Nem először tolmácsoltam most már mindenféle színészeknek, hiszen még a blogom előtti időkben volt alkalmam egy színpadon állni Mira Furlannal, Gerald Home-mal és Garrick Hagonnal, aztán pedig Julian Glovernek segítettem a feltett kérdésekre válaszolni, legutóbb pedig Ethan Pillips és Vaughn Armstrong voltak a pácienseim. Így utólag visszagondolva meg nem mondanám, ki volt a legjobb fej közülük, de vagy szerencsém volt velük, vagy eleve csak a jófejek járnak conventionökre, de mindegyikükkel nagyon jól éreztem magamat én is, meg mindenki más is a környezetükben.
Most viszont azt hiszem, egészen új szintre jutottak a kapcsolatok David Nykllel és Rick Worthyvel. Amikor megtudtam, hogy Jun és Sándor őket hívták meg, cöccögtem kicsit magamban, mert sem a Stargate Atlantisból, sem a Battlestar Galacticából nem láttam még egy epizódot sem soha, ráadásul tudtam, hogy nemigen lesz időm rákészülni a dologra. Aztán megtudtam, hogy a színpadra David Nykllel fogok felmenni, úgyhogy gyorsan elolvastam róla meg az Atlantisról, amit találtam, és Junnal, Matyival, a másik tolmáccsal, meg Csillával már mentem is eléjük a Keletibe.
Mire kiértünk az utcára a taxihoz, már a mind a ketten tudták a számukra legfontosabb magyar kifejezéseket. Ez David esetében a "még egy sört", Ricknél pedig a "kérem a telefonszámod" volt. Jókedv, móka kacagás az első pillanattól.
Az első este a mongol étteremben meg a Trombitásban ismerkedéssel telt, úgyhogy mire másnap reggel összeszedtük őket a Novotelnél, hogy városnézzünk kicsit, már igen jóban voltunk. Felsiklóztunk hát a várba, ott ebédeltünk meg söröztünk egyet, körül is néztünk jól, sőt Ricky még egy fagyira is meghívott, ráadásul gyorsan kiderült, hogy van egy közös kedvenc melegszendvicsezőnk Chicagóban.
Mindeközben a kelet-európai lélek David Nykllel sikerült annyira egy húron pendülni, hogy már kismilliószor röhögtünk össze, és tényleg kezdett olyan lenni, mintha régi ismerősök lennénk. Ez aztán azt hiszem, nagyon jól is jött a délutáni színpadi fellépésnél, mert most először nem bútordarabnak éreztem magam a színpadon (az nem baj, ha úgy van, az a dolgom), hanem a műsorszám részének. Ha olyan volt a helyzet, David simán belevett a bolondozásba, és pontosan lehetett érezni a rezdülésein, hogy mikor fér bele, hogy egy kis saját poént is belecsempésszek a dologba. Egyszer még elemet is cserélt bennem.
Aztán persze arra is rá kellett érezni, mikor fordul árnyalatnyit komolyabbra a dolog, és mikor kell visszahúzódnom, és visszafogott tartozékká válnom a teremben. Szerintem meg a visszajelzések szerint sikerült, remélem, hamarosan meg tudom nézni a felvételt, kíváncsi vagyok rá. Majd azért szörnyülködöm kicsit az akcentusomon, de voltaképp azt is üsse kő.
Különben a közönség java része tudott angolul, és a kérdéseknek szerintem több mint a fele külföldiül is jött. Furcsa mód ez kicsit nehezítette a dolgot, mert nem lehetett ráállni egy ritmusra, ráadásul így egy-egy lelkesebb kérdezőnél előfordult, hogy kissé csevegésbe kezdett volna hajlani a dolog, és legyeznem kellett, hogy hahó, most már én jövök.
A közönséget különben bírtam. Lehettünk volna mongyuk legalább másfélszer ennyien, de jó kérdések jöttek, amikre David jó válaszokat adott, szóval a hangulat remek volt a teremben, meg utána a dedikáláson is. Akadt olyan vendég, aki üzenetet vett fel a weboldala számára Daviddel, de olyan is, aki egy rajzot hozott róla, és arra kért aláírást.
