Utolsó nap az iskolában

No hát megvolt az idei ballagás is, amiben csak az a rémisztő, hogy a tavalyi meg tegnap volt kábé. Tizenegyedikes osztályom lévén még extre feladatot is kaptam, meg kellett írnom a diákok búcsúztatóbeszédét, amit aztán ifjú versenyzőm, Bandi mondott el. Szegény nem egy kimondott színészpalánta, meg tán ráfért volna egy idegnyugtató feles, úgyhogy fergeteges szövegem varázsa tán elveszett kissé, de hát üsse kő, most már ilyenest is csináltam.

Úgyhogy gondoltam, közzéteszem.

Első nap az iskolában

Mennyi, mennyi érdekesség,

mennyi, mennyi izgalom,

a tanító néni belép,

fel kell állni? Nem tudom.

Emlékeztek még? Se vége, se hossza, fárasztó, embert próbáló, de mégis pompás időszak kezdődött el, amikor először hallottátok ezt a verset. És bizony ez az időszak itt és most, ideális esetben tizenkét évvel később, véget ér.

Drága Diáktársak, Tisztelt Tanáraink, Kedves Szülők és Vendégek!

Számos fontos, felejthetetlen esemény követi egymást mindannyiunk életében. Van közöttük olyan, amelyik egyszer csak megtörténik, és van olyan, amelyik kiszámíthatóan, egy hosszú folyamat végén jön el.

Most, amikor sülő mákosrétes illatát hozza a szél, egy ilyen állomáshoz érkeztetek, kedves ballagó tizenkettedikesek – vagyis így, az utolsó osztályfőnöki óra után talán már azt kell mondanom: volt tizenkettedikesek. Ünnepi alkalom ez természetesen, csupa megható pillanat, amikor annak van itt az ideje, hogy elegánsan, csinosan, büszkén feszítsetek barátaitok és tanáraitok, de elsősorban szüleitek, testvéreitek előtt, akik most vérmérsékletüktől függően mosolyogva, meghatottan, esetleg még egy könnycseppet is eldörzsölve azon elmélkednek, mekkora melák lett belőletek, pedig szinte tegnap volt, amikor az első tanévnyitón megszeppenve hallgattátok az imént idézett sorokat.

Búcsúznotok kell hát, így megy ez. Nem csak az iskolától, nem csak a tanároktól, nem csak tőlünk, itt maradó társaitoktól. Búcsúztok eddigi életetektől, merjem-e mondani, régi önmagatoktól is. Hiszen addig váltogatta egymást öröm és keserűség, derű és mélabú, siker és balsiker, amíg komótosan bejárva az ehhez szükséges állomásokat, lassan, de biztosan felnőtt ember lett belőletek.

Na jó, szinte felnőtt ember. Hiszen ahhoz, hogy munkába állhassatok vagy továbbtanulhassatok, még át kell esni néhány nehéz pillanaton. Nyugalom, nem foglak benneteket érettségivel vagy szakmai vizsgákkal riogatni, ez egészen biztosan nem az én feladatom. Én csak azt kívánom, hogy könnyedén vegyetek mindent akadályt, és valóság legyen abból, amit a ma biztosan sűrűn elhangzó „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre válaszoltok.

Egyelőre azért próbáljátok meg nem a frászt hozni magatokra a vizsgák miatt, élvezzétek a tavaszt, a napsütést, aztán vegyetek egy mély levegőt, és lássatok neki a nehezének.

A jövő hétre meg egy kalappal abból, amit ilyenkor kívánni szokás.

Hajrá!