Adtam ám ma vért. A sulival mentünk (azaz vagy tíz diákkal, hogy pontos legyek - jönnek, mert egy full napot lóghatnak cserébe), és két okom volt, amiért csatlakoztam. Egyrészt becsületbeli kötelességem volt, merthogy idős kollégám tavaly már egyszer beszervezett, és el is mentem, csak simán otthon felejtettem a papírjaimat, anélkül meg nem lehet ugye. Ő időközben nyugdíjba ment, én meg megígértem neki, hogy még pótolom a dolgot. A másik ok meg az, hogy az egész véradásos szervezkedést M vette át, és vele azért sose rossz eltölteni pár pillanatot. Ez mondjuk nagyjából elmaradt, mert beültem a székbe, kivarázsolták belőlem a négy és fél decit, aztán mire felálltam, M nem volt sehol. Később azért közismert telefonfóbiám ellenére felhívtam, és az a két perc, hát az jó volt.
Betoltam a kroásszánt meg a teát, amit osztogattak, zsebre vágtam az öccáz forintos étkezési utalványt (lenne olyan, aki ezért ad vért?), és úgy éreztem, ki se dőltem kicsit se, nem éreztem magam különösebben fáradtnak, nem szédültem, meg semmi, ami ilyenkor állítólag sűrűn előfordul. Elmentem Lóciért a suliba, beraktam judózni, én közben mentem focizni. Isteni kifogás lett volna, hogy ma vért adtam, azért nem védtem ki semmit, de nem kellett kidumálnom magam, merthogy megúsztam gól nélkül a 2x20 percet, ráadásul úgy, hogy meg is köllött dolgoznom érte, hogy így legyen (és 2:0-ra nyertünk két kapufás góllal).
Aztán Lócival vártuk az anyját, és kezdtem érezni, hogy kómába esem. Anya előkerült, hazajöttem, megittam egy teát, izzadok, mint egy ló, és most érzem a pótlandó négy és fél decit.
Valami teljesen kellemes fáradtság ül rajtam. Nincs is kedvem aludni menni igazán, inkább nézek még valami vicceset. Vagy csak várom Kacsát, hogy előkerüljön msn-en, és meséljek neki.
2007. szeptember 17., hétfő
2007. szeptember 12., szerda
Tizenkét perc
Tegnap reggel jól elaludtam. Nem szoktam én olyat, egészen konkrétan egyetlen alkalomra emlékszem azóta, hogy dologozom; akkor vidám vesegörcsöm volt egész éjszaka, reggel meg nem ment épp simán az ébredés.
Másodszor meg tegnap. 9.40-re kellett beérnem, úgyhogy fölhúztam az órát (érdekes, hogy az ember még mindig automatikusan ezt írja, pedig a "felhúztam az órát" kód azt takarja, hogy beállítottam a telefont) 8.30-ra. Valamikor hét előtt menetrend szerint felkeltem, mert olyankor nekem csöppentenem kell az orromba, ugyanis el van dugulva pollenileg, és oxigén nélkül körülményes az élet (és pisilnem is kell természetesen, mert ébredés előtt egy-háromnegyed órával mindig ki kell mennem pisilni, akármikor is kelek - hogy van ez?). Megállapítottam, hogy oké, minden megy, ahogy szokott.
Aztán amikor legközelebb kinyitottam a szememet, 9.32 volt. Fingom nincs, hogy csináltam, valahol halványan rémlik, hogy kinyomtam a telefont, tehát szólt, tudom, hogy szólt, de mégis. Franc se érti.
Mindegy amúgy, nem filózni akartam én ezen, csak eldicsekedni egyéni rekordommal. 9.32-kor nyitottam ki csipás szemeimet, 9.44-kor pedig kint voltam a suliban 4,5 kilométerre a főhadiszállástól. Az testvérek között is 12 perc. Ráadásul különösebben szaggatni sem tudtam Sándor (igen, így hívják a Szuzukimat) istrángját, mert hát forgalom is volt a városban rendesen. Az a négy perc késés különösebben föl se tűnt senkinek szerintem, legföljebb a kissé pacuha öltözetem és a csipás szempár árulkodott.
Még egyszer: 12 perc. My personal best. Ezentúl 13 perccel becsöngetés előttre húzom fel az órát. Na jó, nem.
PS. Egyszer 9 perccel a Somogy Expressz (mert az IC-k még sehol nem voltak) indulása előtt ébredtem föl, és elértem. De az hajnalban volt, és centiméterekre lakom az állomástól.