Mindeközben persze Rick is ugyanilyen jól elvolt, de róla Matyi gondoskodott, és a színpadon is csak pár percre néztem bele, dedikálás közben meg egyáltalán nem is láttam. Utána azért megint összejöttünk mind, és Csillával visszataxiztuk őket a Novotelbe, ahol korábban nem kellett kifizetni egy kávét, mert savanyú volt hozzá a tej.
Csilla meg én továbbálltunk a Trombitásba, a két vendég viszont kért egy órát pihenni meg zuhanyozni. A meccs szünetében értek oda, hogy aztán David lelkesen kövesse a második félidőt (a németeknek drukkolt), miközben Rick megosztozott újdonsült ismerősünkkel, Judittal egy tányér tatárbifszteket. David később gulyást rendelt, és a terítőre mert komolyabb adag kivételével jóízűen el is fogyasztotta.
Időközben bájos szokásává vált, hogy valakivel nem értette meg magát, hangos "Greg! Help!" kiáltásokkal rendelt magához segíteni.
Az igazi kaland pár órával később jött, amikor úgy döntöttünk, bejárjuk az éjszakai Budapestet. Első körben a Trombitás lépcsőjéig jutottunk, majd miután ott eltöltöttünk vagy két órát, arra gondoltunk, keresünk egy közeli helyet, ahová beülhetünk. Úgyhogy beültünk a Trombitásba. Itt végre eljött a pálinkakóstolás ideje is. Davidnek semmi gondja nem akadt, azt mondta, olyan, mint a slivovica, de Rick igencsakelfintorodott, és később inkább a tequilát választotta.
Amikor két óra után kidobtak bennünket, inkább már a hotel felé indultunk - gyalog, hiszen igazán nem nagy távolság. Menetközben csárdással és capoeirával szórakoztattuk Budapest lakosságát. David "Greg! Help! What is the rhytm of csárdás?" kiáltását például garantáltan legalább három kerületben hallották.
Miután a rakparton nem sikerült újabb pálinkaárudát találnunk, David háromfele aludni tért, Sándorral, Kittivel, Judittal, Csillával és Rickkel pedig beültünk a Nagyi palacsintázójába a Batthányin. Rick lényegesen elégedettebb volt a túróssal, mint a pálinkával.
Mindezek után lassan hazaindultunk, és valamikor négy óra után, már ágyban is voltunk. Illetve én egy szivacson Sándornál a földön, de egészen remek volt az is.
Másnap délelőttre a fiúk szabadidőt kértek, David például egymaga járta be a várost gyalog meg metróval. Kettőre mentünk értük a hotelba, ahol kaptak egyet Sándor általam angolra fordított novellagyűjteményéből, illetve David még a fürdős panorámaalbumból is, mivel aszonta, legközelebb termálba menne. Meg persze aláírták az előző nap készült, frissen előhívatott fényképeket is, amik mennek a falra a többiek mellé. ("Wall of fame or wall of shame?" - kérdezte Rick.)
Rick annyira jól érezte magát, és annyira kíváncsi volt Magyarországra, hogy úgy döntött, annak ellenére, hogy várja otthon a labradorja, marad még egy napot magánszorgalomból (és azért ez végtelenül jó érzés). UPDATE: Péntekig marad, bakker.
Davidet várta a család Csehországba, úgyhogy őt ki kellett fuvarozni a Keletibe. Azt mondta, tökéletesen megfelel neki az én kocsim is taxi helyett, úgyhogy bepattant az előzőleg a fecskeszar vastag rétegétől megpucolt Szuzuki anyósülésére, és már indultunk is. A vonat persze késett egy csomót, de végül csak búcsút intettünk Davidnek, majd Junnal és Sándorral még betoltunk egy gyrost, és este már a Balatonban fürödtem Lócival.
Csuda jó két fazonnal találkoztam, kénytelen is leszek nekiállni Stargate Atlantist meg Battlestar Galacticát nézni. Meg Sándor jövőre esedékes filmjét, amiben ha minden stimmel, David rosszfiút fog játszani. Teljesen komolyan beszélt, amikor megígérte.
Mindenesetre mondtam neki, hogy ha legközelebb átlépi a határt, csak bődüljön el: "Greg! Help me!", és én máris jövök.
