2008. november 30., vasárnap

A tokaji bor kultúrhistóriájának históriája

"Önéletrajzom új fejezete egy nyirkos, ködös november végi napon kezdődött a Zemplénben" - írom majd 2067-ben megjelenő visszaemlékezéseimeben nyilván, amikor színészi szárnypróbálgatásaimra terelem a szót.

A hétvégén ugyanis Tolcsván és Sátoraljaújhelyen statisztáltunk Kántor Pisti barátom A tokaji bor kultúrhistóriája című filmjének forgatásán.



Egészen konkrétan azt a feladatot kaptuk, hogy korabeli kosztümökben igyunk. Igaz, azt mondták, forgatás közben csak tea lesz (úgyis mint bordublőr), de nem az volt. Leereszkedtünk hát a föld alá a tolcsvai Oremus pincéjének nemespenésszel borított falai közé, és filmtörténeti jelentőségű vágóképeket rögzítettünk régi és új barátokkal. Nekem egy bordó köpönyegbe öltözött jedi lovagot nemesembert vagy ilyesmit kellett eljátszanom. Doktor Kántor (miszerint rendező) mondta, hogy koccintanunk kell Zsolt kollégával, leülni a padra és beszélgetni mindegy miről, mert hát a hang nem játszik. A method acting hívei volnánk, tehát Éva (a kamerának háttal, hogy ne látsszon a szűkös kosztümből kibuggyanó terjedelmes mellbősége) teletöltötte a kupákat furminttal, aztán koccintottunk, leültünk a padra, és az instrukcióknak megfelelően beszélgetni kezdtünk. Vagyis nekem valami rejtélyes oknál fogva az bukott ki a számon, hogy "1964-ben ismertem meg Bárczi Benőt". Ezek után még kábé öt másodpercig bírtuk, mielőtt elröhögtük volna, de állítólag ennyi elég volt.

Sikerült végeznünk, mielőtt valami orvoskonferencia résztvevői megérkeztek volna borkóstolni (ez szempont volt!), aztán folytattuk a sátoraljaújhelyi múzeumban, ahol gátlás nélkül szedtük össze a műtárgyakat, hogy idétlenkedhessünk velük. Hamarosan az is kiderült, hogy az itt nekem szánt szerepről simán lemaradok, mert a 19. századi zekének (szókincsem az van ám)halvány esélye sem volt, hogy rámjöjjön. A segédoperatőr ugrott be helyettem, de tartok tőle, hogy így megfeleződtek az esélyeim az Oscarra a Best Supporting Actor kategóriában.

Aztán kipróbáltuk, hogy igaza van-e Margaret Mead antropológusnak, akit Vonnegut idéz: Men are happiest "[w]hen they're starting out on a hunt with no women or children along". Azt kell mondjam, nem hülyeség. A male bonding nagyon is jól tud esni alkalomadtán. Igaz, nem vadásztunk, csak babgulyásra, zsíroskenyérre, furmintra meg valami félédesre, de azokra rendesen. Hajnalra alig maradt a 16 liter borból (két liter már forgatás közben elfogyott) úgy, hogy heten voltunk, akik ittunk, és ebből legalább ketten tulajdonképpen alig. A hangulat emelkedett volt, viszont a másnaposságot simán megúsztuk - igencsak jó volt az a furmint, na (ennek lehetett valami kevésbé flancos évjárata).

Azt meg csak valahol a másfeledik liter után tudtam meg, hogy az ónkupát, amiből filmen meg egész este is ittam, több száz éve (tényleg) úrvacsoránál használják az olaszliszkai reformátusok. Ami azért nem semmi, még akkor se, ha belegondolok, miféle bacilusok járhattak már rajta, mire a kezembe vettem. Pestis lehetett? Simán.

Most már aztán ide nekem Hollywoodot.

És rég kopíroztam poszt végére az odalt leledző Vonnegut-idézetet: If this isn't nice, I don't know what is.

3 megjegyzés:

  1. Nahát-nahát, te aztán gyors voltál, Gergő :) Azt hittem, ma este szundikálni fogsz, nem lejegyezni...

    VálaszTörlés
  2. Há muszáj volt, amíg friss az élmény. Viszont most húzok aludni.

    VálaszTörlés
  3. Imádom az élményeiteket...
    oh, ha én anekdotázni kezdenék, egy pohár borral a kezemben, és kamerával az arcomban! oh;
    már meg is van az első mondatom, ha már kit láttunk előszőr, és miként:
    - Amikor előszőr találkoztam Szélesi Sándorral, éppen a plafonon aludt...

    VálaszTörlés

Blog Widget by LinkWithin