Másodszor meg tegnap. 9.40-re kellett beérnem, úgyhogy fölhúztam az órát (érdekes, hogy az ember még mindig automatikusan ezt írja, pedig a "felhúztam az órát" kód azt takarja, hogy beállítottam a telefont) 8.30-ra. Valamikor hét előtt menetrend szerint felkeltem, mert olyankor nekem csöppentenem kell az orromba, ugyanis el van dugulva pollenileg, és oxigén nélkül körülményes az élet (és pisilnem is kell természetesen, mert ébredés előtt egy-háromnegyed órával mindig ki kell mennem pisilni, akármikor is kelek - hogy van ez?). Megállapítottam, hogy oké, minden megy, ahogy szokott.
Aztán amikor legközelebb kinyitottam a szememet, 9.32 volt. Fingom nincs, hogy csináltam, valahol halványan rémlik, hogy kinyomtam a telefont, tehát szólt, tudom, hogy szólt, de mégis. Franc se érti.
Mindegy amúgy, nem filózni akartam én ezen, csak eldicsekedni egyéni rekordommal. 9.32-kor nyitottam ki csipás szemeimet, 9.44-kor pedig kint voltam a suliban 4,5 kilométerre a főhadiszállástól. Az testvérek között is 12 perc. Ráadásul különösebben szaggatni sem tudtam Sándor (igen, így hívják a Szuzukimat) istrángját, mert hát forgalom is volt a városban rendesen. Az a négy perc késés különösebben föl se tűnt senkinek szerintem, legföljebb a kissé pacuha öltözetem és a csipás szempár árulkodott.
Még egyszer: 12 perc. My personal best. Ezentúl 13 perccel becsöngetés előttre húzom fel az órát. Na jó, nem.
PS. Egyszer 9 perccel a Somogy Expressz (mert az IC-k még sehol nem voltak) indulása előtt ébredtem föl, és elértem. De az hajnalban volt, és centiméterekre lakom az állomástól.
2007. szeptember 8., szombat
School's In For The Autumn
Az iskola persze a világ legjobb munkahelye lenne, ha nem lenne benne gyerek, de hát mit csináljunk, van. Ráadásul idén osztályfőnököt csináltak belőlem. Nem gáz, elvagyok én a gyerekek lelkének ápolgatásával, a papírmunkát kibírom valahogy, a megszerveznivalókat megszerveztetem valami agilisabb gyerekkel vagy az osztályfőnök-helyettessel (aki a lógósok szülei utáni telefonálást intézni fogja, az tuti), a bizonyítványokat meg megíratom anyámmal, juppiiiii.
Szóval csávókáim általános iskolai nyócadikas átlaga a bizonyítványok alapján kemény 2,8 volt (ebben nincs benn a tesi meg az ilyesmi). Egyetlen darab ötöst találtam, az egyik fickó informatikából bravúrkodott. Jut eszembe, volt egy ötös hit- és erkölcstanból is, nyilván ez a csaj lesz az osztály tökéletes angyala. Viszont cserébe volt olyan, akinek még át kellett mennie a pótvizsgán, hogy jöhessen. Az egyiknek meg szerepelt olyan a tantárgyak között a bizonyítványában, hogy külalak. És közepest kapott belőle. Muhaha.
Szóval ha beszabadulok közéjük, nem intelligenciától csillogó tekintetek fogadnak. Nem baj. Tényleg nem. A baj az lesz, ha bunkók lesznek, akikkel nem lehet szót érteni, ha megint a rendőrségre kell járnom, mert tolvaj lesz közöttük, mint megtörtént, amikor egy korábbi iskolában osztályfőnök voltam.
De nem bírok úgy hozzájuk állni, meg senkihez valójában, hogy hű, basszus, ezek milyenek má'. Volt kolléga, aki kijött tőlük az első órájáról, és azt mondta nekem, "hát részvétem". Nem tudtam ezt így felfogni soha. Aki eleve így kezeli őket, az mégis, mit vár cserébe? Ijesztő, mennyi az olyan tanár, aki a gyerekben csak a rohadékot látja, akit meg kell törni, és azt gondolja, az a jó, ha félnek tőle. Nekem a gyári beállításaim olyanok, hogy emberszámba veszem őket, és amíg nem adnak rá okot, nem mondok és nem gondolok rosszat róluk. Senkiről. És ezt persze visszakapom. Mert megbíznak bennem, elfogadják, amit mondok nekik, megteszik, amire megkérem őket, meg néha még az is előfordul, hogy tanulnak kicsit (de szigorúan nem viszik túlzásba).
Hát, iskoláról ölég is ennyi. Sok.
