam a Diákiroda igazgatója (ezt mostanság HÖK-elnöknek hívják, de azok még forradalmi idők voltak) a festői Bessenyei György (aka Borsodi Sörgy) Tanárképző Kócerájban (ma a Nyíregyház Főiskola része), amikor pedig végeztem, és hazakerültem Kaposvárra, Sándor barátom követett e nemes pozícióban.

Ő mellesleg a Tanítani című helyi sajtótermék főszerkesztőjeként is funkcionált, amibe helyenként én is írogattam ezt-azt. Aztán amikor 94-ben Sándor is megkapta a diplomáját (én meg egy éve már oda se jártam, ugye), elérkezettnek láttuk az időt, hogy megírjunk egy-két sztorit, amit korábban esetleg nem lett volna - mondjuk így - ildomos.

Ebből a szamizdat Tanítaniból származik az alábbi iromány kedvenc M. tanár úrunkról, akinek fájdalmas szóvicceivel újabban a Facebookon aratok sikereket (szigorúan forrásmegjelöléssel persze!), meg egy azóta is közismert színigazgatóról.

Mielőtt átadnám a szót 16 évvel ezelőtti önmagamnak, előrehozott lábjegyzetként hozzáfűzném, hogy a FŐHE az a Főiskolások Hete volt, amikor különféle jelöltek és az őket támogató pártok versengtek a diákfőigazgatói címért, a szóban forgó pártok egy órája pedig amolyan minden esti programként funkcionált, amikor a legkülönfélébb marhaságokkal lehetett korteskedni.

No de minden további cicó nélkül:

A színigazgató esete Magilla Gorillával

Az 1993-as FŐHÉ-t szerveztük a Caritas & Co. színeiben. Próbáltunk neves embereket megszerezni az ügynek mind a főiskolán belülről, mind a városból. Így kerültünk kapcsolatba a népszerű M. tanár úrral és Verebes Istvánnal, a Móricz Zsigmond Színház igazgatójával. Ekkor még nem sejtettem, hogy a szálak egy számomra rendkívül kínos pillanatban összefutnak.

Az igazság az, hogy Verebest nem mi kerestük, hanem az ő titkárnője telefonált a Diákirodára, és adta át főnöke üzenetét, miszerint az találkozni szeretne a színház iránt érdeklődő hallgatókkal. Kaptunk az alkalmon, megbeszéltünk egy találkozót, és ketten elmentünk a színházba. Gondoltuk, rádumáljuk Verebest, hogy a komoly beszélgetés mellett hülyéskedjék is egy kicsit a C & C-nek. Nem gyütt össze. Egyikünk se az a kimondott nyuszi, és a beszélőkénk se kutya, de Verebes lesöpört minket a pályáról. Igenekre, perszékre és bólogatásokra voltunk kárhoztatva, ráadásul a felét nem értettük annak, amit mondott, annyi idegen szót használt, s mit sem ért, hogy ketten együtt nem egy világnyelvben voltunk járatosak némi latint is beleértve. Bár ekképp némileg megdolgozva távoztunk, a végső időpont-egyeztetésen mégis sikerült abban megállapodni, hogy lesz egy komoly beszélgetés a színház ügyes-bajos dolgairól szűkebb körben, előtte pedig egy kötetlenebb fellépés színpadon.

Ugyanerre az estére sikerült meghívni M. tanár urat is, akinek szerencsére a hangulatkeltéssel nem volt problémája, csak a hazajutással. De mi egy taxiszámla a pártkasszának?

Nem tudom, emlékeztek-e arra az estére a '93-as FŐHÉ-n, amikor a büfé fölötti részen a pártok egy óráját a Psyché és a Ladánybene 27 közé próbálták beszorítani a szervezők, aztán óriási csúszások voltak, a nézők között rengeteg városi ült, akiket még annyira sem érdekeltek a pártok, mint a főiskolásokat, Gyuszika részegen beszólt nekik a mikrofonba, egyszóval minden adott volt egy jó kis botrányhoz.

Tanár úr érkezett meg először. Ne szépítsük a dolgot: tisztességgel be volt rúgva. Néhány pártember a gondjaiba vette, mi, a két régi ismerős pedig vártuk Verebest, aki egy kis késéssel be is futott. Elméletben a nagyközönség előtti fellépéssel kellett volna kezdenie, de a dolgok állása szerint remény sem volt rá, hogy egy-másfél órán belül ránk kerülhet a sor. Levezettük tehát a Teaházba, ahol hamarosan összegyűlt egy kis társaság, akikkel ki is bontakozott a tervek szerinti beszélgetés a színházról. Verebes itt jól elvolt, tanár úr pedig eléggé részeg volt ahhoz, hogy ne zavarja a várakozás, úgyhogy egy darabig nem akadt semmi gond.

Aztán kémeink jelentették, hogy lassan sorra kerülünk a színpadon. Tanár úrral már készenlétben álltunk, és csodával határos módon sikerült Verebest is felcsalogatnunk. Csakhogy Gazsiék amúgy kiváló műsora – mint aznap este minden más – rendesen elhúzódott, és a közönség is meglehetősen barátságtalanul viselkedett, aztán meg a színházigazgató amúgy is inkább lent maradt volna, úgyhogy kissé felhúzta az orrát, és hamarosan visszarohant a Teaházba. A színpadra tanár úrral én mentem fel.

