2020. május 22.

Mindjárt felébredek. Legyen mondjuk kedd reggel. Ma tanítok, szóval kimegyek a suliba, megtartom az óráimat, aztán irány haza anyukámhoz ebédelni. Ahogy mindig. Rakott zöldbab lesz, azt hiszem. Nem a kedvencem, de elvagyok vele, ő meg szereti, és könnyen megvan, szóval jó lesz. Szokás szerint meséli majd, ami eszébe jut, elmondja, kivel találkozott a piacon, ki hívta a Hetey, ki hívta a Kamper családból, én meg hallgatom, mert az iskola ricsaja után egy darabig nincs kedvem beszélni.

A bökkenő, hogy ébren vagyok. Ez nem egy hülye álom, amiból csak úgy fel lehet ébredni. Soha többet nem megyek haza úgy, hogy rakott zöldbab vagy töltött paprika vagy brassói vagy spenót vagy akármi vár anyukámnál, soha többet nem meséli el, kivel találkozott a piacon, ki hívta a családból. Soha többet nem kér meg, hogy porszívózzam fel a lépcsőt, mert ott már nem szívesen egyensúlyoz egyedül. Soha többet nem segít paprikát ültetni az udvaron. Soha többet nem szól, hogy kiírt valamit a számítógépe, nézzek már rá.

Sok időt töltök mostanában a lakásában, rendezkedem, takarítok, fontolgatom, mit, hogyan, merre, számba veszem a szüleim múltját, tervezem a saját jövőmet ugyanott, most már nélkülük.  És az a lakás üres, nagyon üres. Folyton azon kapom magam, hogy bekapcsolom a tévét. Arra sem járok, rá sem nézek, nem érdekel, csak a másik szobában molyolás, takarítás, dolgozás közben van valami buta illúzióm, hogy nem egyedül vagyok, hogy kint ül a nappaliban, hiszen mi másért mesélne egy ember a tévében éppen Indiáról. Vagy az oktatás helyzetéről. Vagy a húslevesről.

Pedig tíz napja már, hogy megszólalt a telefon. Kedd este volt, ismeretlen számról hívtak, és még fel sem vettem, már pontosan tudtam, mit fogok hallani. Azóta egyetlen olyan pillanatom sincs, hogy ne lenne ott valahol a mélyben a tudat, hogy már nem élnek a szüleim. Felnőttem.

Azt mondom, kedd, de ha igazán a lelkem mélyére nézek, tudom, hogy már hétfő reggel nem mertem remélni. Ahogy ott ültem mellette a mentőautóban, aztán a kórházban, mielőtt elnyelte volna a sürgősségi osztály szörnyetege, már visszavonhatatlanul tudtam, hogy búcsúznom kell. Ötvenévnyi igazi, boldog, végtelen szeretettel teli gyerekkor utolsó emléke egy kéz, ami a levegőt markolva keresi az enyémet, de hiába nyúlok érte, nem találja többé.

Hessegessük ezt el, nem így fogok emlékezni rá. Van egy kedvenc képem, valamikor a hatvanas években, még a születésem előtt az ország legmagasabb pontján, a Kékes-tetőn ülnek apámmal, mosolyognak, fiatalok. Nem tudom, mikor készült, de talán már gondolnak rám. Úgy döntöttem, ilyennek fogom látni őket mindig. Nem lesz nehéz, ilyenek voltak igazából. Erősek, mosolygósak élettel teliek.

Kicsit szimbolikus is nekem ez a kép. Akkor is odafent voltak együtt, még nélkülem. Most megint odafent vannak, együtt, már nélkülem. Olyan Csillagok háborújásan képzelem valahogy. Lebegő alakokként, meleg mosollyal néznek engem, ahogy védőernyőjüket vesztve bukdácsolok tovább, nézik a fiamat, ahogy megy előre a diploma felé.

Apukám hat éve halt meg, 76 évesen és hét hónaposan. A mai napig számtalan dologról az jut ösztönösen eszembe, hogy megyek, elmesélem neki. Anyukám 76 évet és kilenc hónapot élt. Amíg világ a világ, szólni akarok majd neki, hogy felhívott valaki a családból; hogy holnap nagy vihar jön; hogy a hétvégén ültessük ki a paradicsomokat. Meg akarom majd kérdezni tőle, milyen fűszert szokott rakni a vadasba, meddig süti a túrófánkot, melyik falu jön Rábapaty után, amikor Cenkre megyünk, hogy is hívták dédnagyapám öccsét.

Néha kicsit unalmas volt ezeregyedszerre is meghallgatni ugyanazt a családi történetet, de most kérlek, meséld el még ezerkettedszerre is. Vagy kérj meg, hogy főzzek neked egy csésze teát. Hívj fel, hogy hozzak olajat a Lidlből. Legalább mondd meg, hol vannak a tartalék porzsákok a porszívóba. Mindegy. Olyan rossz ez a csend.

Egy teljes élet

Szerencsés ember vagyok. Amikor érettségiztem, még mind a négy nagyszülőm élt plusz egy dédnagymama, és mindannyian részesei voltak az életemnek. Aztán nem sokkal később meghaltak apukám szülei, dédnagymamám, és 2003-ban meghalt anyukám anyukája is. Maradt anyukám apukája, Bandi papa.

Aztán vasárnap reggel, istentiszteletre menet a kilencvenkét és fél éves, előző nap még makkegészséges nagypapám rosszul lett az utcán, és bár mentőorvossá lett gimnáziumi osztálytársamnak még sikerült újraélesztenie, a kórházban végleg leállt a szíve.

Elvesztettem a világ legcsodálatosabb nagypapáját, a család mindenesét, a kaposvári könyvtár legidősebb olvasóját.

Bandi papa élete eleve érdekesen kezdődött, ugyanis az édesapja az a klasszikus pénzszóró, nagyvilági dzsentri volt, akinek a kaput sem kellett kinyitni, ha hazaért, egyszerűen átugratott a lovával a nyírgelsei családi birtok kerítésén, az édesanyja – az én dédnagymamám – pedig házvezetőnőként dolgozott nála. Szóval mit szépítsük, Bandi papa 1918. december 10-én törvénytelen gyerekként kezdte földi pályafutását. Ő volt az akkor 45 éves dédnagyapám első gyereke, de az öreg innentől nem vacakolt; a Papának született még két édesöccse, aztán dédnagyanyám korai halála után két féltestvére.

1919 áprilisában dédnagyapám mégis feleségül vette a házvezetőnőjét, azaz dédnagymamámat, és ezzel együtt a nevére meg a vallására vette nagypapámat, aki így lett pár hónaposan Duli Andrásból Hetey András, és görög katolikusból református.

Dédnagymamám később szült még két fiút, aztán egy akácfa tüskéje megszúrta az ujját, és mivel a tetanuszoltás akkoriban még nem volt mindennapos, Bandi papa 12 éves korában anya nélkül maradt.

Amint tudott, elment a dédnagymamám nélkül szétesésnek induló házból, hentesinasnak állt Debrecenben, aztán jött a háború meg nagymamám. A nősüléssel együtt keveredett a család Kaposvárra is, ahol aztán 1943-ban megszületett anyukám, utána meg lassacskán vége lett a háborúnak is, és a boldognak induló békeidők már a saját vegyesboltjában találták Bandi papát. Könnyű kitalálni, utána államosítás, a bolt ugrott, Bandi papa pedig az állam alkalmazásában, a Meszövben dolgozott tovább. Időközben megszületett anyukám húga, aztán anyukám öccse, és később én magam is. A Meszövös munkahelyre már én is emlékszem, kedves gyerekkori emlék, ahogy május elsején együtt vonultunk, és az egész sörvirsliben végződött – mínusz sör, mert hát akkor én abba még nem nőttem bele.

Aztán nyugdíj, utazgatás, meg ami a Papának nagyon fontos volt: egy csöpp gyerekkor. Jó néhány hektár, kárpótlással visszakapott családi erdő Nyírgelsén, ahová mindig annyira szívesen ment vissza. Utoljára alig két hónapja nézte meg a saját akácfáit anyukámmal.

Nem állom meg, hogy közbe ne szúrjak itt egy afféle anekdotát. A legutóbbi nyírgelsei látogatás alkalmával egy debreceni szállodában szálltak meg anyukámmal, ahol a bejelentkezés másnapján anyukámat félrevonták, majd szóltak neki, hogy “a kedves férje rossz születési dátumot adott meg nyilván, ide 1918 van írva”.