Szóval csávókáim általános iskolai nyócadikas átlaga a bizonyítványok alapján kemény 2,8 volt (ebben nincs benn a tesi meg az ilyesmi). Egyetlen darab ötöst találtam, az egyik fickó informatikából bravúrkodott. Jut eszembe, volt egy ötös hit- és erkölcstanból is, nyilván ez a csaj lesz az osztály tökéletes angyala. Viszont cserébe volt olyan, akinek még át kellett mennie a pótvizsgán, hogy jöhessen. Az egyiknek meg szerepelt olyan a tantárgyak között a bizonyítványában, hogy külalak. És közepest kapott belőle. Muhaha.
Szóval ha beszabadulok közéjük, nem intelligenciától csillogó tekintetek fogadnak. Nem baj. Tényleg nem. A baj az lesz, ha bunkók lesznek, akikkel nem lehet szót érteni, ha megint a rendőrségre kell járnom, mert tolvaj lesz közöttük, mint megtörtént, amikor egy korábbi iskolában osztályfőnök voltam.
De nem bírok úgy hozzájuk állni, meg senkihez valójában, hogy hű, basszus, ezek milyenek má'. Volt kolléga, aki kijött tőlük az első órájáról, és azt mondta nekem, "hát részvétem". Nem tudtam ezt így felfogni soha. Aki eleve így kezeli őket, az mégis, mit vár cserébe? Ijesztő, mennyi az olyan tanár, aki a gyerekben csak a rohadékot látja, akit meg kell törni, és azt gondolja, az a jó, ha félnek tőle. Nekem a gyári beállításaim olyanok, hogy emberszámba veszem őket, és amíg nem adnak rá okot, nem mondok és nem gondolok rosszat róluk. Senkiről. És ezt persze visszakapom. Mert megbíznak bennem, elfogadják, amit mondok nekik, megteszik, amire megkérem őket, meg néha még az is előfordul, hogy tanulnak kicsit (de szigorúan nem viszik túlzásba).
Hát, iskoláról ölég is ennyi. Sok.
2007. szeptember 1., szombat
An Empty Space
Van ez a dolog, amiről este írtam. Csakhogy (ha ez a jó szó egyáltalán). Mélyen egy fiókban, amit se én, se a velem élő plüssállatok nem húztunk ki kábé egy emberöltő óta, találtam egy apró fiola valamit. Először nem is jöttem rá micsoda, aztán megfejtettem a német feliratot (miszerint Gesichtsmilch), és rájöttem, hogy arctej (bármi is legyen az). Lassan elkezdett derengeni, honnan került hozzám. Aztán lecsavartam a kupakot, és beleszagoltam az üvegcsébe. Egyetlen pillanat alatt borítottak el, vágtak földhöz, rúgtak seggbe régvolt hosszú hónapok emlékei. Jó lenne, nagyon jó lenne erről írni. Csak úgy írni, verset írni, hosszú és ennél sokkal, de sokkal többet mondó akármit írni, hogy aztán senkinek meg ne mutassam, vagy mittomén. Talán egyszer, de ez nagyon nem verbális bennem valamiért, ha nálam verbálisabb alak kevés is van széles e hazában.
Mindegy tán, írás helyett persze ott a jó öreg hajnali blues.
Eh, megyek aludni. Talán ma Peruról álmodom megint egy kicsit.
Mindegy tán, írás helyett persze ott a jó öreg hajnali blues.
So many years since I've seen your face.És hát nem tudom, fog-e bármi különös történni velem, amíg nem kerül elő a hiányzó puzzlidarab, ami ebbe a Gary Moore megénekelte űrbe beleillik. Előkerült-e?
Here in my heart, there's an empty space
where you used to be.
So long, it was so long ago,
but I've still got the blues for you.
Though the days come and go,
there is one thing I know.
I've still got the blues for you.
Eh, megyek aludni. Talán ma Peruról álmodom megint egy kicsit.
2007. augusztus 31., péntek
Poszt helyett
Most lenne mit írnom. És nem fogok. Túl személyes, túl zavaros, túlságosan fogalmam sincs. Van valami, az biztos, hogy van valami. És mégsem tudom, hogy lesz-e valami. Szikrázik a levegő, de talán jobb lenne, ha nem tenné. Fájni fog ez még, a tücsök rúgja meg. Azt az érzést meg ismerem. Ehh.
2007. augusztus 26., vasárnap
Szávay
Á, úgyse tudok mit mondani. Kéne itt áradozni jó sokat, mert kellett ez a lány nekünk magyar teniszbuziknak nagyon, és áradozom is magamban, de írásban az nem az igazi.