Miközben remek költőparódiáit olvasta fel, minden figyelmemet lekötötte, hogy a száját és a mikrofont egymás közelében tartsam valahogy (komolyabb feladat volt, mint amilyennek az első olvasásra tűnik), így aztán fogalmam sincs hová, de mire lejöttünk, az összes pártember elszivárgott. Miután lemásztunk a világot jelentőkről, kettesben találtam magam tehát Tanár úrral.

Előzőleg elkövettük azt a hibát, hogy megemlítettük neki az összekötő-folyosón található pártsörözőt és Verebest. Mind a kettő érdekelte. Már ekkor elkezdett emlegetni valamit a szinkronstúdióval, ahol húsz év előtt dolgozott, és Verebessel kapcsolatban, de még nem figyeltem oda. Elmentünk tehát sörért, aztán meg le a Teaházba Verebest hallgatni. Őszinte csalódásomra és döbbenetemre ott sem volt senki a pártból, egyedül maradtam tehát egy morcos színházigazgatóra és egy egyre részegebb tanárra.

Jó késő volt már, amikor véget ért a beszélgetés. Verebes felállt, kinyújtózott, és távozni készült a kocsija (sofőrrel) irányába. Az még hagyján lett volna, hogy mindkettejüknek nekem kellett volna megköszönni az együttműködést, könnyes szemmel búcsút inteni, és az egyiknek taxit hívni, de ekkor tanár úr odalépett a színházigazgatóhoz, és mondta neki, hogy vagy húsz éve egyszer már találkoztak. Verebes (ki érti?) nem emlékezett. Ekkor jött a java.

Képzeljétek el a következő szituációt: én, a megszeppent házigazda középen; tőlem balra egy országos hírű, rendkívül komoly és eleve kissé sértődött színházigazgató; tőlem jobbra egy apró emberke egy sörösüveggel a kezében, és számos másik tartalmával a vérében, amint rendkívül büszkén magyarázza az előbbinek, hogy amikor a szinkronstúdióban dolgozott, őt, az országos hírű, rendkívül komoly és eleve kissé sértődött színházigazgatót javasolta Magilla Gorilla magyar hangjának, mert pont erre jó az orgánuma.

„Igen?" - kérdezett vissza valami okból meglehetősen hűvösen Verebes, és miután tanár úr még háromszor megdicsérte az orgánumát Magilla Gorillával kapcsolatban, mondta nekem, hogy az a fönti fellépés egy félreértés volt, amúgy köszöni a lehetőséget, és a kocsiján elhúzott.

Pártpénz a közelben sehol, saját zsebből kellett adnom a tanár úr taxijára.

Sürgősen leittam a sörözőnkben.

-g-

(1994)

Negyvenszáz ultimó a hóban

Voltam tegnap a fordítómaffia első közgyűlésén a jó öreg Parázs presszóban (és ha már ott voltam, bedobtam egy thai zöld curryt). Egyébként tök jó volt, szóval abszolút nem bántam meg, hogy mindenféle rusnya havazás ellenére elindultam.

Ehelyütt azonban a szeretett MÁV furcsaságairól szeretnék pár huncut szót szólni.

Tegnap a félkettes ic-vel indultam Pestre, és hát aki járt már a Dombóvár-Bp vonalon, az jól tudja, hogy úgy 20 perc késés alá ezek a vonatok nem szívesen adják, ennyit meg egy tisztességes buliról is illik késni nyilván, úgyhogy megszoktuk szépen lassan. Gondoltam, most a hó miatt rosszabb lett a helyzet, azt mondták Pest körül minden 15-20 percet késik, úgyhogy megsaccoltam, hogy vagy háromnegyed óra lesz belőle legalább, az meg belefér, és elindultam. Az már a vonaton derült ki, hogy a rendkívüli helyzet miatt még helyjegyet sem kellett volna vennem, és majd jól visszaváltják a késés miatt.

Ehhez képest emberemlékezet óta először a félkettes ic percre pontosan begördült a Keletibe. A MÁV becsületére váljék, tartották magukat az ígérethez, és tényleg így is visszaváltották a jegyet.

Nade visszafelé! A 9.45-ös vonatot gondoltam ki magamnak, ami sajnos azt jelentette, hogy mindenképp lemaradok az Ausztrál Open döntőjéről, de úgy volt, hogy délután Lóci is jön (aztán sajna mégse), meg egyébként is össze kellett még raknom három és fél óravázlatot (erről külön poszt holnap). Akárhogy is, ott vigyorogtam a Keletiben fél tízkor, és felnéztem a táblára.

Ahová ki volt írva, hogy a Dráva ic 40 perc késéssel indul. Banyek. Aztán meg az is ki volt írva, hogy Kassáról (mer igazából egy Kassa-Szarajevó viszonylatban közlekedő vasparipáról diskurálnék ennen magammal) 100 perc késéssel ér be. Mivel érkezés és továbbindulás közt menetrendileg tizennyolc perc van, ez ugyebár azt jelentette volna, hogy a vonat egy David Copperfieldet megszégyenítő bűvésztrükkel 42 perccel előbb elindul, mintsem hogy egyáltalán befutna. Persze az információnál egy pillanat alatt kiderült, hogy a 100 perc áll közelebb a valósághoz, amit egy dühöngő ember kivételével az utazni vágyó közönség egész jól viselt, és ifjú párostól, öregnénistől együtt tényleg jókat kacagtunk. Amiben nyilván a látványosan hulló hónak meg a tökéletes fehérségnek is komoly szerepe volt.