A kutya meg nem mondta volna az én kilencvenkét és fél éves nagypapámról, hogy egy nappal is több mondjuk hetvenötnél. Nem bírtam ki, és elárultam tavasszal is a boltban, amikor segítettem laptopot venni, merthogy skype-on akart beszélni az Angliában cseperedő dédunokájával, meg persze a folyamatosan zajló tőzsdeügyleteihez még inkább szüksége volt az internetre. Segítettem neki persze sokat, de beletanult pillanatok alatt, nem volt gond.

Aztán meg magányosnak sem igen lehetett nevezni: a család mindig összetartó volt szerencsére, a hat dédunoka is sűrűn látogatta és a többiek sem maradtak el. Ez persze hagyján, Bandi papa az utóbbi években lelkesen járt a reformátusok közé istentiszteletre, rendezvényekre, kirándulásokra. Nagypapám annyira aktív volt az utolsó pillanatig, hogy bizony nem lesz egyszerű kibogozni minden ügyletét, pedig most, hogy körülnéztünk a szekrényeiben, meg kellett állapítanunk, hogy valami elképesztően pedáns rendet tartott a papírjai között.

Viszont senkinek nem kötött az orrára semmit. Ígérte anyukámnak, a testvéreinek, nekem, hogy leülünk, és elmondja, mi hogy áll az erdővel, a részvényekkel, a mindennel, de aztán sosem került rá sor. Azt hiszem, a Papa szentül hitte, hogy egyrészt úgyis jobban tudja mindannyiunknál (amúgy simán lehet, hogy tényleg jobban tudta), másrészt egy pillanatig sem gondolt rá, hogy közeledhet a vég.

Pedig az utóbbi hónapokban érezhetően gyengébb lett. Fáradtabb talán. Életében először érte utol a náthánál komolyabb betegség: veseköve lett. Nem nagy ügy, szétlézerezték, vártuk, hogy kijöjjön, de valamiért úgy érzem, a Papa fülébe befészkelte magát a bogár: ő sem sérthetetlen.

És most bebizonyosodott, hogy tényleg nem volt az. Talán mindenki így van vele, ha hasonló veszteség éri, de a legjobban akkor kámpicsorodom el, ha az apróságok jutnak eszembe. Ahogy jön fel a pincéből egy palack saját borával a kezében, ahogy az udvaron söpröget, ahogy pontosan időzítve magát a déli harangszóhoz megjelenik a feje búbja a lépcső tetején anyukáméknál. Ezek az apróságok azok, amiktől milliomodszorra is kicsordul a könnyem, és bizony egy darabig még ki is fog.

De bármennyire is fáj, könnyű a szívem. Kilencvenkét és fél évesen, alapvetően egészségesen, egy az utolsó pillanatig teljes élet úgy ért véget, hogy Bandi papa a családja és a barátai között félúton rosszul lett, aztán csendben elaludt, mielőtt talán végiggondolhatta volna, mi történik. Ennél emberségesebb, nyugalmasabb halál nem is igen van. Tudom, hogy nagypapám ilyet kívánt magának. Mondta.

Isten veled, Papa.

Konyec, bár voltaképp nem

Nos, úgy döntöttem, tök fölösleges két helyre másolni a bejegyzéseket, szóval ezt a felületet mostantól hanyagolom. Ami itt van régről, biztosan itt marad egészen addig, amíg időmilliomos nem leszek, és az új helyen az összes oda átvitt régi poszt linkjeit meg képeit át nem variálom úgy, hogy ne ide mutassanak, vagy amíg meg nem szűnik az internet. Utóbbira van nagyobb esély.

Aki netántán úgy gondolja, megtalál az sfblogson az összes régi bejegyzéssel meg az újakkal együtt.

Raviolit csakis medvehagymahabbal, malacbőrt csakis ananásszal

Lajossal, a szakáccsal vacsoráztunk már együtt Philippe-nél (a belgánál), amikor is szájtátva  hallgattuk, hogyan diktál le két óra alatt fejből és élvezettel egy nem nagyon egyszerű nyúlreceptet. Akkor is érződött minden szavából, mennyire szereti, amit csinál, és valahogy abban is biztos voltam, hogy érti a szakmáját. Nos, péntek este gyakorlati tapasztalatokat is szerezhettem ez ügyben, ugyanis a Lucullus Bt. 99. vacsorájának menüjét Lajos állította össze és készítette el.

Amúgy nem szívesen állítok fel sorrendet a vacsorák között, meg nem is feltétlen hasonlíthatók össze egymással, de nekem a tegnapi fúziós menü Philippe és Wang mellett ott volt az első háromban. A molekulárisokat simán verte például.

A hangulathoz jelentős mértékben hozzájárult a Lucullus új főhadiszállása, a Hidden Kitchen névre hallgató lakásétterem, ahol ezúttal csak tizenketten jöttünk össze, viszont így nyugodtan nyüzsöghettünk főzés közben a konyhában, és kérdezgethettük Lajost, aki lelkesen magyarázta, mit csinál éppen.

Mindjárt el fogom mondani persze, miket ettünk, meg lesz diavetítés is sok képből, de étvágycsinálónak a legjobb talán, ha meghallgatjuk magát Lajost:

Hát ezek után persze mit mondhatnék én? Akárhogy is, azért próbálkozom.

Hideg előételként (igazából azért meleg volt) a blackening powder névre hallgató lousiniai cajun fűszerkeverékbe forgatott japán tonhallal kezdtünk, ami két napja még állítólag élt (mongyuk ha Fukushima környékén, akkor lehet, ráfaragtunk), ehhez pedig wasabis majonézba forgatott ruccolát és fűszerekbe pácolt gyömbért kaptunk.

Ugye szabály, hogy mindig az előétel a legjobb, most viszont nem tudok dönteni. Ez az előétel most is totál zseniálisra sikeredett, aztán viszont csak nem akart semmi kevésbé zseniális lenni. Azt mondanám, az összes fogás egyformán óriási volt.

Második előételnek jött a kecskesajtos ravioli paprikás-cukkínis dresszinggel meg medvehagymahabbal. Ha valaki nem nézte volna végig a videót, a medvehagyma volt a magyar elem a fúzióban, nagyon jól is sikerült az a hab a raviolik meg az apróra vágott zöldségek mellé, és külön élvezet volt belapátolni azután, hogy az orrunk előtt verődött habosra pillanatokkal korábban.

A két főétel közül elsőnek jött a bőrös malackaraj, amin muskotályméztől lett egészen izgalmasan ropogós a bőr, és amit a mellé felszoglált paradicsomos/ananász illatú mentás/garam masalás chutney meg a Guinness sabayon meg a háromféle hagymából (ezeket már nem tudnám felsorolni, de olyan is volt közte, amiről sose hallottam) készült hagymapüré dobott fel még inkább. A Guinness sabayonnak mongyuk nem volt annyira erőteljes Guinness-íze, de az se baj nyilván.

Az ezután következő borjúbélszín meg olyan minőségű hús volt, ami önmagában is megérte volna az estét (Lajos az árát is említette, itthonra nem veszek sajnos), főleg, hogy tökéletes mértékben maradt rózsaszín a közepe. A fenyőmagpesztó és a vörösvajmártás meg dobott rajta még egy csomót nyilván, nem is beszélve, a kétoldalán sült hagymatortáról (a hagyma alatt levelestésztával).

Amikor némi beszélgetős, sokat röhögős emésztés után megjelent előttünk a desszert, első blikkre az volt a benyomásunk, hogy az alul túrós, felül karamellás, törökmézzel, ananásszal és violaesszenciával vegyített csodaszép izé a tányér közepén tömény lesz kissé. Nem volt az. Erre szokta anyukám azt mondani, hogy röpült. Könnyű volt, lágy, habos, éppen a megfelelő mértékben édes, tökéletes. És igen, teljesen valódi virágszirmokat is ettünk hozzá.

Itt persze vége is volt a menüsornak, és amúgy voltaképp jól laktunk, de azt mondtuk, férne még belénk, én pedig rafináltan kifigyeltem, hogy maradt még abból a malacból pár szelet, amit Lajos nem akart kiküldeni a pincérrel (az lakásétterembe is jár), mondván nem sikerült tökéletesen ropogósra a bőre, márpedig ő a tökéletességre törekszik. Azért szerencsére annyi lazaság belefért neki, hogy desszert után kihozza még nekünk a maradékot. De nem ám csak úgy simán.

