A színigazgató esete Magilla Gorillával

A helyzet az, hogy az 1992/93-as tanévben én voltam a Diákiroda igazgatója (ezt mostanság HÖK-elnöknek hívják, de azok még forradalmi idők voltak) a festői Bessenyei György (aka Borsodi Sörgy) Tanárképző Kócerájban (ma a Nyíregyház Főiskola része), amikor pedig végeztem, és hazakerültem Kaposvárra, Sándor barátom követett e nemes pozícióban.

Ő mellesleg a Tanítani című helyi sajtótermék főszerkesztőjeként is funkcionált, amibe helyenként én is írogattam ezt-azt. Aztán amikor 94-ben Sándor is megkapta a diplomáját (én meg egy éve már oda se jártam, ugye), elérkezettnek láttuk az időt, hogy megírjunk egy-két sztorit, amit korábban esetleg nem lett volna - mondjuk így - ildomos.

Ebből a szamizdat Tanítaniból származik az alábbi iromány kedvenc M. tanár úrunkról, akinek fájdalmas szóvicceivel újabban a Facebookon aratok sikereket (szigorúan forrásmegjelöléssel persze!), meg egy azóta is közismert színigazgatóról.

Mielőtt átadnám a szót 16 évvel ezelőtti önmagamnak, előrehozott lábjegyzetként hozzáfűzném, hogy a FŐHE az a Főiskolások Hete volt, amikor különféle jelöltek és az őket támogató pártok versengtek a diákfőigazgatói címért, a szóban forgó pártok egy órája pedig amolyan minden esti programként funkcionált, amikor a legkülönfélébb marhaságokkal lehetett korteskedni.

No de minden további cicó nélkül:

A színigazgató esete Magilla Gorillával

Az 1993-as FŐHÉ-t szerveztük a Caritas & Co. színeiben. Próbáltunk neves embereket megszerezni az ügynek mind a főiskolán belülről, mind a városból. Így kerültünk kapcsolatba a népszerű M. tanár úrral és Verebes Istvánnal, a Móricz Zsigmond Színház igazgatójával. Ekkor még nem sejtettem, hogy a szálak egy számomra rendkívül kínos pillanatban összefutnak.

Az igazság az, hogy Verebest nem mi kerestük, hanem az ő titkárnője telefonált a Diákirodára, és adta át főnöke üzenetét, miszerint az találkozni szeretne a színház iránt érdeklődő hallgatókkal. Kaptunk az alkalmon, megbeszéltünk egy találkozót, és ketten elmentünk a színházba. Gondoltuk, rádumáljuk Verebest, hogy a komoly beszélgetés mellett hülyéskedjék is egy kicsit a C & C-nek. Nem gyütt össze. Egyikünk se az a kimondott nyuszi, és a beszélőkénk se kutya, de Verebes lesöpört minket a pályáról. Igenekre, perszékre és bólogatásokra voltunk kárhoztatva, ráadásul a felét nem értettük annak, amit mondott, annyi idegen szót használt, s mit sem ért, hogy ketten együtt nem egy világnyelvben voltunk járatosak némi latint is beleértve. Bár ekképp némileg megdolgozva távoztunk, a végső időpont-egyeztetésen mégis sikerült abban megállapodni, hogy lesz egy komoly beszélgetés a színház ügyes-bajos dolgairól szűkebb körben, előtte pedig egy kötetlenebb fellépés színpadon.

Ugyanerre az estére sikerült meghívni M. tanár urat is, akinek szerencsére a hangulatkeltéssel nem volt problémája, csak a hazajutással. De mi egy taxiszámla a pártkasszának?

Nem tudom, emlékeztek-e arra az estére a '93-as FŐHÉ-n, amikor a büfé fölötti részen a pártok egy óráját a Psyché és a Ladánybene 27 közé próbálták beszorítani a szervezők, aztán óriási csúszások voltak, a nézők között rengeteg városi ült, akiket még annyira sem érdekeltek a pártok, mint a főiskolásokat, Gyuszika részegen beszólt nekik a mikrofonba, egyszóval minden adott volt egy jó kis botrányhoz.