Azt azért megjegyezném, hogy Magyarországon valahogy még most is sokadrangúnak tűnik a tenisz. Nincs statisztikai kimutatásom, de az a benyomásom, hogy kábé kétezer olyan sportág van, amelyikkel könnyebb a címlapra kerülni, mint a tenisszel (bár most olvasom, hogy valami csoda folytán ma a NS szép nagy képpel mégis kitette előre). Amit Ági csinált ezen a héten, ahhoz fogható kevés történt a magyar sportban mostanában. Mert hogy mondjuk a kajakosok megnyerik a vébét ebben vagy abban a számban, az tök nagy dolog, de hát hála az égnek, megszoktuk, úgy mentek oda, hogy esélyesek, és megcsinálták, vagy másodikak lettek, vagy ilyesmi. Le a kalappal nyilván.
De ez a lány a selejtezőből ment el a döntőbe egy tier II-es tornán, basszus. Ha nem szórakozik vele a dereka, ahogy kinézett, meg is nyerhette volna minden további nélkül, olyat pedig még soha senki nem csinált. Itt van a brék, amit aztán sikerült végigvinnie az első szett megnyeréséhez, valami jótét lélek feltette:
Marha jó az is, hogy megvertük az olaszokat szerdán, de Ági mostani teljesítményéhez az lesz fogható, ha mondjuk a Honvéd elmegy legalább a nyolc közé az UEFA-kupában. Legyen így, de vannak kétségeim.
Jut eszembe focisták. Ez a lány egy hét alatt 10 óra 14 percet töltött a pályán. Mér van az, hogy egy focista zokog, ha két meccse van egy héten, ami ugye kerek 3 óra? Oké, egy teniszező utána lehet, hogy két hétig nem indul el tornán, és igaz, ami igaz, senki nem csúszik be a sípcsontjára stoplissal, de akkor is. Ráadásul most pihi se igen van, kedden kezdi a US Opent. Hát, jó lenne, ha a hát rendben lenne addigra.
És különben még jófej is, amennyire a weboldalán lévő bejegyzéseiből kiderül. Meg a meccs utáni interjúból.
Azt azért megjegyezném, hogy Magyarországon valahogy még most is sokadrangúnak tűnik a tenisz. Nincs statisztikai kimutatásom, de az a benyomásom, hogy kábé kétezer olyan sportág van, amelyikkel könnyebb a címlapra kerülni, mint a tenisszel (bár most olvasom, hogy valami csoda folytán ma a NS szép nagy képpel mégis kitette előre). Amit Ági csinált ezen a héten, ahhoz fogható kevés történt a magyar sportban mostanában. Mert hogy mondjuk a kajakosok megnyerik a vébét ebben vagy abban a számban, az tök nagy dolog, de hát hála az égnek, megszoktuk, úgy mentek oda, hogy esélyesek, és megcsinálták, vagy másodikak lettek, vagy ilyesmi. Le a kalappal nyilván.
De ez a lány a selejtezőből ment el a döntőbe egy tier II-es tornán, basszus. Ha nem szórakozik vele a dereka, ahogy kinézett, meg is nyerhette volna minden további nélkül, olyat pedig még soha senki nem csinált. Itt van a brék, amit aztán sikerült végigvinnie az első szett megnyeréséhez, valami jótét lélek feltette:
Marha jó az is, hogy megvertük az olaszokat szerdán, de Ági mostani teljesítményéhez az lesz fogható, ha mondjuk a Honvéd elmegy legalább a nyolc közé az UEFA-kupában. Legyen így, de vannak kétségeim.
Jut eszembe focisták. Ez a lány egy hét alatt 10 óra 14 percet töltött a pályán. Mér van az, hogy egy focista zokog, ha két meccse van egy héten, ami ugye kerek 3 óra? Oké, egy teniszező utána lehet, hogy két hétig nem indul el tornán, és igaz, ami igaz, senki nem csúszik be a sípcsontjára stoplissal, de akkor is. Ráadásul most pihi se igen van, kedden kezdi a US Opent. Hát, jó lenne, ha a hát rendben lenne addigra.
És különben még jófej is, amennyire a weboldalán lévő bejegyzéseiből kiderül. Meg a meccs utáni interjúból.
2007. augusztus 3., péntek
Harminchét
Ma vagyok 37. Érdekes, nem érdekel. Az érdekel, hogy több mint két hete nem láttam a fiamat, de holnap végre együtt leszünk; az érdekel, hogy délelőtt nyertem egy tragikusan szar teniszmeccset; az érdekel, hogy eltöltöttem néhány órát egy teniszedzővel, és sokat segített; az érdekel, hogy kaptam ma egy kedves sms-t meg egy kedves levelet; az érdekel, hogy pár korsó sör mellett kiválókat röhögtünk két barátommal, és megszületett a The Artin' of Fartin' című cédé alapgondolata (rajta a Breaking the Wind of Change című számmal). Ilyesmi.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