Egyszer csak beállított egy tállal, amin a malackatonák törökmézzel és sajttortával kiegészítve álltak halomban. Persze ezt az extrafogást csak a pillanat hozta, mégis összeállt kerek egésszé, és kis híján ölre mentünk a falatokon (igazából nem ám, a társaság ezúttal is kiváló volt).

Aztán meg ha ez nem lett volna elég, jött még egy adag, kanálon tálalt ropogós malacbőr ananásszal. Ez már persze inkább poén volt, de nagyon bejött, a malacbőrhöz feltétlen igényelni fogom az ananászt a jövőben is.

Ja, és még a túrómousse-ból is maradt egy utolsó adag, amit kikanalazhattunk.

Jóllakva álltunk tovább hárman (Lajos, Lajos meg én) sörözni egyet, közben pedig Lajos azt is elmesélte, melyik fogást melyik séftől leste el, és mit tett hozzá ő maga. És jó volt látni valakit, aki ennyire szereti azt, amit csinál, és ennyire bele tudja vinni az egyéniségét. Le a kalappal. Ha ő főz, és nem rogy a fejemre az ég, én mindig megyek majd.

A nőtlen király, a háromlábú szék és a ledér asszony

Mivel lassan másfél hónapja posztoltam utoljára, gondoltam, már kitalálok valamit, hogy könnyen és fájdalommentesen életben tarthassam a blogot. Úgyhogy gyártok egy-egy rövid posztot az elém kerülő érdekes mondatokból, amik vagy fordítási problémát jelentenek, vagy csak mittomén.

Íme a mai eresztés:

An unmarried king is like a chair with three legs, your Majesty. Apt to fall.

Kérdés: mit csinál egy király, amikor véget ér a hatalma? Elbukik? Oké. De elbukhat egy háromlábú szék? Szerintem nem igazán.

De mongyuk egy királyt (jó, kis metonímiával) meg lehet dönteni. Meg még kicsodát? Na hát Sándor barátunk aktív súgásával ez lett belőle:

Egy nőtlen király olyan, mint egy ledér asszony, felség. Könnyű megdönteni.

A kritikákat megelőzendő előrebocsátom, hogy simán lehet, hogy átnézésnél kezdem elölről, mert én sem vagyok feltétlen teljesen boldog vele.

Mindenesetre egyelőre így fordítottam a chair with three legs-t ledér asszony-nak.

A Bit of an ifjúkori álom

1995-ben (kábé) ismertem meg Bárczi Benőt Hugh Laurie-t. Egy ismerősöm, név szerint Stephen Fry mutatta be nekem. Akkor még nem sejtettem, hogy az imperilaisták fizetett ügynöke.

Valószínűleg az angoltudásom is sokat köszönhet ennek a két embernek, ha nem is feltétlen közvetlenül, de annyi biztos, hogy másokkal együtt ők is extra motivációt szolgáltattak, hogy ne ragadjak meg a nyelvtudásnak az akkor meglévő főiskolai diplomámhoz kellő nem feltétlen ördögi szintjén.

A lényeg mindenesetre, hogy az A Bit of Fry & Laurie kábé a legviccessebb dolog volt, amit addig láttam a tévében, és erősen gondolkodom, hogy nem tartotta-e meg a helyét azóta is, mert simán lehet, hogy igen. Ültem, röhögtem, és néha arra gondoltam, hogy nem lesz könnyű dolga annak, aki ezt egy szép napon magyarra fogja fordítani. Akkor asszem, még csak kacérkodtam a gondolattal, hogy fordító leszek, de ha valaki azt mondja, hogy én leszek az, biztos a seggem verem a flaszterba.

Na jó, most is a seggem verem a flaszterba. Ugyanis én fordítom az A Bit of  Fry & Laurie nyolc epizódját. A 3. és a 4. szezon már évekkel ezelőtt lement a Comedy Centralon, valami rejtélyes oknál fogva aztán az első kettő csak most lett aktuális. Közben persze én már dolgoztam nekik, meg igyekeztem ajánlgatni magamat, és meg is lett nekem ígérve a cucc, de aztán kiderült, hogy a korábbi fordítónak is meg lett ígérve - és mivel neki a főnök ígérte meg, ő nyert. Legalábbis ideiglenesen, mert aztán egyszer csak jött a mail, hogy sürgősséggel át kéne venni a melót az első szezon ötödik részétől.

Külön királyság, hogy szerintem az egészből bőven a második szezon a legjobb, úgyhogy kedvenc jeleneteimnek eshettem neki. Valami rejtélyes oknál fogva például 15 éve benne van a fülemben az a mondat, hogy "the lush, velvety texture of a Tideymans carpet". Erre leírhattam, hogy "egy Tideyman szőnyeg, buja, bársonyos textúrája".

Aztán meg megalkothattam a kamu szerszámnevek magyar verzióját kúpos trunyótól meg farokbillentős rúdkarmantyústól.

Persze kábé iderakosgathatnám mind a nyolc epizódot az elejétől a végéig, és őszintén nem is tudnám megmondani, melyik jelenet a kedvencem. Mindegy is. Olyan ez, mint egy valóra vált ifjúkori álom vagy mi. Nem, nem olyan. Az.

Nekem van a legjobb munkám a világon. Tony of Plymouth biztos egyetért.

Túrjátok fel utána a Comedy Central műsorát. Nem ám miattam, hanem a világ legviccesebb félórái miatt. Egyébként meg tök jó, hogy lefordíthattam, de alapvetően mindenkinek azt ajánlanám, hogy inkább tanuljon meg faszán angolul. Az A Bit of Fry & Laurie miatt érdemes.

Amikor apa hülye kissé

Hollywoodi filmekben szokott lenni olyan, hogy hülye apuka elfelejt elmenni a gyerekért az iskolába. Hát ezt én ma eljátszottam egy az egyben.

Csütörtökön az anyja szokta elhozni Lócit a suliból, most viszont valami dolga volt, és tegnap megkért, hogy szóljak apámnak, mert ő nem tud elmenni érte (ilyenkor apám az ügyeletes elmenőember, mert nekem alapból órám van). Hát én meg simán elfelejtettem szólni.

Apámnak 12.40-re kelett volna odaérni Lóciért, de hát persze fogalma sem volt róla, hogy ott kéne lennie. Nekem egészen pontosan 12.40-kor jutott eszembe, hgoy gebasz van. A szalagavatós fényképezkedés miatt amúgy se tartottam órát, úgyhogy nem apámat hívtam már, hanem bevágódtam a kocsiba, és áthágva minden létező sebességkorlátozást, fittyet hányva pimf előzni tilos táblákra, útnak eredtem. Úgy negyedóra késéssel értem a sulihoz, csakhgoy Lócit sehol nem találtam.

Nem mondanám, hogy ideges voltam, mert azért nagyfiú ő már, és reggel egyedül is jár suliba amúgy, de hát csak meg volt beszélve, hogy ott lesz érte valaki, és nem volt.

Amikor utolértem kocsival, már jött ki a házuk kapuján, miután felment a lakásba, és nyugtázta, hogy nincs otthon az anyja, ezért továbbindult a nagyszülőkhöz.  A legkisebb mértekben sem volt fölzaklatva. Beült a kocsiba, közölte, hogy "hát úgy sejtem, anya persze elfelejtett szólni a papának, hogy jöjjön el értem", és vigyorgott, mint a tejbetök.

A tanulság leginkább, hogy 1, hülye vagy, Gergő, de nem nagy baj, 2, nem kell félteni Lócit, feltalálja magát, tényleg nagyfiú már (a képen például mosogat); 3, tán kéne már neki venni egy mobiltelefont, ha már nagyjából az összes osztálytársának úgyis van évek óta.

Amúgy nagyon édes, hogy az anyjára próbálta kenni az egészet, de persze felvilágosítottam, hogy én voltam a hunyó, nem anya, majd leszállítottam a nagyszülőkhöz, és mentem vissza a fényképezkedők körül legyeskedni. (Mellesleg egyre jobban csípem az osztályomat, majd egyszer mesélek róluk.)