Tanár úr érkezett meg először. Ne szépítsük a dolgot: tisztességgel be volt rúgva. Néhány pártember a gondjaiba vette, mi, a két régi ismerős pedig vártuk Verebest, aki egy kis késéssel be is futott. Elméletben a nagyközönség előtti fellépéssel kellett volna kezdenie, de a dolgok állása szerint remény sem volt rá, hogy egy-másfél órán belül ránk kerülhet a sor. Levezettük tehát a Teaházba, ahol hamarosan összegyűlt egy kis társaság, akikkel ki is bontakozott a tervek szerinti beszélgetés a színházról. Verebes itt jól elvolt, tanár úr pedig eléggé részeg volt ahhoz, hogy ne zavarja a várakozás, úgyhogy egy darabig nem akadt semmi gond.

Aztán kémeink jelentették, hogy lassan sorra kerülünk a színpadon. Tanár úrral már készenlétben álltunk, és csodával határos módon sikerült Verebest is felcsalogatnunk. Csakhogy Gazsiék amúgy kiváló műsora – mint aznap este minden más – rendesen elhúzódott, és a közönség is meglehetősen barátságtalanul viselkedett, aztán meg a színházigazgató amúgy is inkább lent maradt volna, úgyhogy kissé felhúzta az orrát, és hamarosan visszarohant a Teaházba. A színpadra tanár úrral én mentem fel.

Miközben remek költőparódiáit olvasta fel, minden figyelmemet lekötötte, hogy a száját és a mikrofont egymás közelében tartsam valahogy (komolyabb feladat volt, mint amilyennek az első olvasásra tűnik), így aztán fogalmam sincs hová, de mire lejöttünk, az összes pártember elszivárgott. Miután lemásztunk a világot jelentőkről, kettesben találtam magam tehát Tanár úrral.

Előzőleg elkövettük azt a hibát, hogy megemlítettük neki az összekötő-folyosón található pártsörözőt és Verebest. Mind a kettő érdekelte. Már ekkor elkezdett emlegetni valamit a szinkronstúdióval, ahol húsz év előtt dolgozott, és Verebessel kapcsolatban, de még nem figyeltem oda. Elmentünk tehát sörért, aztán meg le a Teaházba Verebest hallgatni. Őszinte csalódásomra és döbbenetemre ott sem volt senki a pártból, egyedül maradtam tehát egy morcos színházigazgatóra és egy egyre részegebb tanárra.

Jó késő volt már, amikor véget ért a beszélgetés. Verebes felállt, kinyújtózott, és távozni készült a kocsija (sofőrrel) irányába. Az még hagyján lett volna, hogy mindkettejüknek nekem kellett volna megköszönni az együttműködést, könnyes szemmel búcsút inteni, és az egyiknek taxit hívni, de ekkor tanár úr odalépett a színházigazgatóhoz, és mondta neki, hogy vagy húsz éve egyszer már találkoztak. Verebes (ki érti?) nem emlékezett. Ekkor jött a java.

Képzeljétek el a következő szituációt: én, a megszeppent házigazda középen; tőlem balra egy országos hírű, rendkívül komoly és eleve kissé sértődött színházigazgató; tőlem jobbra egy apró emberke egy sörösüveggel a kezében, és számos másik tartalmával a vérében, amint rendkívül büszkén magyarázza az előbbinek, hogy amikor a szinkronstúdióban dolgozott, őt, az országos hírű, rendkívül komoly és eleve kissé sértődött színházigazgatót javasolta Magilla Gorilla magyar hangjának, mert pont erre jó az orgánuma.

„Igen?" - kérdezett vissza valami okból meglehetősen hűvösen Verebes, és miután tanár úr még háromszor megdicsérte az orgánumát Magilla Gorillával kapcsolatban, mondta nekem, hogy az a fönti fellépés egy félreértés volt, amúgy köszöni a lehetőséget, és a kocsiján elhúzott.

Pártpénz a közelben sehol, saját zsebből kellett adnom a tanár úr taxijára.

Sürgősen leittam a sörözőnkben.

-g-

(1994)