Szuri

Úgy vagyok ezzel az influenza dologgal, hogy nem lenne értelme különösebben fosni tőle. Az emberek szeretnek parázni valamitől, legyen az koleszterinszint, globális felmelegedés vagy H1N1. Oké, alapja persze van ezeknek a dolgoknak, de ettől még elenyészően kicsi a valószínűsége, hogy sertésinfluenzában fogok megpurcanni. Egyrészt ahogy elnézem, jelen állás szerint semmivel sem durvább a halandósági ráta, mint a sima influenzánál. Az utóbbi időben lényegesen többen haltak meg például a világon maláriában, meg sokkal többen fulladtak vízbe, mint ahány emberrel jó öreg H1N1 barátunk végzett. Jó, a lepra négyszáztízzel kevesebb hullát termelt.

Ráadásul a sima influenzát sem kaptam el ezer éve szerencsére. Erősen elgondolkodtam tehát, hogy oltassam-e be magam, valahogy a fenyegetést nem bírom komolyan venni, de tényleg. Az összeesküvés-elméletekre mindazonáltal kevéssé vagyok fogékony, és amikor elkezd terjedni a nagy össznépi marhaság, hogy ez meg az a baj, és így meg úgy csinálnak ki bennünket, én leginkább a fejem fogom, úgyhogy az ilyen meg olyan oltásellenes dumák nem bírnak meghatni. De aztán megláttam valahol ezt a videót (nem visz rá a lélek, hogy beágyazzam), meg olvastam a gyönyörű bőr alá ültetett csipes agymenéseket, amikhez most juszt se keresek linket.

És akkor azt mondtam, hogy ó, bassza meg, én a józan észre hallgatok, és beoltatom magam. Legföljebb még tutibb lesz, hogy nem kapom el a cuccot, és nem fertőzök meg vele senkit, és biztos senki nem fog összekeverni az elborult agyú idiótákkal.

Bokaszalag reloaded

Az van, hogy többé-kevésbé jött a bokám rendbefele, egész jól tudtam mozogni vele, a foci öregurasan már ment, és fontolgattam a nyár első teniszmeccsét is.

Aztán hétfőn - merthogy a másod- és harmadkapus nálam is sérültebb, hetek óta én védek 30-40 százalékos bokával - a meccs első percében kirontottam, enyém is lett bőven a labda, viszont a tulok csatár nem állt meg, jött tovább agyatlanul, és ahogy ott feküdtem kezemben a labdával, rátaposott a na mire? A félig-meddig meggyógyult bokámra. Szépen ki is csavarta ugyanúgy megint. Benne van a játékban, meg nyilván nem volt szándékos, meg nem is haragszom a vak állatjára, de azér egy rendes bocst kinyöghetett volna, ha már ott fetrengtem üvöltve. De mindegy.

Szóval ha nem is olyan vészes, mint legutóbb, megint mankó pár napig, és a sport erre a nyárra - remélem, nem örökre - elfelejtve.

Az egyetlen, aki jól járt, anyám, mert azzal az ürüggyel, hogy most úgysem tudok semmit csinálni, végre följöhetett, és mivel a fürdőszobát amúgy is muszáj volt rendberakni a mosógépszerelő után, kitakaríthatta a konyhámat, amire már régen fájt a foga.

Három plusz egy

Már egy ideje filóztam rajta, hogy régen fordítottam ki a bokámat, és biztos megint eljön az én időm. Külön izgalmas volt, hogy vészterhes időszak ez a suliban ilyes szempontból, mert az utóbbi két hónapban az egyik németes kolleganőm meg az osztályomból egy csaj eltörte a bokáját jól, legalább két másik gyerek meg elszakította a bokaszalagját. Ragály az ragály, nem úszhattam meg én sem.

Pénteken épp háttal álltam a kapunak, és röpült felém a labda, én meg azt terveztem, hogy csinálok egy testcselt balra, aztán labdástul sebtében beforgatom a mögöttem helyezkedő bekket jobbra. És a terv kitűnőnek is látszott addig a pillanatig, amíg a bal lábamra nem helyeztem a testsúlyomat. Akkor viszont boka alámfordul, én meg ordítva elterülök, mint a nagyalföld.

Tudtam, mi van, hogyne tudtam volna, most harmadszor nyírtam ki a bal bokámat, és jobb is megvolt egyszer, rutinos versenyző vagyok. Igaz, most először történt ténylegesen foci közben a dolog, eddig volt labda után elszaladásnál, tenisz közben, meg egyszer egy autó miatt le kellett ugranom a bicikliről és úgy.