Mindeközben érdekes módon a moszkvai vonat összevissza tíz percet késett, és még a zürichi is csak egy órát. Kassa felé úgy látszik, zűrösebb volt a helyzet.

Akárhogy is, hogy ne kelljen fagyoskodni, beültem a Burger Kingbe, ott meleg volt meg lehetett pisilni. És ezen a ponton szeretném megjegyezni, hogy a Keletinél lévő Burger Kingben istenien megy a McDonald's wifije.

Még a második szettet is láttam hát a Live Scoreboardon eldőlni (63 64), mielőtt visszamentem az állomásra. Akkor már 110 percnél járt a jelzés, és az ember kezdte azt sejteni, hogy oké, akkor a 11.45-össel megy inkább, az helyből indul, nem kell megvárni, amíg beér Ököritófülpösről vagy akárhonnan.

Aztán mégsem így lett, valamikor 11.20 körül befutott a 9.45-ös (9.27-kor kellett volna). Fölszálltam hát vidáman, és 11.45-kor el is indultunk (hála a mobilnetnek valahol Kelenföldnél láttam, hogy 63 64 76 - az pedig a 16. Grand Slam). A 11.45-ös meg jött a sarkunkban, talán ha három és fél perccel utánunk futott be Dombóvárra.

Amúgy attól a pillanattól fogva, hogy sínen voltunk, már ment minden, mint a karikacsapás, nem csúszott tovább a vonat egyáltalán. Annyiban még volt mázlink is, hogy a 11.45-ös dombóvári csatlakozása így mindenkinek ideális volt, szóval ott már nem kellett tovább várni.

Enivéj, hazaértem, igazából nem volt gáz. A sárbogárdi kalauzos eset után legalább újabb kalandba hajszolt a MÁV.

Előszó

Az úgy volt, hogy apám tegnap a Balatonon elment bevásárolni a kocsimmal, és amikor visszajött, a jelek szerint rajta felejtette a világítást, mert este hiába próbáltam elindulni haza: se kép, se hang. Szereztünk hát a szomszédtól kábelt, de annak se lett semmi eredménye, továbbra se volt gyújtás se, meg semmi.

Szóval otthagytuk a kocsit a Balatonon (lehúzott ablakokkal - de ponyvával letakarva -, mert ugye akku nélkül azt se lehet felhúzni), ma meg szereztünk egy másik akksit meg egy kábelt, és visszamentünk. Sec perc alatt derült ki, hogy a szomszéd kábele volt a szar, mer a frissen vettel öt perc múlva már minden rendben volt, elindultunk, hazajöttünk.

Nem gáz, bár ennél nagyobb bajom sose lett volna autóval. Ezt tulajdonképpen csak azért írom most ide, mert rájöttem, hogy akkor szépen sorban el fogom mesélni izgisebb külföldi lerobbanásaim történetét.

Belgium, 1992. (Súlyos.)
Franciaország, 1993. (Ez inkább vicces.)
Horvátország, 1998. (Súlyos, de legalább közelebb van, mint Belgium.)
Ausztria, 2002. (Na jó, ez nem komoly egyáltalán.)

Már ha lesz időm. De még Joe Abercrombie-ról se meséltem, pedig érdekes. Csak durva napi adagokkal kell haladnom, és estére a francnak sincs kedve még írni. (Pedig akartam még szlovák nyelvtörvényről is.)

Most is megyek inkább Bonest ésvagy Chuckot nézni.

Megy a következő vonat Kanizsára

Az úgy volt, hogy Nyírvasváriban fociztunk a helyi kiccsávókkal, és az egyik srác a sok ismeretlen pofa láttán megkérdezte, hogy Bátorból jöttünk-e (Nyírbátor ugyanis a szomszéd város). Mire Cs. barátom gondolkodás nélkül rávágta a választ: Igen, Ulánbátorból.

Na most van ennek már vagy tíz éve, és menet közben félig-meddig el is felejtettem a történetet, ma azonban egy kevésbé rugalmas kalauz segített felidézni, miután Sárbogárdon leszállított az IC-ről kettesben egy sráccal, aki Bátorból jött. Ulánbátorból.

Az úgy volt, hogy amikor tegnap elindultam Leiter Jakab blogtalálkozójára, egyszerűen elfelejtettem bedobni a hátizsákba bármiféle iratot. Biztosan lehettem volna rendesebb gyerek, és máskor eszembe is szokott jutni, de mivel soha az életben nem hiányzott, hogy nálam legyen a személyim, hát előfordul, hogy megfeledkezem róla.

Odafelé mint soha máskor, most sem volt semmi gond, kezelték szépen a jegyeimet meg minden, megnézték a pöcsétet a közalkalmazotti kedvezményes lepedőmön, majd barátságosan továbbálltak.

Hazafelé ellenben kalauzbácsi közölte, hogy kérne egy fényképes igazolványt is. Nálam meg nem volt. Úgyhogy azt mondta, vagy fizetek hatezer forint büntetést, vagy leszállok Sárbogárdon. Amúgy nem vonom kétségbe, hgoy tekinkli szpíking igaza volt, de hát olyasmihez ragaszkodott, amihez soha egyetlen egy kollégája sem, és ő is tudta jól, hogy nem bliccelek, egyetlen fityinggel sem károsítottam meg szeretett cégét meg semmi. Aszonta, ő híres a szigorúságáról, és különben is, ha továbbengedne, a szakmáját köpné szembe. Aha.