Gary Moore 1952-2011

I adored all the personas of Gary Moore.

The classic Thin Lizzy guitarist.



The rocker.



The bluesman.



The guy who even made it to the Montreux jazz festival.



One of the greatest Irishmen ever passed away this morning while on holiday in Spain. Rest in peace, Gary Moore. You'll be remembered, be sure about that.

KL: Fekete-erdő

Lóci kitalált egy csomó ilyet, majd fölrakom a többit is, kezdetnek világosodjatok meg, hogyan lett a Fekete-erdő.

Fekete-erdő

Egyszer Németországban annyira elszaporodtak a rablóbandák, akik kifosztották a városokat, hogy Isten annyira megharagudott, hogy a németek országa fölé hatalmas fekete villámló felleget küldött. Ez a vihar a Fekete-erdőt érte el elsőként. A villámok lesújtottak az erdőre, és lángba borították. Meghallotta ezt a német herceg, és elhatározta, hogy megmenti az országot. Elindult, hogy megkérje Istent, bocsásson meg a németeknek. Hosszú út után megtalálta Isten titkos palotáját.

Bebocsátást kért, bement, és arra kérte Istent, hogy ne pusztítsa el az országát. Cserébe ő megbünteti a rablókat. Isten megengedte, és elvonta a viharfelleget Németország fölül. A Fekete-erdő hamuvá égett, és kopár fekete fák álltak mindenhol.

Idővel az erdő újra kihajtott, de az egykori leégése miatt azóta is Fekete-erdő a neve.

kl

Polivitaplex

Jártam ma a lovardában, végül is három és fél év után, három hónappal a záróvizsgák előtt (szakiskola, nem éreccségiznek) már ideje volt, hogy megnézzem az osztályomat lóháton.

Vicces volt, mert a szalagavatón csinálnak majd valami lovas cuccot (engem egy fogaton hurcolnak majd közben), és azt gyakorolták, aztán a lovasedző megkért, hogy menjek át segíteni, mert be van rekedve. Ő mondta az instrukciókat nekem, én meg a magyar hangjaként beleordítottam a lovardába mindent. Arra járó kolléga csak a hangokat hallotta kintről, és igen csodálkozott, hogy akkora polivitaplex lettem, hogy én tartom a lovasedzést. Mindeközben a Kapos TV vágóképeket készített.

Ismét történt valami érdekes tyúkszaros kis életemben. Csak a végére már nagyon kellett pisilni.

Vallásfilozófiai mélységek

Van ez a világnak az egyik legzseniálisabb muzsikusa, bizonyos Neal Morse. Csinált ő mesés dolgokat a Spock's Bearddel meg minden, aztán rájött, hogy neki most leginkább Istennel kell foglalkoznia, és nekiállt szólólemezeket kiadni. Na most ez végül is igazából nem baj, mert ha lehet, a zenéje még jobb lett, és ha neki ehhez az ő istene kellett, hát ki vagyok én, hogy belepofázzak. (Mongyuk kicsit zavarnak az ájtatosabbnál ájtatosabb szövegek, de az legyen az én bajom, mér tanultam meg angolul, meg egyáltalán.)

Na szóval említett muzsikus kiadott egy lemezt, meg aztán egy koncert DVD-t Testimony címmel, ami a saját életéről, megtéréséről meg ilyesmiről szól. Remek. Kurva jó zene amúgy, Mike Portnoy dobol rajta meg minden, úgyhogy nézem meg hallgatom példás rendszerességgel.

Nadeszóval a DVD-n két szám között Neal Morse elkezd a megtéréséről beszélni, és kiderül, hogy a kislánya lyukas szívvel született, sokáig nem is volt sok remény a gyógyulásra. Egy nap azonban Mrs. Morse elvitte a kislányt a templomba, felsétált vele az oltár lépcsőin, felemelte az Úr felé, és aszonta: "Uram, itt van a gyerekem, vedd el, ha akarod, én úgy is szeretni foglak."

Mire természetesen a kislány szívében a lyuk bezáródott, és boldogan élnek azóta is, és Neal nyomatja a nem mellesleg zseniális keresztény progrockot.

Na most képzeljük el a következő szcenáriót. Kris Kistofferson egy hollywoodi b-filmben főgecit játszik, aki mongyuk egy kisváros maffiavezére, és ott van nála a páncélba zárva a gyógyszer, amivel simán meg tudná gyógyítani a kis Mariskát, de hát ő azt a gyógyszert nem adja csak úgy tiszta emberbarátságból. Mariska anyukájának oda kell járulnia a főhadiszállásra, biztosítania kell felőle Kris Kristoffersont, hogy ha odaadja a gyereknek az életét megmentő gyógyszert, ha nem, szeretni és tisztelni fogja őt, és az ő parancsai szerint él.

Ezek után a hollywoodi b-filmben, melynek szinopszisát az imént lefektettem, az lesz a történet vége, hogy megjelenik Chuck Norris, és lerúgja Kris Kristofferson fejét. És mindenki örvend.

Nem az, hogy Kris Kristofferson jó, és imádja mindenki, mert odaadta a gyógyszert, miután anyuka behódolt neki.

Én tudom, hogy hülye vagyok, meg már rég bebizonyosodott, hogy a vallás szoftver semelyik verziója nem fut az oprendszeremen, meg amúgy minden tiszteletem Neal Morse-é (arról nem is beszélve, hogy így ismeretlenül is őszintén tudok örülni a kislánya gyógyulásának), és ha ez kell neki hozzá, hogy ilyen zenét csináljon, hát áldásom rá, de valaki el tudja magyarázni, mi a különbség az ő esete meg a fentebb felvázolt hollywoodi b-film között?

Zöld csirke és a világ legcsípősebb krumplija

Jó régen volt már az indiai vacsora, konkrétan december 30-án, szóval eltelt azóta egy szilveszteri buli (nagyjából eseménytelenül) meg egy full hét az iskolából is, de hát agyatlan mennyiséget szenvedek Cassandra Clare-rel (esküszöm, órákat töltök a gép előtt, néha mégis olyan, mintha visszafelé haladnék), úgyhogy nem volt érkezésem eddig írni.

Több mint egy hét után meg már nehéz is lenne túlzásba vinni, szóval ezúttal rövid leszek. Legalábbis rövidebb a szokásosnál - ha már a fogások sora is rövidebb volt, mint legutóbb Wang mesternél. No, nem mintha baj lett volna; a karácsonyi szokásos meg a fordítómaffia közgyűlősén előző  este az első lucullusos vacsorámon megkedvelt Parázs presszóban elfogyasztott eszetlenül csípős leves és zöld curry után olyan nagyon tele akartam volna tömni magam. Persze aztán sikerült.



Imádom az indiait, meg a Jham Kulvinder Singh (aka Kuki) vezette Maharaja étterem is bejött a Trinidad és Tobagó-i meg a nepáli vacsora során, úgyhogy azért nem szívesen hagytam volna ki.

Kissé késtem szokás szerint, ami azt jelentette, hogy megúsztam Túró beszédét (na jó, ez csak ízetlen tréfa, sajnálom, hogy lemaradtam az ételekről tartott beszámolóról), viszont szék se nagyon jutott cserébe. Azért szereztek egyet, úgyhogy jöhettek az előételek, úgymint:

• Shikampuri Kebab, azaz gyógynövényekkel töltött darált bárányhúsgombóc-tallér
• Allo tikki chaat, azaz fűszeres burgonyatortácska joghurttal, chutney-val, és gyömbéres hagymaszósszal (NAGYON ERŐS)

Mivel tudnivaló, hogy mindig az előételek a legjobbak, ezúttal is isteni volt mindegyik, igazából nem is tudnék választani közülük. A szósz nagyonerőssége is stimmel, bár azért volt egy nála húzósabb fogás a főételek között, amik így festettek:

• Malabari "zöld csirke", azaz tandoor kemencében sült csirkecomb Keralából. Friss korianderral, zöld currylevéllel és szegfűszeggel.
• Badami marha korma, azaz puhára főtt marha mandulareszelékkel sütve, csillagánizzsal és kardamommal ízesítve.
• Allo Kadai Masala, azaz vörösjoghurtos szószban főtt burgonya és hagyma
• Citromos rizs
• Royal Green Peas, azaz "királyi zöldborsó"
• Butter paratha, azaz vajas paratha lepény
• Sima naan.
• Házi készítésű csípős szósz.

