Macbeth Talaxiában

Kicsit húzósak voltak az utóbbi hetek, úgyhogy hétvégén kikapcsolódásként elmentem dolgozni. Na jó, nem hazudok, elmentem jól érezni magam, amihez némi cseppet sem fájdalmas dolgozás is hozzátartozott. Volt ugyanis AXN Sci-fi SF Portal találkozó (a sci-fi szó a csatorna igényei szerint angolosan "szájfáj"-nak ejtendő, esetleg "száj- és körömfáj"-nak) Star Trek beütéssel. Na most hozta úgy az élet egyszer régestelen régen, hogy egy csomó Star Treket néztem (mert a kábeltévék hőskorában mindenen csüngtem, ami angolul volt), de hardcore vagy akármilyencore fannek aligha lehet nevezni.

Csakhát ugye Sándor barátom révén rossz társaságba keveredtem, így oldalágilag be-belógok a magyar sci-fis közösségbe, és amióta egyszer a színpadra löktek, aztán a jelek szerint beváltam mint tolmács, úgy maradtam, aztán megyek, amikor jönnek a mindenféle színészek.

De hát a hétvége nem csak a tolmácsolásról szólt persze.



Már a péntek este se volt rossz a mongol étteremben, ahol a másnap visszanézett felvételek tanúsága szerint folyamatosan a halántékomat dörzsölgettem, ugyanis konkrétan görcsölt a röhögéstől. A Cabernet Sauvignon olyan volt, mintha nem is Cabernet Sauvignon lett volna ugyan (valahogy hiányzott belőle a test), de hát jónak kétségtelenül jó volt, fogyott is rendesen a kecske, a muflon meg a nyúl meg a whatnot mellé (a Dzsingisz Kán lova fantázianevű ételt én inkább mellőztem, de állítólag az is finom volt). Mindenesetre, amikor hajnali egykor beállítottunk a MOM parkba, hogy segítsünk termet berendezni, nemigen voltunk hadra fogható állapotban (Jun valamiért a "seggrészeg" kifejezés használatát tartotta adekvátnak.) A legjobb tán mégis az volt, hogy két taxival mentünk haza, így én a hátsó utasülésére pattanva odakiálthattam a sofőrnek: "Kövesse azt az autót!".

Namost ezek után szombat reggel fel kellett kelni. Hát kurvára nem volt könnyű, de némi késéssel azért sikerült Junnak mindenkit kirángatnia a pihepuhából. Bevágódtunk a rézvörös(!) Szuzukiba (vágódtunk egy fenét, cipőkanállal betuszkoltuk magunkat), út közben megtekintettük a Szabó Béla Sándorné asztalos feliratú táblát, aztán odaértünk a MOM-ba, nekem a kezembe nyomták egy kilencszemélyes Nissan Izé kulcsát, és indultam a budai rakpartra a vendégekért - álmosan, másnaposan a fakking pesti forgalomban. Szegény Michaleczky folyamatosan instruált telefonon, de így is töménytelen kavar után sikerült csak odaérni. És az első gyors hellóból meg kézrázásból még nem derült ki, hogy micsoda remek fickókkal kerültem össze két napra. Ethan Phillips, Vaughn Armstrong, Seth Armstrong, Eric Stillwell ugyanis remek fickók. Ide is elkelt a cipőkanál, de nyomás. Kábé az ötödik méteren egy terepjáró majdnem elgázolt bennünket, de nem, pedig ha igen, biztos még a CNN is bemondott volna.

Aztán az ebédnél már haverkodni is elkezdtünk, Ethannak alapfokú magyar nyelvleckét tartottam, de csak amíg ki nem jött a libacomb, mert onnantól azzal volt elfoglalva. Nem lennék meglepődve, ha alsógatyát kellett volna cserélnie kaja után, annyira élvezte. Kábé kettő perccel azelőtt, hogy letették volna elém is a kajámat, megjelent Jun, a hajcsár, és közölte, hogy akkor indulás. A sarkamra álltam, és megvártam a rumpsteaket, de megenni nem volt akkora élvezet úgy, hogy közben egy mangószínű (állítólag) inges féljapán lihegett a nyakamba.

De megettem, és Eric Stillwellel együtt már rohantunk is a kisterembe. Elkezdődött a nagy menet, a következő asszem hat órában gyakorlatilag le se tettem a mikrofont. Eric és Sündör úgy sejtem, az amerikai és a magyar forgatókönyvírás dolgairól beszélgettek, biztos érdekes volt, de én nem értem rá figyelni, mert tolmácsolnom kellett (ha paradox, ha nem, ezt most ki nem fejtem). Amikor ezzel megvoltunk, átkocogtunk a nagyterembe, ahol Erichez és hozzám csatlakozott Richard Arnold. Richardot gyakorlatilag nem lehetett lelőni, mondta, mondta, mondta, néha meg győztem legyezni, hogy talán fogja be kicsit, hogy fordíthassam.