Leugrottam hát Sárbogárdon, gondoltam veszek egy kiegeszéítőjegyet gyorsan, és visszapattanok a vonatra. Persze, hogy valaki állt a pénztárnál és bonyolult jegyet vett. Az már nem is számított, hogy a pénztárban egy láthatólag agyvérzéses néni ült, aki kedves volt, de valami hihetetlen lassúsággal dolgozott. Ha a Willám Will van ott, sem értem volna vissza a vonatra, mielőtt továbbindult.

Itt jött a képbe az Ulánbátori sorstárs, akinél meg nem volt diákigazolvány. Csak 17 éves volt, de jól megtaláltuk a hangot, és eldumáltuk az egy órát a következő személyvonatig, a másfél órát a személyvonaton Dombóvárig, meg a negyven percet a következő vonaton Dombóvártól Kaposvárig. Magyarul persze, nem mongolul, ötéves kora óta él itt. Viszont, amikor az anyukájával beszélt telefonon, életemben először hallottam élő mongol szöveget, és izibe azonosítottam, hogy az "igen" úgy van, hogy "ca". Every cloud has a silver lining, see.

Kell-e mondjam, hogy potyára vettem meg a kiegészítőjegyet, a következő két kalauz mindegyikének tökéletesen megfelelt a sima ötven százalékosom, még a közalkalmazotti kedvezményes lepedőmet sem kérték el, nemhogy fényképes igazolványt.

Nyilván szembeköpték a szakmájukat. Meg én is, amikor kettessel átengedtem Raját.

Frászt.

Két nő

Délelőtt elindultunk a fiammal útlevelet intézni, mert hát el kéne már menni pár napra a tengerhez. Bevettük magunkat az okmányirodába, ahol is a félvállról pattogós információs néni erős portásmentalitásról téve tanúbizonyságot, vonakodott megosztani velünk a lényeges információkat, de végül nagy nehezen hajlandó volt elárulni, hogy nem jó úgy, ha a gyerek anyja csak később jön be aláírni, egyszerre kell menni, meg hogy születési anyakönyvi kivonat is kell (aszittem, ha már van előző útlevél, arra nem lesz szükség, de mégis van), meg hogy majd 12000 forintot kell befizetnem, ha sürgősségi.

Hát jó. Mivel a kiccsávó születési anyakönyvi kivonata itt most nem részletezendő bénázások miatt nem volt kéznél, besétáltunk a szomszédba a pógármesteri hivatalban, bekopogtunk az illetékes másik nénihez, és kértünk másolatot. A néni mosolyogva közölte, hogy nem fontos ám, egyszerűen feltelefonálnak az okmányirodából, és kész. Azért kiállított egy másolatot, de az rendesen 2000 forint, és semmi szükség rá, úgyhogy a következő ingyenes, de a célnak megfelelő technikát alkalmazta:

fogott egy posztitot, kiírta rá a nagykönyvből az adatokat, aztán lepecsételte. Úgyhogy kis sárga fecnin vittük a hiteles és a célnak tökéletesen megfelelő születésianyakönyvikivonat-másolatot.

Hihetetlen volt a különbség a mogorva seggfej okmányirodás meg a segítőkész anyakönyves nő között. Díjaznám, ha utóbbit klónoznánk a közhivatalokba, az előbbit meg elküldenénk valami kőbányába, ahová való.

Főleg, hogy az a 12 000 forint a végén 3000 volt, és kiderült, hogy az anyja is nyugodtan ráért volna bemenni később aláírni.

Négy nagy

A néni a péknél sose volt százas, de a mai beszélgetésünk eddig a csúcs, asszem. Idézem:

g: Négy nagy sósrudat kérek.
Néni: Milyet?
g: Nagyot.
Néni: Hányat?
g: Négyet.

Expo csülkös cipóval

Tumultuózus egy hétvégém volt. Szombaton és vasárnap például kiállítottam. Úgy volt, hogy a Földmüvelésügyi Minisztérium kizavarta a mezőgazdasági iskolákat az Utazás 2009 kiállításra. Mi meg mentünk, mert mit tehettünk volna. A pénteki és a szombati napot elvállaltam, vigyorogtam a standon meg ami kellett.



Hogy mi a fene értelme volt, hogy ott voltunk, nem tudom, de tetszettünk a népeknek, fotózkodtak rendesen a hintóval, meg nézegették az agancsokat és a kitömött állatokat, kóstolták a mézet, és a gyerekek lelkesen tologatták a traktormodelleket. Én mindeközben nyilván legfőképpen unatkoztam.

Mongyuk körüljártam az egész kiállítást vagy háromszor, és voltak még érdekes dolgok is, de hát marha nehezen viselem az irdatlan tömegeket, úgyhogy néha visítani támadt kedvem. Persze mifelénk jártak a legkevesebben, ami jó. Meg tulajdonképpen az is jó volt, hogy egy csomó másik hasonló suli embereivel találkoztunk (főleg a szekszárdi kolleganővel telt kellemesen az idő). Meg hajtogattam kutyás lufit Lócinak, találkoztam egy emberrel, aki apám ikerhúgainak osztálytársa volt (small is the world), és még a földművlési miniszterrel is lekezeltem.