A zöld csirke elsősorban látványban nyújtott különlegeset - bár azért finom is volt nagyon -, de a húsok közül nekem az édeskés mandulás marha jobban bejött azzal együtt is, hogy lényegesen kevésbé volt különleges nyilván. Naanból bármikor bármennyit, házi csípős szószból dettő, és a királyi zöldborsó is felkerült a listára.

Az este legizgalmasabb versenyzője azonba a vörösjoghurtos szószban főtt krumpli volt, ami valami eszetlenül csípett. Az ember minden egyes falatnál újra meg újra meglepődött, hogy mennyire. Azért a csípéshez íz is járult bőviben, és Kukit még sikerült kicsit beszéltetnem is a témában - magyarul, ami nagy eredmény, mert ha hagyjuk neki, még mindig az angolt választja, holott magyarul se beszél semmivel se rosszabbul, csak szégyellős.

A desszert az keleti szokások szerint most sem volt különösebben emlékezetes, gyümölcsjoghurtot kaptunk kókusszal és banánnal. Mindehhez ittam mangó lassit, amit továbbra is imádok, Kingfisher sört viszont ezúttal nem, merthogy előző este a kollégákkal, hogyismondjam, khm, ittam én eleget - ha nem is Kingfishert, de Staroprament meg Borsodit.

Nyilván a társaságra sem lehetett ezúttal se panasz, és még egy South Park-os jelvényt is kaptam, ha már a múltkor nem sikerült Áginak, Orsinak meg Zolinak meggyőznie, hogy a South Park az jó. Mer a South Park az nem jó, m'kay?

Hétéves és száznapos

A Lucullus Bt., kedvenc kajálós társaságom, minden évben Wang mester éttermében tartja a születésnapját. Merthogyugyanis Wang mesternél vacsorázni jó. Nagyon jó. Én tavaly voltam először, amikor is ujgur ételeket ettünk jelentős mennyiségben és hibátlan minőségben, úgyhogy egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy az idei (amúgy hetedik) szülinapot esetleg kihagyhatnám valami perverz okból.

Úgyhogy nem hagytam ki, elmentem, és piszok jól tettem, megint frenetikus vacsorát ettünk végig huszonegy fogással. Eleve jó volt az asztaltársaság, mert Sándorunk magával hozta a húgát meg Andit is, de csatlakozott hozzánk Blem meg Zsófi is, nem is beszélve a thaiföldi vacsorán megismert Ágiról, Orsiról és Zoliról, akikkel már akkor is jól telt a két nyelés közti idő. Ezúttal többek között arról próbáltam meggyőzni Zolit, hogy a South Park egyszerűen vacak (a Simpsonszal vagy a Family Guyjal ellentétben), és az amerikai foci se az a nagy hóbelevanc.

Szecsuáni erős-savanyú levessel indítottunk, amiben gomba volt meg zöldségek elsősorban, és igen szívesen mertem volna belőle még egy tányérral, de mire körbeért a középen forgó asztal, bizony elfogyott. Az egyetlen, amit alkalmasint felróhattunk a helynek, ugyanis az volt, hogy tizenkét fős asztalhoz tízemberes adagokat hoztak. De nem rójuk föl, mert a végén aztán simán visszakóstolhattuk a kedvenceket - az a veszély nagyon nem fenyegetett, hgoy bárki is éhen marad a környéken. Sorolnám az első kör ételeit:

• Tavaszi tekercs
• Édes savanyú oldalas.
• Wang féle csülök-roló
• Kou shui feipian（Ökörszív ,nyelv, pacal, marha, zeller stb.）
• Ízletes fafülegomba saláta
• 100 napos tojás zöldpaprikával
• Étvágygerjesztő zeller
• Házi húsos táska

Ha ki kéne választanom a legjobbat, hát nehéz helyzetben lennék.  Na jó, a kou shui feipian. Nem, a fafülegomba. Vagy a tavaszi tekercs. Esetleg bármelyik másik, például a száznapos tojás, amit amúgy három hónapig faszénben meg oltottmészben tárolnak, és ettől nyeri el a szivacsos, puha állagát meg a fekete-zöldes-sárgás színét. Az ember persze név alapján valami gusztustalanságra asszociálna, de egyáltalán nem az. Kifejezetten kellemes ízű, barátságos étel. Nyilván egy Wang-kaliberű igazi szakács kell hozzá, szóval itthon nem szívesen tárolnék kacsatojást faszénben. Miközben ezeket belapátoltuk, valahogy nyugodtabb volt a tempó, mint tavaly, aminek az lehetett az oka, hogy ennek az asztalnak lassabban forgott a közepe, úgyhogy több idő volt lehalászni a pálcikával az éppen kinézett kajadarabot, és a sör vagy a fényképezőgép se gurult messzire, ha véletlenül rossz helyre tettem le.

Egy föld alatti teremben ültünk mi tizenketten, úgyhogy az első kör után úgy szaladtak le értünk, hogy kezdődik a tésztanyújtó-bemutató. Tavaly is volt ugyebár, és igaz, hgoy miután Ágit sikerült az első sorba tuszkolnom, hogy ő is láthasson valamit, most is bambán bámultuk csak mit tud a néni, de a múltkori bácsi szerintem nagyobb király volt, és több mindent is csinált. Most ráadásul valamiért nem is volt akkora a vállalkozókedv a közönség részéről, hogy utánacsinálják. Még én se kaszaboltam a tésztát, mint tavaly.

A fogások közti második közbeeső programként egy kínai néni zenélt nekünk egy kínai hangszeren. Sajnos csak annyit sikerült megjegyeznem, hogy a néninek és a hangszernek a neve nagyon hasonlít egymásra, és mindig össze szokták keverni, de azt már nem tudom, mit kéne összekevernem. Akárhogy is, a kínai zene így helyben elég hangulatos volt, bár valószínűleg nem szeretném órákon át hallgatni. Sajna épp azelőtt kapcsoltam ki a gépet, hogy a néni átcsapott metálba, pedig legszívesebben azt raknám be ide videónak. Azért van helyette másik.

Plusz a kultúrainterface jegyében meghallgattuk A csitári hegyek alatt című közismertet is, amit komolyan érdekes volt egy kínai nő szájából. (Mindig izgi, ahogy egy amúgy akcentussal (vagy alkalmasint sehogy) magyarul beszélő külföldi énekelni kezd - és abban a pillanatban mintha anyanyelvi lenne.) Bár azt nem nagyon értem, miért nem jöttek ki a tűzoltók. Itt meg lehet hallgatni.

Mindezek után visszaszaladtunk a föld alá, és folytattuk a második körrel, miszerint:

• Csirkecomb-darabok illatos omlós kínai gombával
• Pekingi hogymás csirke
• Szecsuáni omlós kacsa
• Sertés ’Shui Zhu’ módra (csípős paprika, zeller, szójababcsíra)
• Wang nagymama steak marhája
• Édes savanyú sült rák
• Szecsuáni zöldbab
• Édesburgunya
• Piritott rizstészta
• Lanzhoui piritott tészta
• Tojásos-zöldséges pirított rizs

Jézusom, mit mondjak? A steak marha, amit salátalevélbe kellett volna tekerni (ha jutott volna mindenkinek salátalevél) kicsit túl szezámos volt nekem, de így is finom, a többi meg totál tökéletes. Még az édesburgonya is (a mélban kapott menü szerint "edésburgonya"), pedig azt többen halnak hitték. Ja, a zöldbabot nem kóstoltam; nem direkt, az valahogy kimaradt a kavalkádban. A személyes kedvencem a rák volt amúgy ezekből, és nem mulasztanám el megemlíteni, hogy még az imént a szemünk láttára gyúrt, és frissen elkészített tésztáknak is egészen zseniális íze volt.

Mindezek után jöttek még darált fekete szezámmaggal töltött tésztagombócok is, amikben a darált fekete szezámmag nem csak kinézetre, de ízre is kísértetiesen emlékeztetett a mákra. Én meg a mák az pedig ugyebár szerelem, úgyhogy ebből is jöhet bármennyi.