Pisiszünet után Vaughn Armstrong volt a következő páciens. Félelmetes karizmával képes elkapni és vinni magával egy tele moziteremnyi közönséget; bődületes volt föl-alá rohangálni utána a színpadon és fordítani a gyerekkorát meg az életét (amerikai álom: a teljes csóróságból Hollywoodig) meg a sztorijait meg a szerepeit. Hát még amikor előkapta az ukulelét, és előadta saját szerzeményeit. Persze pihenés akkor se nagyon fért bele, csak tolmács helyett mikrofonállványként funkcionáltam kicsinyég.

Aztán Ethan Phillips. Pici ember nagyon amerikaira formált szavakkal, nikotinos rágógumival, állandó mosollyal és egy teljesen más, de ugyanolyan nagyszerű történettel. Az ő apukája nem kőfejtőben dolgozott, hanem egy neves étterme volt a Broadway környékén, és nem az illegálisan elfoglalt kunyhó falain keresztül nézte a csillagos eget gyerekkorában, hanem Marlon Brandótól kért autogrammot, amikor az náluk evett, és most itt jöttek egymás után Pesten.

Amikor ez is megvolt, gyakorlatilag már fingom nem volt, milyen nyelven beszélek éppen, a büféscsajt gondolkodás nélkül szólítottam meg angolul meg ilyenek.

Szerencsére az autogrammosztás közben nem igazán volt rám szükség, csak néztem ki bután a fejemből. Miután kifogyott a fotókból, Ethan felbecsülhetetlen értékű önarcképeket osztogatott a sorban állóknak. Rajztudása az enyémmel vetekszik amúgy, de volt olyan, akinek bár jutott fénykép, még egyszer befizette a 2000 forintot, hogy rajzot is kapjon. Fényképe bárkinek lehet, de ilyen...

Aztán nyomás a kocsma rajongók tömegeivel meg a vendégekkel. Én csak nyálcsorgatva néztem a sörözőket a kólával (igen, hosszú évszázadok óta először kólát ittam) a kezemben, mert ugyebár haza kellett még vinnem a társaságot Velencére, ahol megszálltak. Miután kajáltunk (a székelykáposzta is ízlett nekik) meg eszement mennyiségű fotót készítettünk, el is indultunk, ami rendben is lett volna. Kivéve, hogy a saját kocsimmal mutatták előttünk az utat, és egy hirtelen fékezésnél majdnem sikerült lekoccolnom hátulról. Adhattam volna betétlapot saját magamnak.

Végül hajnali kettőkor megérkeztünk Sándor lakására, bepótoltam a kimaradt vörösbor- és vodkaadagot, felébresztettük Kántor Pistit, aki a kocsmai program helyett aludt, közöltük vele, hogy tízkor márpedig rántottával ébresszen, és lefeküdtünk. (És megadtam Howardnak a mailcímemet, amiben csak 1, azaz egy "g" van.)

És Kántor Pisti - áldassék a neve -, tíz órakor rántottával ébresztett bennünket (a retket talán nem kellett volna, de jót akart). Miután békésen elfogyasztottuk e kitűnő reggelit, úgy visszaaludtunk, mint a huzat. Aztán fél egykor megint fölébredtünk, rendeltünk egy pizzát, megnéztünk néhány Enterprise-epizódot Vaughnnal, betegre röhögtük magunkat megint, és ötre mentünk megint a mongolba búcsúvacsorára (eközben integettünk Szabó Béla Sándorné asztalosnak, illetve huzamosabb ideig haladtunk a Mechwahrt liget mellett).

Vacsora közben aztán végleg nagyon jóban lettünk a vendégekkel, asszem. Ha már színészek, hát megtanítottuk nekik, hogy "lenni vagy nem lenni", de a rendelkezésre álló információk alapján Vaughn egyedül is összerakta a "király, haver!" exklamációt. Még Macbethet is szavaltunk együtt ("Tomorrow and tomorrow and tomorrow creeps in this petty pace from day to day..."). És sztoriztunk - nem ám csak ők, felváltva. Éppen olyan kíváncsiak voltak ránk, mint mi rájuk, és amikor Vaugh búcsúzóul azt mondta, örül, hogy megismerhetett, simán elhittem neki, mert nem rutinból bökte ki (nem úgy tűnt, de lehet, hgoy csak jó színész). Ethan meg Johnnie-ként írta alá a képeket, mondván, a barátai így ismerik. Itten kérem marha jól érezte magát öt vendég meg egy csomó házigazda.

És még a két bűbájos trill lányt is én fuvaroztam haza a végén. (Az muris, ahogy az Index cikkéhez tartozó fotógalériában több róluk a kép, mint a vendégekről - de megértem, mindenkit levettek a lábukról.)

Hajnali egykor aztán hazaindultam Kaposvárra, fél háromra haza is értem, négykor le is feküdtem. Aztán nyolcra vissza a retrészbe.