Azt szégyenszemre nem jegyeztem meg, kik készítették azt a frenetikus csülökkel töltött cipót, de kétségkívül az expo egyik csúcspontja volt - gasztronómiai szempontból persze izgalmasabb dolgok is történtek a hétvégén, de arról külön posztban.

Sommertider

A szilveszter az jó volt. Főleg a karaoke dalok közül előkerült svéd nyelvű valami, amit nyilván senki sem ismert, viszont valami primkó ritmus mellett szépen ki volt írva hozzá a svéd szöveg, tehát miután előzőleg skandináv death metal éneklését ígértem be, nem volt más választásom. Feleim, aki hallotta, emitt gyönyörködhet az eredetiben, ami egy nyálas popsemmiség:



(P.S.: Nyelvtörténeti kutatásaim eredményeként egyébként kiderítettem, hogy a "Sommertider" azt jelenti, "Summeritme", ami aligha meglepő. Hogy valami érdekes is legyen ebben a posztban itten, elmondom, hogy az angol "tide" szó germán őse azonos a német "zeit"-ével (és ezek szerint a svéd "tider"-ével), szóval valaha "idő"-t jelentett, csak később lett belőle "apály/dagály")

A tokaji bor kultúrhistóriájának históriája

"Önéletrajzom új fejezete egy nyirkos, ködös november végi napon kezdődött a Zemplénben" - írom majd 2067-ben megjelenő visszaemlékezéseimeben nyilván, amikor színészi szárnypróbálgatásaimra terelem a szót.

A hétvégén ugyanis Tolcsván és Sátoraljaújhelyen statisztáltunk Kántor Pisti barátom A tokaji bor kultúrhistóriája című filmjének forgatásán.



Egészen konkrétan azt a feladatot kaptuk, hogy korabeli kosztümökben igyunk. Igaz, azt mondták, forgatás közben csak tea lesz (úgyis mint bordublőr), de nem az volt. Leereszkedtünk hát a föld alá a tolcsvai Oremus pincéjének nemespenésszel borított falai közé, és filmtörténeti jelentőségű vágóképeket rögzítettünk régi és új barátokkal. Nekem egy bordó köpönyegbe öltözött jedi lovagot nemesembert vagy ilyesmit kellett eljátszanom. Doktor Kántor (miszerint rendező) mondta, hogy koccintanunk kell Zsolt kollégával, leülni a padra és beszélgetni mindegy miről, mert hát a hang nem játszik. A method acting hívei volnánk, tehát Éva (a kamerának háttal, hogy ne látsszon a szűkös kosztümből kibuggyanó terjedelmes mellbősége) teletöltötte a kupákat furminttal, aztán koccintottunk, leültünk a padra, és az instrukcióknak megfelelően beszélgetni kezdtünk. Vagyis nekem valami rejtélyes oknál fogva az bukott ki a számon, hogy "1964-ben ismertem meg Bárczi Benőt". Ezek után még kábé öt másodpercig bírtuk, mielőtt elröhögtük volna, de állítólag ennyi elég volt.

Sikerült végeznünk, mielőtt valami orvoskonferencia résztvevői megérkeztek volna borkóstolni (ez szempont volt!), aztán folytattuk a sátoraljaújhelyi múzeumban, ahol gátlás nélkül szedtük össze a műtárgyakat, hogy idétlenkedhessünk velük. Hamarosan az is kiderült, hogy az itt nekem szánt szerepről simán lemaradok, mert a 19. századi zekének (szókincsem az van ám)halvány esélye sem volt, hogy rámjöjjön. A segédoperatőr ugrott be helyettem, de tartok tőle, hogy így megfeleződtek az esélyeim az Oscarra a Best Supporting Actor kategóriában.

Aztán kipróbáltuk, hogy igaza van-e Margaret Mead antropológusnak, akit Vonnegut idéz: Men are happiest "[w]hen they're starting out on a hunt with no women or children along". Azt kell mondjam, nem hülyeség. A male bonding nagyon is jól tud esni alkalomadtán. Igaz, nem vadásztunk, csak babgulyásra, zsíroskenyérre, furmintra meg valami félédesre, de azokra rendesen. Hajnalra alig maradt a 16 liter borból (két liter már forgatás közben elfogyott) úgy, hogy heten voltunk, akik ittunk, és ebből legalább ketten tulajdonképpen alig. A hangulat emelkedett volt, viszont a másnaposságot simán megúsztuk - igencsak jó volt az a furmint, na (ennek lehetett valami kevésbé flancos évjárata).

Azt meg csak valahol a másfeledik liter után tudtam meg, hogy az ónkupát, amiből filmen meg egész este is ittam, több száz éve (tényleg) úrvacsoránál használják az olaszliszkai reformátusok. Ami azért nem semmi, még akkor se, ha belegondolok, miféle bacilusok járhattak már rajta, mire a kezembe vettem. Pestis lehetett? Simán.

Most már aztán ide nekem Hollywoodot.

És rég kopíroztam poszt végére az odalt leledző Vonnegut-idézetet: If this isn't nice, I don't know what is.

Macbeth Talaxiában

Kicsit húzósak voltak az utóbbi hetek, úgyhogy hétvégén kikapcsolódásként elmentem dolgozni. Na jó, nem hazudok, elmentem jól érezni magam, amihez némi cseppet sem fájdalmas dolgozás is hozzátartozott. Volt ugyanis AXN Sci-fi SF Portal találkozó (a sci-fi szó a csatorna igényei szerint angolosan "szájfáj"-nak ejtendő, esetleg "száj- és körömfáj"-nak) Star Trek beütéssel. Na most hozta úgy az élet egyszer régestelen régen, hogy egy csomó Star Treket néztem (mert a kábeltévék hőskorában mindenen csüngtem, ami angolul volt), de hardcore vagy akármilyencore fannek aligha lehet nevezni.