Na aztán még volt Lucullus születésnapi ajándékosztás meg offtopic tortácska, amiből lecsempésztünk néhány maradék példányt magunkkal a föld alá. Ahová időközben megérkezett a visszakóstolni való adag a rákból, a tavaszi tekercsből meg a húsos táskából. Szerettünk volna még az istenien csípős ökörbelsőségekből is, de arról időközben lemaradtunk.

Aztán még Vérnyúltól megtudtuk, hogy Wangnak van háromoldalnyi olyan, kínai krikszkrakszokkal írt étlapja, amiről gyakorlatilag semmit nem hajlandó kihozni európaiaknak.

És hazamentünk. És kurva sokat ettünk, de nem voltunk hülyére eltelve, és másnap már szinte éhes voltam. Aztán azért mégsem ettem estig.

Hát itt meg mi a fasz történik? - bődült el az öreg

Még mindig úgy vagyok vele, hogy tök jó, amikor a pénz megjön egy fordításért a bankszámlára, meg hát csak abból lehet kifizetni a számlákat, de az igazi értelmét a dolognak, meg az igazi lökést a folytatáshoz mindig az adja, amikor megkapom a kész könyveket.

Tegnap  reggel 8:11-kor a GLS futára ébresztett, hozta a Tolvajok városá-t meg A penge magá-t.

Mind a kettő egyszerre jelent meg puhafedelűben és keménytáblásban, én meg kértem négy keményet és egy puhát - annyi malőr történt, hogy öt puhát küldtek, de orvoslás már folyamatban, kapok három keménytáblást pluszban. Fergeteges, karácsonyi ajándékokkal hirtelen elkezdtem nagyon jól állni. Mondom, hogy a Könyvmolyképző faszányos cég.

Nem is elsősorban ezért persze, hanem mert ezek a könyvek is marhára rendben vannak.  Szerkesztés, borítók, betűtípus, minden.

A Tolvajok városa igazából még friss dolog, nemrég fejeztem be, úgyhogy egyelőre nem különösebben izgalmas beleolvasni, némi túlzással kívülről tudom minden mondatát.

Ellenben A penge maga tavaly ősszel készült, és miután az első szerkesztő igyekezett elsimítani minden érdességét, a kiadóhoz fordultunk, és az egész átment még egy szerkesztésen, úgyhogy az eredeti tervhez képest egy év késéssel jelent meg. Ami igen jót tett neki amúgy. Visszakapott minden stratégiailag elhelyezett káromkodást (például a címben szereplő, felháborító bulvártechnikával  klikkeket vonzó mondatot), és a második szerkesztő még következetesebbé is tett benne egy-két szóhasználatot, ilyesmit. (Ráadásul a címe se lett Penge és vér, mint az első szerk javasolta, mert szerinte A penge maga nem volt magyaros.)

Szóval most már sokkal nagyobb távolságból olvasom, és szeretem. Találtam ugyan benne csúf szóismétlést (amit még a szerkesztő nyakába se kenhetek, mer csekkoltam, és én voltam személyesen:)), de mindent egybevéve nem haragszom magamra nagyon. Pedig szoktam, sose vagyok elégedett.

Az Első Törvény című trilógia első kötete ugyebár, a harmadik részt hamarost kezdem, a második rész rég kész, már azt is ígérték, hogy januárban megjelenik, meglátjuk. Az én verziómban Miután felkötötték őket a címe, és mivel már így hirdetik, gyanítom így is fog megjelenni, bár a szerk - egy másik - azt javasolta, hogy Az akasztás előtt (ami felőlem oké, bár a névelőt kidobnám).

Akik kíváncsiak egy eredeti hangvételű, mocsok jó fantasyra, a trilógiáról itt olvashatnak, A penge maga pedig itt található a Könyvmolyképző honlapján.

A Tolvajok városa pedig itt.

Izibe vegyétek mind a kettőt. Vagy lehet kuncsorogni a plusz példányaimért (bár nagyrészt elkeltek már, de még van esély).

A differenciált adpozíciós esetjelölés meg én

Kaptam két e-mailt ma délelőtt.  Illetve többet is, de ezek ránézésre furák voltak, először is rég írtak nekem angolul, meg elsőre is látszott hogy nem valami baráttól származik vagy ilyesmi, és nem is meló. Kapásból azt hittem, spamet látok, ami valamiért átment a Gugli szűrőjén, de aztán megnéztem jobban. Hogyaszongya:

In light of your expertise, we have taken the liberty of registering your name in the reviewer database for Linguistics and the Human Sciences.

Szóval ez egy nyelvészeti folyóirat, és arról tájékoztattak, hogy felvettek azoknak az embereknek a listájára, akik cikkeket véleményeznek a számukra. Hű, mondom, hát jó, hogy megcsináltam egy fél doktorit nyelvészetből, de ekkora veszett nagy szakértő sose voltam, hát még most nem vagyok az, jó pár évvel azután,  hogy nyelvész helyett mégis inkább fordító lettem.

Aztán nézem a következő mailt, és még a magyarázat is meglett.

I believe that you would serve as an excellent reviewer of the manuscript, "Prominence Hierarchies and Differential Adpositional Case Marking in Turkic Languages".

Szóval úgy sejtik, kiváló lektora lennék a Prominencia hierarchiák és differenciált adpozíciós esetjelölés a török nyelvekben című leadott anyagnak.

Na most a cím gyanúsan kapcsolódik saját korabeli cikkem címéhez (amiről itt írtam), szóval nem történt tévedés vagy ilyesmi; arról volt szó, hogy mivel magam is publikáltam a témában, hát felkértek.

Aztán bele is olvastam a cikkbe, és az első oldalon rögtön ott vigyorgott a nevem is.  Szóval az ember (a neve nem derült ki sehonnan) fel is használta, amit összehoztam. Ott vagyok a végén a hivatkozások között is, ahogy kell.

Persze nem fogom elvállani a lektorálást, régen volt már ez. El fogom olvasni a cikket, sőt meg is fogom érteni, de ahhoz jelenleg nagyon nem érzem felkészültnek magam, hogy egy komoly szakfolyóirat szintjén véleményt is mondjak róla.

Azért jól esik, hogy eszembe juttatták félbemaradt nyelvészkarrieremet, és ilyenkor mindig sajnálom egy kicsit, hogy nem írtam meg azt a disszertációt.

My Other Hero

Hú, na megvolt még egy My Hero epizód, és ennek kapcsán rájöttem, hogy marhára élvezem, hogy benne lehet a kezem ilyesmiben, és jópofa lesz meghallgatni a végén, hogy magyar szöveg: kg, de én inkább maradnék a könyveknél a jövőben.

Illetve akkor csinálnám szívesen ezeket a szinkrondolgokat, ha valami rabszolga elvégezné helyettem a kulimunkát. A hosszúságok belövésével, a szájraillesztéssel, a pici hangocskák - (köhintés) - beírogatásával hihetetlen mennyiségű idő megy el. Ugyanannyi karakterhez jó kétszer annyi idő kell, mint egy átlagos könyv fordíása közben, az agyam meg teljesen taccsra vágódik a hússzor visszapörgetett dialógusoktól, meg az egyszerre két szöveget hallgatás és lejátszókezelés multitaskingjától.

Pedig hát a My Hero szövege fele olyan nehéz se volt, mint pölö a Tolvajok városa, aztán mégis. Illetve ennél az epizódnál (az előzővel ellentétben) elég masszív kihívásokkal kellett szembenézni, ugyanis volt benne

• vers
• három kínai nyelvjárás
• nyelvművelő kötözködés

A vers 19. századi, nem találtam hozzá ismert magyar fordítást, de hát amúgy sem feltétlen illett volna szájra, úgyhogy. Nem lett volna nagy ügy, de hát ugye úgy kellett stimmelnie a hossznak, hogy még a rím is megmaradjon. Stimmelt, megmaradt.

A kínai nyelvjárásokkal ugye csak annyi a huncutság, hogy fonetikusan bele kell írni a szkriptbe, oszt mivel egy csoffadt kínai nyelvjárás nem sok, annyit se beszélek, ez nem feltétlen egyszerű. Azért nagyon durva sem volt igazából.  Valószínűleg a szinkronszínész fog igazán szívni vele, és kétlem, hogy echte mandarin visszahámozná, miről lehetett szó. (Főleg, hogy nemtom, az eredeti duma mennyire autentikus.)

