Látok

Na, ő itten már csak két szemmel áll jobban nálam. Végre látok mindenféle bötűket akkor is, ha becsukom a jobb szememet. Reveláció, már el is felejtettem, milyen érzés nem fél szemmel nézni a monitort.

(És említsük meg itten Gary Larson múlhatatlan érdemeit a vicces rajzok készítése terén.)

Ketten a családból

Nagypapám ma 89 éves, apám (aki a veje, nem a fia) tegnapelőtt volt 70. Nagyapám, aki a maga korával simán a legegészségesebb a családban, erőlködés nélkül letagadhatna egy vödörnyi évet abból a majd' kilenc évtizedből - marha szívesen leszek én is ennyi idős, ha bír bennem ennyi testi meg lelkierő maradni. Apám meg él, és egyáltalán nem is néz ki rosszul - a januári riadalmak után pedig ez nagyon nagy szó.

Jó, hogy vannak. Kellenek nagyon.

Alulmúlni Grétsyt

Aki sírni vagy röhögni akar, esetleg vágyik az érzésre, hogy ne tudja eldönteni, melyik is lenne a helyénvaló a kettő közül, nézze meg a magyar televíziózás eme csimborasszóját.

Az utóbbi időben vagy örvendetesen hiányoztak az Álljunk meg egy szóra meg a Hej, hej, hejesírás féle ökörségek a tévéből, erre puff, sikerült mindent alulmúlni. Még én erről írok, most dolgoznom kell, a tücsök rúgja meg.

Tök értelmetlen poszt asszem

Na hát ha már az alvásról értekeztem itten. Vicces, de hétvégén az volt a helyzet, hogy szombaton jó negyedórával később feküdtem le, mint ahogy vasárnap felkeltem. Merthogy szombaton a II. Morzsi kupa után (amiről tényleg fogok írni, és akkor majd napnál is világosabb lesz, hogy az egy kihagyhatatlan poszt) negyed hétkor ugrottam fejest a pihe-puhába, vasárnap meg hatkor keltem, hogy elcsípjem a Somogy expresszt, és induljak feneette fővárosunkba fordítani valót szerezni (ami jelen állás szerint sikerült). Na, ez ma meg is látszott rajtam.

Az örökké kialvatlanok balladája

Nyilván marha okos orvosok azt mondják, 7-8 óra alvás az ideális, különben irdatlanul nő a kardiovaszkuláris kipurcanás kockázata (kolosszális alliteráció). Halott vagyok.

Puszta kíváncsiságból jegyzetelnem kéne egyszer egy-két hétig, hogy mennyit alszom éjszakánként, de annyit jegyzetek nélkül is tudok, hogy keveset. Mondjuk egy átlagos hétköznap összejön öt óra, hétvégén sokszor megvan a nyolc talán - bár korántsem mindig -, akkor behozok valamennyit. (Az a nyolc ma hét volt, hattól délután egyig, beszámoló a II. Morzsi kupáról hamarosan érkezik.)

Szóval azt akartam mondani, hogy utálok aludni. Időpocsékolás. Az egyszerűség kedvéért számoljunk napi nyolc órás átlaggal, azt szokták sztandardnak venni, és végül is a mostani kevesebbet kiskölökkoromban azért valamelyest én is kompenzáltam tán. Na most nyolc óra az a huszonnégy órának a harmada, ami azt jelenti, hogy átlagos ember élete harmadát átalussza. Szánalmas. Röhej.

Mivel ugyebár 37 múltam, ez én esetemben több mint 12 évet jelent. Tizenkét évet! Mennyi értelmes meg értelmetlen, de jóleső dolgot lehetett volna csinálni ennyi idő alatt, te jó ég. Ha valaki feltalálná az alvást pótló tablettát, ezúton jelentkezem kísérleti nyúlnak a teszteléshez.


PS. Mindazonáltal a sok-sok bjútiszlípre esküsző embertársaim figyelmét felhívnám, hogy hivatkozott cikk szerint a több ugyanolyan rossz, mint a kevesebb.

E

E 16 éves, vékony és magas, (tagadja bár, de) szőke, kék szemű lány. Szép. Nagyon. Tudja magáról. Ciki neki. Nem mondja, de egyértelmű, hogy szívesebben lenne csúnya. Mindenesetre brutális bakanccsal meg a nőietlenség egyéb kellékeivel tesz róla, hogy cicababának senki se nézze, de szépség az szépség, aura az aura, bomlani fognak utána a pasik mindig (hej, ha 18 lennék). E szeméből mindeközben csillagközi távolságokra süt az intelligencia. E idén másodszor elsős, tavaly nyolc tárgyból bukott.