Csakhát ugye Sándor barátom révén rossz társaságba keveredtem, így oldalágilag be-belógok a magyar sci-fis közösségbe, és amióta egyszer a színpadra löktek, aztán a jelek szerint beváltam mint tolmács, úgy maradtam, aztán megyek, amikor jönnek a mindenféle színészek.

De hát a hétvége nem csak a tolmácsolásról szólt persze.



Már a péntek este se volt rossz a mongol étteremben, ahol a másnap visszanézett felvételek tanúsága szerint folyamatosan a halántékomat dörzsölgettem, ugyanis konkrétan görcsölt a röhögéstől. A Cabernet Sauvignon olyan volt, mintha nem is Cabernet Sauvignon lett volna ugyan (valahogy hiányzott belőle a test), de hát jónak kétségtelenül jó volt, fogyott is rendesen a kecske, a muflon meg a nyúl meg a whatnot mellé (a Dzsingisz Kán lova fantázianevű ételt én inkább mellőztem, de állítólag az is finom volt). Mindenesetre, amikor hajnali egykor beállítottunk a MOM parkba, hogy segítsünk termet berendezni, nemigen voltunk hadra fogható állapotban (Jun valamiért a "seggrészeg" kifejezés használatát tartotta adekvátnak.) A legjobb tán mégis az volt, hogy két taxival mentünk haza, így én a hátsó utasülésére pattanva odakiálthattam a sofőrnek: "Kövesse azt az autót!".

Namost ezek után szombat reggel fel kellett kelni. Hát kurvára nem volt könnyű, de némi késéssel azért sikerült Junnak mindenkit kirángatnia a pihepuhából. Bevágódtunk a rézvörös(!) Szuzukiba (vágódtunk egy fenét, cipőkanállal betuszkoltuk magunkat), út közben megtekintettük a Szabó Béla Sándorné asztalos feliratú táblát, aztán odaértünk a MOM-ba, nekem a kezembe nyomták egy kilencszemélyes Nissan Izé kulcsát, és indultam a budai rakpartra a vendégekért - álmosan, másnaposan a fakking pesti forgalomban. Szegény Michaleczky folyamatosan instruált telefonon, de így is töménytelen kavar után sikerült csak odaérni. És az első gyors hellóból meg kézrázásból még nem derült ki, hogy micsoda remek fickókkal kerültem össze két napra. Ethan Phillips, Vaughn Armstrong, Seth Armstrong, Eric Stillwell ugyanis remek fickók. Ide is elkelt a cipőkanál, de nyomás. Kábé az ötödik méteren egy terepjáró majdnem elgázolt bennünket, de nem, pedig ha igen, biztos még a CNN is bemondott volna.

Aztán az ebédnél már haverkodni is elkezdtünk, Ethannak alapfokú magyar nyelvleckét tartottam, de csak amíg ki nem jött a libacomb, mert onnantól azzal volt elfoglalva. Nem lennék meglepődve, ha alsógatyát kellett volna cserélnie kaja után, annyira élvezte. Kábé kettő perccel azelőtt, hogy letették volna elém is a kajámat, megjelent Jun, a hajcsár, és közölte, hogy akkor indulás. A sarkamra álltam, és megvártam a rumpsteaket, de megenni nem volt akkora élvezet úgy, hogy közben egy mangószínű (állítólag) inges féljapán lihegett a nyakamba.

De megettem, és Eric Stillwellel együtt már rohantunk is a kisterembe. Elkezdődött a nagy menet, a következő asszem hat órában gyakorlatilag le se tettem a mikrofont. Eric és Sündör úgy sejtem, az amerikai és a magyar forgatókönyvírás dolgairól beszélgettek, biztos érdekes volt, de én nem értem rá figyelni, mert tolmácsolnom kellett (ha paradox, ha nem, ezt most ki nem fejtem). Amikor ezzel megvoltunk, átkocogtunk a nagyterembe, ahol Erichez és hozzám csatlakozott Richard Arnold. Richardot gyakorlatilag nem lehetett lelőni, mondta, mondta, mondta, néha meg győztem legyezni, hogy talán fogja be kicsit, hogy fordíthassam.

Pisiszünet után Vaughn Armstrong volt a következő páciens. Félelmetes karizmával képes elkapni és vinni magával egy tele moziteremnyi közönséget; bődületes volt föl-alá rohangálni utána a színpadon és fordítani a gyerekkorát meg az életét (amerikai álom: a teljes csóróságból Hollywoodig) meg a sztorijait meg a szerepeit. Hát még amikor előkapta az ukulelét, és előadta saját szerzeményeit. Persze pihenés akkor se nagyon fért bele, csak tolmács helyett mikrofonállványként funkcionáltam kicsinyég.

Aztán Ethan Phillips. Pici ember nagyon amerikaira formált szavakkal, nikotinos rágógumival, állandó mosollyal és egy teljesen más, de ugyanolyan nagyszerű történettel. Az ő apukája nem kőfejtőben dolgozott, hanem egy neves étterme volt a Broadway környékén, és nem az illegálisan elfoglalt kunyhó falain keresztül nézte a csillagos eget gyerekkorában, hanem Marlon Brandótól kért autogrammot, amikor az náluk evett, és most itt jöttek egymás után Pesten.