Balesetin a doki ránézett a röntgenképre, és azt mondta: "Jézus." Szóval kiderült, hgoy a korábbi balesetek következtében eszetlen ramaty állapotban van a bal bokám. Ki van lazulva benne minden, csupa meszes az egész, viszont új sérülésnek nem látszik nyoma. Gondolom, mert már nem volt hova nyúlnia a szalagnak.

Hál istennek eszébe se jutott begipszelni, eddig az gyógyult a legszarabbul, amelyiknél ezt találta adekvát megoldásnak egy másik doki. Ez most csak annyit mondott, hogy borogassam meg kenegessem; mongyuk persze magamtól is ezt tettem volna. Meg finoman célzott rá, hogy ezt a sportolás dolgot talán annyira nekem nem kéne már erőltetni ezzel a bokával. Azért fogom, megpusztulnék, ha nem rohangászhatnék.

Szóval most borogatom, kenegetem. Mindenesetre ocsmányul be van dagadva, fáj, és sehogyse kényelmes ücsörögni. Mára kitaláltam, hogy egyik fotelben ülök, a karfára fektetett deszkán a gép, a lábam meg a szembetolt másik fotelon. Így kibírható.

Csak kétszer is meg kell gondolnom, hogy elinduljak-e pisilni, mert mankóval nem az igazi, főleg, hogy ez nálam három lépcsőfok oda-vissza megmászásával jár. Frusztrál, hogy Lócit apámnak kellett elvinnie moziba, hogy egy közönséges kávéfőzés irdatlan macera, ilyesmi.

Azért a judoversenyre elszenvedtem magam tegnap Dombóvárra. De erről majd külön.

Így megy ez

Amikor péntek délután elmentem Jani boltja előtt, meglepve láttam, hogy a bejárat elé lehúzták a rácsot, és csak egy cetli hirdeti, hogy bizonytalan ideig zárva. Arra gondoltam, tán kénytelen volt abbahagyni, mert válság meg minden, ráadásul amit ő árult, arra mostanság amúgy is egyre kevesebb a vevő.

Aztán ma délután hívott egy közös ismerősünk. Azt kérdezte, beszállok-e a koszorú árába. Jani meghalt. Egyszer csak. 55 évesen, focizás közben a pályán. Állítólag tudni lehetett, hogy baj van a szívével, de az orvosok azt mondták, azért nyugodtan játszhat.

És persze önző az ember, mert erről az jut az eszembe, hogy ha van is még 16 évem addig az 55-ig, de bizony azért akad kevéske gondom a szívemmel, még ha az orvosok nekem is azt mondták, hogy a magam kis amatőr szintjén nyugodtan sportolhatok. Persze aggódni nem fogok, és nem jut ezután sem eszembe majd minden foci előtt, hogy. Az ordas nagy baromság lenne, asszem. Csak hát.

Akárhogy is. Isten veled, Jani. Akárkinek szurkoltál közös kis csapatunkon kívül: You'll Never Walk Alone.

Köhögés és viabilis izomzat

Totál elszoktam tőle, hogy lázas legyek, péntek este évek óta először dőltem ki komolyabban. Ha belegondolok, meglepő, mert azt gondolnám, hogy emellett a zaklatott élettempó mellett sokkal szarabb az immunrendszerem, és folyton el kéne kapnom minden szart, de hála az égnek, nem így van.

Akárhogy is, ma elvergődtem dokihoz, mert hát hiába gyógyultam meg volna én nélküle is, a táppénzt ugye el kell intézni. Különben komolyan nem vagyok normális, legszívesebben így, lájtos hőemelkedéssel, köhögve, megszólalni képtelenül is elmentem volna dolgozni, csak gáz lett volna összefertőzni mindenkit, meg hát lehet, hogy azért annyira mégse tett volna jót. Haszontalan naplopónak érzem magam ilyenkor, főleg, hogy most fordítani is alig fordítottam. Ehh, mindegy, kiírtak csütörtökig, addig henyélek itthon, valszeg azért rámfér.