Fura ez. Szakszerű pszichológiai helyzetelemzésem szerint E-nek borzasztó fontos, hogy még véletlenül se álljon be a sorba, még véletlenül se feleljen meg semmiféle elvárásnak. Ezt aztán úgy oldotta meg, hogy ha tudta a választ, se felelt mindenféle jöttment tanárok kérdéseire, és folyamatosan összerúgta a port mindenkivel a kollégiumi nevelőket is beleértve, mindenféle náci társaságokba járt, meg tartok tőle, jár most is (de már közöltem vele, hogy ugyan én az ilyesmitől hányok, de csinálja felőlem, majd kinövi - és ki fogja).

Tavaly nem tanítottam, csak a rettenetes hírét ismertem, azt hittem, valami kezelhetetlen borzalom vár rám, ha egyszer az utamba hozza a sors. Aztán május után az utolsó pár hétre megkaptam az osztályt, bementem, ránéztem, visszanézett rám, és azóta bírjuk egymást. A nyolc bukás után idén úgy hozta a sors, hogy az osztályfőnöke vagyok, látom sűrűn, beszélgetek vele, amennyit bírok - terelem. Úgy érzem, hagyja magát. Valahol a botrányhős alatt elrejtve ott van egy iszonyú jószándékú, kedves lány, akit lenyomott magában, és most bújik lassan előfele. Már a kollégákat se hallom panaszkodni rá. Aminek marhára örülök, hogy beszállt a suli kézilabdacsapatába, és lelkes, és fontos neki, hogy benne van egy ilyen, amúgy alapvetően egészen jó fej csajokból álló közösségben. (Ez az egész épp arról jutott eszembe, hogy a mai (a múlt hetivel ellentétben epifánia nélküli, bár szintén győztes) focimeccs után összefutottam vele, amint éppen frusztrált volt, amiért nem tudott miattunk bemenni a terembe magánszorgalomból dobálni kicsit.)

Az anyja egyedül neveli, és a jelek szerint szarik rá (szülőire nem jött, keresni sose keresett, E állítólag azért nem iratkozott át a nyáron egy pécsi iskolába, mert baszott elintézni a papírmunkát). A tanárok egy része vagy zsigerből utálja, vagy szintén szarik rá.

Hát bassza meg, én meg nem hagyom elveszni. Ebből a lányból akármi is lehet, csak rá kell jönnie, hogy abból a sorból úgy is ki lehet lógni, ha valami értelmesre fordítja azt a töménytelen észt, ami az U18-as kategória legszebb szempárja mögött lakik.

Érezd az Erőt, Luke

Igazából nem tudom, hova akarok kilyukadni ezzel, meg nem is fontos, de engem érdekel, úgyhogy.

Szóval. 1-0 volt ide a második félidő közepe táján, én meg álltam a gólvonalon, ahol nekem a helyem van (szigorúan kispálya). A jobbszélen egy ellenséges ember cselezgetett, köztünk mindenféle bekkek meg rohangászó csatárok, nemigen láttam, hol a labda. Egy olyan emlékem, még van, hogy rutinos öreg rókaként olvasva a játékot észreveszem a rést, ahol kapura lőhet a gonosz, és lépek egy picit jobbra. Innentől fogva nem tudom, mi történt. Nem tudom, hogy lőtt és mikor, utólag visszagondolva nyilván elcsavarta ballal a hosszúra. Akárhogyis: nem csináltam semmi olyasmit, amiről tudatos döntést hoztam volna akár a másodperc tört része alatt. Nem láttam a labdát a lábak között közeledni, ez is tény.

Mindazonáltal a következő pillanatban a földön feküdtem, a jobb karom messze kinyújtva, és egyszer csak az tudatosult bennem, hogy kiütöttem a labdát a jobb alsó elől, ahová bizony befért volna. Mostan nem fényezni akarom én önmagamat, bár kurva nagy védés volt, ezt álszerénység lenne tagadni, és kaptam vállveregetést vödörszám a lefújás után, de...

Az egész tényleg azért foglalkoztat, mert halovány fingom nincs, hogyan és mikor vetődtem el, és hogy került a kesztyűm a labda mögé. Történt ilyen máskor is, de ennyire intenzív sose volt a basszus, ezt hogy csináltam-érzés. Mindenesetre most on a high, bár ez inkább a sikerélmény miatt van persze (meg még tart a tegnapi szinte illegális judo bizsergető emléke is - de ezt most megtartom magamnak).

Földhözragadt vagyok, szutyok materialista, ateista meg minden. Viszont most az Erő velem volt. Esetleg a Nagy Manitu. Vagy valami ilyesmi.