Amikor ez is megvolt, gyakorlatilag már fingom nem volt, milyen nyelven beszélek éppen, a büféscsajt gondolkodás nélkül szólítottam meg angolul meg ilyenek.

Szerencsére az autogrammosztás közben nem igazán volt rám szükség, csak néztem ki bután a fejemből. Miután kifogyott a fotókból, Ethan felbecsülhetetlen értékű önarcképeket osztogatott a sorban állóknak. Rajztudása az enyémmel vetekszik amúgy, de volt olyan, akinek bár jutott fénykép, még egyszer befizette a 2000 forintot, hogy rajzot is kapjon. Fényképe bárkinek lehet, de ilyen...

Aztán nyomás a kocsma rajongók tömegeivel meg a vendégekkel. Én csak nyálcsorgatva néztem a sörözőket a kólával (igen, hosszú évszázadok óta először kólát ittam) a kezemben, mert ugyebár haza kellett még vinnem a társaságot Velencére, ahol megszálltak. Miután kajáltunk (a székelykáposzta is ízlett nekik) meg eszement mennyiségű fotót készítettünk, el is indultunk, ami rendben is lett volna. Kivéve, hogy a saját kocsimmal mutatták előttünk az utat, és egy hirtelen fékezésnél majdnem sikerült lekoccolnom hátulról. Adhattam volna betétlapot saját magamnak.

Végül hajnali kettőkor megérkeztünk Sándor lakására, bepótoltam a kimaradt vörösbor- és vodkaadagot, felébresztettük Kántor Pistit, aki a kocsmai program helyett aludt, közöltük vele, hogy tízkor márpedig rántottával ébresszen, és lefeküdtünk. (És megadtam Howardnak a mailcímemet, amiben csak 1, azaz egy "g" van.)

És Kántor Pisti - áldassék a neve -, tíz órakor rántottával ébresztett bennünket (a retket talán nem kellett volna, de jót akart). Miután békésen elfogyasztottuk e kitűnő reggelit, úgy visszaaludtunk, mint a huzat. Aztán fél egykor megint fölébredtünk, rendeltünk egy pizzát, megnéztünk néhány Enterprise-epizódot Vaughnnal, betegre röhögtük magunkat megint, és ötre mentünk megint a mongolba búcsúvacsorára (eközben integettünk Szabó Béla Sándorné asztalosnak, illetve huzamosabb ideig haladtunk a Mechwahrt liget mellett).

Vacsora közben aztán végleg nagyon jóban lettünk a vendégekkel, asszem. Ha már színészek, hát megtanítottuk nekik, hogy "lenni vagy nem lenni", de a rendelkezésre álló információk alapján Vaughn egyedül is összerakta a "király, haver!" exklamációt. Még Macbethet is szavaltunk együtt ("Tomorrow and tomorrow and tomorrow creeps in this petty pace from day to day..."). És sztoriztunk - nem ám csak ők, felváltva. Éppen olyan kíváncsiak voltak ránk, mint mi rájuk, és amikor Vaugh búcsúzóul azt mondta, örül, hogy megismerhetett, simán elhittem neki, mert nem rutinból bökte ki (nem úgy tűnt, de lehet, hgoy csak jó színész). Ethan meg Johnnie-ként írta alá a képeket, mondván, a barátai így ismerik. Itten kérem marha jól érezte magát öt vendég meg egy csomó házigazda.

És még a két bűbájos trill lányt is én fuvaroztam haza a végén. (Az muris, ahogy az Index cikkéhez tartozó fotógalériában több róluk a kép, mint a vendégekről - de megértem, mindenkit levettek a lábukról.)

Hajnali egykor aztán hazaindultam Kaposvárra, fél háromra haza is értem, négykor le is feküdtem. Aztán nyolcra vissza a retrészbe.

Befellegzett

Nem akartam a tegnapi taljános posztot elbarmolni ezzel, úgyhogy külön. Jártunk a szentendrei marcipánmúzeumban is. Sajna csak a telefonnal tudtam fényképezni, de ezt nézzétek meg felebarátaim, ezt nézzétek meg.

Erre, bazmeg, erre nincs mentség. Az emberiségnek befellegzett.

S, F és egy KO

S már a húsz felé közelít, hatodéves, idén végez. Hála az égnek. Mindenkinek keményen tele van az összes szóbajöhető testrésze vele, tanároknak, diákoknak, szerintem a takarítónéniknek is. Soha a büdös életben nem strapálta magát, de annyira nem hülye, valahogy a végén mindig mindenből átment. Viszont arrogáns, idióta, agresszív, semmiféle késztetés nincs benne arra, hogy bárkivel normális hangnemben beszéljen. Engem elfogad, én az ilyen idiótákat is emberszámba veszem, és ez annyiban kifizetődik, hogy azért valamelyest szót értek vele; de ezzel nagyjából egyedül vagyok talán, és hallgatni rám se hallgat.

S példás rendszerességgel buzerálja az alsóbb éveseket meg mindenki mást is. Ott köt bele a szembe jövő kisebbekbe, ahol tud. Nem veszélyes csávó, csak a pofája nagy, úgyhogy asszem, nem fél tőle senki, inkább megvetik és a pokolba kívánják.