Meg ha már ott voltam, megmutattam az MR-eredményt, mert a kardiológushoz hiába mentem vele, a megadott időpontban nem volt a kórházban (úgyis mint fuck). Aszonta a doki, azért vigyem el mindenképp oda is, de ez alapján megmaradok. Mondjuk, magam is sejtettem, mert annyira nem volt latinul. Idéznék:

Jó szisztolés bal kamra funció. Normál végidasztolés végszisztolés bal kamra volumenek, megtartott verővolumen, valamint kissé emelkedett bal kamra izomtömeg. A bal kamra izomzata minden szetmentumában jól mozog. [...] Kontrasztanyag adását követően nem viabilis izomzatot jelző kontraszt halmozás jel nem látható.

Juppí. Sajnos a csuda aranyos nővérke telefonszáma nem volt benne a leletben. Pedig ha ez egy romantikus vígjáték lenne...

Mr. MR

Szóval aszonta a doki decemberben, hogy majd januárban hívjam föl jól, és akkor ő kér időpontot nekem MR-re. Mondtam jó. Januárban anyukám (úgyis mint telefonfóbiás enmagam titkárnője) felhívta hát, mire a doki értetlenkedve közölte, hogy nem kell ehhez ő, sétáljak be az MR-re (kábé 20 méterre van a sulitól, egy szünetben el tudnám intézni), és kérjek időpontot én. Jó. Átkocogtam hát, de nagyon bután néztek rám, és elárulták, hogy ők nem is tudnak időpontot adni, mert szívet MR-ezni a pécsiek jönnek Kaposvárra, úgyhogy oda kell telefonálni. Én meg eleve kevés vagyok ehhez, csak az orvos intézheti (de vajon akkor miért küldött engem személyesen, ráadásul rossz helyre?). Szerencsére kardiológiára a család már rutinból jár, apámnak amúgy is jelenése volt, kéretett időpontot nekem a saját orvosával (akit egy koincidencia folytán tanítottam itthon régen, amikor még csináltam ilyesmit).

És hétfőn telefonáltak, hogy akkor ma egy órakor befekhetek a masinába. Ez persze éppen egybeesett a szalagavató időpontjával, de a gyerekek annyira megilletődtek tőle, hogy a szívemet fogják vizsgálni, hogy el is felejtettek reklamálni, amiért nem leszek ott. (Én meg nem bántam, mert a csütörtöki próba alapján nagyon bénának tűnt az egész.)

Akárhogy is, háromnegyed egykor lefotózkodtam kedvenc negyedikeseimmel (a csajos képet majd mellékelem, ha megszerzem a fotóstól), és átballagtam az MR-hez (20 méter ugye). Egyre kitöltöttem a papírt, hogy nem én vagyok a terminátor, és nincs a testemben mágnesezhető fém, meg AIDS-es sem vagyok, és vártam, hogy szólítsanak. Negyed háromkor megkérdeztem, hogy akkor sor kerül-e rám a közeljövőben, mert elmennék egy félórára. Mondták, hogy még van előttem valaki, ha az nem klausztrofóbiás, és nem fogja menekülőre, ráérek.

Aztán fél óra múlva visszamentem, és utána már csak nem egészen egy órát kellett várnom, hogy valamikor fél négy fele bejussak. Egy helyett ugye. A csúnya az, hogy egy házaspár kisgyerekkel fél tizenkettő óta várt, és még mindig nem kerültek sorra.

Szóval úgy kezdődik, hogy egy csuda aranyos nővérke (ez valszeg extra, van, akinek banya jár) betol az ember könyökhajlatába egy kanült, aztán betolja az embert a csőbe. Annyira nem találtam klausztrofóbiásnak a dolgot, bár kétségkívül szűken voltam odabent, a plafon vagy tíz centire az orromtól, a karjaimat alig tudtam mozdítani. És nyilván rögtön elkezd viszketni minden létező és kitalált testrész, amint vakarhatatlan állapotba kerül.

Bánom, hogy nem néztem órát előtte meg utána, az ember teljesen elveszti az időérzékét, csak fekszik, engedelmeskedik az utasításoknak. (Beszívja a levegőt. Kifújja. Nem lélegzik. Lélegezhet.) Utóbbi két ukáz között aztán pár másodperces hangorgiák jönnek, hol kattogás, hol visítás, hol szaggatott szirénázás. A kanülből kilógó cső meg berezonál, és marhára csikálja az ember oldalát.

Akárhogy is, vagy fél órát lehettem odabent, mire a csuda aranyos nővérke kihúzott, és némi további gyöngyhalászos tréfálkozás után utamra engedett. Az eredményeket postán küldik majd eccer. A kisgyerekes pár pedig még mindig ott várt, amikor eljöttem.

