Mr. MR

Szóval aszonta a doki decemberben, hogy majd januárban hívjam föl jól, és akkor ő kér időpontot nekem MR-re. Mondtam jó. Januárban anyukám (úgyis mint telefonfóbiás enmagam titkárnője) felhívta hát, mire a doki értetlenkedve közölte, hogy nem kell ehhez ő, sétáljak be az MR-re (kábé 20 méterre van a sulitól, egy szünetben el tudnám intézni), és kérjek időpontot én. Jó. Átkocogtam hát, de nagyon bután néztek rám, és elárulták, hogy ők nem is tudnak időpontot adni, mert szívet MR-ezni a pécsiek jönnek Kaposvárra, úgyhogy oda kell telefonálni. Én meg eleve kevés vagyok ehhez, csak az orvos intézheti (de vajon akkor miért küldött engem személyesen, ráadásul rossz helyre?). Szerencsére kardiológiára a család már rutinból jár, apámnak amúgy is jelenése volt, kéretett időpontot nekem a saját orvosával (akit egy koincidencia folytán tanítottam itthon régen, amikor még csináltam ilyesmit).

És hétfőn telefonáltak, hogy akkor ma egy órakor befekhetek a masinába. Ez persze éppen egybeesett a szalagavató időpontjával, de a gyerekek annyira megilletődtek tőle, hogy a szívemet fogják vizsgálni, hogy el is felejtettek reklamálni, amiért nem leszek ott. (Én meg nem bántam, mert a csütörtöki próba alapján nagyon bénának tűnt az egész.)

Akárhogy is, háromnegyed egykor lefotózkodtam kedvenc negyedikeseimmel (a csajos képet majd mellékelem, ha megszerzem a fotóstól), és átballagtam az MR-hez (20 méter ugye). Egyre kitöltöttem a papírt, hogy nem én vagyok a terminátor, és nincs a testemben mágnesezhető fém, meg AIDS-es sem vagyok, és vártam, hogy szólítsanak. Negyed háromkor megkérdeztem, hogy akkor sor kerül-e rám a közeljövőben, mert elmennék egy félórára. Mondták, hogy még van előttem valaki, ha az nem klausztrofóbiás, és nem fogja menekülőre, ráérek.

Aztán fél óra múlva visszamentem, és utána már csak nem egészen egy órát kellett várnom, hogy valamikor fél négy fele bejussak. Egy helyett ugye. A csúnya az, hogy egy házaspár kisgyerekkel fél tizenkettő óta várt, és még mindig nem kerültek sorra.

Szóval úgy kezdődik, hogy egy csuda aranyos nővérke (ez valszeg extra, van, akinek banya jár) betol az ember könyökhajlatába egy kanült, aztán betolja az embert a csőbe. Annyira nem találtam klausztrofóbiásnak a dolgot, bár kétségkívül szűken voltam odabent, a plafon vagy tíz centire az orromtól, a karjaimat alig tudtam mozdítani. És nyilván rögtön elkezd viszketni minden létező és kitalált testrész, amint vakarhatatlan állapotba kerül.

Bánom, hogy nem néztem órát előtte meg utána, az ember teljesen elveszti az időérzékét, csak fekszik, engedelmeskedik az utasításoknak. (Beszívja a levegőt. Kifújja. Nem lélegzik. Lélegezhet.) Utóbbi két ukáz között aztán pár másodperces hangorgiák jönnek, hol kattogás, hol visítás, hol szaggatott szirénázás. A kanülből kilógó cső meg berezonál, és marhára csikálja az ember oldalát.

Akárhogy is, vagy fél órát lehettem odabent, mire a csuda aranyos nővérke kihúzott, és némi további gyöngyhalászos tréfálkozás után utamra engedett. Az eredményeket postán küldik majd eccer. A kisgyerekes pár pedig még mindig ott várt, amikor eljöttem.

És már eleget pofáztam, úgyse olvassa végig senki, úgyhogy megyek dolgozni. City of Bones.