Nyelvművelő kekeckedésnek először a háttal nem kezdünk mondatot nevezetű címeres ökörséget akartam bevenni, aztán a szaggatott szájmozgás nagyon megfogott, úgyhogy más lett. Meg van egy ikes ige is.

Azért valahol meg rohadtul élveztem, hogy kicsit mást csinálok, és vicces dialógusak írhatok hosszú leíró körmondatok helyett.  És fogok ám még én szinkront vállalni, ha úgy adódik,  főleg ha valamelyik régi kedves brit szitkomomról lesz szó megint.

Csak azért a könyvek maradnak a szívügyeim. Most jelent meg kettő, amint megkapom a példányokat, írok róluk.

Ja, és a Watership Down-ból Nils Holgersson-t csináltam, Alan Titchmarshból meg Jamie Olivert. Ikea nem volt.

Szinkronra fel

Az utóbbi időben erősen halmozom az élvezeteket, merthogy bevállaltam némi tévés melót is. Egy darabig úgy volt, hgoy én fogom fordítani a My Hero című BBC Sitcomot, ami azért érdekes lett volna, merthogy feliratot és hangalámondást csináltam már ugyan, de szinkront sosem, az pedig azért külön műfaj, hiszen nem engedhetem szabadjára magamat, mint máskor, a legfontosabb, hogy ne legyen hosszabb a magyar szöveg, mint az eredeti.

Már meg is kaptam e-mailben a gyorstalpalót, hogy mithogyanmerre, amikor végül horogra akadt egy rutinos szinkronos, és elvállalta a melót, belőlem pedig szerkesztő lett. Jól is van ez így nagyon, mert István szövegein a gyakorlatban is láttam, hogyan kell ezt csinálni. Ráadásul azt hiszem, a fordítás egyszerűen bele se fért volna, így pedig azért sokkal kevesebb időmet viszi el a dolog, ráadásul nem kellett keríteni valakit, aki külön szájra írja az én rutintalankodásomat.

Az egészet igazából azért vállaltam persze, mert régi álmaim egyike, hogy brit sitcomokkal legyen dolgom, ráadásu a My Hero nem is volt ismeretlen, merthogy a BBC Prime-on több szezont is végignéztem belőle sok évvel ezelőtt. Jópofa, amolyan családi sorozat, kedves humorral, semmi durvulós szóvicc vagy hasonlók, ideális kezdet.

Istvánnak heti négy epizódot kell leadnia, ez azt jelenti, hogy heti négyet nézek át. Itt-ott javasolok valami szerintem viccesebb megoldást, meg főleg itt-ott kiszúrok egy-két félrefordítást, ez a dolgom. Egyébként már azt is tudtom, mit nézett be István, ami fölött én faszán elsiklottam véletlenül, és mire két nappal később észrevettem, már késő volt, addigra felmondta a színész. De nem baj, majd ha adásba megy, jól bekülditek a Leiterre, mi meg nem tesszük ki.

Na, mindezek után az történt, hogy a héten István idejébe egyszerűen nem fért bele négy epizód, és megkért, vállaljak be egyet. Én meg hát örömmel, ez ideális kezdet egy szinkronba járatlan fickónak, amilyen én vagyok. Szóval megcsináltam, alapvetően élveztem is, hogy nem hosszú leíró mondatokat fordítok, hanem vicces, pörgő párbeszédet.

Persze itt mások a megoldandó problémák, mert ha valaki azt kérdezi, hgoy "bride or groom", arra aligha írhatom, hogy "menyasszony vagy vőlegény", mert szinkronszínész legyen a talpán, aki megoldja. Akárhogy is, szerintem jól sikerült a dolog, amit meg amatőrködésből elmulasztottam (a szünetek jelölésénél főleg meg ilyen köhintések, krákogások beírásánál), azt István segített javítani.

A sorozatnak Én hősöm lesz a címe; azt sajna nem tudom még, mikortól fogja vetíteni a Comedy Central, bár felteszem, a szombat esti brit blokkba kerül. Az én művem a második sorozat hetedik (uccsó) epizódja lesz, összesítve a 13. Majd szólok, pontosan mikor, ha már tudom.

Jó buli volt, és máskor is szívesen belevágok egy-két ilyenbe alkalmasint, de egyelőre azt hiszem, maradok a könyveknél.

Induljon a bonsai

Úgy kezdődött, hogy a múlt héten valamikor felhívott unokatesóm, hogy a férje, Jani, aki kertész, és bonsaiokkal foglalkozik, kiugrana Hollandiába egy komolyabb szállítmányért a cuccból, és menjek már el vele, merthogy kéne valaki, aki tud külföldiül, és bónusz gyanánt még el is vezetget az út felén. Persze minden hülyeségre hajlandó vagyok, meg ilyesmit még úgyse láttam, úgyhogy mentem.

Ezernégyszáz kilométer oda, meglepő módon ezernégyszáz kilométer vissza. Persze idén már jól megjártam Atént is, ami kábé ennyi volt, csak hát kalandosabb körülmények között, mert akkor időnként úttalan útakon jártunk, most meg felhajtottunk a sztrádára Fonyódnál, és Utrechtnél lehajtottunk róla. Mongyuk ha a GPS-en múlik, szerintem még most is valahol Nagykanizsánál bolyongunk, de több eszünk volt szerencsére. Meg azért, hogy ne legyen egyszerű az élet, az osztrák alpokban faszán belefutottunk egy kis húzós hóba, kilométereken keresztül harminccal döcögtünk közvetlenül a hószóró mögött.

Elindultunk péntek délben, oda is értünk szombat hajnali négyre. Igazán minimális szerencsétlenkedéssel találtunk meg a Lodder Bonsai nevű baszott nagy bonsai lerakatot, amennyit meg szerencsétlenkedtünk, abszolút megérte. Az Utrecht közvetlen közelében lévő Harmelen egy futó pillantás alapján iszonyú szeretnivaló hely klassz házakkal, szűk, barátságos utcákkal és rengeteg csatornával. Mentünk olyan utcán, amelyiknek mind a két oldalán víz folyt - rajta csónakok, kisebb bárkák, kacsák, hattyúk, azonosítatlan víziszárnyasok garmadája.

A világ legkényelmetlenebb furgonjai közé tartozó Mercedes Sprinter komoly előnye, hogy amíg üres, a hátuljában faszán lehet aludni egy hálózsákban (feltéve, hogy jár a motor - odakint kemény hideg volt, a csatornák is befagytak részben). Negyed nyolckor ébredtünk - tök sötét volt, nem hiába kevertünk ilyen messze nyugatra. A sötét miatt, meg mert nemigen láttunk alkalmazottakat érkezni, az embernek az volt a benyomása, hogy sokkal hajnalabb van; aztán befutott egy autó, meg még egy, és még egy, de nem szálltak ki belőlük, csak ültek járó motornál. Akkor jöttünk rá, hogy ezek vevők.

És hogy, hogy nem, reggel nyolckor, amikor végül nyitottak, olyan tömegek álltak a böszme üvegházak előtt, hogy ha nem három teherautóbehajtásra alkalmas nyíláson lehet bejutni, hanem egy szűkebb ajtón, akkor esküszöm egymást taposták volna, mint mifelénk, ha új bálát bontanak a sarki turkálóban. Valahogy ez volt a legszürreálisabb élmény az egész kalandban: hogy bonsaiért ilyen tipródás bír lenni. Persze valami akció volt, azért.

Mi is hoztunk az akciósból is, de alapvetően nem azért mentünk, hanem Jani saját boltjába meg más boltokba hoztunk árut, elsősorban az olcsóbb, itthon könnyebben eladható példányokból, meg egy-két drágábból. Na nem az extrémekből, mert mi ott hagytunk a 300+ bonsaiért 2400 eurót (és féláron kaptunk mindent), de simán volt olyan max. 20 centi magas fa, ami egymaga került volna ennyibe (ha azt hozzuk haza, mehettünk volna a rendes kocsival, és mennyivel kényelmesebb lett volna). Persze az sem volt sehol a mezőny legdrágább darabjához, egy 11 000 euróba fájó példányhoz képest. Tél van, ez meg kültéri példány, úgyhogy levél éppen nem volt rajta, de tényleg gyönyörű fa volt (Jani mondta, milyen fajta, de simán elfelejtettem). És hát végül is hosszú évek belefektetett munkáját kell megfizetni. De hát ez akkor is laza hárommillió forint.