Történt a múlt héten, hogy odakint heveny dohányzás közbe beszólt valamelyik ifjabb titánnak, miszerint "büdös cigány". (S fehér ember, ha valaki csak őt ismerné közülünk, azzal a lendülettel lenne rasszista, és utálna minden fehéret.) A hibát ott követte el, hogy ennek fültanúja volt F, egy maga korabeli cigány fiú, akinek megvolt mindig a maga baja, tanulni sose tanult, ketteskékkel átcsúszott, de én alapvetően tisztességes és jószándékú valakinek ismertem meg.

Nem, nem az történt, hogy F kapásból bemosott egyet S-nek. A következő szünetben, amikor szembejött vele a folyosón, lekapcsolta az igazgatóhelyettest, és szólt neki, hogy készítse a tollát, hamarosan igazgatói intőt kell írnia az ellenőrzőbe, ugyanis elveri S-t, mint a répát. A igazgatóhelyettes igyekezett rávenni, hogy bírjon ki még egy hónapot, akkor mind a ketten végeznek, utána meg felnőtt emberek módjára intézzék el egymás között, ahogy akarják. F hajthatatlan volt. Másnap odakint megintcsak heveny dohányzás közben S mellé lépett, és akkorát húzott be neki, hogy a kerítés adta a másikat. A legenda szerint, amikor S éppen feltápászkodott volna, kapott még egyet az állcsúcsára, amitől izibe visszazuhant a földre. Amikor végül valahogy talpra kászálódott, állítólag csak annyit mondott: "te vagy az erősebb, és akkor mi van?" Viszont azóta nem volt gond vele az alsóbb évesek között.

Az igazgatói irodában később megbeszélték velük, nem kaptak semmi írásos hülyeséget, csak valami békíttető tárgyalást zavartak le. Viszont a tanáriban titkon megszavaztunk F-nek egy igazgatói dicséretet. Megérdemelte volna.

S-t állítólag verik otthon a mai napig, az apjának gyakorlatilag mindig is ez volt a kommunikációs stratégiája. Ha valóban így van, különösebben nem csodálom, hogy másból nem ért, csak egy kiadós pofonból. Ha a sikítófrász is kap el, ha egy időzónában kell tartózkodnom vele, alapvetően nem haragszom rá. Sajnálom. És baromi kíváncsi lennék, mi lesz belőle, ha nagy lesz.

Egy stoptábla, M és az agyam

Az úgy volt, hogy tegnap vittem haza M-et a suliból, és eljött egy kereszteződés (Bajcsy-Zsilinszky -- Szent Imre sarok), ahol megálltam a stoptáblánál úgy, ahogyan kell. Aztán balra néztem. Úgy, ahogy azt nem kell. Merthogy a keresztutca jobbról balra egyirányú. A mázlim, amikor elindultam, az volt, hogy nem jött senki a közelben, a középkorú Szuzukis nő, aki érkezett, gond és különösebb fékezés nélkül megállt.

Szóval nem is volt hűdenagy riadalom, inkább később esett le, hogy nem lett volna túl jó húzás M-et összetörni enmagammal egyetemben.

A magyarázat annyi, hogy agyilag teljesen zokni vagyok, hétfőn, kedden, szerdán félkettőkor hagytam abba a melót, és hát az elmúlt heteim se voltak sokkal különbek.

Mindenesetre tegnap eszem ágában nem volt dolgozni este kicsit se, megnéztem a House MD 4. szezon 10. részt (ami vicces módon karácsonyi sztori, csak az írósztrájkos átrendezés miatt most jutottak el odáig Ámerikában, hogy leadják), aztán ágy. De mondjuk így is késő lett belőle, mindegy, nem kellett használni az agyamat, és az már pihenés. Egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy nem ott van a fejem, ahol kéne, hanem azon filózok, hogy lesz kész, amit ma mindenképp meg kell csinálnom. Van, aki alkalmas erre a pörgésre, erre az állandóan jövök-megyek-dolgozomra - én nem igazán. Vagyis persze muszáj, úgyhogy alkalmazkodom.

El kéne menni két hétre Izlandra vagy valami, és nem gondolni iskolára, könyvekre, cikkekre, szövegekre. Vinni kéne egy könyvet, és valami gejzír tövében olvasgatni, mert fingom nincs, mikor olvastam ki utoljára egyet - arra se érek rá.

Mindegy, agykikapcs megúszva, nem úgy tűnt, hogy M-et kiakasztottam, később mailt is váltottunk, és asszem, nem utált továbbra sem. Majd lesz valami.

UPDATE:
Aztán M ma is hazajött velem, úgyhogy ezek szerint még be mer ülni mellém. Halleluja.

Tök értelmetlen poszt asszem

Na hát ha már az alvásról értekeztem itten. Vicces, de hétvégén az volt a helyzet, hogy szombaton jó negyedórával később feküdtem le, mint ahogy vasárnap felkeltem. Merthogy szombaton a II. Morzsi kupa után (amiről tényleg fogok írni, és akkor majd napnál is világosabb lesz, hogy az egy kihagyhatatlan poszt) negyed hétkor ugrottam fejest a pihe-puhába, vasárnap meg hatkor keltem, hogy elcsípjem a Somogy expresszt, és induljak feneette fővárosunkba fordítani valót szerezni (ami jelen állás szerint sikerült). Na, ez ma meg is látszott rajtam.