És már eleget pofáztam, úgyse olvassa végig senki, úgyhogy megyek dolgozni. City of Bones.

A nyavalyablog folytatódik

Na most akkor foglalkozom még egy kicsit testem rejtelmeivel, mert ma meg szívultrahangon voltam. És az van, hogy "b. kamra hypertrophia jelei láthatók, amelyek firssen felefedezett tensiója nem magyaráz, hanem ASH-nak megfelelő Echo lelet".

Ez persze kissé zavaros, szerintem a nővérke ezt-azt elgépelt, de a doki volt olyan jó fej, hogy még le is rajzolta nekem, miről van szó. Szóval az ASH annak a rövidítése, hogy asymmetricus septum hypertrophia, és tulajdonképpen úgy áll a helyzet, hogy a bal kamra fala a billentyű alatt duplájára van vastagodva. Az nem jó. Persze kell nekem most guglizni, akkor nem olvasnék olyan mondatokat, hogy "[m]inden balkamra-hypertrophia jellemzője a ritmuszavarra való hajlam, ill. a cardiovascularis mortalitás fokozódása". Nem szeretném, ha fokozódna a cardivascularis mortalitásom.

Ha nem lett volna elég a CT januárban, megyek majd MR-re is, úgyhogy tényleg végiglátogatok minden orvosi szarságot, amihez eddig kizárólag a House MD-ben volt szerencsém.

De azt hiszem, elsősorban pihenni kéne végre egy adagot, elhúzni egy lakatlan szigetre jó két hétre, vagy legalább tényleg keresni végre valakit, akihez hozzá lehet bújni néha. Az a baj, hogy egyik nehezebb ügy, mint a másik.

Daliás idők

Van ez a vérnyomásbiznisz ugye, amit azért mégse hagytam annyiban, úgyhogy elmentem az új dokihoz (aki egy évvel alattam járt gimibe), ő meg elküldött többek között hasüregi ultrahangra, merthogy aszongya, az én koromban (márminthogy relatíve fiatalon) a magas vérnyomás oka simán lehet a vese.

Szóval ma délelőtt megnéztem a vesémet egy monitoron. Utoljára Lócit láttam hasonló technikával, és az jobb volt ugyan, de azért ez is tetszett. Van egy kellemetlen emlékem egy 15 évvel ezelőtti veseultrahangról (merthogy kövem volt), de ez most nem csikált egyáltalán, és nem is álltak neki görcsösen rángatózni az izmok az oldalamban.

Node jó tudni, hogy "a cholecysta kőmentes, híg epével telt, a máj nem nagyobb, szerkezete reflectivitása megtartott, a pancreas UH képe szabályos, a lép normális nagyságú, szerkezete homogén". A vesém meg "daliás". Ez utóbbi nem a leleten szerepel, hanem a doki személyes közlése.

Viszont van valami a bal vesémen, ami állítólag egy "összeesett ciszta" (collobalt kéregcysta!) lehet. Úgyhogy megyek CT-re (de előbb még van a jövő héten egy szívultrahang is). Az orvosok nem tűntek épp zaklatottnak, szóval nem hiszem, hogy izgulnom kéne, ezt meg úgyse olvasom el - na jó, lehet, hogy mégis, de nem vagyok egy hipochonder típus, és ugyebár az én cisztám "összeesett".

Érdekesnek azért érdekes lesz, CT-t eddig csak a Doktor House-ban láttam.

Vérnyomás

Tegnap jöttek, hogy szaladjak át az iskolaorvoshoz, mert kötelező alkalmassági vizsgálat meg whatnot. Át is mentem, kellemesen elröhörésztem a doktornővel, aztán a karomra kanyarítottuk a vérnyomásmérőt, és...

170/115. Aztán még kétszer, hogy hátha valami nem stimmelt, de még kétszer ugyanannyi lett. Aztán este átbattyogtam anyámékhoz, és megmértük ott is. És megint 170/115. Ma délután vagy egy órányi nyugis és dolgozásmentes gép előtt ülés után 165/110. Ráadásul durva pulzusokkal (bár az már nyilván azért van, mert a vérnyomásmérő látványától is rámjön a frász).

Basszukulcs, jó lesz vigyázni magamra, asszem. De hogyan, a tücsök rúgja meg?