Különben a sokvendéges akciós nap alkalmából ingyé osztogatták a kávét meg a kekszet, Eric, aki intézte a dolgainkat, hulla jó fej volt, ahogy a pénztáros csávó meg a bonsaiok locsolgatásával foglalkozó kertész meg a kávét adagoló alkalmazott is. Azt mondanom sem kell, hogy egytől egyig folyékonyan beszéltek angolul. Mint a bácsi meg a néni is, akikkel kávézás közben beszélgettünk (a néni két éve járt Magyaroroszágon).

Ráment a délelőttünk, mire összeválogattunk mindent, amit hoznunk kellett, de esküszöm, megérte. Nem voltam soha nagy kertész, de olyan szívesen lennék bonsailocsoló ember Harmelenben, hogy na. Fel is vettem karrieropcióim közé (rögtön a jakartai garnihotelportás mellé) arra az esetre, ha tele lesz a tököm a fordítással meg az angoltanítással (utóbbival már többé-kevésbé tele van). Eszméletlen, de öt különböző irdatlan méretű üvegház volt tele növényekkel; szebbekkel, rondábbakkal, kicsikkel, nagyokkal, mindenfélével.  Jó volt új dolgot látni, meg olyasmit, amit máskor sose. Kiszakadni a proverbiális mókuskerékből.

Ha már akció, meg sok vendég, különben volt kiállítás is néhány igazán különleges darabbal. A cserépbe ültetett, mégis virágzó, illetve gyümölcsöket termő cseresznyefák látványa például abszolút prájszlessz volt.

Nadeztán fizettünk, bedobozolták a cuccot, begurultam a népek közé a Merdzsóval, bepakoltunk, és irány haza. Délután háromnegyedkettőkor indultunk, elkerült bennünket hó meg minden, úgyhogy rendesen tudtunk jönni végig, és hajnali négy óra tizenkilenc perckor az egyébként egészen szórakoztatóan hülye GPS azt mondta: "megérkeztél az úticélodhoz, balra". És tényleg.

Legközelebb azért szívesebben mennék olyan autóval, amelyikben valami minimális ergonómiai agymunkát fordítottak az ülés, a kormány és a pedálok egymáshoz való viszonyának megtervezésére, mert kábé darabokban voltam, mire megérkeztem. A sokkal rázósabb, és az utak miatt majd kétszer ilyen hosszú aténi kirándulást sokkal kevesebb fizikai gyötrelemmel sikerült letudni. Az utolsó kilométereken már iszonyatos kínokat okozott nyomni a gázt, annyira fájt a térdem meg az összes pedálnyomó izmom a lábamban (i.e.: az összes izmom a lábamban). Janinak mindeközben a nyaka készült ki.

Ehh, ötre ágyba kerültem, ma délután félháromkor fel is ébredtem, és egy órával később már könyvet meg Celebszemlét fordítottam (utóbbit a társadalom épülésére, írok róla nemsoká).

Jó emberekről

A ma délelőttöt történetesen a kaposvári kórház fülorrgégészetén töltöttem két olasz társaságában, merthogy az itt futkosó harmincöt talján vendégdiákból az egyiknek mikor máskor durrant volna be a füle, mint pont most és itt.  Merthogy van ugye nekünk ez a cserekapcsolatunk, és most éppen rajtuk volt a sor, hogy itt töltsenek egy hetet.

(Persze a cserekapcsolat huszonegy éve alatt nem először jártak ők már a kórházban, és mi is megfordultunk nyáron a latinai balesetin egyik ifjú titánunk erős pityókás állapotban elszakította a bokaszalagját.)

Szóval reggel beestem a suliba, megírattam egy dolgozatot a 9.a-val, és már ülhettem is be a kocsimba minden olasz tanárnők legjófejebbike, Livia és egy kissé fura fejű fiú társaságában. Kicsit fostam, hogy mennyit kell várni, meg hogy néznek majd ránk az EU-s biztosítási kártyával a regisztrációnál, meg tudunk-e egyáltalán parkolni normálisan a várost körülvevő dzsumbujban, de Livia megnyugtatott, hgoy fel van készülve mindenre, mert feléjük semmilyen kórházat nem lehet megúszni sok óránál rövidebb idő alatt, továbbá mázli, ha fél óra alatt egy kilométernél közelebb le lehet parkolni. Na, ehhez képest a parkolás igen sima ügy volt (mongyuk kellett hozzá némi mázli).

Aztán meg mire odaértünk, a suli egyik igen hatékony alkalmazottja lezsírozta az ügyeletes doktornővel, hogy soron kívül fogadja az olasz srácot, úgyhogy még regisztrálnunk sem kellett, miután pedig leültünk a váróban, öt percen belül megjelent egy doktornő, és igen lelkesen megkérdezte, hol van az a bizonyos olasz diák. Láthatólag igen élvezte, hgoy történt valami érdekes, a vizsgálatra gyorsan lehívott valami friss diplomás kolléganőt is, hogy megmutassa, hogyan kell ellátni egy EU-st (hát mongyuk ugyanúgy leginkább).

A kommunkiáció egyébként a következő módszerrel zajlott: doktornő hozzám magyarul, én Liviához angolul, Livia a diákhoz olaszul, a diák Liviához olaszul, Livia hozzám angolul, én a doktornőhöz magyarul. Buli volt.

Aztán kiderült, hogy fülfelszúrásra van szükség, ahhoz meg muszáj volt regisztrálni, úgyhogy gyorsan elintéztem azt is (végül alaptalannak bizonyult a doktornő félelme, hogy borzasztó macerás lesz a papírmunka, semmi különösre nem volt szükség). Ennek kapcsán kiderült, hogy az olasz személyi két vacak papír egy műanyag tokban, és nincsen benne a tulaj anyja neve, valamint születési helye, ellenben ott van a testmagassága, ami azért a szóban forgó tizenhat éves csávónál nem feltétlen stabil adat. Mindegy, megfelelt.

Megvolt az érzéstelenítés, a fülfölszúrás (rohadtul fájt neki, annyira durva volt a genny, hogy az érzéstelenítő nemigen tudott felszívódni), aztán már mehettünk is a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért (ennek kapcsán Liviának megtanítottam a painkiller szót, amit nem ismert) meg fülcseppért. Mire a többiek (akik közben Szennában voltak) nekiláttak az ebédjüknek, mi is odaértünk).

Szóval azt akartam mondani, hogy szokták szidni az egészségügyet, és egészen biztos, hogy van is miért, de ma totál pozitív tapasztalatot sikerült szereznem, és azt hiszem, ők se rosszhírünket viszik haza.

(Mongyuk amúgy se, rettentő jó fej társaság ez a mi testvériskolánk - az egész hetet élvezték, meg én is a velük töltött időt.)

Egerek és emberek

Hogy két fordítás közben elüssem az időt (és hogy valaki fizesse a járulékaimat) a fordítás közti üres órákat azzal töltöm, hogy angolt tanítok egy mezőgazdasági szakközépiskolában.

Mi a mi kis mezőgazdasági szakközépiskolánkban nagyon szeretjük az állatokat. Többnyire. Én speciel egyáltalán nem vagyok oda például a termekben rendszeresen rohangászó egerekért. Mongyuk nem vagyok az a sikongatós, székre ugrálós típus, úgyhogy ennyiben leszarnám, de hát azért nemtom, valahogy mégse normális az, hogy órákon ott kolbászolnak köztünk ezek a rágcsálók; közegészségügyi kockázata is van a legenda szerint meg minden.

Ehhez képest van olyan kolléga, aki szerint egy mezőgazdasági középiskolában nem bántunk állatokat, úgyhogy hagyjuk csak élni szerencsétlen egereket, sőt bíztatja a tanuló ifjúságot, hogy etessék őket.

Azoknak mongyuk nem kell bíztatás, a fiúk lelkesen helyezik el a szendvicsmaradékokat a megfelelő helyekre, aztán elégedetten számolnak be róla, hogy az el is fogyott.
A csúcs a minap volt, amikor az egyik csaj óra közben benyúlt valamiért a földön heverő táskájába, mire egy egér ugrott ki belőle, végigszaladt a karján, majd elspurizott. Ugyanis éppen az uzsonnára hozott kakaóscsigából falatozott odabent.

Lehet, viszek egy macskát.